Wings & Hearts - I. Fejezet

Állok a szirten és nézem a világot, mely elpusztulni látszik. Állok a szirten, és nem értem. Az örök harcnak soha nem szabadott volna véget érnie, most még is úgy fest, a gonosz tett pontot a végére. Mi hagytuk bekövetkezni.. Igen, ti is, ti Vének, ti erősek, kik bölcsnek mondtátok magatokat akkor, mikor valóban erősnek kellett volna lenni. S ezt az erőt nem a fizikális tettekben villantani fel a gyengék előtt, az emberek előtt. Nem értették meg az üzenetet, hogyan is érthették volna..? Mit vártatok? Bármi legyen is az, nem következett be. Helyette itt tartunk. Az egyensúly felborult, a mérleg a sötétség felé billent, és mi már nem tehetünk semmit sem. Mentettük, mit menteni lehetett, a többi a kicsiken múlik. Az embereken.
Állok a szirten és emlékszem. Emlékszem a szép időkre, a régi időkre. Nem tökéletes világ volt az, most még is az édennel érne fel, ha visszakaphatnánk. Nyilván nem érted még, miről beszélek. Mindjárt megérted, ne félj. Nem az ismeretlentől van okunk tartani, hanem attól, amit már ismerünk. Higgy nekem. Talán fiatal vagyok.. Még is több dologra jöttem rá, mint sokan, az ősangyalok közül.

Csodás napok voltak azok. Saját botorságom a mai napig megnevettet, alig hunyt el a második védencem, már úgy vártam a harmadikat, akár a Messiást. Tapasztalatot akartam, kalandot, érezni akartam azt, hogy én feljebb való vagyok a halálnál is. Tévednem kellett. Aznap sűrűn gomolygott a köd San Francisco betonmennyországában, csúszós utak, ingerültség hálózta be az egész oroszlánt. Csak úgy villogtatta fogait fenyegetően, esernyőket tépett és fordított ki, madarakat tett repülés képtelenné. Nem aggódtam, ugyan miért tettem volna? Mr. Beckett nyolcvankilenc éves volt, alig mozdult ki a lakásából, így jobbára semmi dolgom nem akadt. Ami viszont erősen frusztrált, mint említettem képtelen lettem volna megülni a fenekemen, akár egyetlen percre is. Így figyeltem a nagyobbakat, s igyekeztem mindent ellesni tőlük.

Fay kezdetektől fogva a pártomat fogta, így nem bánta, ha néha napján követtem őt. Felnéztem rá, a példaképemmé, s barátommá is vált az évek során. Olyan elhivatottsággal tette a dolgát, mellyel én is szerettem volna. De az, kit nekem szántak igen nyugodalmas, visszahúzódó életet élt. Botrányba sosem keveredett, nem ivott, a számlákat rendszeresen fizette, utcai verekedésben sem vett részt soha. Így napjaim unalmasan teltek, néha egész nap csak a lábamat lógattam a felhőkarcolók tetejéről.
- Nem kellene már ránézned az öregre? - kérdezte Fay. Az ő embere egy harmincas üzletasszony volt, ki folyton járta a világot. Őt követtük kényelmes léptekkel, miközben mobiltelefonját fülére szorítva haladt előre a tömeggel. Se látott, se hallott, elmélyülten társalgott az egyik ügyfelével, Fay szerencsére hamar kiszúrta a közelgő vészt. Az útnak ugyanis vége szakadt, hatalmas gyalogátkelőhely következett, a lámpa vörösen izzott még az - elsuhanó autók mögött. - Várj meg itt! - Szólt hátra sem pillantva. Átsuhant néhány kószálón, utasítása ellenére nyomába szegődtem. Láttam, amint lehúzza a cipzárt a nő bőrcsizmáján, az pedig megtorpan, még jóval az úttest előtt. Elismerő mosollyal nyugtáztam az arcára ülő döbbenetet, hallottam legördülni a megkönnyebbülés szikláját sérülékeny szívéről.
- Szép volt.
- Kössz - biccentett, semmiféle elégedettséget nem fedeztem fel arcán. Bezzeg ha én hajtottam végre valamiféle „hőstettet”... Az értékrendem igen másként állt akkortájt.
- Nem bírom ezt a tétlenséget - Sóhajtottam körültekintve a folyton mocorgó városon, vágyakozva bámultam az esővel mit sem törődő fiatalokat, kik vad ruhákban, különös hajviselettel sétáltak el sörrel kezükben.
- Az elsők nekem is ilyenek voltak, ne aggódj - biztatott, mire keserűen rúgtam arrébb egy üveget, mely lábam elé került. Néhány járókelő furcsállóan nézte, hisz’ az ő szemükben semmiféle külső hatás nem érte azt a szerencsétlen üveget, még is jó pár métert repült.
- Vigyázhatnál! - Sziszegte.
- Ez már a harmadik. Lassan háromszáz éves leszek, Fay..
- Oda ne teleportáljak – nevetett. - Nekem nagyjából a tizenötödik ez a nő, addig örülj, míg nem valami háborús hőst kapsz meg. - Csóválta fejét felidézve magában az amerikai katonát, ki Irakban lelte hősi halálát.
Ám utolsó szavait már nem értettem tisztán, elmémben tisztán zengtek fel a szavak, melyeket már annyira szerettem volna hallani, most mégis megrémítettek.. Istenhez szóltak.
- Mennem kell - nyögtem holtra vált arccal, Fay riadtan bámulta a helyemen kavargó levegőt.
Nos, azt hiszem itt az ideje, hogy bevezesselek a különleges képességeink egyikébe,s egyben legfontosabbikába. Szavak, gondolatok kapcsolják össze angyal lelkét az emberével, kit őriznie kell. Abban a másodpercben tudjuk, hol van, mit csinál. És én már akkor tudtam, hogy baj van, minden veszni látszott...
A háztömb előtt jelentem meg, láttam a szerencsétlent a lépcső tövében feküdni, feje alatt vértócsa nőtt egyre nagyobbra. S én nem tehettem semmit. Pislogott még néhányat, hallottam a gondolatait.. Szerette volna látni az unokáit, még egyszer, utoljára. Hálát adott élete minden percéért, s láttam a lelkét fölfelé szállni. Felordítottam. Megmenthettem volna... Felszáríthattam volna a lépcsőt, vagy... Nem tudom, nem tudom.. De még segíthettem volna. Elszúrtam.. Elbuktam, és a bukott angyalok mind ugyanoda jutnak...

