ZombiFöld 3. fejezet

Harmadik fejezet

Daryl előrántotta a tőrjét, és körbe forgott. Amerre csak nézett, mindenhonnan zombik közeledtek feléjük. Félelem lett úrrá rajta. Kezében a tőr remegett. Még sosem kellett ennyi zombival szembenéznie.
Testvére ott állt mellette. Ő is a kezében tartotta a kardját. Próbált kiutat találni. A szemei forogtak, az agya ezerrel zakatolt, hogy megoldást találjon, de semmi. Az utca megtelt élőhalottakkal. Minden irányból jöttek. A legnagyobb esélyük akkor van, ha balra tőrnek ki, ott vannak a legkevesebben.
- Erre Daryl! –kiabálta ingerülten, és elindult, az öccse pedig követte.
- Biztos vagy benne? –rémülten bámult rá.
- Nem –fordult hátra- nem vagyok, de talán erre sikerülhet. Szembe rohantak a járkáló halottakkal, akik kezeiket kinyújtva, fogaikat csattogtatva bámultak rájuk, és közeledtek feléjük. Jason érte el előbb őket. Gondolkodás nélkül lesújtott, egymás után kaszabolta őket, de akármennyire is igyekezett nem tudott felül kerekedni. Egyre többen lettek, már a hátuk mögött is karnyújtásnyira voltak.
- Ide, fel! Jason! –nyújtotta a kezét egy sötétkék Ford tetejéről. Jason odanyúlt, és felrántotta. Nyertek egy kis időt, esélyt, de tudták, hogy végük. Az élőhalottak körbevették a kék kombit, mely egyre jobban himbálózott a neki feszülő holtaktól, akik kezeikkel felnyúlva igyekeztek elérni őket.

***
- Jacob! –riadtan bámult utána, miután leesett a lóról. Kijutottak a pajtából, de az egyik zombi lerántotta őt. A földön fekve küzdött az életéért. A zombi fölé kerekedett, Emma előrántott egy nyilat, és a fejébe szúrta, melytől az kimúlt. Lelökte magáról, és felugrott, de elszaladni már nem maradt ideje. A többi máris ott volt, felé nyúltak, megragadták. Igyekezett szabadulni, két kézzel lökte őket, de esélye sem volt.
- Emma! –állt meg, és fordult vissza. Megrúgta a ló oldalát –Gyiá!- kiabálta, és vágtázott vissza, hogy megmentse a lány életét, akit közben már közrefogtak a halottak –Emma! –kiabálta ismét, miközben odaért. Előrántotta a kését, és egymás után mártotta a holtak fejébe. –Gyere –nyújtott kezét a lánynak, aki szintén felé nyúlt. Megragadta, és felhúzta.
- Menjünk! –kiabálta kétségbeesve. Jacob pedig egyből a lóra parancsolt, mely elkezdett velük vágtázni. A holtak bámultak utánuk, és mozgásba eredtek, Jacobék pedig eltűntek a lombok között. Az erdőbe vágtáztak, be a sűrűjébe, hogy biztonságban legyenek. –Köszönöm. –Átölelte a férfit, aki egy nagy tölgyfa mellett állította meg a lovat.
- Sikerült időt nyernünk –leugrott a lóról, majd Emmát is lesegítette- persze nem sokat.
- El kell rejtőznünk.
- Tudom –mélyet sóhajtott. Idegesen ráncolta össze a szemöldökét, és próbált gondolkodni. Kell egy hely, ahol meghúzhatják magukat éjszakára. Olyan hely, ami könnyen védhető, ahol biztonságban lesznek, de ha kell, akkor el is tudnak menekülni.
- Félek Jacob –a férfihez lépett, és megölelte –nagyon félek.
- Nagyon bátor voltál az előbb –célzott a zombival való küzdelmére- a legbátrabb lány vagy, akit ismerek. Nem kell félned, –nem tudta mit mondjon. Ő is félt, és tudta, hogy ezen, bármit is mond, nem tud változtatni- együtt megoldjuk.
- Szerinted sikerülhet? –a férfi szemébe nézett. Remegő kezekkel ölelte, és azt akarta, hogy ez a pillanat örökké tartson. Nagyon jó érzés fogta el, miközben a férfit ölelte. Feltöltődött energiával, és egy kis bátorsággal. Tudta, hogy nélküle egy percig sem bírná. Jacob lelkesíti, vigaszt, és segítséget nyújt. Minden meg van benne, aminek szerinte egy férfiban meg kell lennie.
- Igen, szerintem sikerülhet –mosolyt erőltetett- főleg veled. Hiszen te vagy a szépséges zombi ölő lány –nevetett, és Emma is elnevette magát.
- Pont, mint Milla a Kaptárban – Jacobnak sikerült jobb kedvre derítenie, és ha nem is teljesen, de kicsit feledtetnie vele az elmúlt időszak megpróbáltatásait.
- Igen, pont, mint ő –magához ölelte, majd megcsókolta- csak te sokkal szebb vagy. –mosolygott.
- Na, ne nyalizz itt nekem –bökte oldalba, majd megcsiklandozta- most szédíteni akarsz?
- Hát, lehet, hogy te vagy az utolsó nő a Földön, muszáj bevágódnom –nevetett.
- Nem adom ám könnyen magam –csillogó szemekkel nézett a férfi szemébe. Úgy piszkálták egymást, mint régen, még mielőtt kitört volna ez az egész. Azóta csak menekülnek, és egy pillanatra sem engedhettek fel. Most viszont sikerült egy kicsit elfeledniük mindent, és mosolyt csalni egymás arcára.

