Arcal a sárba.

Egy ifjú várt az estében.
Merengő lidérceket hajtott elméjében.
A bárátok hangja űzte el démonjait
Hívták őt: Egy hét s felejtse gondjait.

Napok teltek vánszorogva.
Föl, s le újra meg újra
Lassan de végre eljő
A gondűző idő.

Nem habozva neki is vágott
Lesz, ami lesz, megünnepeljük ezt a napot.
De útját félbe vágta
Modern ördög technikája

Hol mindenkit, mindig utolér.
Egy szívnek kedves ismerős, hogy Ő ma ráér.
Régi vágy volt ez ifjúban immár
Ősibb talán a halálnál.

Így hát hagyott Néhány barátot
S A szerelme felé vette az iramot.
Közben már Az utolsó vörös csókját dobta a nap.
Szeretően, egyenest A gyönyörű világnak.
Az út soha nem volt még ilyen hosszú
De tudta megéri, mert nem lesz a sors szűkmarkú

De Az ifjú szerelme csakhamar arcra esett.
Mert egy másik töltötte, A neki fenntartott helyet.
Fájó volt a tény, hogy Egy másik, A másik
Akárki is, nincs szív, kinek ez jól esik.

Bizonyos, hogy most ott nem Ő ül.
Hogy csak Egy a „szerelme” nélkül.
Kín csak Egy szó
De Az érzés, pokolian kínzó.

Hátrálva, nemtörődve lépett.
De szíve mélyén végignézte az egészet.
Gyűlölt Egy napot mely utoljára
Vérvörös halálát fröcsköli eme világra.

Gyorsan süllyedt a sötétségbe.
Mintha többé vissza nem térne.
Egy-két barátot látott a távolban
Segítenének, ha tudnák, mi forog most szóban.

Meghalt egy érzés, egy nap, egy világ.
Értetlenül nézte, miért fordul el minden, hűtlen kutya akár.
De már nem volt hosszú Az út, sem A lét
Egy virág mosolygott csak, s tőle kérdezte: miért?

Felelvén az apró csoda
Nézz szét, csak te térdelsz a sárba.
A világ itt mit sem változott.
Csak te látod másképp e dolgot.

’Hidegborsónak’