Veszélyes küldetés

– „Kis termetű, sima bőrű, fekete. Emberibb gondolkodásuk, érzelmük van, így lehet, hogy kialakult bennük a kristály-kultusz. Mert a hegyi kristály szerintük erős szellemmel bír, vele beszélgetni lehet, őt maguk mellé hangolják ellenségeik ellen. A kristálylélek az emberi formát öltött jelenség, légies, áttetsző, törékeny, nem hagy lábnyomot, hatalmas szava van, amire odamennek hozzá a kövek. A gonamerit nirbid erős páncélt hord, amit mástól lopkodott össze.”
A nemzetségfő felnézett a tépett papírdarabból. Gondozott ősz szakállában és hajában megcsillantak az arany díszek a várablakon betörő fénypászmában.
– Hasznos dolgokat írt – mondta a fiatal falujegyző leválasztva a tekintetét az asztalon illatozó pompás sültről. – Komoly segítség a jelentkezőknek.
– Nem vagyok benne biztos – dörmögte a nemzetségfő. – Maguk mellé hangolják… Kristálylélek… Mi lehet ez?
Valaki megverte az ajtót. A nemzetségfő szólt, hogy be lehet nyitni. Alabárdos őr bocsátkozott be, feszes fővetéssel köszönt, s így szólt:
– Az első jelentkező nirbidölésre előállt, nemzetes úr!
Koppanás hallatszott, nehézkes léptek zaja, krákogás. Bot vége bukkant fel a küszöb fölött és jobbra-balra lengett, mintha körültekintene. Aztán megjelent a tulajdonosa: fehér kontyos, apróra zsugorodott vénasszony házi szőttes kendővel a hátán. Két fiú követte őt: az alacsony szemöldökfa alatt egyiküknek sem kellett behúznia a fejét. A kisebbiken egyértelműen látszott a tiszta rúlság, ezüstösen szürke bőrén, fényes fehér haján. A másik fiú barna volt, és csak kedve szerint sejlett fel sima képén az ezüst irizálás. Tiszta, egyszerű gúnyát viseltek, olyat, mint a parasztok szoktak ünnepen.
– Jöttünk nirbidet ölni! – tört elő a reszelős, meglepően erős hang az öregasszonyból. A jegyzőnek kikerekedett a szeme.
– Adjon Isten nektek szép napot! – mondta higgadtan a nemzetségfő. – Honnan érkeztetek, s kik vagytok?
– A Csörgőből érkeztünk Hagrán fejedelem birtokáról – hajtott főt a magasabb fiú. – Az én nevem Skíz*, ő itt Hazul, a vezetőnk pedig…
– Ebédelni szeretne az úr, úgyhogy térjünk a tárgyra! – csapta le a botját a nemzetségfő asztalára az öregasszony. – Elintézzük azokat a nirbideket, de előbb tudnunk kell pár dolgot. Például azt, hogy ezen a hét dögön kívül más nirbid is van-e itten.
– Nincs más. Sem nirbid, sem más bestia. Aki elintézi őket, jutalmat kap. De azt nem adom oda előre – fűzte hozzá nyomatékosan a nemzetségfő.
– Ez azt hiszi, szórakozunk! – kiabálta az öregasszony, mire a fehér hajú fiú, Hazul lépett előre, grafitszín, finom ívű szemöldökét mérgesen összevonva.
– Maradj már, nagyika! Persze, hogy azt hiszi! – A fiú tiszteletteljesen fordult a nemzetségfőhöz. – Méltóságos úr! Tudjuk, hogy nem épp ilyen harcosokra számított, de kevés ellenféllel el tudunk bánni. Értünk a kardforgatáshoz, jól összeszokott csapat vagyunk. Hagrán fejedelem birtokán is volt gond a nirbidekkel, de levágtuk őket. Hazafelé vagyunk átutazóban, megláttuk a felhívást erről a hét nirbidről. Jól jönne a jutalom.
– Valóban nem ilyen jelentkezőkre számítottam, bár azt nem tudom, pontosan kit vártam. Korábban sosem kellett vadászt felbérelni, a harcosaink elintéztek bármilyen a hegyekben lakozó veszélyes szerzetet. Ám a fiam háborúba ment a vitézeivel. Tudhatjátok, hogy Értigria és Ela birodalom között micsoda villámok csapkodnak. Alig maradt a falumban katona, s ez egész Értigriára igaz. Egy hónapja kiküldtem az itt maradottakból hármat nirbidet irtani. Egy közülük hazajött, és visszahozott néhány rablott kincset. A többi… Azóta nem engedem el őket. – A nemzetségfő végigjáratta a tekintetét a három jelentkezőn. A Skíz nevű fiú hosszúkás arcán, okos homlokán felderengett az aggodalom, de hamar elszállt merészségnek, önbizalomnak adva át a helyét. Hazul ékszeres, nagy szeme megrebbent, akaratos természetet sejtető száján hetyke mosoly jelent meg. Az öregasszony dobbantott:
– Ehh, ez az elai harcolódás…! Ostobaság! De hát férfiak találták ki! Nem értenek a háborúhoz! Értigria tíz éve is megpróbált befolyást szerezni Elában, de nem sikerült. Férfi vezetők… Fiam, ha a Szúm mezei csatát férfiak irányították volna, mind a tízezer rúlunk onnan fentről, a hadak útjáról átkozódna most!