***

- Nem éljük túl igaz? –Jason-re nézett, várta a választ, bár jól tudta.
- Nem tudom –mély levegőt vett- de majd kitalálok valamit.
- Nincs idő agyalni –a zombik egymást lökődve igyekeztek közelebb érni hozzájuk. Daryl tudta, hogy itt a vég. Egy autó tetején álltak, amit körülbelül tíz méteres körben zombik vettek körül. A dögszag szinte elviselhetetlen volt. A hörgésük pedig fülsüketítő.
- Megoldom –próbált optimistának látszani.
- Nem –elkomorodott, a szemében furcsa fény csillant fel- mindketten tudjuk, hogy neked sokkal jobbak az esélyeid, mint nekem.
- Mit akarsz ezzel mondani? –a testvére felé fordult, és várta a választ.
- Szeretlek tesó –szemei könnybe lábadtak, arca sápadt lett. Tudta, hogy csak egy megoldás van, és ezzel megmentheti Jason életét. Magához ölelte a testvérét, aki nem is sejtette, hogy mire készül, majd megfordult, a zombikra nézett, és leugrott közéjük.
- Daryl ne! –üvöltött, de már késő volt. Testvére az éhező holtak közé vetette magát, azok pedig neki estek. Próbált felállni, és futni, menekülni, de tépték, és harapták. Esélye sem volt.
- Fuss! –nézett Jasonre, aki kétségbeesve figyelte. Minden zombi Daryl köré gyűlt, utat engedve Jasonnek a meneküléshez –Fuss! –üvöltötte még egyszer, majd eltűnt a támadói tengerében.
- Daryl! –kiabálta, miközben zokogni kezdett. Daryl feláldozta érte az életét. Sokkos állapotban figyelte. A könnyei egymás után hullottak alá, a testvére elvesztése miatt érzett fájdalma elviselhetetlenül marta a testét. Nem akart menni. Ott akart maradni, de tudta, ha marad ő is meghal, és Daryl önfeláldozása hiába való volt. Még egy utolsó pillantást vetett a zombikra, aztán megfordult, leugrott az autó tetejéről, az elébe bóklászó zombikat dühösen kaszabolta le egymás után, majd eltűnt az utca végén.

