Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Egy távoli világban, ahol az idő olyan, mint egy hatalmas, bonyolult kert, létezik egy titokzatos...
Károly, a barna rövid hajú férfi belenézett a visszapillantó tükörbe.<br /> Majd kikapcsolta...
Szűz (és nem annyira szűz) lányok és fiúk áldozati oltáron, kereszten, vesztőhelyen vagy egy...
1986 nyara. A felszabadulás óta először látható vérfarkas a Fővárosi Állat-és Növénykertben!...
A történet egy fantasy paródia, elsősorban az 1920-30-as évek amerikai fantasy szerzőinek...
Friss hozzászólások
roob: A bűvészes volt a legjobb.
2024-06-21 15:39
Materdoloroza: Vigyázz a medvékkel! Jó túrázá...
2024-06-21 10:23
Rémpásztor: 26.-án jön a 7. rész, 29.-én a...
2024-06-20 23:14
kaliban: Egyetértek! Irtózatosan gyenge...
2024-06-20 10:21
laci78: inkább ne - helyesírás, megfog...
2024-06-20 09:04
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Vertige - Ösvény a semmi felé

Vertige
Timothy V. Sos
 
 
 
I. FEJEZET
 
    A feledés létfontosságú eleme az emberi életnek. Szükséges számunkra azért, hogy sebeinket begyógyítva tovább küzdjünk a szabadság felé vezető úton. A szabadság a lélek megtisztulása, megtörhetetlenné válása. A puszta emberléten való felülkerekedés, amely egy új szintre emeli a létezést. Feledés nélkül viszont nem lehetünk szabadok sem. Mielőtt továbblépünk az elménk halhatatlanságának színpadára, magunk mögött kell hagynunk állati mivoltunk szégyenletes hamvait. De mindez még csak mese, a valódi történet ezután következik.
   A nevem Leonard Clayton. Másodéves hallgató vagyok egy Preston környékén működő intézményben, a James Hughes egyetem művészettörténeti karán. Azaz múlt péntekig az voltam és az óta itt raboskodom a régi, rendetlen Cambridge-i lakásom 9 méter hosszúságú hálószobájának falai között és elmélkedem. Ez az a hely, ahova beburkolózhatok végre, mint egy karanténba, hogy kitisztítsam a gondolataimat és folytathassam a megszokott életemet. Az, hogy miért hagytam félbe ilyen váratlanul tanulmányaimat és dobtam el a jövőmet, azt nem is olyan egyszerű elmagyarázni, de megpróbálhatom. 
Mikor tavaly ősszel Prestonba költöztem a szüleim megnyugtató vidéki házából és elkezdtem az egyetemet, észrevettem egy gyönyörű lányt az épület végtelen folyosóján. Hosszú, barna haja, égszínkék szeme egyenesen elvarázsolt. Csak bámultam értetlenül rá, mint a világ legcsodálatosabb teremtményére, pedig akkor láttam életemben először. Első látásra beleszerettem, mindent tudnom kellett róla, ezért érdeklődni kezdtem.
Katerine, a lány, akit csak látásból ismertem, most volt túl egy igen fájdalmas szakításon, miután volt barátja megcsalta, majd egy éves kapcsolat után elhagyta egy elsőévesért.
  Mikor erről tudomást szereztem, nyilvánvaló, hogy minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy Kate elfelejtse a volt barátját, Calebet, a bunkó, falusi önimádó farmert. Szóval az elkövetkező pár hét próbálkozásokkal, sétákkal, vigasztalásokkal teli időszak volt, de végül, kéthónapnyi erős udvarlás után, végre sikerült összejönnöm almáim hölgyével. A kapcsolatunk azonban igen váltakozó hangulatú volt az első hónapban, ami után a szerelmem szakított is velem. Ennek az oka az volt, hogy volt barátja, akiről korábban már említést tettem, név szerint Caleb újból szabad volt, ezért az én „drágám” új lapokkal indulhatott és rávethette magát. Erről én addig a pillanatig semmit sem tudtam, amíg visszatérve a könyvesboltból, ahol Katerinenek ajándékot kerestem, meg nem pillantottam a barátnőmet a kegyetlen ellenségem karjai közt szorosan átfonva. Abban a percben ténylegesen megállt a lélegzetem, az átverés gondolata fojtogatta kiszáradt torkomat, miközben próbáltam visszafojtani a szememből áradó könnyzáport. Abban a percben állt meg az idő, és akkor halt meg a lelkem: legalábbis akkor azt hittem. 
  Kate észrevette félig nyitott szemmel, ahogy én dermedten állok kettőjük szerelmi feszkének határán. Felállt, odasétált hozzám, majd kérte, hogy üljek le. Alig értettem mit próbál mondani, hogy milyen magyarázattal akar elém állni a történtek után. Mit mondhat még, ami enyhítené a bennem dúló haragot? Rám kiabált. Mérgesen üvöltözött velem, engem okolt a saját hibája miatt. Könnyező szemeimbe gyilkos tekintetét meresztette, vizsgálta naivitásom erősségét: „Mennyire dőlhet ez be a színjátékomnak? Mennyire hiszékeny? Vajon megfordíthatom a küzdelmünk állasát és a hazugság győzhet még ebben a párbajban?” 
