Ezer könnycsepp

Ha minden bánat egy könnycsepp...

Az első könnycsepp,gördül az arcomon,
A fájdalomnak magam átadom,
A századik könnycsepp,lecsordul,
Még mindig fáj,az ég elkomorul,
Itt a kétszázadik könny gyémánt,
Tökéletes,érzéssel teli,nagyon bánt,
A háromszázadik száguld le az arcomon,
Még mindig itt vagy régi jó ismerős:Fájdalom,
A négyszázadik,váj barázdát az arcomra,
Mindig mint testvéremre ugytekintek a bánatra,
Az ötszázadik,úgy érzem szívem megkeményedett,acél,
Erős vagyok,szívem bátor,s remél.
Hatszáz,erős vagyok,bírom,magamat ezzel nyugtatom,
Próbálom legyűrni a fájdalmat,szívemet jókedvvel áltatom,
Hétszáz,erőm még kitart,jókeddvel palástolom még bánatom,
De már érzem ezt az állapotot nem sokáig tarthatom,
Nyolcszáz,rájöttem ismét...nem vagyok erős,gyötör a bánat,
Minek ámítottam magam,ez csak többet árthat,
Kilencszáz,magány,fájdalom,sötét,
Álmaim gyötörnek,rettegve várom az estét,
Ezer,itt az ezredik könnycsepp lezuhan az arcomról,
Feladom,nincs tovább,egyre többet gondolkozok a halálomról.
Egyedül?Minek!Bánattal?Értelme nincs!Szívvel szeretni?Csak fájdalmat ad!
A fájdalom,a magyány egyre csak nő,szívja erőmet,míg az idő csak halad.
Az ezrediket már nem szárítja föl a szél,csak a vér,
Az ezredik után már nincs aki remél...

Jön az ezeregyedik,
szívem fáj,
szívem már nem reménykedik.....