A falujegyző szájtátva meredt az öregasszonyra. A nemzetségfő lassan, békésen pislantott.
– A Szúm mezei csatát Varadash hadúrnak köszönhetően megnyertük – mondta. – Kétségkívül voltak kiváló női vezetők. És vannak is. Máshol. Lássuk hát a mi ügyünket. A nirbidek hetente kétszer szoktak felbukkanni a falu körül, éjszaka. Fosztogatják az ólakat, és betörnek a házakba. Múlt héten megöltek egy asszonyt, aki megpróbált az útjukba állni. Nagyon szeretik a hegyi kristályt, aminek az oka… ám itt ez a leírás: „Kis termetű, sima bőrű, fekete…”
Az öregasszony kitépte a papírost a nemzetségfő kezéből és a két fiúval némán olvasni kezdte.
– Erős páncélt hordanak! Lopkodnak! Nahát, micsoda megfigyelés! – gúnyolódott az öregasszony. – Mennyit fizettél ezért az elemzésért? Nincs ilyen, hogy gonamerit nirbid. Go törzs van, meg Namerit nemzetség. De a nemzetségbe sorolás erőltetett ostobaság! És nem azért veszik el tőletek a kristályaitokat, mert maguk mellé akarják csinálni őket, vagy mit ír ez a káptalanfejű. A hegyi kristály erősíti a testet, egészséget ad, és ők ennek olyan nagy jelentőséget tulajdonítanak, hogy a kristályok elrablásával akarnak gyengíteni titeket! De most már tudni is szeretnék valamit! Milyen nirbidetek van? Jara? Roroki? Hárpia? Van köztük teljesnirbid? Milyen felszerelésük van?
– Úgy sejtem, hat közülük inik.
– Hát nagy a szája nyílása, meg a foga?
– Szinte az egész feje egy nagy száj tele pengeéles, villogó fogakkal – bólintott a jegyző.
– Akkor inik.
– A hetedik teljesnirbid – mondta a nemzetségfő. – Kétszer akkora, mint a harcosaim. Durva, fekete páncéldarabok vannak rajta, azok közül pedig kék fény jön ki. Mit gondolsz erről?
– Tudom mi ez – biccentett az öregasszony és a két fiú is komoran bólogatott. – Ki lehet nyuvasztani, ugyanúgy, mint az iniket. Csak ügyesebben kell ugrálni.
– Mindig együtt járnak. A teljesnirbid jön utoljára. A legkisebb inik derít fel. Nagyon fürge, ügyesen mozog, mint egy roroki. Mindegyik nirbidnél egy kard van, valamelyiknél feszített íj, teli puzdra. A Becsi-kaldera felé szoktak távozni. Úgy gondolom, arra lehet a fészkük. Az inikek is erős vérteket viselnek, csak a fejükön nincs semmi.
– Hogy lenne!? – csattant fel az öregasszony, mire a nemzetségfő egy pillanatra elveszítve lélekjelenlétét hátrahőkölt. – Szerinted hogyan tudna arra a lapos, nagypofájú fejére rátuszkolni egy sisakot? Ha rá is tudna, nem tudna akkor harapni!
Hazul erélyesen átkarolta a néne nyakát.
– Köszönjük, méltóságos úr! Ezek fontos értesülések. Ma elmegyünk a kalderába, megnézzük, mit tehetünk. Milyen jutalomra számíthatunk?
– Két tallunt kaptok.
Az öregasszony magához vette a botját, kurtán odaintett vele a nemzetségfőnek és csoszogva kifelé indult. Skíz meghajolt és utánament.
