Fáj!

Fáj a hiányod,
Fáj, hogy a felnőtté válásomat nem láthatod.
Fáj, hogy néha úgy érzem,
Hogy sohasem ismertelek.

Fáj az, hogy megbántottalak,
Fáj az, hogy nem tartottalak vissza.
Fáj, hogy nélküled kell élnem,
De te itt vagy, érzem.

Érzem, hogy a nehéz pillanatokban velem vagy,
S remélem, hogy nem hagysz egyedül soha.
Amióta elmentél egyre erősebb lesz hiányod,
S úgy érzem, hogy a világot csak vakon láthatom.

Még mindig egyedül érzem magam néha,
S úgy érzem, már nincs kire támaszkodnom néha.
Bár már megváltoztak a dolgok,
Hiányod nehezebbé tesz minden apró gondot!

Néha úgy érzem, mikor rád gondolok,
Hogy belül üres vagyok.
Azt kívánom, bárcsak meg ne történt volna,
Bárcsak egy hosszú, keserves rémálom lett volna.

Az évek elmúltával egyre nagyobb a félelem,
És egyre kevésbé emlékszem a közös évekre.
Pár, boldogsággal teli közös pillanat,
Az életem végéig megmarad.

Bárcsak visszatartottalak volna,
S most látnád, hogy a családodnak mennyi a gondja.
Nehéz volt belekezdeni a tőled elvett jövőbe,
De kiálltuk a próbát együtt, s bezártunk szívünkbe ÖRÖKRE!