X-men Életet, életért II. rész

Bemutatkozó

Meleg nyári nap volt. Mintha az emberiség kiérdemelte volna az Isten kegyelmét, s most azért simogatná arcukat a lágy, melengető napsütés, s azért hűsítené a munkában fáradozókat a kellemes szellő.
Szinte senki sem bírt a tanárra koncentrálni. Persze ez nem a tanár hibája, hisz ő mindent megtett a hallgatóság figyelmének lekötése érdekében. De ki vehetné fel a versenyt a napsütéssel és a gyönyörű zafírkék éggel? Így hát kénytelen kelletlen, de bele kellett törődnie Ororonak, hogy a mai órán nem szabad még az átlagos 50%-os figyelmet sem elvárnia tanítványaitól. Pedig a teremben ülők mind különleges diákok voltak, ezt senki sem vitatta. Persze minden ember különleges a maga módján, s mindenki pótolhatatlan, de az ott jelenlevőkre ez különösen igaz volt. Hisz nem egy átlagos középiskoláról van szó, hanem a Charles Xavier professzor által alapított gimnáziumról, mely minden különleges tehetségű diáknak biztos menedéket nyújtott. Ez az egyetlen hely, ahol a mutánsok valóban biztonságban érezhették magukat. Olyan volt ez, mint valami melegedő hely. Ide jöttek a kitaszított, elnyomott, otthontalan emberek, akiket csupán azért tagadott ki a társadalom, mert mások, mint mindenki.

Rengeteg helyről érkeztek tanulók, tanárok és alkalmi látogatók, aki csak fel-feltűntek egy-két napra, majd ahogy jöttek, titokban, az éj leple alatt, ugyanúgy távoztak, s nem hagytak maguk mögött mást, csak pár halványuló emlékfoszlányt. Sok diák nem vette észre, milyen bonyolult is valójában a világ sorsa. Bár mindegyikük megismerte az élet árnyas oldalát, a legtöbben megpróbálták elfeledni a régen történt sérelmeket, s mostmár talán nem is hajlandók tudomást venni az intézeten kívül tomboló háborút. A háborút a hétköznapi emberek és a mutánsok közt. Mert bizony akadtak olyanok, akik minden további nélkül harcbaszálltak a felbőszült emberiség ellen. Sajnos ők, és nem a békés utat választók határozták meg a történelem menetét.

Rémálmokra hangolva

Xavier professzor széles mosollyal az arcán gurult ki irodája ajtaján. Az épp arra tartó Jean Grey és Scott Summers örömmel nyugtázták, hogy újra boldognak látják mentorukat.
- Mi a nagy boldogság tárgy professzor? - tudakolta Jean mosolyogva
- A mai nap folyamán meglátogat egy különleges vendég - újságolta a prof, miközben átgurult az ebédlő felé, ahol már nagyban folytak az előkészületek a július 4-ei ünnepi vacsorához - délután érkezik Ms. Linda Bryes. Ha jól tudom akkor veled már találkozott Scott! - folytatta a prof, miközben elfoglalta helyét az asztalfőnél
- Így van. Pár hete történt. Ororoval bent jártunk a városban, és késő este a metrón futottunk össze. Ügyesen helyrehozta Ororo egyik páfrányát - nevetett Scott
- Ó igen, mesélt meglehetősen ritka adottságáról. Azt hiszem sok terhet venne le Ororo válláról, ha elvállalná a biológia tantárgy tanítását nálunk. A munkahelyéről kirúgták, mikor kiderült hogy mutáns. Elpanaszolta nekem, hogy azóta a botrány óta folyton zaklatják a lakásán és egy alkalommal már meg is próbálták megölni... - mondta komor arccal a prof
- Ezek szerint itt marad az intézetben? - kérdezte kíváncsian Jean, miközben épp egy szószostálat röptetett a kezeibe
- Ororónak megmarad a kémia tantárgy, s biztos vagyok benne, hogy örülni fog, hogy kissé lazább órarendje lesz.

