A Phoenix éneke

Sorban sötét, suhanc varjak varrják
sötét ingüket,
rémült rokon távozott nem rég,
kezében feszület,
s néhány tollfosztott, foszló, fellegkavaró,
tőle tikkadt társnak vézna káár-valló,
mese-mély, vér-valós ének.

Soha-senki, balga varjak
egykoron mind együtt sírtak sajgó sebeik felett,
csak sírták, sírták agg apáik bűnét,
s a láncot mi nem ereszt,-
Gyopár földön gyenge lábak egy ütemre vacogtak,
télidőn a hóban egy halált is ők haltak,
de itt a tavasz, s mi összezár:
igaztalan, lincselt bilincs
némán csüng a ház falán.
Hűtlen emlékek koszorúja lengi körbe
felejtésük zálogát,
Míg maga-maguk magasztosan élik
Pusztító napjaik víg sorát.

„De Állj!” – szólt emígyen egy fekete köntösbe
Öltöztetett varjú vakmerőn.-
„Vak varjak, míg ti éltek
éltünkből itt én mégse kérek!” – s egy röpke pillanat,
mint mikor a gépmadár eltűnik az ég alatt,
foszló, fekete, tündérbársony tollait
előbb pompás alakban
leveté magáról,
majd mint gondjait,
Phoenix-i alakban dobá el magától.

Dudva földön vacogó varjak maguk elé merednek,
s díszben varrják sötétebbnél sötétebb ingüket,
mint vadászok halált-hozó tervüket,
s közben egy Phoenix ének halványan hallatszik,
bús jövőre ébreszt:
„Varrjad varjú, hadd legyen minél sötétebb,
Jó lesz még mikor a vadászok jönnek érted!”