– Állj meg, fiam – mondta csendesen a nemzetségfő Hazulnak. – A büszke tartásod és a nemes vonásaid azt sejtetik, hogy nem jobbágy vagy. Nagyon tiszta rúl vér csörgedezhet az ereidben – csak ahogy ránézek a fehér hajadra és a sötétezüst arcodra. Nem kérdeztétek, mi az a tallun, pedig ezt az aranypénzt még az urak közül sem sokan használják. Úgy sejtem, valami kislovagfélék lehettek Hagrán birtokán. Nem kell válaszolnod. Talán sok harci gyakorlatban volt részetek, tanultatok vívni, felvérteztétek magatokat csalóka önhittséggel. Talán láttatok már nirbidet. De szemben állni, megmérkőzni egy felfegyverzett nirbiddel, besétálni ezeknek a bestiáknak a fészkébe… Ne menjetek oda. Van két kicsi lányom. Annyi idős lehetsz, mint a nagyobbik.
– Tizennégy vagyok, uram. Valóban nem vagyok jobbágy, de a paraszt megnevezést örömmel vállalom.
– És a másik mennyi idős?
– Ő tizenhat esztendős. – Hazul feltárta hosszú szempilláit, kérkedőn elmosolyodott, mint egy felnőtt, aki mulat a kisgyermek félelmein. – Ne aggódjon, méltóságos úr, nem visszük vásárra a bőrünket. Ha túl nagy a veszély, visszavonulunk. Bizonyos, hogy csak hét nirbidjük van?
– Egyszerre mindig hetet láttak a harcosaim, a ruházatuk, fegyverük azonosságából tudták, hogy csak ez a hét van.
Hazul hümmentett. Mélyen meghajolt előbb a nemzetségfő, majd a falujegyző felé és a társai után eredt.



*



– Láttad volna, hogy néztek ránk! – Az öregasszony a kétkerekű, fából összetákolt kézikocsihoz hajolt, és megpaskolta a botjával. – Mintha egy vakkantgató kukoricacsövet láttak volna kisétálni a várból! Megkezeljük az ábrázatukat, ha visszatérünk! Én lefogom őket, te meg…
– Ne tetesse magát hülyének, nénike, nem otthon van! – vetette oda Skíz.
– Nagyi, az inik mennyire okos? – kérdezte Hazul.
– A magához való esze megvan. Ragadozó ész.
– Lehetséges, hogy cserélgetik a felszerelésüket, hogy úgy tűnjön, mintha heten lennének?
Az öregasszony az állát simogatva fintorgott, de nem válaszolt.
A függőleges, kopár gránitsziklák közt egy hajdan működött vulkán fodros, több százezer éve megszilárdult lávaöntése kígyózott, repedéseiben kőtörőfűvel és sárga virágú varjúhájjal. A hegyoldal aljában Értigria birodalom két fényburába vont falva látszott, a házak sorai, mint az indák, belelógtak a harangszót és kolompolást ringató Székeslapályba. Ezeken a falvakon keresztül bonyolódott a Pirók-háton bányászott nyers kristályok szállítása. A vándorok, ahogy egyre feljebb jutottak a meredek lávacsíkon, úgy hagyták maguk mögött az emberi hajlékok barátságos hangjait. A tiszta, hegyi levegő messzire vitte a legördülő kövek neszezését.
A fiúk előrementek, a néne időnként megállt, felemelte botját és lassan körbelendítette, mintha pásztázna. A fény végigszökkent a bot alsó részébe ékelt három pengesoron. Egy keskeny sziklapárkányon elkezdtek kipakolni a kézikocsiból.
– Pocsék lesz a kardom nélkül – dörzsölgette a tarkóját Skíz.
– Ne aggódj, visszaszerezzük! Ha kell, fölkutatjuk a Pirók-hát összes nirbid tanyáját – mondta Hazul, aki időközben félmeztelenre vetkőzött, és a védőfelszerelését kereste a földön szétszórt drága, korszerű holmik között. Bőre most egész halovány szürke volt – társai tudták, hogyan szokott besötétedni az indulattól.
– Aki csak úgy szanaszét hagyja a fegyverét, miközben a patakban tocsog…! Mondtam, hogy tedd fel egy fára! – szidta meg Skízt az öregasszony, de látva annak bús ábrázatát, szelíden hozzátette: – Öltözz te is!
– Inkább maga. Én leszek távolabb, fedezékből fogok lőni.
Az öregasszony felemelt egy sisakot és egy nehéz páncélinget, és Skíz ölébe nyomta, jelezve, hogy nem nyit vitát.
– Fiúk – fogta magához a két, immáron harci felszerelésben feszítő gyereket. – Ez veszélyesebb lesz, mint az otthoni csatáink, ismeretlen a terep. A lényeg, hogy állóháborút nyissunk. Nem szaladgálunk utánuk! Skíz, te egy magaslati pontról fogod lőni őket. Hazul, te velem leszel a fedezékben, amíg meg nem jelenik az összes. Rád teszem a védőkört, úgyhogy mindig csak egy nirbid fog tudni közel férkőzni hozzád. Az inik szorosan szeret viaskodni, hogy meg tudjon harapni. A pofája pont olyan veszélyes, mint a kardja! A nyilak be tudnak menni a védőkörbe, ezért Skíz! elsődleges célpontod az, aki lőni próbál Hazulra. Az inik nyaktól lefelé nagyon jól be van öltözve, ott felesleges próbálkozni.
