Holdséta

Csillagteli est volt,
Fényét beragyogta a hold,
Rózsabokor mellett üldögél egy lányka,
Kezén a körmét reágja,
Egy életrevaló legény ül melette,
Kezét arcába temetve,
Mint két lant keresik az elveszett dallamot,
Melyet a rózsabokor már nékik adományozott,
Legény nem is késlekedik,
Felpattan s a rózsáknak esik,
Eltépé leányát anyától,
Rózsát éltető bokrától,
Így kezét egy bimbozó rózsa virága ékesíti,
Leányt így próbálja leeskedtetni,
Átadta hát neki illatos ajándékát,
S karolta át vékony derekát,
Így adta oda TÖVISEKKEL megáldott rózsáts nem sejtette,
Leánynak gyönge sebezhető teste,
a tövis neki biztos halál volt,
Melyre ellenszer nem volt,
Leányka alig hogy hozzáért illatos gyönyörűséghez,
Máris közel állt az összeeséshez,
Utolsó szavait préselte ki lilás ajkán,
És örökre elaludt plátói szerelme karján,
"Én se látok többé világot ha te életembe nem hozol vidámságot csak szomorúságot"
Megfogta kését s szívéig benyelte,
Egy csepp vér csupán annyi hullt belőle,
De így most már együtt alszanak a halál karján:
Legény a jobb, leány a bal oldalán
Végszó:
Azóta is szomorü dallamot dúdolja a hold,
Hogy aznap este hogyan vérzett e két szerelmes holt