Édesapám

A felnőtt kor küszöbétől még távol álltam, mikor ajtaján a kilincset ridegen magamra zártad.
De azóta a zár megnyitotta nekem is hatalmas kapuját, s őrzi még rohanó lépteid lábnyomát.
Követni nem tudom, az élet nekem más utat adott.
Nem tudom látlak-e még gyermeki mosollyal jönni felém, s rohanni hozzád még egy utolsó ölelésért, s a hosszú út során karjaid közt végre megpihennék.
Oh, de mondd, te kérlelted-e már az eget, hogy viszontláthasd gyermeked?
Hányszor szólongottál már nevemen, bűntudattól szenvedő nyelveden?
Nem tudom mit tegyek, megvesselek vagy szeresselek?
Megvetni nem tudnálak, hisz megbocsátottam én már kalandor szived hivó szavának, a fájó percnek, mikor vártalak, s minduntalan, mikor hiába hivtalak.
Bárhogy is volt, bárhogy is lesz
Szeretet nélkül emléked is elvesz.
Igy hát marad az emlék, a könny, mely néha visszatér, s egy szó, mely hiv, s egyre csak vár, egy szó, mely igy hangzik; ÉDESAPÁM.