A kézikocsit betették egy sziklazugba, és folytatták az útjukat. Az öregasszony lassan és segítséggel bár, de mindenhová fel tudott kecmeregni, ahová a fiúk. Egy sziklataréjról eléjük tárult a tágas, kopár Becsi-kaldera: egykor meredek, izzó kúp emelkedett itt, hígan folyó láva zúdult alá. Pár százezer évvel ezelőtt a sűrűbb andezitos magma eldugaszolta a vulkáni kürtőt, s a hihetetlen nyomás szétvetette a hegy csúcsát. A környéken minden elpusztult. A robbanás emlékét ez a medence és néhány tufamező őrizte meg.
Lent a kalderában felhalmozódott némi termőtalaj, az út mellett erős cserjék növekedtek. Csak egy vékony fényküllő érte el az alul lévő sárgás sziklákat, nyári forrósággal töltve fel őket. Az öregasszony felfigyelt egy kiszögelésre a jobb oldalon, ami tökéletesen megfelelt Skíz lőállásának – természet formálta őrtoronyhoz hasonlított, még valamiféle mellvédje is volt. Saját maga és Hazul számára is talált búvóhelyet az őrtoronytól úgy ötven lépésre. A felderítést folytatniuk kellett – ha összetalálkoznak a nirbidekkel, ide vonulnak majd vissza.
Nagyjából egy kilométerre a kiszemelt fedezékhelyektől Skíz egy inikfogra lelt a porban. Később nirbid lábnyomokat fedeztek fel. Föltelepedtek egy magaslatra, ahonnan veszély esetén minden irányba menekülhettek. Hazul az ebédjét majszolva szórakozottan nézte a buja törpefák között sütkérező kis gyíkokat. Bodros, tunya felhők kúsztak a fényárban. A három bajtárs jókedvű volt, bizakodó.
– Mmm, igazán finom ez az abált hegyikristály, adjál még egy kicsit! – kiabálta az öregasszony szalonnát lóbálva.
– Itt ez a jókora darab! – válaszolt nagy hangon Skíz. – Ez aztán kristály a javából!
Hazul elnevette magát.
– Ha erre a ricsajra nem jönnek ide, akkor semmire. Az inik három erős nyíllövésről meghallja a suttogást.
Teltek az órák, a kaldera alját bevilágító fénycsík odébb vándorolt.
– Rég meg kellett volna jelennie egy nirbidnek. Folytassuk a felderítést! – kezdett nyugtalankodni Skíz.
– Nem bírok már sokat menni – mondta az öregasszony maga is feszülten. – Szétválnunk nem szabad. Skíz lőtornya nagyon feltűnő, talán a nirbidek is használják. Menjünk vissza, és foglaljuk el. Ha ugyan még üres.
Lementek az útra, és éberen fülelve megindultak vissza. Skíz többször lövésre emelte az íját, Hazul kezében idegesen villogott a csupasz kardpenge.
– Nagyi, csináld a védőkört!
– Úgy beszélsz velem, mint egy igazi varázslóval. Száli vagyok, csak belém szállingózott némi erő. Tartalékolni kell!
– De nincs rajtad védőruha. Legalább magad köré…!
– Nézzétek! – kiáltott föl Skíz.
Az utat kísérő meredélyben szűk kaverna nyílt. Odafelé menet nem láthatták, a bejáratot félig eltakarta egy roppant bazalttömb. Skíz magához szorította az íját és sietve, de óvatos mozdulatokkal bebújt a nyílásba.
– Skíz, azonnal gyere ki! – kiáltotta fojtott hangon az öregasszony.
– Barlangban folytatódik…! De fene homály van itt. Hoppá…
– Mi az?!
– Itt egy csomó ékszer!
– Keresd a kardodat! – sürgette őt Hazul.
– Aztán pucoljunk innen! – Az öregasszony elsötétedő arccal vonta elő a tőrét. – Arról nem volt szó, hogy ajtóstul törünk rájuk.
Skíz kiszökkent a barlangból.
– Alig látok. Fény kéne!
– Ne most! Gyerünk, fiúk, vissza az állásainkra!
