A vízesésnél

Kongó hangon nevet ránk a nap, fölényes magasából
Vízpusztát szánt sugara
bogarak kisbolygóin át.
Cseppeket riaszt a kő, hull az ezüst sugár,
zubog a tiszta permet, kígyóz az ár.

Odább dombok zöldellnek. Pillangót röptet a déli szél.
Virágbalzsam hajt el fájdalmat s mérget,
melegen ölel jólelkű pázsit. Feloldódik
minden és egyesül,
magát alakítja, átlényegül.

Rád nézek. Karomban egész valód,
szívedtől szemedig, s bőrödön
olthatatlan hév süt át.
Remegjünk fel hát!
Szakadjon izzó darabokra a lélegzet:
puha tűz leszel, én villám és fergeteg,
és indulunk,
és érkezünk,
de a dombok nem mozdulnak és
a táj örök.

Álmodunk. S
elönt a nyugalom,
hogy sóhajtó arcod pihen vállamon.