Kéktündér

Emlékkép, mit Tőled kaptam én,
rajta egy Kéktündér, lehajtja fejét,
összekulcsolva két kicsiny kezét,
fátyolszárnyai ráborulnak, úgy
mint akit, minden bajtól óvnak,
hajában virágból font koszorú
szemében bánat ül, tekintetéből
árad, lelke mélyén szomorú,
könnyei, ha egyszer elindulnak,
virágszirom ruhájára hullnak,
szívében talán muzsika hangja,
tudom, hogy a mi zenénket hallja,
sírva mesél a hegedű, oly csodás,
oly gyönyörű, én is hallom,
- néha Te is hallgatod, tudom -
miközben e levelet Neked írom,
elvarázsol kép és zene, a hang
sok, pici csilingelő harang,
harag is ült a lelkemben, de
már nincs, elmúlt, mert haraggal
nem tudok élni tovább a szívemben,
hiszen megkaptam Tőled mindent,
mit lehetett, ebben a szerelemben,
nem az én, s nem a Te hibád, hogy
nekünk ennyi volt, nincs tovább,
nem lehet, nem maradt más,
csak emlék, egy kép, az életből
egy pillanatnyi igaz szerelem és
egy csodálatos tündérszerenád.

Szerelemtündér volt ő,
halványkék Tündérnő,
felettünk bontotta ki
ezüstös szivárványszárnyát,
áldott bennünket szóval,
beborított csillagporral,
elűzött feledést, könnyeket,
s nekünk adta - egy pillanatra -
mert mást nem tehetett,
az édes, az igaz szerelmet.