István koronája alatt

Az emberi való jégsíkos útvesztőjében
egy szamárra bízom magam,
nagy tappancsain ügetek végig az öröklét tükörteremén,
míg ajkamon lassan elhal a nevetés.
Fáradt tavasz ez. Liliom hajt a kertben, a lány szemében túl zöld a fény,
profán vagy isteni, betölthetetlen, árokmély.

Testem mosdatom az alkonyatban,
ujjain számlálom az éveket.
Mert keze finom és bársony. S szeme szép.
És telt a hús,
s a szobor alatt törpék vagyunk és ázunk az eső után.
Horgad a nap feje, leszáll az éj,
ámult érintésekkel borzongat néma kéj.

Egy ölelés tart majd ébren, tudom, ahogy száll az idő,
pillanatonként jövőbe lép a múlt, és megöregszünk.
Kimondom: szeretem őt, és a szó csupán
szív sebén véráztatta géz –
a szobornál megáll a szamár, s kedves- tűnődve engem néz.