Zörög a csontom,
a szellő is mozgat
nincsen már semmi
amibe kapaszkodjak.
Sebszájú jajgatás lett a vendégem
hiába kérem:
takarodj!
Mosolyog,
fészket rakott,
szeret engem vallja, nagyon!
Nem nézek az égre, már nem hiszek
vonuló glória sem ragyog jövőt;
új Istent keresni félek,
emelni neki templomot, nincs erőm.
A szívem mégis remegve várja;
haldokló dobogása, bordáim közül halkan tör elő.