Az igaz bánatról...

Egy halott szív most hozzád szól,
S beszél neked az igaz bánatról,
Oly halkan suttog, hogy csak szíved hallja,
S az az enyémet újra meg marja.

Érzem, ahogy szíved darabokra töri,
Azt is ahogyan a fájdalom a bánatba löki,
Gyenge vagyok, szomorú, s tehetetlen,
Hozzád bújnék, de tudom lehetetlen.

S megint csak sírok minden pillanatban,
Könnyeim eltűnnek a homályos alkonyatban.
Eltűnnek a ködben, s lelkedhez érnek,
Szívem szerelmének újabb esélyt kérnek.

Egyedül vagyok, s a válaszod várom,
De már rájöttem ez már csak egy álom,
Egy buta álom, mitől remeg az egész testem,
Mert tudom, hogy teljesen a magányba estem.

Telik az idő, s fáj egyre jobban,
Tudom szívem még mindig érted dobban.
Telnek a napok, s érzéseim nem múlnak
S lelkemen a sebek sem gyógyulnak.

Általad szívem a semmiben elveszett,
Pedig annyi a bűne, hogy téged szeretett.
Ez a szerelem egy örökké tartó átok,
Általa úgy érzem lassan semmivé válok.

Mikor eltűnök, értem szíved megint megdobban,
S akkor jössz rá, hogy szíved újra elloptam,
De már nem érsz vele semmit, mert meghaltam,
Rád gondolva, egy hideg ágyon életem eldobtam.

Úgy tűnök el, ahol ki senki nem látja,
S ahol szívem többé senki nem várja.
Nincs is ott senki, csak a szomorú pokol,
Oda kerültem, ott lett szívem örökre fogoly...