Több szó nem is esett Lindáról. Mikor már mindenki megérkezett, s a professzor is befejezte megható ünnepi beszédét, a nagy család elfelejthette minden baját, s átadhatták magukat a pár perces felhőtlen gondtalanságnak.
Korán este kopogtattak az intézet hatalmas ajtaján, s az ajtót nyitó Vadóc meglepődve látta a kissé megszeppenve ácsorgó, kezében bőröndjét szorongató Linda Bryes-t.
A vendéget rögtön átvette Jean, s egyenesen a professzor szobájába kísérte, aki félórás barátságos beszélgetés után kiutalt egy első emeleti szobát az új biológiatanár számára. Az első furcsaság akkor étre, mikor kilépett a professzor irodájából, s a hatalmas előszobában haladt el. Egy tizenhárom év körüli fiú, nagy könnyedséggel mászott fel a tükörsima falra. Két lába mezítelen volt, s kezeivel támasztotta magát. Mikor Jean meglátta, elöntötte a pulykaméreg.
- Loui gyere le azonnal! Ha még egyszer lábnyomokat látok a plafonon, nem tudom hogy mit teszek veled! - kiabálta fel a fiúnak, aki minden megerőltetés nélkül megfordult, s immár fejjel a föld felé guggolt a falon, tekintetét az újonnan érkezőre szegezve.
- Az nem is én voltam, hanem Billy! - jött a válasz
- Az nem lehet, mert Billy nem tud akkorát ugrani! - válaszolt Dr. Grey és a talajtól a plafoni terjedő, mintegy öt méteres magasságra mutatott.
- Dehogynem tud! A múltkor is felugrott a második emeletre a szobája erkélyére, mikor fennhagyta a tornacipőjét és Logan professzor leszidta!
- Nem érdekelnek a történeteid, gyere le azonnal! - kiáltotta még oda Jean és már indult is tovább, hogy a vendégnek átadja új rezidenciáját. Linda nagyon meg volt lepődve a látottakon és hallottakon. Azon, hogy itt ennyire mindennapos dolog, hogy valaki különleges képességgel bír. Tétova léptekkel követte az elöl haladó Jeant, és közben fülelt, hátha meghallja a diákok hangját. Kíváncsi volt, körülbelül hány mutáns is élheti itt a falakon belül az életét. Befordultak egy kis folyosóra, majd a folyosó végén lévő ablak előtt jobbra, egy viszonylag nagy szobába. Odabent roppant otthonos bútorzat, s a sarokban, az ágy lábánál egy fás szárú, szebbidőket is látott növény állt, hatalmas fa dézsában. A pár megmaradt levelén felhalmozódott majd fél centis por arról árulkodott, hogy rég nem gondozzák már.
Linda az ágyhoz sétált és lerakta bőröndjét. Tekintetét körbehordozta a szobán, majd mosolyogva Jeanhez fordult:
- Nagyon otthonos hely - mondta - Köszönöm szépen az útmutatást. - Jean viszonozta a mosolyt, majd hátat fordított és elsétált. Linda egyedül maradt a szobában. Kinyitotta bőröndjét, és elkezdte kipakolni legfontosabb ruhadarabjait, s személyes tárgyait. Egy fénykép került elő két farmernadrág mellől. Egy szőke kislányt és a mögötte álló férfit és nőt ábrázolta. Lindát és szüleit. Nagy sóhajtás közepette tette le a képet az éjjeliszekrényre.

