Igaz magyarként…

Igaz magyarnak lenni édes keserűség,
Nehéz itt a sorsunk, de ide köt a hűség,
El nem is szökhetnénk, kötelez a vérünk,
S a becsületünk nélkül, mond mennyit is érünk.

Vitéz nemzet sarja, Turul nemzedéke,
Minden hithű magyar áldott menedéke!
Büszke nemzet sarja Árpád nemzedéke,
Dicsőséges atyánknak Atillának vére.

Népmesénk őrzik táltosok tudását,
Öregisten atya, s Nagyasszonyunk mását.
Kik a nagy fát másszák, eljutunk mind oda,
S a kapun belépve, ránk talál a csoda.

Addig sok az idő, a Dunán sok víz lemén,
Küzdeni kell addig, amég él a remény.
Sok feladat, nehéz súly van rajtunk,
Ám, ha letör águnk, mi azért is kihajtunk!

Elveszik hitünket, (vagyis csak próbálják)
Igaz magyarjaink, még a sarat állják!
Őrzik hagyományunk, s nemes hitvallásunk,
Bár készül már a sír lassan, mit magunknak ásunk!

A kómából e nemzet felébred-e vajon?
Jön-e testvér nemzet, segítve a bajon?
Rege-rege hátán száll még szájról-szájra?
S jön még Égi áldás, édes magyar tájra?

Rejtőzködő tudok, Szent Koronánk őre,
Elnémultak nagyon, van terv a jövőre?
Szakrális vezetők, beavatott fejek,
A keresők számára, megnyílnak a kellő helyek?

Tán hiába várunk? Én kétlem erősen,
Vezetőnk keresem, így hát eszelősen!
Tudom eljő, bár lehet, meg nem élem,
Nemzetünk virágzását, szívemből remélem!

Várok hát, és dolgozom, erősen, keményen.
S gyermekem követ majd, ez az én reményem,
Vérem így ott lesz majd, ha itt van az idő,
Eljő az Igazság és a világfa is kinő!

Porcikám már porrá lész, gyanítom én nagyon!
Ám büszke magyarként, ha e földet én itt hagyom,
Duplán küzdök én majd, nemes magyar ügyért,
Isten elé állva, nem gondolván ürügyért!

Duplán küzdök majd, utódomban vérem,
Mit az Égiektől kaptam, ez a hűségbérem!
S küzd majd szellemem is, mely így sem tud nyugodni,
Szabadulva magát nem fogja megadni!

Nem is adhatja, nem alkusz a magyar szellem!
S vérem sem nyugodhat, büszke magyar jellem!
Segítem a harcot élve, s halálommal,
Szívem mélyén, egy ősi, dicső-szép álommal!