X-men Életet, életért I. rész

Az ember felemelkedésének kulcsa volt az evolúció sokezer évvel ezelőtt is, és most sincs ez másképp. Vagy mégis? Ha az emberiséget megosztja tulajdonságaik sokfélesége, akkor beláthatatlan dolgok következhetnek be. Az események felgyorsultak, emberek és mutánsok ölik egymást, egy célért. A fennmaradásért.

Az élet nevében!

A Biogreen corporation egyik laboratóriumában dolgozott Ms. Linda Bryes, aki fiatal kora ellenére a vállalat vezető kutatói között vett részt. A szakma nagyjai hamar felfigyeltek tehetségére, melyet a növénynemesítés terén hatalmas fokra emelte. Olyan új gyümölcsöket nemesített ki, melyek az addig ismert összes növénybetegség ellen immunisak voltak, s a hőmérsékletingadozás sem tett bennük kárt. A cég természetesen hamar meggazdagodott, s az angol székhelyű vállalat áthelyezte Lindát az újonnan épített amerikai kutatóközpontba.
Két napja tartózkodott New Yorkban, de már elege volt az állandó hajtásból, a forgalom elviselhetetlen zajából, és abból, hogy főnökei percenként zargatják telefonhívásaikkal, és a kutatás legfrissebb eredményeiről faggassák.

Aznap, mikor hazaért és lerugta cipőjét, azonnal ledőlt a díványra, s hosszú ujjaival szőke hajába túrt. Százszor megbánta már, hogy elvállalta az új állást. Nyugalomra vágyott, s arra, hogy újra úgy nézhessen növényeire, mint jóbarátokra, társakra, s nem mint ipari fogásra. Hátrasimította haját és tekintetét az ablak előtt álló diófa palántákkal teli állványra függesztette. Milyen törékenyek még. Ha kitenné őket az udvarra, egy gyenge szél is eltörné szárukat és a pusztulás várna rájuk. De száz év múlva, mikor az ember, aki termesztette őket már rég pihenni fog a föld mélyén, ezek a fák hatalmas koronával fogják díszíteni a tájat, s öles törzsűket a szélviharok sem tudják kikezdeni. Efféle gondolatok futottak végig Linda agyán. Végül felállt, s odasétált a lámpákkal megvilágított állványhoz. Percekig nézte a palántákat, s ujjával végigsimított az egyik növényke levelén. A növény mintha megérezte volna a kedves értintést, megrezdült, s leveleit emelve lassan Linda felé fordult. A lány arcán mosoly szaladt végig, s tovább simogatta a facsemetét. A növény szára rezgett, leveleit himbálta s lassan, de szemmel láthatóan növekedett. Mikor a lány abbahagyta a simogatást, még párat intett két legnagyobb levelével, majd felhagyott a mozgással.

Ez volt hát a nagy titok, mellyel képes extra gyors növekedésre bírni a növényeket, s mellyel képes volt felvértezni védenceit a különböző betegségek ellen. Linda jól tudta ezt, hiszen tinédzser kora óta használta ezt a képességét. De akkoriban csak a kerti pázsiton alkalmazta "tudását", s meglepően eredményesen. Édesapja hétszer nyerte meg a megyei gyepversenyt, úgy, hogy soha semmiféle munkát nem fektetett a kert gondozásába. Csak hébe-hóba lenyírta a füvet. Linda ilyenkor mindig mosolyogva figyelte az ablakból, ahogy édesapja átveszi a Gyep-kupát és az azzal járó fotózkodáshoz pózol. Linda nem volt irigy soha. Ő tökéletesen boldog volt azzal, hogy kedvenceivel együtt élhetett, és érezhette azoknak minden rezdülését.
Visszaült a kanapéra és bekapcsolta a TV-t. Ez egy új szokás volt nála, mert amig Angliában lakott, szinte sosem TV-zett. Most azonban New Yorkban van, és alkalmazkodni kell a tömeghez. Máramennyire lehet...
A szokásos maszlaggal volt tele a híradó. Betörések, gyilkosságok, korrupción rajtakapott rendőrök és politikusok. De ez alkalommal valami különös hír is helyt kapott két gyilkosság-közvetítés között: " Ki akarják vágni a Central Park legidősebb fáját. A Városi Rendfenntartó Hivatal szerint a fa már elöregedett és életveszélyes. A körülbelül nyolcszáz éves fa immár nem bírja el saját ágait, s azok bármikor leszakadhatnak és ráeshetnek valakire. A fa eltávolításába a helyi Környezetvédelmi Hivatal is beleegyezett, így a holnapi nap folyamán kivágják, és elszállítják a faóriást."