Miután kipakolt mindent, és megágyazott, zuhanyzás nélkül bedőlt az ágyba. Halk pukkanásokat, durranásokat halott a második emeletről, s egy ízben olyan érzése volt, mintha valaki benézett volna az ablakon. Akkor fogta magát, odasétált az ablakhoz, kinézett rajta, de nem látott senkit. Aztán eszébe jutott, hogy itt olyanok is vannak, akik felfelé is tudnak menekülni. Kinyitotta hát az ablakot, s fellézett. Az ablaka felett szintén egy szoba volt. Annak függönye kilógott a szabadba, jelezve, hogy ott is nyitva vannak az ablaktáblák. De onnan fény sem, s hangos sem szűrődtek, így hát nem foglalkozott tovább a dologgal. Nekitámaszkodott az ablakkeretnek és bámulta a felhőtlen eget bevilágító holdat. Pont olyan szabályos kiflialakú volt, mintahogy a mesékben szerepelt... Lepillantott az ablak elé, s halvány fény kiszűrődését látta. A fény egy apró facsemetét világított meg, ami alig tíz méterre állt a faltól. Törzse még a karvastagságot sem érte el. Látszott, hogy gondját viselte Ororo. Erős karó állt mellette, ahhoz volt kikötve, nehogy a szél kárt tegyen benne. Lombja alig volt nagyobb mint egy strandlabda. Linda nagyon szippantott a hűvös levegőből és ellépett az ablakból. Csak a függönyt húzta be, az ablakot nyitva hagyta. Visszafeküdt az ágyba, és miközben a plafon fekete sziluettjére bámult, arra gondolt, hogy életének egy teljesen új szaka kezdődött el. Egy új, valószínűleg megpróbáltatásokban gazdag szakasz. Fél óra sem telt bele, de már mélyen aludta az igazak álmát. De gondolatai még éjjel sem hagyták nyugodni. Halkan motyogott, fejét ide-oda rántotta, mintha valamit még látni sem akarna. Szemeit szorosan összezárta, lábával magaalá gyűrte a lepedőt. Homlokán apró izzadságcseppek gyöngyöztek. Ha valaki kívülről szemlélte volna, azt gondolhatta volna, hogy a legszörnyűbb lidérces álmával küzd. És nem is tévedett volna olyan nagyot.

Életre ébredve

Hangos sikítás rázta meg az egész kastélyt. Linda hidegverítékkel borított arccal ült fel ágyában. Hirtelen azt sem tudta, hol van. A rémálomban, vagy a rideg valóságban. Hamarosan még egy sikoly hasított a sötétségbe. Linda azt is tudta, hogy mi is az oka a nagy felfordulásnak. Közvetlen ágya mellett ott ágaskodott egy, az ablakon benyúló derékvastagságú ág. Lassan mozgott is a növény. Olyan volt, mintha ki akarna tapogatni valamit. Linda felugrott az ágyról, és magára kapta az este hevenyészve elszórt ruháit, s leszaladt az emeletről. A földszinti szobába berontva, egy hálóingben, a sarokban kucorgó lányt pillantott meg. Kettőjük között, méter vastag ág nyújtózott el. Az ablakon tört be ugyanúgy, mint Linda szobájába. A vastag ágon sok száz kisebb, karvastag gally sorakozott. Mindegyik vadul suhogott, ahogy a nagy ág lassú mozgással mozgott jobbra balra.
- Ne mozogj! Nehogy megüssön! - kiáltott oda a lánynak Linda, s megpróbált közelebb jutni a csapdába esetthez. Eközben megérkeztek a többiek is, akik felébredtek az égtelen sikoltozásra. Scott rövidnadrágban és pólóban érkezett meg. Hirtelen azt sem tudta, mire vélje a dolgot. Megállt a küszöb előtt. A háta mögül halk pukkanás hallatszott, s egy kék fej jelent meg a válla felett. Odakintről Jean és Ororo hangja hallatszott, ahogy a gyerekeket próbálják meggátolni abban, hogy a történteket meglátva általános pánikot keltsenek.
A faág mindeközben szorgalmasan lengette gallyait, a lány meg mind szorosabban bújt a sarokba. Linda eltökélte hát magát: odalépett a suhodó gallyak elé és megpróbálta megfogni a legvastagabb ágat. Az eredménye pedig az lett, hogy kapott egy olyan pofont, hogy az még egy igáslovat is ledöntött volna a lábáról. Így hát Linda a földön kötött ki, s a sok száz ág felette suhogott tovább. Onnan lentről semmit sem látott, csak arra lett figyelmes, hogy piros fény világítja meg pár másodpercre a szobát, s a faág tovasuhan a feje fölül. Ő egy pillanatig sem tétlenkedett. Talpra ugrott, odasietett az ágy mellé, és karon ragadta a most megrémültebb lányt, s az ajtó felé ráncigálta. A méter vastag faág eközben bőszen lengette gallyait, de sehogy sem tudta már elérni az ajtón kiugró Lindát. Odakint hatalmas csoport állt. A hátsó sorokban a nyakukat nyújtogató kisebb diákok. Másodperceken belül felcsattant Xavier professzor hangja is:
- Diákok vissza a szobátokba! - adta ki a parancsot, s a kullogó tömegen utat vágva, Scottékhoz gurult. Szeme nem tükrözött riadalmat, inkább feszült kíváncsiság csillant barna szemében - Jean kérlek, lásd el Ms. Lerkitt-et. Mr. Bryes velem jönne, kérem? - kérdezte, de választ sem várva, megfordult, s elindult a lépcső melletti felvonóhoz. Linda számított rá, hogy ezután éjszakába, vagy inkább nappalba húzódó beszélgetés van kilátásban, ehelyett csalódnia kellett. A professzor, miután elfoglalta helyét az íróasztala mögött, aggódó pillantásokat vetett Lindára, aki időközben helyet foglalt az asztallal szemközti puha karosszékben.
- Jól érzi magát? - kérdezte végül a prof, hosszú hallgatás után. Linda nem készült ilyesfajta kérdésre.
- Nos igen... bár kissé rosszul aludtam... - válaszolta, s egyre frusztrálóbbnak tartotta, hogy Charles mereven bámult a szemébe.
- Tudja rengeteg irreális dolgot láttam már, szóval az imént történteken nem is tudok meglepődni. Csak az érdekel, hogy biztosan jól van-e. Tudja volt pár komolyabb baleset abból, hogy valaki nem tudta kordában tartani a képességét.
- Szó sincs erről professzor! - szabadkozott Linda - Csak rosszat álmodtam... és fogalmam sem volt róla, hogy álmomban is képes vagyok használni az adottságom...
- Remélem több ilyen kellemetlenség nem fordul majd elő... és kérem ne fenyegetést véljen szavaimban, inkább aggodalmat! - szólalt meg álmosan a prof és egy átható tekintettel megtoldott mosollyal lezárta a beszélgetést. Linda felállt, elköszönt és sietve indult vissza szobájába.
A szoba még mindig kaotikus állapotban volt, annyi különbséggel, hogy a megvadult fa már nem mozgott.
Leült az ágy szélére, könyökével térdeire támaszkodott, s arcát tenyerébe temette, s halk zokogás rázta a vállát.

