(Képek a felleg nélküli förgetegben.)

Várakozás az ismeretlen létben.
Szokatlanság vádjával almalét szürcsölget.
Keresztbetett lábbal figyelem az
ismeretlen1 ismerősöket.
Távolodnak. Félszben ülök, siker.
Láthatatlanságomról csak én tudok.
Felállnak. Valaki figyel – mondja a nő,
majd mosolyogva tovacsuklik.

Az almalés még emészt.
Új öltönyös indul pizzázni, az almafás
elszalad mellettem.
Ész képében visszatér és burgonyát csipeget. Szüretel.
A feketén kék szemű takarítónő üdvözöl.
A terhes vénember gondjait szúrja villájára.
Egy süket néma adományozgat, majd megszólal.
Ők se látnak: süket vakon némáknak
áll a világ.

Egy nagydarab pacák a kukával társalog.
Felfésült barátom hepi mílt burkol.
Az öltönyös közben eltűnt az életemből.
Takarítónőm lefeküdt a kukással, ezért bordó a képe.

A székeket lökdösi és mohón csókolgatja a tálcát.

Barátom távozni készül, a dobozt itt hagyta.
A mozgólépcső rejti maga alá.

Térképet kotyvaszt egy újdonfőtt párocska.
A fiú a vállát a lány fejére helyezve boszorkánykodik.

Az imént a takarítónővel szerelmeskedő sült krumplit zabálva
folytatja tevékenységét. Mennyire más így az imidzse.

Még elsiklik a térképész takarító árnya, kiszőkült
a sok képcserében. Vigyáz az alakjára, a barátom
dobozát tömi befele.
A vagyon őre bekíséri az öltözőbe és a
csontvázát ízekre töri. Édesre, Soósra,
keserűre, kinek milyen a szája íze.

Lehet hozzám szólt, már lelépésemmel egyesült punccsát
tervezi. Ügyel a fokozatosságra, közelít.
Pedig már szétvert feje mindent elárul róla.
A vagyon őre vissza-visszatér csontvázához,
ízlelgeti. Szemetet seperget, segít az asszonyságnak.
De ő is csak egyet akar elérni:
„Kérjük a tálcákat szíveskedjenek az asztalon
hagyni.”

2005.05.12.