Emlékszem, a Vének előtt álltam, megsemmisülten. Nem mertem felpillantani, nem mertem szólni, lélegzetem megrekedt odabent. Hagytam, hogy fekete tincseim a szemembe hulljanak mind, had takarják fakó arcomon a szégyent.
- Valdemar - a mély, higgadt hang lesújtón zuhant rám, noha semmi fenyegetés nem csendült benne. Fel kellett emelnem a fejem, szembe kellett néznem velük. Végtelen lassúsággal tettem ezt meg, egyenesen a Középsővel, a Fővel, a legöregebbek egyikével néztem farkasszemet. A rettenet végigvágott gerincemen
- Alastyr - hajtottam fejet tiszteletteljesen, igyekeztem, hogy hangom ne remegjen meg. Sikerült, s mikor ismét felnéztem, láttam, mindegyikük tekintete énrám szegeződik. Az Öt, a Vének engem pásztáztak, mint átható sugarak, tudtam, olvasnak a lelkemben, vizsgálják tiszta vagyok- e..
- A védenced halott - szólalt fel újra. Nem tudtam kéne- e felelnem, így csendben maradtam. Igyekeztem kerülni a tekinteteket, a hatalmas, aranyozott székek drágakő díszeit bámultam inkább - Ezért - Gyomrom öklömnyire húzódott össze, tudtam, most muszáj a szemébe néznem - Mikor az óra elüti az éjfélt, neked az akkor megfoganó csecsemő szolgálatába kell szegődnöd, védelmezd őt haláláig.
Láttam Alastyr barna szemében villanni kék tekintetemet, a csodálkozást, a hitetlenséget.. és láttam még az újonnan születettet, mert azon a napon felnőttem.
- Van kérdésed?
- Nincs, uram - ingattam fejem.
- Tudod a dolgod - mosolyodott el atyaian.
- Tudom - bólintottam, s eltűntem színük elől.