Az Őrjöngő

Lassan közeledett az ősz, persze ennek egyelőre sok jele nem mutatkozott, még a fákon sem. A Xavier intézettel környékes erdők még mindig zöldelltek, holott a gesztenyefák ilyenkorra már rég le szokták hullatni lombjukat. Ilyen hatással volt Linda Bryes a környezetére. Minden virult, csak ő maga nem. De nem volt sok ideje a búslakodásra, mert épp akkor pakolták be a sátrakat és egyéb kellékeket a táborozáshoz. Xavier professzor tanácsolta, hogy még mielőtt elromlik az idő, tegyenek egy nagy kirándulást az északi hegységek sűrű erdejeiben. Linda kiválogatta a biológiából jeleskedő tanulókat - nem voltak túl sokan - és velük indult el a hosszú útra. A kisbuszt, amivel mentek Kolosszus vezette. A férfi szívesen ajánlkozott a feladatra, a diákok szerint egyértelműen az új biológiatanár kegyeit szerette volna elnyerni e nemes gesztussal.

Mikor befejezték a pakolást, Linda még visszament a nappaliba elköszönni a professzortól. Mikor beért, az egész tanári kar a TV előtt állt, középén Xavier professzorral. Linda odalépett a nála valamivel alacsonyabb Ororo mögé és átnézett a válla felett, hogy lássa mi is olyan érdekes. A tévében épp egy különleges tudósítás ment. Egy hatalmas épületet mutattak, melynek megannyi ablakából fekete füst tört ki, s az alsó bejáratokon százával tódultak ki az emberek, fejvesztett sikoltozás és kiabálás közepette. Mindenfelé tűzoltóautók szirénáztak, a rendőrök pedig kétségbeesetten próbálták visszatartani a bámészkodókat és a hozzátartozókat. Sorban törtek be az ablakok, hangos robbanással szóródtak szét darabjaik. Mikor az operatőr épp egy ablaksorra közelített rá, az hirtelen kirobbant, de nem a tűz miatt. Egy test repült ki rajta. Fekete, hosszú bőrkabátos test, összehúzódva, amennyire csak lehetett. Mindenhonnan velőtrázó sikoltás hallatszott, mikor meglátták az emberek. Nagyon magasról ugrott ki, körülbelül a nyolc-kilencedik emeletről. Ruhája lobogott addig a pár másodpercig, amíg földet nem ért. Egy menő - és egy tűzoltóautó között csapódott be. Az emberek elkapták tekintetüket, még csak ne is lássák a szörnyűséget. Hatalmas robajjal ért földet, s akkora porfelhőt kavart, hogy semmit sem lehetett látni. Az operatőr futni kezdett a becsapódás helyéhez, de egy rendőr az útját állta, de mielőtt még eltakarhatta volna a kamerát, az operatőrnek sikerült lencsevégre kapnia, a két jármű között ott állt egy húsz év körüli fiatal férfi, két karján egy kisfiúval, aki hangosan sírva hívta anyját. A riportnak ezután végeszakadt, mert egyszerre vagy három rendőr teperte le az operatőrt.
- Lámcsak - szólalt meg a beállt csöndet megszakítva Xavier professzor - Ezek szerint Frenzy Lon Angelesben van. Érdekes, hogy mostmár az emberek közé mer menni. Valami biztos történt vele.
- Miért ne mehetne az emberek közé professzor? - tette fel a kézenfekvő kérdést Linda
- Frenzy, azaz őrjöngés. Innen ered a neve. Egy furcsa idegi betegség társult az elméletileg sebezhetetlen testhez. Frenzy, azaz James rendkívüli csontváz- és izomrendszerrel rendelkezik. Ez tette neki lehetővé, hogy egy ekkora zuhanást is karcolás nélkül éljen túl. De idegi betegsége miatt könnyen dühbe gurul. És olyankor tör zúz mindent. És rettentő nehéz lecsillapítani.
