Az utolsó medalion

Hosszú semmibe vezető út ez,
Amelyet sok akadály keresztez,
Kezemben egy dolog van csupán már,
Egy függő, mely örök emlék csupán.
Felkeltem, bár elestem sokat tán,
Mégis meleg a föld, mely engem vár.
Mint hernyó, ki pillangóvá válik,
Várom én is a fényes szárnyaim.
És mégis földre hullok ezerszer,
a határ nem az ég, hanem a szem.
Nyitott a szemem, mégis vak vagyok,
Hisz hullámim nem verődnek viszont.
Nem vágytam másra, csak meleg szívre,
Nem vártam másra, csak békés létre.
Mégis mikor pihennék, valaki
Visszadob, hogy vége még nincs neki
Párban szép az élet, legyen az csúf,
Marcangolt, pengével szelt véres hús,
Vagy a jószág, kinek vére hullott,
Ők egy és ugyan azon tartalom.
Barlangba vesztem karmazsin fénnyel,
Megtörik a türkizem a fényben,
Az opál izzik, mint olvadt szikla,
Nem törhet az ametiszt szilánkja
Egy hiányzik a teljességhez már,
Egy apró képecske, tüzes montázs,
Mely nem hoz, mást csupán veszedelmet
Én mégis kérem: „Vesszek el benned!”