  Ezt gondolhatta magában és sikerült is neki. Sikerült, úgy szakítson velem, hogy tudatában sem legyek azzal, hogy mi is történt valójában. Ezután egy kis időre, pár hétre elváltak útjaink, addig, amíg nem közelgett a karácsony és én, aki önfejű lévén kijelenthetem, hogy szinte soha sem tanulok a hibáimból, újból kibékültem vele. Óriási boldogság öntött el, csodálkoztam, meglepődtem, hogy nekem is sikerült! Én is boldog leszek végre!
   Hát nem így történt. Három héttel a szívmelengető, békülésünk után, Kate kijelentette, hogy Calebba szerelmes. Másodjára törte össze a szívemet és még csak nem is tudtam, mi fog a jövőben történni. Zajlottak az események, és habár én szakítottam igaz szerelmemmel, pár órával utána próbáltam visszakönyörögni magam hozzá.
- Kérlek Kate, békülj ki velem, bármit megadok neked, meg is csalhatsz, csak kérlek, járj velem! - szánalmas szöveg egy szánalmas, idióta szájából, aki kicsit sem konyít a szerelemhez. Kate elutasított és nem akart szóba állni velem, mert a szívében élt a remény, hogy visszakaphatja régi szerelmét. Megjósolható volt, hogy Calebnek most se fog kelleni. Miért is kellene? Ő már megvolt. Ennek hallatán Katerine az italban kereste a vigaszt egy közeli bárban, de én tudomást szereztem hollétéről, ezért utána rohantam. Ott találtam kedvesemet az egyik barátnőjével, aki már eléggé, jól érezte magát. Ahogy odaértem, az ex barátnőm megcsókolt es leültetett. A söröspoharakkal teli asztal előtt naiv fejjel, romantikusan beszélgettünk, majd felajánlottam neki, hogy én majd hazaviszem a részeg Izabellát. Kettőnknek, nagy nehezen sikerült célba érnünk a szinte már alvó lánnyal es Katere bízva a barátnőjét, én is elmentem. 
  Teltek a napok es bennem újra életre kelt a szerelem tüze volt kedvesem iránt, és mivel Calebnek ismét nem kellett, kibékültünk. Az innentől kezdődő közös percek Katerine-vel mesébe illőek voltak, Kate számára. Minden vágyát teljesítettem, elhalmoztam őt verseimmel, hazavittem magamhoz es csak kényeztettem. Nem csak, hogy minden napkülönböző ajándékokkal, apróságokkal léptem meg a szerelmemet, hanem időt és figyelmet szenteltem mindennek, amit mondott. Éreztem, hogy most már minden megváltozott, hogy ettől a pillanattól kezdve már semmi sem választhat szét minket. Büszkén, őszintén jelenthettem ki, hogy boldog vagyok. Kapcsolatunk kezdete óta most először tapasztalhattam, hogy Kate törődik velem, hogy feltétel nélkül szeret, hogy meghallgat és, hogy igazi társam a bajban.
   Több hónapot töltöttünk el úgy, hogy végre újra megbíztam valakiben és újra élt bennem a remény, hogy létezik igaz szerelem. Nem sokkal az előtt, hogy a kapcsolatunk fél éves lett volna, történt egy dolog, ami minden addigi eseményt megváltoztatott. Megkérdeztem Katet, hogy hányszor csalt meg engem, mire ő azt válaszolta, hogy négyszer. Négyszer feküdt le Calebbel úgy, hogy én meg csak észre sem vettem semmit. Próbáltam higgadt lenni, de nem ment. Magamba fojtottam ezt az érzést, próbáltam úgy tenni, mintha nem lett volna igaz, mintha csak egy rémálom lett volna, amiből szerencsére felébredtem. Hetek teltek el úgy, hogy minden nap, folyamatosan sírtam, de nem szakítottam Katevel, mert még mindig nem fogtam fel, mi történt velem.
