Itt hagytál...

Széthasít most belül a fájdalom,
Mert itthagyott a legjobb barátom.
Magához hívta hamar az Úr,
22 évig tartott Neki az út.
Ennyit szánt Rá az Isten,
Ennyi volt és többé nincsen.
Nem harcol mostmár a hazáért,
Sír a szülő a halott fiáért.
Sír a szülő, hisz mást nem tehet,
Örökké örzi az emlékedet.
Csak egy autó és egy gyors kanyar,
S elmész tőlünk oly hamar.
Itt hagysz minket halott szívvel,
Nem elégszünk meg csak az emlékeddel!
Visszavárunk, de mindhiába,
Elrpített autód az örökkévalóságba.
Most nem vehettél retúrjegyet,
Pedig újra láthatnád minden szerettedet.
De nézheted őket odafenntről,
Egy kényelmes kis bőrfotelből.
Ha akarod leszállsz őhozzájuk,
És az arcukat lágyan megcsókolod,
Fülükbe súgod, hogy:-szeretlek,
De ők nem hallhatnak már Tégedet.
Nem hallhatnak, nem láthatnak,
De legbelül érzik, hogy velük vagy!
Emlékszem még katonák voltunk,
Mikor először találkoztunk.
Együtt csináltunk mindent végig,
Sosem sértettük egymást vérig.
Mondtam is Neked még akkoriban,
Hogy a katonaság érdekes egy dologban,
Születhetnek igaz, örök barátságok,
És a milyénk bizony örök, mostmár látom...
Emlékszem minden este imádkoztál,
És a fényes jövőről ábrándoztál.
Én már nem hiszek többé Istenben,
Hisz nincsen igaza sokmindenben.
Van aki elél nyolcvan évig,
Pedig gyilkolással tölti éveit.
Te pedig, ki szolgáltad a hazádat,
Kapsz 22 évet a fejfádra....

Kiss Csaba emlékére