Álom

Egy szép mezőn jártam
Vadvirágcsokrommal,
Holdformára szegte borókabokrokkal
A mezőt az Isten-
Azt hittem.

Lepkék kergetőztek,
Tücskök ciripeltek,
Ág reccsent, s a neszre
Hogy valami őz, vagy
Semmi kis lény lehetne-
Azt hittem.

Jaj, de mik is jöttek
Vértől habzó szájjal,
Csillogó sok hájjal,
Nagy tüskés lólábbal…
Megöl a látvány-
Azt hittem.

„A bokrétáddal talán
Megnyerheted őket,
Szálanként odaadod,
S tán megszelídülnek”
Zümmögte egy zöld légy-
Elhittem.

Elvették, megették.
Vicsorogva jöttek
Közelebb, közelebb:
„A könnyed, a könnyed
Harapnánk végre
Meghitten!”

Csakhogy nem volt könnyem,
S csak egy szál búzavirág maradt.
„Add oda, különben
Megnézheted magad!”
Morogták vészjóslón
Eminnen.

Loholtak utánam,
Néha belémmartak
Kiköpdösték húsom:
„Kell az a pokolnak!
Könnyeket akarunk!”
El innen.

Ismertem már őket,
Talán évek óta,
A mezőszélen betonná
Vált már a boróka,
S a földön egy szál rózsa…-
Azt hittem.

De csak véres hús volt
Férgekkel telve
A loholó dögöknek
Lógott már a nyelve
Biztosan unják már-
Azt hittem.

Aztán körbeálltak,
Mohón nekemestek,
S széttéptek akár
Egy rothadó lótestet.
A búzavirág kellett-
Azt hittem.

A torkomat elrágták
S kívülről mutattak, mint egy képet:
„Ezt az álmot nem álmodnod
Kell, hanem élned!”
Megettem a búzavirágit,
S elhittem.

Azóta, ha megvan minden,
Semmim sincsen, tudom.
Ritkán, keveset gondolkodom,
Lassan kúszok a létben vakon…
Elégettem a kedvenc könyvem
Nem lesz most már soha könnyem,
S hogy a halált nem adják könnyen
Sosem hittem- most már tudom.