Hazul az öreganyját maga előtt tolva szaladt, Skíz könnyed, poroszkáló léptekkel követte őket folyamatosan szemmel tartva a hátuk mögötti teret és a föléjük magasodó sziklákat. Mikor megpillantották az őrtornyot, a fiú eleresztette az első nyílvesszőt. A lassan áramló idő, amit a nyugodt ember magáénak érez, mint a kezes jószágot, most nekilódult, magával sodorva az idáig követhető és felülbírálható eseményeket. Három inik jelent meg a bal oldali sziklafalon, míg jobbra, egy törmelékgaraton két másik szánkázott le vicsorogva, kardot szegezve. Nyilak pattogtak a sziklákon, a távolból gurgulázó, félelmetes bőgés csapott fel.
Skíz egy pillanat alatt elfoglalta az őrtornyát, közvetlen közelről lőtte szét az inik fejét, aki a torony fölé magasodó szikláról ugyanezt próbálta megtenni vele. Hazul és az öregasszony nyakukat behúzva iramodtak a legközelebbi szikla felé. Előre kiszemelt fedezéküket képtelenség lett volna ép bőrrel elérni. A fiú felmérte a viszonyokat egyetlen rövid körbetekintéssel, aztán lecsapta a sisakrostélyát, és rohant Skíz tornya alá. Elégedettséggel töltötte el vére pezsgése, heve szikrázása és a testén áthullámzó lágy lüktetés, amiből tudta, hogy az öreganyja köré vonta a varázsgyűrűt.
Az inik alig volt nagyobb, mint ő. Vékony, izmos tagjait valóban mindenhol jó vértek borították, nagy, fényes fekete feje ellenben fedetlen volt. Ajaktalan pofájában megvillant a háromszög alakú fogak íve. A lény előregörnyedt, súlypontját egészen lesüllyesztette. Karjait félig behajlítva a teste elé emelte – bal markában ott volt a kardja. Valaki kardja. Csak egy kard.
Hazul egy félfordulattal szökkent az inik elé, a pengék összecsaptak. A fiú kiszámította ellenfele mozgását, követte, aztán megelőzte: kardja elhúzott az inik kardja mellett és felhasította a rövid, vastag nyakat. Skíz diadalmasan felkiáltott, de máris elkomorodva feszített íjához simult: négy inik csattogtatta az állkapcsát Hazul körül. Az egyik beléphet a varázskörbe… Hazul maga választotta ki, hogy melyik legyen. Rárontott a tőle legtávolabb lévőre, és elnevette magát, ahogy a két inik, akik között átugrott, védőn a feje elé emelte a kezét és hátratántorodott. Váltakozó ütemű párviadal következett, szilaj, szeszélyes, mint a vadállatok között. Se az inik, se a fiú nem engedett be találatot. Úgy figyeltek, mintha pőrén viaskodnának, mintha egy pontatlanabb, gyenge suhintás is komoly sérülés veszélyével fenyegetne. Hazul vízszintesen mellmagasságba emelte a kardját, döfött, de félúton megállította a mozdulatot, és hirtelen megismételte a szúrást fejmagasságban, ezzel a nirbid vesztét okozva. Skíz nem sajnálta a vesszőket, pattogtak a nyilak vállvérten, galléron. Aztán koponyán. Az inik felhördült a fájdalomtól, de egy pillanattal később már nem igen érzett semmit, valószínűleg azt sem, hogy kényelmetlen a fekvés egy nyílvesszővel a torkában.
A négy inik megtorpant, fejtartásukon, lépteik finomságán látszott az együttműködés, a helyzet újraértékelése. A páncélba öltözött kicsi embert, akinek fehér haja kilógott a sisak alól, mint egy mérges lángnyelv, csak egyikük közelítheti meg. Hazul csámcsogott és testhelyzetet váltott – jobb lába és jobb oldala került előre. Mért van megint négy inik körülötte? Egyikük kitátott pofájánál fogva előrelendült, egy másik lekapta a hátáról a felajzott íjat és Hazulra fogta, a maradék megrohanta a lőtornyot. Skíz elvesztegetett egy másodpercet, míg a felé suhanó nirbidekkel foglalkozott. Érezte, hogy késésben van, a nyomás hatására majdnem rálőtt a barátjára célzó példányra.
– Piros szar az égből! – ordított le. Ez a mondat nagyon hasonlított egy nirbid parancsszóra, amit minden inik sokat hallott a kiképzőitől csapott nirbid korában: Kardot elő, tömörülj! A lent álló inik eldobta az íját, és karddal a kezében forgatta a fejét, hogy kihez társuljon. – Köszi, nénike, ez jó trükk! – rikkantotta Skíz.
– De aztán figyelj! Ez már nem hét nirbid, és a teljesfajta még elő sem került! – kiáltott vissza az öregasszony, aki időközben harci alapállásba görnyedt, és feltartott botjával maga előtt körözött. Ez nem kapcsolódott közvetlenül a varázsláshoz, csupán egy koncentrációt segítő rávezető mozgás volt, amit akkor csinált, ha kezdett fáradni.