Linda megkövülten bámult a képernyőre. Kivágják... Nyolcszáz éves fát vágnak ki, csak mert azt hiszik veszélyes?!
Beleugrott cipőjébe, kabátot kanyarított a vállára és már indult is a Central Parkba. Kb. félórás metróút megtétele után a már üres Central Parknál állt. Természetesen nem volt semmi különös jele annak, hogy következő nap kivágnak egy fa-matuzsálemet. Ez szakmai szempontból nem egy nagy dolog. De annak, aki értékelni tudja a természetet, s annak minden csodáját, bizony jelentős az ügy. Linda is ezért volt ott. Nem tudta merre is találja a nagy fát, de lába magától elindult a Park közepe fele. Fiatal tölgyek és bokorsövények mellett haladt el, s úgy vélte, mintha ismerné mindegyiket, s ezek az ismerősök mondanák neki, hogy merre menjen. Pár perc alatt meg is találta a híradóban bemutatott tölgyet. Koronája hatalmas volt ugyan, de foghíjas. Törzse olyan széles volt, hogy legalább hat ember kellett volna hogy körbeérjék. Ágain csak itt-ott volt egynéhány levél... piros oszlopok voltak leverve köré és rajta a szalag: "Életveszély!" Linda mit sem törődve a figyelmeztetéssel, átlépte a szalagot és odasétált a fához. Kezét a barázdás kéreggel borított törzséhez érintette. Semmi sem történt.
- Talán már tényleg meghalt - mondta magának Linda, de nem adta fel a próbálkozást. Másik kezét is a törzshöz nyomta, s csendben várta azt a különös érzést, mint amikor a kis diófával, vagy a többi növénnyel "kommunikált". Vagy két percig várt, de még mindig nem történt semmi. Már épp feladta volna, mikor a levelek suhogni kezdtek, mintha szél fújná őket. Pedig aznap szélcsendes, fülledt nyári meleg volt. Linda felnézett a szegényes lombkoronára, melyen csak egy-két levél látszott az utcalámpák fényében. De azok most lassan megmozdultak. A faágak is, szemmel alig láthatóan, de rezegni kezdtek, s száraz kérgük felhasadt, s apró hajtások jelentek meg rajtuk. Linda mosolyogva nézte a zöldbe-borulást. Egyes helyeken a levelek már teljesen szétnyíltak, apróbb gallyak jelentek meg. Egy hatalmas, szemmel láthatóan beteg, lelógó ág recsegve húzta fel lombját, s újra égreemelte büszke ágait. Az egész fa zöldben pompázott. A lány alig tudott betelni a látvánnyal és az örömmel. De hamar vissza kellett zuhannia a valóságba...

Még egy szenzáció

- Vetted az egészet? - hallatszott Linda háta mögül egy női hang. Egy TV riporter volt az, aki épp haját igazgatta, s izgatottan fészkelődött a vele szemben álló kamerás előtt.
- Vettem mindent - hallatszott a kamerát kezelő férfi hangja, s intett a nőnek, aki elkezdte jólbetanult riporter szövegét:
- Itt állok a new yorki Central Park közepén, a nemrégiben kivágásra ítél tölgyóriás előtt, ahol csodálatos dolognak lehettem szemtanúja. Egy nő, feltehetőan mutáns, életre keltette az immár elhalt fát. A szemünk láttára zöldellt ki a fa. - hadarta - Tessék mondani, mióta tud róla, hogy ön mutáns? - szegezte neki Lindának a meglehetősen bunkó kérdést. Linda a meglepetéstől szólni sem tudott. Csak rázta a fejét... - Tehát azt állítja, hogy erről a képességéről nem tudott?
- Én nem vagyok mutáns... - mondta halkan Linda, s arra gondolt, hogy hogyan kerülhetne ki ebből a kellemetlen helyzetből. És a legegyszerűbbet választotta: hátat fordított és elsétált. De a riportert és társát nem volt olyan kannyű lerázni. A nő megindult utána, s menet közben is indiszkrét és sértő kérdésekkel bombázta Lindát, aki kétségbeesésében futásnak eredt. Tisztában volt azzal, hogy ezzel nagy hibát követett el, mert így még alkalma sincs a rágalmak ellen védekezni. De az ijedtség és a tanácstalanság által diktáltakat tette, és egyenesen leszalad a metrómegállóba. A riporter és a kamerás csak a mozgólépcsőig követte. Kíséret nélkül ugyan, de zakatoló szívvel szállt fel a metróra. Rajta kívül senki sem volt a metrókocsiban. Leült egy kopott ülésre és a szemközti ablakban bámulta saját tükörképét. Záporoztak fejében a gondolatok: lőttek a munkahelynek, az új életnek, a karriernek, vége mindennek. Ő is ugyanolyan kirekesztett ember lesz mint azok a mutánsok akiket a TV-ben látott. Akkor még úgy gondolta, amig lehet meghúzza magát. Ha ügyesen titkolja kilétét és milétét, talán sosem jönnek rá az emberek, hogy különleges. Mérgesen csapott a térdére.

