A halál csókja

Egy sötét, kínzó késő este,
Vitt a lában egyre beljebb,
Be a sötét rentgetegbe,
Vakon, vesztembe sietve.

Majd megtorpantam hirtelen,
Egy kérges, vén fa tövében.
Ujjam törzsén végigfutott,
Elözönlött minden érzés ott.

Ott, legbelül, mélyen félve,
Egyedül, remények nélkül.
Lekuporodtam a földre,
Nagy hidegbe, reményvesztve.

Könnyeim ölembe hulltak.
Sírtam most már csendben,
Egyedül a sötét rengetegben.

Közel, s távol, sehol senki.
Zokoghatnék torkomból teli.
De csak csendben, szerényen,
Egy szegletben hull a könnyem.

Megérint hidegen, zordan,
A valóság kemény ökle,
Gyámultalanul, mindki gyönge,
Visszahullok róla a földre.

És most, összekuporodva,
Könnycseppektől piszkosodva,
Most mihez kezdjek, mit tegyek?
Van-e bennem elég erő?

Van-e elég akarat, hogy
Fájdalmakkal, de felálljak
A koszos földről rózsával,
És megbirkózzam a valósággal?



Talán öklöm, öklét legyőzheti.
Talán.
Hatalmas küzdelmek árán.
De nem bírom!
Nem bírok többé érezni!

Fájdalmam annyira mély…
És a tőrt amit beleszúrtak,
Időről időre megforgatná valaki.
Azt íly tébolyult lélekkel nem bírnám ki.

Jobb lenne most szépen csendben
Megválni mindentől,
Eltűnni a föld színéről.

Minden gondtól, bajtól távol,
Amik sosem lesznek tőlem
Függetlenek e világon.

Messzire szállni és várni.
Várni mi lesz ezután itt.
Égi angyalok kórusa vár?
Fenn, odafenn a magasban…

De én most idelenn, sötét
Mocsokban kémlelem az eget.
Nincs több erő a lelkemben!
Nem bírok több fájdalmat!

Hold fénye villan a pengén,
Mi mellettem fekszik megváltóként.
Hideg, kemény vasdarab, mi
Oly nagyon kívánkozik.

Lassan kezembe csúsztatom.
Fényes, könnyeimtől nyirkosan
Hever most tenyeremben,
És én egyre csak nézem.

Egyre-egyre több a vágy,
Hogy eltűnjek,
Ne legyek többé már…