Hazul maga elé nyújtotta a bal karját – itt a finom csont, harapj rá! Ahogy tervezte, az inik elrúgta magát és hatalmas pofája, mint egy rugós medvecsapda a fiú karjára csattant. A néne rémülten felkiáltott. Hazul meglendítette a kardját és hátulról átütötte az inik nyakgerincét. Csak utána szisszent fel és görnyedt kétrét. A szomszéd kutyája egyszer vért fakasztott a vádlijából, pedig kistermetű állat volt, figyelmeztetni akarta csupán, hogy a területén nem fog a gyümölcsfáról lopni. Mire számított? Hogy a lécekkel erősített bőrvért a karján megvédi egy inik harapásától?
– Hat roroki és itt a teljesnirbid! – kiáltotta Skíz, és fütyülő nyílvesszői válaszoltak. A néne szeme kikerekedett.
Az inikben volt valami a vadak látványos megjelenéséből, a roroki viszont ocsmány egy pokolfajzat volt rücskös bőrével, szörnypofájával, idomtalan mozgásával. Skíz kettővel végzett, a többi odaért Hazulhoz. A fiú harcképes volt, de erősen zihált. A varázskörbe lépő jókora rorokival nem a legügyesebben végzett, az kétszer erősen rásújtott a lándzsájával, beleremegett a fiú egész teste. Jött a következő roroki, míg egy távolabbi dobásra emelte a gerelyét. Támadás helyett végül csak kacsintott a jobb szemével – a másikkal nem tudta megtenni ezt, mivel abból az öregasszony jól megküldött dobókése állt ki.
A kalderába törő fénysugarat megszaggatták a három bajtárs felé sereglő rorokik. Döngve közeledett a teljesnirbid.
– Ne! – üvöltötte az öregasszony látva, hogy az unokája ez utóbbi mozgását követi a fejével. – Fáradt vagy és sebesült, ne engedd a körbe a teljesfajzatot!
Hazul nem törődött a figyelmeztetéssel. Ennél csak fáradtabb lesz, jobb hát az elején lerendezni a nehezét. Elugrált a többi szörnyeteg elől, míg az egyik inik – kihasználva a figyelmetlenségét – hátulról rá nem vetette magát. Összegabalyodtak a porban. Az inik megragadta a fiú sisakját és letépte róla. Hazul először úgy érezte, a fejét is letépték, legalábbis a sisakjától való durva elválásba beleroppant a nyaka, és felhasadt a homloka. A fiú morgott, fújt, hófehér haja ziláltan terült szét a feje körül, sötét bőrén megcsillantak az ezüstös szeplők. Skíz hűdötten szökkent le a lőállásából, egészen közel szaladt Hazulhoz, onnan nyilazta a nirbideket. Arra nem mert rálőni, amelyik a barátja gigáját próbálta átharapni. Máshogy nem segíthetett, a védőkör őt is kizárta. A néne felszabadított egy varázslatot, ami lelökte Hazulról az iniket. A teljesnirbid lépett a védőkörbe. Úgy tornyosult a fiú fölé, mint egy fekete, szögletes vasmonstrum. Félarasznyi fogakkal vicsorgó sisak borította a fejét, a szemeknek egy-egy pontszerű lyuk volt kiképezve. Nem szemek. Kéken szúró fény, egy nyaláb ártalmas energia, amit a nirbid nagyszellem, Szmíra szakított ki a természetben bolygó, kötetlen erőből. Hazul a fogát szívva ugrott talpra, megingott egy pillanatra az ütések fájdalmától. Sebesült karja reszketett. A teljesnirbid két kézzel a jobb válla fölé emelte pallosát és rettenetes erővel lecsapott. A fiú háromszor elszökkent, a negyedik alkalommal csattanva vágott bele a kardjába az irdatlan fegyver, alig bírta megtartani. Súlyos pengeváltások után egy olyan erős támadás következett, hogy Hazul érezni vélte, ahogy kardjának hullámzása átterjed a jobbjába. Hátralépett, mintha elbizonytalanodna, visszakozna, aztán egyszeriben beledöfte kardját a nirbid váll- és mellvértje közé. Az anyag, amit ért, ruganyos volt, és bár mélyre engedte a pengét, de azonnal vissza is lökte. A szúrás környékén megolvadt a páncél, fekete, harmatszerű cseppekben hullott alá, miközben a nirbidből kiszabaduló kék energia meggyengült. A pokolfajzat megtántorodott, de még harcképes volt. Haragra gerjedve csapkodni, döfködni kezdett és a gyors, rendezetlen mozgástól kifáradt.