Miért baj az, hogy az ember más, mint a többi?! Nincs semmiféle külső megnyilvánulása annak, hogy ő talán az evolúció következő fokának képviselője. Vagy talán pont ettől tartanak a normális emberek? Érzik a kötelet a nyakukon, s foggal körömmel próbálják megtartani a hatalmat. Még akkor is, ha ez a bizonyos új nemzedék nem is kívánja átvenni az itányítást.
Míg gondolataiba merülve ücsörgött az ülésen, hangos fékezés közepette állt meg a metró. Fényes megállónál álltak. A falakról dekoratív hölgyek mosolyogtak pimaszul kacér ruhában. A fényes megállóban csak két alak álldogált. Egy hófehér hajú nő és egy magas, vékony testalkatú férfi. Előbbi egy nagy páfrányt tartott az ölében. A férfi pedig vörös napszemüveget hordott, holott odakint sötét volt. A nő lépett először a metrókocsiba. Csak egy pillantásra méltatta, aztán leült egy távolabbi ülésre. Az ölében lévő növényt pedig maga mellé tette a földre. a férfi egy pillantásra sem méltatta az ülésen gubbasztó Lindát. Leült a nő mellé és levette szemüvegét. Linda arra lett figyelmes, hogy fehérhajú nő kissé riadt pillantást vet a férfira, akinek csukva volt mindkét szeme. Mintha vak lett volna... Mindezt a szemközti ablakon lévő tükörképekből vette ki. A férfi kis kendőt vett elő, megtörölte napszemüvegének lencséjét, közben két szemét szorosan összezárva tartotta. Miután végzett és felvette a szemüveget, a mellette ülő nőre nézett.
- Valami gond van? - kérdezte mosolyogva
- Nem nincs, csak meglepődtem -hallatszott a válasz. A nő belepillantott a szemközti ablakba, és észrevette Linda vizslató tekintetét. Azonnal lesütötte a szemét, s azon tanakodott, vajon miért hunyta le a szemét a férfi, ha a szemüvegét pucolta? Ahhoz hogy tisztára tudja törölni, nyitva kellett volna hagynia a szemét. A fehérhajú nő most újra a napszemüveges férfi felé fordult, s kezébe vette a virágot.
- Hiába pátyolgattam, úgy tűnik mégis elhal... - mondta s megmozgatta a növény pár, barna szegélyű lecsüngő levelét - Pedig kipróbáltam mindent. Valami betegséget kaphatott el az üvegházban... Talán majd a most vett szerek segítenek.
- Nem lehet, hogy a sok pátyolgatás ártott meg neki? - kérdezte kacagva a férfi. Nevetése pár pillanatig még ott csengett Linda füleiben, s újra eszébejuttatta szorult helyzetét.

