ZombiFöld 10. fejezet

10. fejezet


Néhányan azt vallják, hogy akkor mutatkozik csak meg igazán, hogy milyen ember vagy, ha az életedért, vagy annak az életéért kell küzdened, akit a világon a legjobban szeretsz. Ám ezek az emberek elfelejtik, hogy igazából minden nap, minden pillanatban az életünkért kell küzdenünk, és azokért, akiket szeretünk. A modern világ semmiben sem különbözik az ősi világtól. Minden ugyanarról szól. A túléléstől. Nem számít mi volt tegnap, mit hoz a holnap, mert neked ma is küzdened kell. Egy másodpercre sem szabad feladnod, mert akkor rögtön véged.

- Figyelj rám kicsim –nézett a remegő lány szemébe, aki kétségbeesetten szorította a kezét, és úgy vélte, hogy végük- el kell jutnunk a tetőre. Nem lesz könnyű –végig a szemébe nézett-, de meg tudjuk csinálni. Te meg én. Együtt megcsináljuk. Oké?
- Én… nem tudom –nem hitte, hogy sikerülhet.
- Én viszont igen. Erős, bátor nő vagy. Ezért szerettem beléd –elmosolyodott-, mert igazi harcos vagy. Én meg csak egy nyámnyila pöcs. Nem engedheted meg, hogy egy beszari srác mentsen meg. Hogy néz az ki? Mit mondanak majd mások? Kiröhögnének –nevetett- Fordítva kell történnie. Neked kell engem megmentened. Számítok rád. És ha kijutunk, elviszlek vacsorázni. Úgy, ahogy elterveztük.
- Kapok desszertet is? –mosolygott, és csillogtak a szemei, miközben Noel-re nézett.
- Az ki van zárva –nevetett- még a végén elhízol, és hatalmas lesz a feneked. Vigyázni kell a vonalaidra.
- Akkor gyümölcs salit?
- Azt kapsz –magához húzta, és megcsókolta. Úgy, mintha az utolsó, és egyben az első csókjuk lenne. Tudta, hogy rázós menet lesz átverekedni az éhes emberevő hullákon magukat, de muszáj lesz megcsinálni, mert csak így juthatnak ki. Még mindig nehéz volt számára felfogni, elhinni, hogy ez az egész a valóság, és nem csak álmodja. De mégis meg kellett tennie, el kellett hinnie, mert csak így élhetik túl. A zombik egyre közelebb értek, és tudta, hogy cselekedniük kell. Nem állhatnak ott egy helyben, és várhatják meg, míg odaérnek, és teljesen sarokba szorítják őket. Farkasszemet nézett velük. A tekintetük üres volt, mintha csak gépek lennének, akiket előre beprogramoztak az evésre, az emberölésre. Érezte a rothadó, bűzlő szaguk, és hallotta, ahogy csattogtatták a fogaikat. Ő is félt. Nagyon félt. Félt attól, hogy meghal, de leginkább attól, hogy élete szerelmének baja esik. Ha kell, az életét fogja adni érte, de nem engedi, hogy meghaljon. Szereti Izabellát, jobban, mint eddig bárkit, és ezért képes akár az életét is feláldozni érte. –szeretlek kicsim.
- Én is szeretlek –nem maradt több idejük. A holtak túl közel értek. A folyósón villogni kezdett a neoncső, Noel megragadta Iza kezét, és rohantak. A zombik megálltak, figyelték a feléjük rohanó két áldozatot, akik szeméből elszántság, és félelem sugárzott. Tudták, hogy kockázatos, amit tesznek, de azt is tudták, hogy meg kell tenniük. A zombik közé vetették magukat. Noel az első kettőt félre lökte, azok a földre zuhantak, onnan kapálóztak, míg a másik kettő megragadta őket. Noel próbálta legyűrni a sajátját, de az két kézzel ragadta, és húzta a szája felé, hogy máris kiharaphasson belőle egy darabot. Eközben Iza már a földre került. Kézzel, lábbal védekezett. Rúgta, és ütötte a rá támadó halott nőt, akiben nem volt félelem, nem volt semmilyen érzelem, csupán az egyetlen megmaradt funkció, a táplálkozás. Ennie kellett, hogy a test, a teste életben maradjon, ha lehet így mondani. Hiszen habár halott, táplálékra ugyanolyan szüksége van, mert anélkül a teste elgyengül, felemészti saját magát, és végül elpusztul. Bármi is tette ezt velük, bármivé is alakultak át… ennek ugyanúgy szüksége volt a friss, nem fertőzött húsra, hogy létezni tudjon.