– Vigyázz! – figyelmeztette a barátját Skíz.
A nirbidből dagadó hullámokban zúdult elő a kék fény, és földre lökte Hazult.
– Ezt nem teszed! – harsant az öregasszony hangja. Lökéshullám robbant ki feltartott kezéből és lesöpörte Hazulról a kék fényhullámokat. Közben azonban a védelmező varázsgyűrű felvillant, átalakult: nem lehetett tudni, hogy most milyen törvényszerűségek szerint működik, lehet, hogy két ellenfelet is beenged, lehet, hogy még többet.
– Visszavonulás, fiúk! – bömbölte az öregasszony.
Hazul félig feltápászkodott, de egy nirbid újra lenyomta a földre. Skíz nyilai peregtek, mint érett kalászból a szem. A kaldera poros útja fekete volt a három világosabb színű alak körül kavargó seregnyi lénytől. A teljesnirbidből újra kitört a fény, csóvák és párák elegye. Véres kezű inik pattant fel egy kőtömbre, és torkából kacagó, messzi hangzó ugatás tört elő.
– Nyavalyás bestiák! – Az öregasszony magához képest gyorsan becsoszogott a fényárba, előreszegezte a botját és a tőrét. – Ide gyertek, nyálas dögök!
Megváltoztak a kalderában uralkodó hangok. A viaskodás zajait emberinek ható, döbbent morajlás nyomta el. A nirbidek térde egy láthatatlan erőtől roggyant meg. Hazul lelökte magáról a Skíz nyilával átfúrt tetemet, és értetlenül forgatta a fejét. Skíz nem állt le a nyilazással, biztos lábakkal a teljesen védtelen nénéhez oldalazott. Úgy tűnt azonban, nincs szükség íjra vagy kardra: az öregasszony félig nirbidül, félig az ősnyelven ordítva, a fiúk számára ismeretlen varázslattal megbabonázta a nirbideket, akik a földön kúszva, port dagasztva igyekeztek hátrálni. A néne arcán bamba ámulat jelent meg. Észbe kapott és a feje fölé emelve fegyvereit besétált a szörnyetegek közé, akik előbb az arcába bámultak, majd a bokáját kezdték tanulmányozni, végül pánikolva feltartották üres kezüket.
– Közeleg a végetek, hát táguljatok innét, keshri abut fattya, a nemlétező Namerit nemzetség szégyene! Csenevész, ramaty egyedek! Meneküljetek előlünk, a rúlok haragjától, nyüves férgek… nem! Férges nyüvek!
És a nirbidek hanyatt-homlok menekültek: inik és roroki, és a teljesnirbid a leggyorsabban. A hullák maradtak – bár az egyiknek felrepült a lába, ahogy egy roroki átesett rajta.
– Hazul, Skíz…! – Az öregasszony reszketegen húzta magához az odaszaladó gyerekeket.
– Én jól vagyok, de Hazul…
– Túléltük! – vágta rá Hazul ijedt csodálattal.
A három bajtárs pihegése lassan belesimult a kaldera hallgatásába. Nem tudták, mikor rogytak le a földre.
– Mi történt, nagyi?
– Nem tudom. De ez nagyon meleg volt. Még hogy hét nirbid…!
– Az a kék izé mit csinált volna?
– Nagy galibát! Magsodrást legalább… összegubancolja azokat a szálakat, amik az életet fenntartják. A teljesnirbidek nagyon ingatag energiákkal rendelkeznek. Nem is értem, ez a példány mért próbálkozott magsodrással.
– Aztán maga varázsolt, nénike.
– Én csak lelöktem azokat a dögöket Hazulról.
– Utána nem is varázsolt?
– Nem én!
Skíz és az öregasszony óvatosan lehámozták Hazul sebesült karjáról a vértet. Annak roncsai itt-ott belepréselődtek a mély fognyomokba, de a fájdalmon kívül nagyobb baj nem érte a fiút. Miközben társai a sebeit tisztogatták, megivott egy gyógyfüves italt a fertőzések ellen. Aztán nézte-nézte örömittasan a bajtársait, néha sziszegett, összeszorította a szemét, de azt is úgy tette, mintha a nevetés vagy a szemébe tűző lemenő nap fénye okozná. Végtelen megkönnyebbülés csalt fecsegő szavakat az ajkukra.
– Nagyi, milyen jópofa, ahogy átsüt a füleden meg a hajadon a nap – mondta Hazul. Elkomorodott, tekintete fürkészővé vált. – Milyen áttetsző! Nagyi! Ezek azt hitték rád, hogy te vagy a kristálylélek! Ezért menekültünk meg! Alig hiszem, hogy a nirbidek láttak már közelről idős embert. A bőrödön átlátszanak az erek, vékony a karod, és ahogy megláttak téged a napsugárban a fehér hajpihéiddel…
– Igaza van! – kiáltott föl Skíz. – És magának van varázsereje! Nyilván azt hitték, hogy a köveknek is tud parancsolni. És a lábnyoma! Nézze, nénike!