- Ezek szerint maga tanította őt? - jött a következő kérdés Lindától
- Természetesen. Rendkívül tehetséges ember. De ő úgy döntött nem teszi ki társait annak a veszélynek, hogy egy dühöngés alkalmával egyikőjüknek komolyabb baja essen, s kérésem ellenére elhagyta az intézetet.
- Felkeressük professzor? - kérdezte Jean
- Igen. Légy szíves menj Scottal Los Angelesbe. Ne lépjetek vele kapcsolatba, csak azt figyeljétek ki, hogy kikkel lép kapcsolatba.
- Nektek pedig jó szórakozást. Akkor két nap múlva ismét találkozunk! - fordult oda Lindához, majd elgurult Scottal és Jeannel az irodája felé.

Odi profanum vulgus!

A két nap az erdőkben csodásan hatott Lindára. A természet közelsége jó hatást gyakorolt rá. Lidérces álmai megszűntek, s a talajegyenletlenségek okozta kellemetlenségek ellenére úgy aludt mint a tej. Az külön boldogsággal töltötte el, hogy olyanoknak taníthatott, akiket érdekelte a biológia. Kolosszus is megvillantotta tudását: Linda nagy megdöbbenésére a férfi jópár növény és állat nevét tudta latinul, s Darwin-t idézett.
Mindent összevetve tehát, valódi pihenés volt az eltelt pár nap. Kedvét nem szegte semmi, csupán a hazaúton történt egy gondolatfordító dolog...
A Kolosszus által vezetett kisbusz békésen robogott a Xavier Intézet felé, a rádióból zeneszó áradt, a diákok élénk beszélgetésbe mélyedtek, Linda pedig épp a hematokrit állapotról magyarázott egy lánynak, mikor a zene hirtelen leállt. A bemondó illendően elnézést kért a hallgatóságtól, s egy sürgős hírre hivatkozott. Azonnal belevágott mondandójába: "A három napja történt tűzvész alkalmával letartóztatott mutáns véres szökést követett el. A vád ellene közbiztonság veszélyeztetése volt, s a rendőrség előzetes letartóztatásban tartotta a fiatal férfit, aki a rendőrségi eljárást nyugalommal tűrte. Mikor azonban megtudta, hogy valószínűleg több napot kell eltöltenie a rendőrségen, tiltakozni kezdett. A rendőrség szóvivőjétől megtudtuk, hogy az első éjszakát kissé ingerülten töltötte el, de különösebb gond nem volt vele. A férfi nem ismert különleges képességére tekintettel megkettőzték az őrséget arra az éjszakára. Másnap azonban a férfi nem vett magához ételt, s a kikérdezése alatt is csak egy mondatot volt hajlandó mondani: "Odi profanum vulgus!". A tegnap esti órákban a cellájába lépő őrre mért hatalmas erejű ütést mért, minek következtében az őr a kórházban életét vesztette. Ezután a mutáns további nyolc őrt tett ártalmatlanná, s megszökött. A biztonsági kamera felvételein észrevették, hogy a férfi álmában egy bizonyos "Paix" nevű személyt szólítgatott... - hadarta a bemondó. Linda gondolatai messzire kalandoztak. Abban biztos volt, hogy Xavier professzor minden bizonnyal mindent megtesz annak érdekében, hogy a rendőrök előtt találja meg Frenzy-t. És nagyon valószínű, hogy az a bizonyos "Paix" is fontos szerepet játszik a dolgokban.

