Zúg az erdő

Régen, mikoron még aranyló fényben ragyogtak a lombkoronák, s dacos
szél sem tudta tépni ágait, az erdő dalia akáca dísz volt e tájon.
Körötte mind irigykedve nézte egyre növekvő gyűrűit, s néma
suttogással ámúlták időt álló leveleit. Csak úgy szaladtak a pajkos
évszakok, s megannyi kis cserje bukkant fel a nagy fa árnyékában, s
megbúva, mégis félelem nélkül követték szemükkel minden megmozduló
ágát. Senki nem hitte, hogy az idő vas foga a nagy akácot valaha is
megrághatja, s a nagy fa is fityiszt mutatva fricskázta az időt. Míly
gőg, s míly ostoba gondolkodás! Vidám mosolyával évről évre figyelte a
favágók táncát, míg színes festéket szórva csiklandozták a
kiválasztott társakat, s akik később valami megmagyarázhatatlan okból
kifolyólag az éj leple alatt odébb álltak. Reggelre hűlt helyük
üressége nem vonzotta az akác tekintetét, s vidáman növesztette
gyűrűit. Ám egy éjjelen komor sötét fellegek hada rontott süvítő
széllel az erdőnek, csak úgy rázták a lombokat, téptek minden ágat
vesszőt, s mint ijedt mókusok ágaikat behúzva odvaikban bújtak volna
el. Villám cikázott, s mart a kéregbe, s megannyi kín szántott végig a
törzsön, s hol a seb megnyílt, s gyűrű szakadt, ott szállt a lélek
hangja a magasba. Hajnalra csitult vész gondolván kárt nem okozott, s
dalia akác fentről nézve pillantott pusztításra fel sem fogván a feje
felett kattogó órát, melynek érdekes számlapja visszafelé forgott,
mintha csak megzavarták volna álmában. Fel sem tűnt, hogy favágók hada
lepte el az erdőt, s lehullott ágak közt friss festék szaga lengte
körül a törzseket. Aztán mint jöttek, távoztak hirtelen, de suttogó
lépteik sem nyomhatta el ifjonci fürkésző tekintetek sajnálkozó
koppanását. Mi történt, miért bámul mindenki, tán köpönyege félre
csúszott, s kérge kínos rendje a gyűrűk köre hiányos? A táj sem úgy
néz, s leskelődő szemeik nem aggodalmat, inkább diadalmat tükröz. De
miért? S lepillantván kérge vonalára, aszú had vonaglott felfelé, s
kis hasított mélyedéseiben elillantak szeme elől, s ami még ennél is
gyalázatosabb, színes kereszt figyelt csendben alább, s tán még
mosolya is volt, az a gúnyos fajta, s nem törődött elmúlt rég idővel,
csak fagyosan jelezte, itt vagyok. Mély csendbe burkolózva kezdett
tisztulni a kép, s mocskos olajos gépek fogának vicsorgása felnyitotta szemét, hogy eljárt felette, mit soha nem várt, s
HASZTALAN lett. Súlyos lába, tán ha élt volna arrébb lendítette volna,
ám dermedtsége volt néma megadás. A valaha volt akác már csak egy
szomorú fűz lett, s törzse is egy képzeletbeli sosem volt folyó partján
áll. Kiszáradt medrébe, vénülő gyökerével akarván kapaszkodni, ám
fényes fejsze vicsorgó éle mar bele, s csattogva őrli porrá, s mint ki
megadván lelkét alázattal omlott alá. Szú rágta valaha volt erős
törzse porrá hullott, s a kavargó szél szórta szét fájdalmas nyomorát.
Már nem az az árnyat adó erős lomb, mely valaha az erdő közepén állt,
hanem egy kis porszem, melyet bús szellők repítettek fel. Maradványain
az erdő osztozott, s mint koncot dobtak szanaszét, nem maradván más
csak kicsinyke rothadó kéregdarabok, melyeket kis erdei házban
felhalmozva egy téli estén a kandallóba dobva finom hamuvá égettek. S
a kis ház kéményén vidáman felszálló füstben a valaha óriás akác
utolsó lehelete az a kis parázsló hamu végső táncát járva az erdő
felett azon tűnődött, ha már az évek alatt akár egy szerelmes párnak
is árnyat adtam, s ágaim beborították érzelmeiket, akkor életem nem
volt hasztalan, s tán emlékem az erdőben örökkön él. Majd a kis
cserjék arról beszélnek, hogy volt egyszer egy akác, aki fényből
született, s kapaszkodó gyökereivel felrázta az erdőt, néha utat
mutatva, s erőt sugározva másoknak élte kis életét, s ma már fent az
égen szivárványként ragyog néha, mert nem mindenki láthatja, ahogy
akác korában is volt ki elment mellette, s bár belekarcolták törzsébe
nevüket, másnap már nem ismertek rá. Ám követendő példa kis cserjék,
hogy ha beléd hasít egy fejsze, vagy tépi kérged lánc, az még nem a
vég, hanem valami új kezdete. Ez sem vég... fentről a nap, s eső közül
nézlek, s mosolyom majd gyógyítja fejszék csapását, mert új élet sarjad a hamvakból.