A Rémálom balladája

Messzi tájon havas föld,
Erdő szélén, fák előtt
Álltunk szemben. Hisz írva volt,
Találkozunk, ha felkel a Hold.

Elkezdődött nem vitás,
Tudtam jól, hisz várt Reám.
Csak egy esélyt adj Énnekem!
Mélység Ura, légy velem!

Átváltozott, vad táncot járt
Árnyéka a havon.
Majd vonyított, mitől
Ereimben a vér megfagyott.

A Hold fényesen ragyogott.
Megvilágított két alakot:
Az őrült vadat, mely talán utoljára tombol,
És a vadászt, kinek szíve szólott: "Menekülésre már ne gondolj!"

Itt az idő, most vagy soha!
Rémálmaim hosszú sora jelenik meg
Szemeim előtt,
Melyeket eme őrült vad vérengzése teremtett elő.

Asszonyok, állatok, férfiak, gyerekek.
A Gonosz senkinek sem kegyelmezett.
De senkinek se volt mersze, hogy kimondja:
Elég volt! A Vérfarkast űzzük a Pokolba!

Az emberek félték a Gonoszt,
De tenni semmit nem mertek.
Viszont tudták, valaki talán
Megállíthatja ezt a veszedelmet.

Így itt állok most csatára készen.
Jutalmam, ha a fenevadat kivégzem
Harminc ezüsttallér!
Csak ennyit kaphat, ki az Ördögnek eladta lelkét.

Mert eladtam én, nem vitás,
Bélyege örök időkre nyomódott Reám
Tudták jól ezt az emberek
De nem volt más, ki megtegye.

Szemtől szemben álltunk.
Az Állat és üldözője.
Nem sejtettem, hogy hamarosan én leszek
Kinek üldözője lészen.

Karja lendült, mancsa lecsapott,
Karmain vérem bíborként ragyog.
Nem számítottam rá, elterültem a hóban.
Hirtelen csak vártam, legyen vége nyomban.

De a Sors, úgy látszik, mást tervezett velem.
A vad elszaladt, s otthagyott.
Felkeltem lassan, csordogált a vérem
S követtem a még friss nyomot.

Szívem hevesen dobog, végeznem kell vele.
Ha nem, hát elbukok, s akkor Isten Velem!
Elővettem hát erszényem, melyben ott lapult
A megszentelt Ezüst Pisztolygolyó.

Ám alighogy fegyverembe töltém,
Rám ugrott az Állat.
Vérfarkas! - kiáltám
- A kurva anyádat!

Ekkor vállamba harapott,
S tudtam, ha túlélem ezt az éjjelt,
Nagy árat kell fizetnem,
Talán embervérrel.

A fegyver kezembe került.
"Győztem!" - gondoltam.
A pisztoly míves csövét
Homlokához nyomtam.

- Vérfarkas - szóltam
- Most már pusztulnod kellene!
És ő, mintha értené,
Megadóan jelzett!

Bár a test megmaradt,
Szemébe visszatért az emberi lélek.
Torz hangon szólt hozzám,
De éreztem, nem félek.

- Vándor, mi végre hát a pusztítás?
Engem megölhetsz, de jönnek mások.
Ezerszer veszedelmesebbek.
Kiknek ereje olyan, mint a legsötétebb átok.

Megharaptalak. Már Te is közénk tartozol.
Jöjj Velem, s meg nem bánod.
Emberek ezt úgysem tűrhetik.
Ereidben mily nemes vér csörgedezik.

- Pusztulj förtelem
Beszéded nem tűrhetem!
Haljunk hát akkor mindketten,
De hogy Te élj, nem engedhetem.

Ekkor lőttem,
Ő pedig újra ugrott felém.
Az ezüstgolyó ott nyomban
Leszakította fejét.

Így ért véget egy rémálom,
S született egy új.
Életem új szakaszba lépett.
Tudtam, hosszú még az út!

Teliholdas éjszakákon, midőn új énem kitörni készül,
S az emberek zöme félelmetes álomba révül,
Eszembe jut, ahogy a Vad feje porba hullt.
Én pedig prédára várok - újjászületve és vadul.