Országomat dúlta fagyos
förgeteg,
varjak kutatták kifosztott
kertemet,
lépted
hó ropogása téli álomból
ébresztett.
Két orcámat jégvirág
cirádázta,
hótükör vakította jégkék
szemem.
Hangodra
didergő szívem
mozdult rianva.
Nászunkat rejtette puha
hótakaró,
szeretve melengetett,
ölelt
emberi karod
- nem tudtad,
cserébe jégszívet
és zúzmarát adok.
Kettőnk hevének robbanása
millió csillagot szórt
jeges palotámra.
Szerelmed fagyott
szikráit -
szívtöredéked
kergetem most kacagva
mint hulló hópihéket...
Nem is baj, hogy a Hókirálynő ilyen kedves-jeges, mert így születhetett egy szép vers. Tetszett!
Nos, valóban más ez a hókirálynő, mint a többi. De talán az utolsó versszakot lehet ridegségként is értelmezni...