Visszajáró

Hosszú volt a sor és ez csak még kínosabbá tette a helyzetet.
A nő már vagy harmadjára számolta át a pénzét mégsem jött ki annyi, mint kellett volna. Egyszerű és tényszerű volt miszerint nem tudják kifizetni mindazt, amit a kasszához hoztak.

A vásárolt áruk között nem volt semmi különleges, sehol egy csokoládé vagy bármiféle alkohol, cigaretta még a környéken sem. Pusztán alapvető élelmiszerek, tej, kenyér, vaj, olcsó felvágott és valami tápszer meg pelenka.

Bizonyára annak a babának, akit a kilenc éves forma kislány tartott. Három gyerek volt különben az egyre idegesebb harmincas éveiben járó anyuka körül. A kislány és a baba mellett egy kék szemű kíváncsi kisfiú nézelődött, akinek szőke fürtjei csak még lehengerlőbbé tették mosolyát. A kisfiú első ránézésre lehetett vagy négy éves, de olyan értelem sugárzott belőle, amit az egyetemista még néhány csoporttársában sem látott.

Áh, miért kell egy egyszerű diáknak kivárnia mindezt? Van, éppen elég gondom a szakdolgozattal nem kell még ez is! Ez járt a fiú fejében mikor az előtte álló nő sírva fakadt. Eddig a pontig csak kínos volt a helyzet most már túlnőtte ezt a szintet. A sorban álló emberek mindegyike máshogyan reagált.

Az öltönyös, aki éppen csak egy két apróságért ugrott be elfordította a fejét és kinézett a kisbolt ablakán. Persze odakint már sötét volt így nem láthatott mást csak saját tükörképét, de inkább fürkészte önnön arcvonásait mintsem szembenézzen a mai világgal. Hogyan képes erre pár ember azt a diák sohasem értette, s éppen azok ilyenek, kik legtöbbet tehetnének a sors kegyetlensége ellen. Nos, az élet már csak ilyen nem kell mindig másban keresni azt, ami bennünk sincs meg.

Így lehetett ezzel a sorban álló fiatal nő is, aki együtt érzően nézett síró embertársára. Jó pár évvel fiatalabb volt és nem vették körül gyerekek. Talán saját jövőjét vélte felfedezni ebben a helyzetben és ez okozta a szemében megjelenő könnyeket.

A leginkább együtt érző talán a nyugdíjas férfi volt, aki már hetven is bőven elmúlhatott. Most a kasszánál sírdogáló nőt figyelte, talán mondott is valamit ráncos ajkaival. De ki figyelt rá? S ha figyelt is ugyan kit érdekelt? Senkinek sem kell az idősek tudása. Nem az a nemzet vagyunk már, amely törődik ilyesmivel.

Az eladó szinte már elküldte a síró asszonyt, tartott attól, hogy a nő nagyobb jelenetet rendez. Bár látszott rajta ő csak a munkáját félti, teszi ezt jogosan. Hisz hova menjen, ha innen elküldik? Míg vívódott felmerültek benne különböző kérdések a zokogó vásárlóval kapcsolatban.

Miért nem tesz vissza valamit? Miért nem mond le a kenyérről? Vagy a tejről? És minek neki tápszer? Persze amint végiggondolta ráébredt a szituáció súlyára. Itt nem hisztiztek a gyermekek, nem költöttek italra felesleges ezreket, még csak cigarettát sem akartak vásárolni a napi szükséges méregbevitelhez. Vajon mi mit adnánk fel, ha már azt sem tudnánk megfizetni, ami az élethez kell?

Az egyetemista úgy egy percig nem tudta mit tegyen, de nem is kellett tudnia. Elég volt éreznie. Őszintén és szívből jövően nyújtotta át a szükséges összeget majd a visszajárót átengedte az anyának. Már visszafelé tartott a kollégiumba mikor rájött, hogy a mai cselekedete miatt két nap bizony nem ehet. A diákmunka nem éppen jól fizet, bár egyáltalán nem panaszkodhat, de most csak holnapra vásárolt és azután még két nap mire megérkezik a fizetés.

Furcsa, hogy egy jótétemény hogyan hozhat minket abba a helyzetbe, amiből másvalakit éppen kisegítettünk. Mégsem volt megbánás a fiú szívében amint megállt a kollégium előtti utolsó zebránál. Majd lesz valahogy, eddig mindig volt valahogy. Ez volt az egyetemista nagymamájának kedvenc mondása.

A diák várakozás közben elmélázott, gondolatai a saját jövőjén és a családtagjain cikáztak végig. A lámpa zöldre váltott és a fiú meglódult mikor hirtelen egy hangot hallott a háta mögül.
A nő volt az a boltból három gyerekével együtt. Ekkor már sokadszorra köszönték meg az egyetemistának a segítséget.
Ezúttal távolról kiáltottak utána majd mikor megfordult integettek neki feltartva ezzel egy pillanatra.

A fiú visszaintett majd megfordult és sietve lelépett a zebrára. Keskeny fél méterre előtte egy kocsi száguldott el hatalmas sebességgel fittyet hányva a piros lámpára.

Az élet ritkán ad bármiféle visszajárót, de ezúttal megtette.