Kietlen tájakról álmodom

Kietlen tájakról álmodom;
Zordon épületek,
magasba törő tornyokkal,
füstös utcák, fák, virág,
gyárkémények, lombos ág,
kék, tiszta ég, földi szemét,
bírjatok magatokkal,
S tűnjön el minden, mi szép,
rossz, gonosz, jóságos, ép.
Ne legyen más, csak az Egész!

Én kietlen tájakról álmodom!
Ahol nincs más, csak tér,
meghalt az idő,
s nincs helye cselekvésnek,
Ahol a lélek új életre ébred,
míg minden, mi a Földhöz kötött,
Eltűnik végleg…

Kietlen, puszta lételem,
Neked szentelem életem!
Kellesz, holott szenvtelen
arccal utálkozva nézlek,
mégis tudom, te vagy
a Hatalom, a Szív, az Agy,
Világ-mozgatórugó,
minden valótlan s való.

Kietlen tájakról álmodom…
És egyszer felébredek.
Tükörben szemlélem
nyúzott arcom, karikás szemem,
kócos hajam, gyűrt pizsamám…
S túl izzadtságszagán
érzem az élet illatát,
tavalyi virágok holt tavaszát.
Föld, erdő, s ég leheletét
kósza szellő hordja szét.
Miközben kávémat iszom,
érzem, hogy feszül minden izom
karomban, s fejemben lassú zsibongással
indulnak útjukra gondolataim.

Kietlen tájakat látok képzeletemben,
ember nem lakta, csodás helyet,
hol a lélek nyugalomra ébred,
és nincsen más, csak az Egész.

És útnak indulok…
Gondolatim nyomán
tévesztem a megszokott,
nyüzsgő utcát,
az utolsó oszlopot,
a végső határt…
Ott állok a Semmiben,
a Semmi közepén,
számat üdvözlő
ujjongásra nyitom,
de bennszorul a hang…
Megszűnik minden,
s én lebegve egyre feljebb
szállok, s tudom, erre vártam;
Kietlen táj, megnyugvás,
az Egész és semmi más.