***

- Szerinted fogunk tudni még valaha normális életet élni? –Emma Jacobnak dőlve ült a földön, és a fiú tenyerét csiklandozta az ujjával.
- Szerintem igen –sóhajtott, majd átölelte a lányt.
- Honnan veszed?
- Ha mi túléltük, akkor mások is. Az is lehet, hogy csak egy kis területet érint ez az egész. Lehet, hogy New York-ban mit sem sejtve élik életüket az emberek.
- Akkor már rég itt lenne a hadsereg, de nem jött senki.
- Igen –tudta, hogy a lánynak van igaza. Mióta elkezdődött ez az egész, azóta nem találkoztak más túlélővel. Az is csoda, hogy ők életben maradtak. Abban viszont biztos, hogy vannak még mások is, és velük valahogy túlélhetik ezt az egészet. Ehhez viszont New York-ba kell menniük, mert ott nagyobb eséllyel találhatnak túlélőket. –nem jött senki, de ez nem jelent rosszat.
- De, igen. Ez azt jelenti, hogy a kormány, a sereg, az emberek, az egész ország, és talán az egész világ áldozatul esett. - egy pillanatra elhallgatott, elgondolkozott- Szerinted mi történhetett?
- Nem tudom. Talán egy vírus, vagy baktérium szabadult el, és tette ezt.
- Ilyen gyorsan, pár óra alatt? –tudta, hogy ez képtelenség, mert ahhoz, hogy ekkora pusztítást végezzen, szinte mindenhol egyszerre kellett megjelennie, ami már nem lehet véletlen.
- Nem tudom kicsim, nem vagyok biológus.
- Én sem, de ez –zörgés szakította félbe. Fülelni kezdtek, Jacob felállt, körbe nézett. Nem látott semmit, de rossz érzése támadt.
- Gyere, menjünk –felsegítette a lányt, és ekkor mindketten megpillantották az élő halottakat, akik feléjük tartottak. Sokan voltak, nem volt esélyük szembe szállni velük- gyorsan! –kiabált idegesen, felpattant a lóra, felsegítette Emmát is, és vágtatni kezdtek. Az erdő elég sűrű volt, nem tudta merre mehetnének. Minden irányból jöttek a holtak. Egy kis tisztás közepén álltak meg, Körbefordította a lovat, az erdő közepén voltak, alig pár méteres volt a tiszta rész körülöttük, és minden irányból jöttek a fertőzöttek.
- Jacob –riadtan pislogott.
- Látom –idegesen fordult körbe. Fogalma sem volt, hogy honnan kerültek oda hirtelen, de ott voltak, nekik pedig ismét az életükért kellett küzdeniük.
- Ott, arra –mutatott balra- ott talán van esélyünk.
- Igen –irányba fordította a lovat, és vágtázni kezdtek, a holtak ott is sokan voltak, de nem olyan sokan, mint a többi irányban, ám még így sem volt túl sok esélyük. Emma előkapta a nyílpuskát, betöltött és lőtt. Talált, az egyiket sikerült fejbe lőnie, az kidőlt, de helyébe máris többen léptek. Emma egymás után lőtte őket, igyekezett megtisztítani előttük az utat. Az erdő sűrű volt, a nap is kezdett lemenni, mindketten jól tudták, ha lenyugszik a nap, akkor végük. Még előtte biztonságos helyet kell találniuk.
- Jacob! – üvöltött az előtte ülő férfi fülébe- arra menjünk!
- Oké –rántott egyet a ló kantárjának a szárán. Beértek az erdőbe, ahol már nagyon nehezen lehetett látni. Odabent még több zombi fogadta őket. Balra-jobbra cikáztak a fák között, Emma tovább lövöldözött, Jacob pedig megpróbálta kikerülni őket. Mindketten féltek, szívük a torkukban dobogott, és az életükért harcoltak.
- Már látom! –kiabált ismét, mikor meglátta az erdő szélét. Ha odáig eljutnak, akkor megmenekültek.
- Gyiá! –utasította a lovat, mely még gyorsabban kezdett vágtázni velük. Körülöttük mindenhol zombik voltak, egymás után tűntek elő a fák, és bokrok takarásából. Emma az utolsó nyílért nyúlt, célzott, lőtt, és talált.
- Kifogytam!
- Mindjárt kint vagyunk! – már csak pár métert kellett megtenniük. Szinte suhantak a növényzet között. A zombik mind feléjük fordultak, és igyekeztek elkapni őket. Jacob viszont ügyesen manőverezett, kikerülte őket, és kijutottak az erdőből.
- Megmenekültünk –sóhajtott fel, majd szorosan átölelte Jacobot, aki megállította a lovat, és lassan, sétálva haladtak tovább.
- Igen, meg. Nagyon ügyes voltál.
- Csak mázlim volt –mosolygott, és kezdett megnyugodni.
- Találnunk kell egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat.
- Jó lenne, mert már nagyon fáradt vagyok.
- Én is, kicsim.
- Ha jó fiú leszel, akkor alhatsz velem –nevetett.
- Akkor én leszek a legjobb.
- Majd meglátjuk –Felkacagott a zombivadászlány, hátára csapta az íját, tekintetével a távolba meredt, majd győzedelmesen lovagolt el szerelmével, Jacob-bal a naplementében, melynek sugarai vörösen csillogtak a hátra hagyott hullák véres tetemein.