Mindeközben a metró berobogott a következő megállóba. Itt is minden fényes, minden reklámtábla szabályos sorrendben a falon, meghatározott magasságban, szép fényesre suvickolva. Linda felállt, hogy leszálljon, de mikor az ajtóhoz ért, két, a mozgólépcsőn lefelé szaladó alakot pillantott meg. Elöl egy férfi szaladt, kezében kamerával, hátul pedig a riporternő. Linda visszaugrott a kocsiba és elmormolt egy egymásodperces fohászt, hogy induljon el a kocsi mielőtt a férfi bekapcsolhatná a kamerát, vagy neadj’ Isten felszállhatnának a metróra. Úgy tűnt, fohászát meghallották az égbeliek, mert a jólismert hang felcsendült, s pár másodperccel később becsapódtak a metrókocsi súlyos ajtajai. Odakintről még hallani lehetett a dühös páros kiabálását, s a kamerás még megpróbált egy utolsó felvételt készíteni Lindáról, aki időközben a kocsi hátsó sarkában ült le, arcát elfordítva. Nem is gondolt arra, hogy vajon a fehérhajú nő és a napszemüveges férfi komplett hülyének nézik. Kizárólag arra koncentrált, hogy semmilyen újabb felvételt ne készítsenek róla. Mikor már javában zakatolt a metró, egyenesedett csak fel, s igazította meg ruháját. Ekkor kellett szembesülnie azzal, hogy bizony két utastársa valóban klönös tekintettel vizsgálják őt.
- Miért üldözik magát? - kérdezte a nő, aki időközben a földre tette páfrányát. Linda először nem is tudta, feleljen-e a kérdésre. Hiszen sokkal könnyebb lett volna letagadni az mindent, de akkor meg tolvajnak nézték volna. Az pedig csak rosszabb mint egy ártatlan mutáns?
- Mert nem olyan vagyok, mint mindenki más... - bökte ki nagy nehezen.
- Ezt meg hogy érti? - kérdezte homlokráncolva a férfi
- Így - felelte Linda s odaguggolt a földön álló páfrány mellé, és megfogta annak egyik levelét. A növény száradófélben lévő levelei először kizöldültek, majd kiegyenesedtek. Újabb és újabb hajtások jelentek meg a szárakon, s a virág szinte egy perc alatt kétszer akkora lett mint amekkora volt. A fehérhajú nőnek először földig esett az álla, majd széles mosoly terült el az arcán.
- És pontosan miért is követik magát? - kérdezte végül.
- Mert a Central Parkban álló tölgyön is segítettem. Ők meg meglátták és hát egy ilyen "szenzációt" nem lehet kihagyni... De maguk ezt úgysem értik...
- Ó már hogyne értenénk. Ha valaki, akkor mi nagyra tudjuk értékelni az ön képességét. - válaszolta a napszemüveges férfi, és hátradőlt a nyúzott ülésen. Linda nem értette, miért mondta ezt a férfi. Csak bámult rá, magyarázatot várva. Mikor belátta, hogy tőle hiába is vár választ, a nőre meredt.
- Nos, mi a magáéhoz hasonló tehetségű emberek számára nyitott iskolában tanítunk. Az én nevem Ororo, Ororo Monroe. Ő pedig Scott Summers. - mondta a nő és kezet nyújtott. Linda kissé bátortalanul, de viszonozta a gesztust. A nőnek meleg, gyengéd keze volt. - És mi a foglalkozása kedves...
- Linda Bryes - mutatkozott be Linda - A Biogreen vállalat Növénynemesítési Részleg igazgatója és kutatója vagyok. Illetve voltam... mert ha ez a mai dolog kitudódik, márpedig ki fog, akkor búcsút mondhatok az állásomnak! - mondta ironikus mosolyt erőltetve az arcára
- Ha úgy gondolja, akkor meglátogathatja a Xavier intézetet. Xavier professzor minden bizonnyal szívesen fogadná önt. És mitagadás, pár növényem segítségre szorul... tudja én vagyok az intézetben a biológiatanár... és van néhány igen ritka növényem, amelyek a különleges bánásmód ellenére nem érzik jól magukat - mondta Ororo mosolyogva
- Remélem majd egyszer alkalmam nyílik meglátogatni az önök különleges közösségét, de egyelőre haza kellene jutnom valahogy. De ha minden megállóban riporterek lesnek rám, akkor nehéz dolgom lesz... - válaszolt Linda, s felállt. A metró lassulni kezdett, és hangos fékezés után zökkenve állt meg egy gyéren megvilágított, piszkos megállóban. Itt egy reklámtábla sem volt a falon. Linda leszállt, s elindult a tönkrement mozgólépcső fele. Pár lépést tett csak meg, mikor megfordult, s így szólt:
- Köszönöm a meghívást. Remélem, találkozunk még!

Folyt. köv.