A szökött rab balladája

Sötét az utca. Sötétbe öltözött
alak keresi a kiutat a házak
és sötét sikátorok között.
Macskaköveken kopogó lábak
vezetik, és az emberi ösztönt
kihasználva próbálja az este
elkerülni a sötét börtönt,
hogy ne vasrácsok mögé vetve
töltse el a ma éjszakát.
Már szinte előre érzi a rendőr szagát.

Csend van és késő. Sőt, talán
már pontosabb szó rá, hogy korán,
mert a hajnal fényei a házak,
még csak az alacsonyabbak felett
némi narancsutat már találtak,
s a rózsás napsugár megjelenhetett.
A külváros egyik házában kakas
kukorékolva ébreszti gazdáját,
míg a szomszéd tovább alszik, s magas,
puha ágyában fülére húzza dunyháját.

A szél enyhe, de ahhoz pont elég,
hogy a sötét alak fülei még
meghallják a hangot, s ez jelezze
számára, mily kevés az idő reggelig.
Úgy fél óra és eltűnését lelepvezve
elkezdik keresni, s ha felismerik,
újabb évek, s hosszú éjszakákon át
csak emlékeiben érezheti a szabadság illatát,
melynél egy sikátor szennyes levegője
is enyhébb, s ez viszi őt előbbre.

A sikátorból kilépve egy lámpa
fényénél a kirakatban magát meglátva
sajnálta, hogy ide juttatta az élet
és a sorson gondolkozik. Vajon olyan
erős hatással van-e rá a végzet,
hogy az ilyesmit ne is vegye komolyan?
Olyan kérdés ez, mit e torz tükör
nem válaszol meg soha, s a lány,
mert egy lány az, ki a képben tündököl,
látván az életét, olyan halovány.

Értelmetlen-e futnia? Hisz nincs hova,
s csak menekülne estből éjszakába,
áthidalván a kérdést, hogy ostoba,
vagy csak gyávaság miatt viszi a lába?
Az üvegben a tükörkép rámosolyog,
míg az eredeti sírva fakad, s érzi
már karján a bilincset. Szorong,
szeméből patakokzanak a könnyek,
ahogy régi életéből felidézi
emlékeit, s azok vég nélkül jönnek.

Azon a falon a nő csak röhög rajta,
pedig az ő börtöne még tükörnek is rossz,
csak egy álca, mely némán kiabálta
szerte az utcának, hogy tükörképe gonosz.
Most egy féltégla száll pont felé,
mert a lány megúnta a vigyort arcán,
s félvén, hogy szavát valaki megértené
betörheti az üvegablakot, s talán
az segít, hogy legalább kínzó sírása
alábbhagyjon, s más meg ne lássa.

Egy idős férfi, egy rendes ember
járt arra, s pont látja, hogy törik
darabokra az üveg, s bár nem mer
közeledni, azt is látja, hogy szökik
tovább az alak az est sötétjében.
Nem tudhatja, hogy az illető egy nő,
nem láthatja a könnyeket sem szemében,
s mikor utoljára fakad ki, meglepő
számára a zokogást látni attól,
aki lassan eltámolyog a betört kirakattól.

Sajnálja. Most már nem fél tőle,
hiszen amit látott imént, az alapján
tudja, hogy inkább ő menekülne előle.
De nem követi. Segíthetne, de talán
a lány szenvedéseit megérdemli
és akkor bűnhődni fog, nincs mit tenni.
Megfordultában megbotlik egy kőben,
s a hangot hallva a lány elrohan,
elbújni nem tud, csak bízik az erőben,
hogy megmenekül, míg egy kis előnye van.

Pirkadat. A lámpákat már lekapcsolták,
s kezd a városban beindulni az élet.
az emberek egymásnak elpanaszolják,
miért tartják a mai napot szemétnek,
hiszen a szombat a pihenés napja,
s a pihenésnek az alvás az alapja.
Mégis munkába mennek, s délig
más napokhoz hasonlóan dolgozzák
a hét utolsóelőtti napját félig.
Néha napok lemaradását is behozzák.

Bár így élhetne ő is, mint bárki más
tisztességes ember, nem félvén attól,
hogy egy reggelre ébredvén jónéhány rács
őrzi ágyát, s csak hallani lehet a pirkadatról.
A lány rabruháját egy mocskos, eldobott
ballonkabát alá rejti, hogy ne lássák
honnan menekül, s akiknek nem megszokott
látvány a sötétkék zubbony, elássák
élve, s bár tévednek, úgy tesznek, mint
aki a legjobban járt el a törvények szerint.

Későn öltözött át, s a rendőrségen szólt
már a hír, hogy a keresett személyt
negyed hétkor látták, s egy kabát volt
rajta, koszos, barna színű, a vélt
tartózkodási helye... Már mindegy.
A lány a parkoló mellett nem számít
az arra közelítő autóra. Bár csak egy
kék-fehér rendőrautó, most beszállít
egy szökött rabot, ki feladta már rég,
s ha nincs hová futnia, akkor még ez is elég.

Úton az őrsre még egy betört kirakat
mellett lelassít a kocsi, s hátul kinéz
az ablakon a rab. Ahogy elhaladt,
a szilánkos üveg mögül egy bábu néz
pont rá, sötét overallban, arcán mosoly,
mely azt mondja az embereknek: "Ne bomolj!
Még nincs minden veszve." De téved,
s a rablány magában azon nevet,
hogy megszokta már a sötétséget,
s egy üveg vágás nélkül is okozhat sebet.

Most mégis elégedett.