Emlékszem, álltam. Mexikón átvezető poros út közepén, lehunyt szemekkel. Félóránként száguldott el mellettem, vagy testemen át egy- egy autó, felkavarva a port körülöttem. Csendes éjszaka volt, se lámpa fény, se ember alkotta világosság, csak a Hold, csillagok ezrei és az érzés. Mély, egyenletes légzésem, felkészülten vártam a másodpercre, mikor vége szakad a mának, eljő a holnap, az újat tartogató, a kiszámíthatatlan holnap, szeszélyével fonjon majd körbe, tanítson arra, mire a tegnapnak nem sikerült.
Valahol ebben a szent percben két szerelmes forrt össze, s percekkel később már az élet cseppje hullott a termékeny földbe, a magocska még nem fejlődött ki, de szelleme fölébe szállott már. Ott volt a helyem.
New York? A sosem alvó.. Mosolyogva álltam az ágy mellett, hol egymás karjaiban pihegett a házaspár. Még nem is sejtették... Tűnődve néztem őket, próbáltam elképzelni, milyen lesz majd a kislány, ha felnő. Mert én már tudtam, hogy kislánnyal lesz dolgom.
Felkaptam fejem, éreztem a jellegzetes forróságot, valaki a közelemben volt közülünk. A levegő vibrált, s az ágy túl felén vörös hajzuhatag libbent, érdeklődve figyeltem a kibontakozó alakot...
- Jó estét - köszöntöttem az idegent, látszólag nehezére esett még az érkezés, igen fiatal lehetett, mert tincsei mind arcába hullottak, kissé egyensúlyát vesztette. De még az ügyetlenkedésében is volt valami furcsa kecsesség. Kisimította arcából szép haját, smaragdszemeiben riadt fény csillant, fehér orcájára zavart pír ült ki. Nem szólalt meg, talán nem mert…
- Talán eltévesztetted a házszámot - mondtam finoman, vigyázva, nehogy megsértsem. - A mai nap első fogantja. Az enyém.
Mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, megigézve nézett rám, mintha még életében nem látott volna angyalt. Gyönyörű arcán döbbenet és zavar egyvelege játszott, kedvesen rámosolyogtam.
- Tudsz beszélni, kedves..? - billentettem oldalra fejem.
- Shea - lehelte, majd mély levegőt vett, kicsit megrázta haját, pislogott párat, s ismét rám nézett.
- Valdemar vagyok - lassan megkerültem az ágyat, odaléptem mellé, hogy üdvözölhessem, ahogyan azt szokás. Egész testében megremegett, mikor megcsókoltam bal orcáját, elhaló puszit lehelt az én arcomra.
- Enyém... a második - préselte ki magából, lesütötte szemeit.
- Akkor biztosan ikrek - mondtam.
- Lehet.. .
- Az első lesz…? - érdeklődtem.
- A második - felelte, ezúttal gondosan kerülte pillantásomat, még mindig nem sikerült leküzdenie zavarát, mit nem értettem teljesen.
- Akkor mire véljem a zavarodottságodat, Shea? Szép neved van - tettem hozzá finom mosollyal, mire ismét elakadt szegényke lélegzete, kezdtem én is megzavarodni. Ugyan mi lehet a baja..? Talán megrémíti őt a látványom, bár eddig nem egyetlen társam sem tett rá utalást, hogy madárijesztő volnék, olyan emberrel pedig még nem hozott össze a sors, ki Látóként élt.
- Én csak... még sosem láttam - fejével az ágyon fekvők felé bökött, kik újra egymásra leltek közben, a szobát fülledt szerelem párája töltötte meg, önkéntelenül nevettem el magam. - Az első védencem egy bokorban fogant meg.. Az anyját megerőszakolták - magyarázta szomorúan - Mire odaértem a férfi már nem volt ott. Hála az Égnek - sóhajtott hatalmasat.
- Hát ez az oka a zavarodnak - állapítottam meg, mire pár lépést hátrált.
- Nem csak ez - rázta meg szép fejét, szemeiben őszinte félelem, tartás világított rám.
- Hát még..? - néztem körül értetlenül.
Hallgatott. Néztem az arcát, hófehér bőre csak úgy világított a sötétben, halovány szeplők ültek meg szemei alatt elszórtan, szempillái hosszúak s éji feketeséggel sötétlettek zöld szemei mellett. Alakja karcsúsága nádszáléval vetekedett, törékeny szépsége beragyogta a szobát. Lényéből az ártatlanság fehér fénye áradt felém.
- Még… sosem láttam hozzád hasonló angyalt - sütötte le szemeit.
- Miért…? Milyen vagyok…? - szűkült össze szemem egy pillanatra. Tudni illik, nekünk angyaloknak nem látszik tökéletes másunk az emberek tükreiben. Ennek egyszerű oka van, nem szabad, hogy felfedezzenek minket. Se a fényképeken, se az ablakok tükröződésében nem vagyunk láthatóak. Egyedüli tükörképünket a természet alkotta folyók, tavak, s tengerek vizeiben láthatjuk, de mi babonából nem nézhetjük meg. Ősi legendák fűződnek a kiégett szemekhez, s a vakító rútsághoz. - Milyennek látsz engem? - kíváncsiskodtam leplezetlenül.
- Óh hát - elpirult, s én kezdtem kapisgálni. - Olyan földöntúli gyönyörűség árad belőled, Valdemar - mondta ő.
- Akárcsak belőled, kedves Shea - búgtam átható mosollyal, alsó ajkába harapott. - Bár neked nyilván sokan mondhatták - jegyeztem meg mellékesen.
- Valóban.. De te..
- Én csak azt tudom, amit a két szememmel láthatok - Vontam vállat - Fekete hajam, fehér a bőröm és kékek a szemeim, noha ez utóbbit csak hallomásból ismerem...
- Azt hiszem ezt megerősíthetem - Mosolygott rám végre, először, s én beleszerettem abba a csodás mosolyba.
- Mostantól sokat fogunk találkozni, legalábbis, míg fel nem nőnek, és önálló életbe nem kezdenek..
- Igen.
- Mesélj magadról! – kértem. - Hol születtél, ki lánya vagy..? Mindent tudni szeretnék.
Előttünk volt még a varázslatos éjszaka, s tudtuk, egyszer még örök hűséget fogadunk egymásnak. Ami az embereknél nem létezik, a hűség nálunk valóban örök és törhetetlen. Szentül hittem még..