Alig egy óra múlva már a mutánsoknak egyetlen biztos menedékül szolgáló Xavier Intézet főkapuján léphettek be. Linda első dolga volt felmenni Xavier professzor irodájába, hogy bejelentse megérkezésüket. Felszaladt az emeletre, befordult jobbra a folyosón, s lefékezett az irodaajtó előtt. Odabentről mély, határozott férfihang szűrődött ki, mely sem Loganéra, sem Kolosszuséra, sem pedig Scottéra nem hasonlított. Bátortalanul bekopogott az ajtón, s a professzor invitáló hangja azonnal felcsengett. Az ajtón belépve először egy nagy fekete folton akadt meg: egy hatalmas bőrkabát hátsó felét látta. Tőle jobbra egy nő állt, tekintete rá szegeződött. A nő hófehér bőre, s vörös szeme arra engedett következtetni, hogy egy ritka, albínó emberrel van dolga. De mégsem ez volt az érdekes a nőben, hanem az a megfogalmazhatatlan, földöntúli béke, ami áradt belőle. Olyan érzés fogta el Lindát, mintha soha többé senkire nem tudna haragudni. Elmélázásából Xavier professzor döccentette ki:
- Segíthetek valamiben? - kérdezte íróasztala mögül
- Csak szólni akartam, hogy mind megérkeztünk a kirándulásból. - mondta sután Linda
- Rendben - jött a válasz - megragadnám az alkalmat, hogy bemutassalak intézetünk két új tagjának - folytatta a prof
- Ideiglenes tagjának - fordult meg a bőrkabátos férfi. Linda azonnal felismerte. Ő volt az a férfi a tévéből, aki megmentette a kisfiút a lángoló épületből, és aki megszökött a rendőrségtől. Ő volt tehát Frenzy. De sokkal öregebbnek tűnt, mint a TV-ben. Arca megviseltnek és fáradtnak tűnt, melyet mégjobban kihangsólyozott fülig érő fekete, csimbókokba ragadt haja.
- Bemutatom Matthew Longcamp-et, azaz Frenzyt és Lilien Chateaux-t, más néven Paix-t. Linda Bryes, az iskola biológia tanára. - fejezte a bemutatkozót Xavier professzor. Linda rendre kezet fogott Frenzyvel és Liliennel. Mikor a férfi megszorította kezét, azt hidegnek és érzéketlenül merevnek érezte. A nőnek azonban meleg, finom fogása volt. Linda máris rokonszenvesnek tartotta a vörös hajú, széparcú nőt.
- Odi profanum vulgus? - kérdezte egy hirtelen ötlettől vezérelve, s Frenzy szemébe nézett.
- Igen. Gyűlölöm az alávaló tömeget. - felelte a férfi, s megfogta Lilien kezét.

(Paix ejtsd: Pe , Chateaux=Sátó)

Folyt. köv.