Idegen ismerősöm II.

Két nappal később már elparázslott.
fellobbantani talán még van esély,
csak az akaratunkon múlik.

A vas még üthető, nem pattant el, masszív tömb.
A kihűlt érzéketlenség fénycsóvája itt süvít mellettem.
Bár ordítaná még fülembe: ígéretet tettem.

De már nem fogja. Mint ahogy már régi tollaim se lapjaim.
Kiszáradtak, felocsúdtak: régi és új eggyé vált.
Most mindkettő hiányzik. Most egyik se.

Most minden másképp van. Most sehogy se.
Most csak némán gondolok Rád, otthagytalak.
Itt vagy még, mint éjben sugár tündökölsz előttem.

Ezüstgolyónkat végleg, csövestül ellőttem?
Besült a mostoha emlék szegényes martaléka?
Én itt ülök magamban, távolba révedő napsütötte árnyékban.

Te merre jársz most? Közhelyeken bandukolsz?
Vagy csak siratod könnyáztatta napjaink?
Elhagytalak s most hiányzol.

A sok bántás mért kellett? A sok áltatás?
Őszintén tudtál hazudni a Legfontosabbról? Magadról.
Vagy az is csak hazugságba tűnő tétova álom volt?

A kérdésekből elég. Válaszokat szeretnék,
hogy végre megértsem a sok indokot,
vagy csak azt az egyet, hogy: itt hagyott.

Várok még, hátha feltündököl csillagunk.
Megjelensz előttem s nem mondol semmit.
Csak a régi társunkra rátalálunk.

De ez nem lehet így többé, mert döntöttem.
Örökké, múlandóvá tettem az emlékművünk.
Egy csokorral most mégis áldozni készülök.