De felejteni nem merek…

Változik az idő,
Más a táj,
Egyre csak várok,
És várom már,
Lecsapjon fejszével,
Éles pengével,
Éledő létével,
Vérző sebével.

Múlik minden,
A nap hanyatlik,
Az ég kékül,
A fű vénül.

És letört egy ága,
Az életnek virága,
Szemem világa,
Szívem szózata,
Az élet sóhaja,
A világ homloka.

Letörlöm a cseppet,
A vérrel elegyített tettet,
És nincs többi verejték,
Csak a mindent elborító vér.

És kilátszik a csontom,
De a pofont még én adom,
És bár levágott a kezem,
Mégis egyre kérem:
Kell nekem a létem.

Nem tudom értelmét,
De keresem velejét,
Nem tudom szavát,
De várom szózatát.

És vérem csepeg,
Hangom rekedt,
Hajam csapzott,
Lelkem fagy most.



Bár nem ezt vártam,
De kitaláltam,
Bár mást kértem,
Mégsem kételkedtem.

Nem mert ilyen,
És ilyennek kell,
És csak nekem ilyen.

Bár más is él,
És más is remél,
De annyit nem kér,
Mint amennyit él.

De ilyen az élet,
Hát ilyennek képzelem.

És álmomban messze járok,
Havas mezőket látok,
De ott van benne a zendülés,
Kell még felejtés.

De felejteni nem merek…