Gondolatok óra közben

Már csak árnyaka vagyok,
régi önmagamnak,
már csak egy sír vagyok,
egykori magamnak,
s ülök itt meggyötörve,
megvilágítva, lámpafényben,
sápadt arcom,
halvány mosoly,
kénytelen szem,
szürke arcomon.

Három óra,
és el vagyok temetve,
három óra,
és testem a veremben,
szívem dobban,
de láng nincs benne,
homlokomon kereszt,
most lett felkenve.

Életem más,
lelkem alszik,
testem feszül,
ébred bennem,
tombolni szeretnék,
másra nézni,
élni szeretnék,
s nem nyugodni.

Lelkem kiált,
a szabadságot keresve,
lelkem vérzik,
sebekből ömlik,
testem nyugodt,
nincs szusz benne,
lelkem halott,
s el lett feledve.


Nem én vagyok,
tán a világ is más,
nincsen érzék,
mely enyém lenne,
az a pillanat,
mikor friss voltam,
az a pillanat,
mikor boldog voltam.


Messzeségbe vesz,
a ködbe olvaszt,
régi önmagam,
már el is veszett,
el lettem temetve,
könny nem hullt rája,
nincsen emlékezet,
melybe visszajárna.

Nincsen emlék,
nincs múlt,
nincs élet,
nincs kiút,
nem lesz olyan,
ki vissza húz,
lélek sincs már,
kibe kapaszkodhatnék már.

Nem húz vissza,
se kéz, se lélek,
nincsen kiút,
melyre visszatérjek,
lelkem szabad,
annak lett teremtve,
testem fogoly,
ezért kell az életbe…


De itt vagyok még mindig,
életet keresve,
szívem is itt van,
érzelemre lelve,
lelkem messze,
szárnyal az égen,
agyam kábult,
a múltba tévedve.


Itt vagyok még mindig,
még mindig élek,
itt vagyok még látod,
és még mindig éled,
fáj néha a szó,
de mosolygok rajta,
mert én tudom jól,
ez az ő dolga.


Fáj néha a szó,
melyet hallok már,
fáj néha a lét,
de akarom még,
elviselek mindent,
ha van miért,
élem az életem,
ha adsz reményt.

2004. november 25. Budapest