Ázriel

Sötétség fedi lelkemet,
Kardok döfik át testemet.
Van-e testem, s lelkem?
A választ meg még nem leltem.

Szállok az égen, aurám ragyog
De én nem tudom jó, vagy gonosz vagyok,
A gyilkolás nekem gyönyör,
De a nyomorúság gyötör.

Segítem a szegényt, a sok nincstelent,
De mindennél jobban gyűlölöm Istent.
Hagyta lelkemet véglegelkárhozni.
Talán sosem fogok innen eltávozni.

Homályban ülök, testem szinte fogható,
Parányi részecskéktől leszek látható.
Nézem a lányt, szeme lecsukódik,
A fénybe száll lelke, de enyém nem nyughatik.

Sírok, már elkészült szememmel,
S letörlöm könnyeim újszülött kezemmel.
Akkor is látnék, ha nem lenne szemem,
Akkor is ölelnélek, ha nem lenne kezem.

Betakarnálak szellemi lényemmel,
Csak érted égnék légnemű szívemmel.
Testet alkotnék, hogy szeretkezzek veled,
De reggelre már nem látnál melletted.

Mi értelme így öröklétemnek,
Ha felébredvén nem lehetek veled?
Talán azt hinnéd, csak eddig tartott,
Pedig engem nem evilági anyag alkot.

Nem hat rám a döfés, semmilyen fegyverrel,
Hisz szellem vagyok, nem pedig ember.
Gyűlölj, ahogy én teszem Istennel,
De ne élj vissza senki szerelmével!