– Nem kell piszkálni! Harminc éve csoszogva járok, megszoktam a Hagrán gyerek kulipintyójában a sima márványkövezetet.
A fiúk nevetve örvendtek a felfedezésüknek. Egymásba karolva énekelni kezdtek egy győzelmi nótát, a néne vezényelt nekik a botjával.
– Túl sok időt töltünk itt. Lehet, hogy ezek a szerencsétlenek elmenekültek, de veszélyes lehet a hely. Menjünk!
A fiúk összeszedték a holmijukat, és türelmetlenül várták a nénét, aki a legnagyobb természetességgel kezdte lenyesegetni a nirbid tetemek fejét.
– Minek az magának?
– Honnan fogja tudni a nemzetségfő, hogy megöltük őket? Hét trófea kell.
– De azért elmondjuk, hogy több nirbid még életben van?
– Nem kéne elmondanunk! Megérdemelné. De elmondjuk.
A nirbidek kincsestára érintetlenül várta őket. Legalább tíz kiló ékszer és dísztárgy halmozódott fel. Némi ügyködéssel bele tudták rakni a zsákjaikba. Skíz hiába kereste a pengéje tövénél hegyikristállyal díszített kardját, őseinek örökségét. Társaira átragadt mélabúja.


*


Az udvaron megannyi katona és falubeli gyűlt össze. A füzérbe kötött nirbidfejek közelről szemlélték a földre öntött kincsgarmadát.
– Vagy négy tucat nirbid lakik még a hegyekben – morogta az öregasszony. – Azokhoz keressetek más vadászt!
A nemzetségfő engesztelő szóra nyitotta a száját, végül csak meghajolt tiszteletteljesen, bocsánatkérően. Intett egy szolgájának, hogy hozza a pénzt és a ráadás jutalmat. A néne vette át a bársonyszütyőt, Skíz pedig a nehéz, lakkozott dobozt.
– Legyetek a vendégeim bármeddig, térjetek vissza a váramba, amikor csak akartok – mondta a nemzetségfő. Folytatta volna, ám szavait elnyomta a Skízből feltörő ujjongás. A fiú egy hegyikristállyal díszített kardot lengetett és csókolgatott felváltva. – Örülök, hogy kedvedre van az ajándék.
– Mintha a saját, apáitól kapott kardját nyerte volna vissza – somolygott a néne.
– Tekintetes úr, köszönjük az ajándékot – mondta Hazul. – Ma még el kell jutnunk Kovárványosba. Isten önnel!
– Isten áldjon benneteket!
– Gyere talyiga! Neked is fáj a lábad? Akkor nem verekszünk mostan.
Skízt körülvették a gyerekek, egymás szavába vágva kérdezgették a kalandjukról, és elragadtatva nyújtották a kezüket a kardja után. A legény napsugaras arccal állt a nemzetségfő elé főt hajtani. Az uraság merőn figyelte őt.
– Megtisztelnél vele, ha elmondanád, kik vagytok.
Skíz kihúzta magát, és hunyorogva így beszélt:
– Negyvenhárom éve a kajari Szúm-mezőn tízezer rúl csapott össze tizenötezer nirbiddel és a velük tartó romlott lelkű emberekkel. Ma a történelem és az egyszerű szóbeszéd úgy tartja, hogy egy Varadash nevű hadvezér vitte győzedelmes csatába a rúlokat, és ez így is van. Egy vékony termetű, sudár, szép arcú férfi az íj rúlok népéből, akiről korábban nem sokat lehetett hallani, legfeljebb annyit, hogy engedelmes, hű katonája a Csörgőmelléki birodalomnak. Varadash valójában nem volt férfi, és a családja nem is így hívta. Ezt a nevet csak felvette az a kis nénike, aki az előbb kitotyogott innen a kocsijával. – Skíz megvárta, amíg a nemzetségfő leveszi a tekintetét a kapuról, és újra rá figyel. – Hazul a nagy Hagrán fejedelem fia. Fog még róla hallani, mert jelentkezett az Örökversenybe, és be is hívták. És rólam is fog hallani, ha az Isten megsegél, mert Hazul mellett leszek mindenkor, és segítem őt, ameddig lehet.


Megjegyzések:
*Skíz: ejtsd, ahogy írják

Borítórajz, adalékok: http://nisek2888.suddenlaunch3.com/index.cgi?board=veszelyes&action=display&num=1384628352#ind