Izának sikerült elrúgnia. A nő hátra esett, neki pedig sikerült felállnia, de mire megtette, a másik két halott már ott termett, és megragadták. Az egyiket ellökte, az ismét a földre esett, de a másikkal nem volt ilyen szerencséje. A férfi a falhoz préselte, hiába küzdött ellene, erősebb volt. Karjaival, lábával igyekezett eltaszítani magától, de hiába való próbálkozásnak bizonyult. A férfi centikre a nyakától csattogtatta a fogait. Már nem volt ember, csupán egy éhes ragadozó, aki készült elevenen felfalni áldozatát. Iza kétségbeesetten küzdött, de érezte, tudta, hogy nincs esélye. A férfi erősebb fizikummal rendelkezett. Karjaival igyekezett ellökni, de csak azt érte el, hogy a földre rántotta támadóját, aki felülkerekedett rajta. A lány a hátára zuhant, a férfi rá mászott, száját nagyra nyitotta, és készült fogait az áldozata húsába mélyeszteni. Iza hiába rúgta, meg sem érezte. Teljesen rámászott, és harapott. Majd újból harapott. A lánynak kicsordultak a könnyei, érezte, hogy vége, ennyi volt, vesztett. Elevenen fogják felfalni, és nem tehet ellene semmit. Egy pillanatra találkozott tekintete a támadója tekintetével, akié üres, és rideg volt. Észre sem vette, hogy épp farkasszemet néz áldozatával. Csak egy dolog izgatta, hogy minél többet falatozhasson belőle. A lány felkészült a fájdalomra, arra az érzésre, hogy élve marcangolják szét, a férfi pedig harapásra nyitott szájjal hajolt a hasához, és lecsapott… de ekkor Noel, még mielőtt haraphatott volna, letépte szerelméről, és a falhoz vágta. Iza már teljesen átadta magát a halálnak, összeszorított fogakkal várta, hogy széttépjék… de ez nem történt meg. A férfira nézett, aki odanyújtotta neki a kezét, és felsegítette. A zombik még a földön fetrengtek, ők pedig esélyt sem adva nekik rohantak végig a folyosón a tetőre vezető lépcső irányába. Túlélték a támadást, az első küzdelmet, de még nem menekültek meg. Iza nagy szerencséjére az első két harapás csupán a felsőjét érintette, és szakította szét. A zombinak nem sikerült sebet ejtenie rajta.
Úgy futottak végig a folyosón, ahogy csak bírtak. Még soha azelőtt nem futottak ilyen gyorsan. Már látták az ajtót, tudták, ha elérik, megmenekülnek. Izabella elmosolyodott. Érezte, hogy meglesz, odaérnek, megmenekülnek. Tudta, hogy életben maradhatnak, csupán pár méter volt hátra. Erősen megszorította Noel kezét, és visszafogott lélegzettel szaladt… ám ekkor kivágódott előttük egy ajtó… és özönleni kezdtek rajta kifelé a holtak. Mindketten megálltak. Ijedten figyelték a kifele botorkáló holtakat, aztán összenéztek, tudták, hogy nem tétovázhatnak. Mély levegőt vettek, és rohantak egyenesen a holtak tömege felé. Közéjük vetődtek, és egymás után lökték őket félre. A zombik igyekeztek utánuk kapni, de nem jártak sikerrel. Most Noelék voltak az ügyesebbek. Iza hátra pillantott, látta, ahogy az éhes tömeg utánuk fordul, és megindul. Elérték az ajtót, de nem nyílt.
- Nyílj már ki! –üvöltötte kétségbeesetten, és rángatta. A folyosó megtelt az éhes ragadozókkal. Számolni nem lehetett olyan sokan voltak. Egymást lökődve siettek, hogy finom falathoz juthassanak. A férfinek csupán másodpercei maradtak, hogy valahogy feltépje az ajtót. A rajta levő zárat ki-be csukta, feszegette a kilincset, melyen már izzadt a tenyere, de úgy tűnt mindez hiábavaló, mert a vasszerkezet nem akarta megadni magát.
- Noel! –üvöltötte- Siess! –a feléjük tartó zombikat bámulta, szinte sokkolta a látvány. Olyan volt, mintha egy hatalmas szökőár közeledne feléjük, ami elől nincs menekvés. Egymást lökődve, taposva igyekeztek elérni hozzájuk, és már csak pár méter volt hátra. Iza felváltva figyelte szerelmét, és a holtakat. Nagyot nyelt, érezte, hogy ismét küzdenie kell majd, és ez a küzdelem már le van játszva. Túl sokan vannak, nem fognak tudni átjutni rajtuk.
- Na, végre –nyögött fel megkönnyebbülten, mikor az ajtó kinyílt, de már késő volt. A zombik elérték őket, és pillanatok alatt a földre rántották a lányt –Kicsim! –riadtan kapott utána, és húzta el. Belépett a lépcsőházba a résnyire kinyitott ajtón, és két kézzel húzta a szerelmét, akinek az egyik végébe ő kapaszkodott, a másikba pedig az éhezők tömege. Tekintetük találkozott. A lány szeméből kétségbeesés, fájdalom sugárzott, míg Noeléből elszántság. Nem hagyja, hogy a szerelmét elragadják tőle. Minden erejét összeszedve húzta, de nem volt elég. A hörgő tömeg erősebbnek tűnt.
- Szeretlek –szemeiből könnyek törtek elő. Tudta, hogy csak egy dolgot tehet.
- Neee! –üvöltötte, mert tudta, hogy a lány mire készül- Kicsim, ne!
- Szeretlek –suttogta, majd ellökte a férfit, behúzta az ajtót, és ráfordította a zárat.
- Izabella! –előtörtek a könnyei, kétségbeesetten esett az ajtónak, próbálta kinyitni, felfeszíteni, de az makacsul ellenállt… ütötte verte… majd végül a földre rogyott, és zokogott…