   Újból elvesztettem mindent, mindent, ami addig éltetett és reményt adott az életemnek. Nem volt önbizalmam, hogy belekezdjek valami újba. Beszélgetni kezdtem egy lánnyal, akivel meglepően jól egyeztem és kezdte bennem újra éltetni a reményt, hogy mégis csak léteznek igaz emberek, akik őszinték, hálásak és tudnak szeretni. Be kellett fejeznem a kapcsolatomat Katevel, hogy ne tegyem azt, amit ő. Megesküdtem, hogy soha nem csalok meg senkit, és ehhez tartottam is magam. Szakítottam azzal, aki tönkretette az életemet és járni kezdtem azzal, aki segített felállni a baj küszöbéről. Akármilyen jól is ment ez a kapcsolat, magamat hibáztattam azért, amiért cserbenhagytam Katet, mert most valószínűleg egyedül van, és ebbe nem tudtam belenyugodni. Véget kellett vessek az új kapcsolatomnak, hogy éljen, a megszokott, a régi. A fejemben úgy zajlott le az egész, hogy most már minden tökéletesen fog alakulni, mert Kate nem mer többé csalódást okozni nekem, hogy kínozza őt a bűntudat és megkapta már a büntetését. Mióta szakítottunk, több apró ajándékkal lepett meg, hogy visszanyerje a bizalmamat, sikertelenül. Akármennyire kevésbé is tetszettek az ajándékai és akármennyire bántott meg, kibékültem vele. Az álmaimban látott nagy kibékülés azonban kicsit sem úgy alakult, ahogy elképzeltem. Nem tudtam elfogadni, amit tett, meg ő maga sem tudta beismerni, hogy o a hibás mindenért. Rángatni, lökdösni kezdtem, kiabáltam, üvöltöttem vele, zokogtam órákon át, de ő csak ordítozott velem és azt hitte, hogy még mindig naiv vagyok. Találkozott Calebbel és elvárta, hogy megértő legyek, csak azért, mert eddig mindenért megbocsátottam neki. Éreztem, hogy már kiirtott belőlem minden érzést és nem tudtam, hogy szabadulhatnék az újból és újból megjelenő gondolattól, amely lassan felemészt. Ennek a már szinte depressziós állapotnak nem csak én éreztem a hatását, hanem a körülöttem lévő személyek is.  Köztudott volt, hogy mióta Kate-el jártam együtt, másra sem tudtam gondolni, csak az ő kényeztetésére. Minden vágyam az volt, hogy boldoggá tegyem, mert őszintén hittem, hogy ugyan olyan örömet lel bennem, mint én benne. Soha senki iránt nem talpaltam ilyen mélységű és fontosságú érzéseket, mint Katerine iránt, ez súlyosan észre is vevődött a viselkedésemen. Akkor voltam először igazán szerelmes, akkor éreztem először ért az elbűvölő, varázslatos érzést, amely őszinte szerelmet, szinte már beteges imádatot keltett bennem, a hűn áhított nő iránt.
    Nagy örömömre, miután megtudtam a teljes igazságot a kapcsolatunkról, az érzés egyre csak gyengült és végül azon kaptam magam, hogy csak utálatot éreztem egykori szerelmem iránt. Tudtam, örökre véget kell, vessek ennek a románcnak és meg is tettem. Még aznap elmentem Kate lakására és közöltem vele a döntésemet. Nagyon megrázta őt a hír, már kezdtem sajnálni és az is megfordult a fejemben, hogy kibékülök vele, csak azért, hogy ne szenvedjen miattam, ezért inkább köszöntem és gyorsan eltűntem a környékről. Valahogy még szerettem, egy ribanc volt, de mégis más volt, mint a többiek. Ettől függetlenül nem bocsáthattam meg neki. Azt nem lehetett. Nem voltam hozzászokva az átveréshez, de ő tönkretette a bizalmamat.    Mindvégig hittem az emberek jóságában, abban, hogy az ember természetétől fogva jó, de csalódnom kellett. A nagy csalódás után folyamatosan kezdtem észrevenni az emberek rohadékságát. Rájöttem, hogy körülöttem mindenki az erkölcstelen élet és a felszínes szórakozások rabja. Minden lány megcsalja a barátját és minden férfi átvágja a barátnőjét. Ez a természet rendje, én pedig az idióta vagyok a tápláléklánc széléről, aki nem képes beilleszkedni a többiek állatias viselkedésének szokásaiba. Elundorodtam mindentől és mindenkitől Prestonban, Cambridgeben, az egyetemen nem álltam szóba senkivel, csak léteztem. És mégis, egyszerű létezésemmel több jót tettem a világban, mint a többi hallgató összesen, mert én nem voltam az erkölcstelenség foglya. Ha az ember a mélyben van, már a társadalmi törvények értéküket vesztik a számára.
   Utáltam azt a várost, utáltam minden sarkát. Szabad időmben, kiszabadulva a felszínesség és olcsó élet bilincsei közül, sokszor kijártam a Meling’s Woodba pihenni, nyugtatni magamat. Ez a hely egy nem túl terjedelmes erdőcske volt a várostól pár kilométerre délkeleti irányban. 
   A fák közt sétálva visszagondoltam a szép, közös emlékekre, és habár a kínzó gondolatok is az eszemben jártak, sőt, a kegyetlen emberiség és annak utálata is lekötött egy ideig, ezen a helyen valahogy megnyugodtam. A Meling’s Wood maga volt a nyugalom és harmónia megtestesítője. Egy hosszabb séta után végre találtam egy erős, széles fát, amely annyira elnyerte tetszésemet, hogy az elkövetkezendő hétvégéken mindig meglátogattam. A legmagasabb, legbüszkébb tölgyfa alatt üldögélve, mintha én lettem volna e hely királya, mely hatalmának jelképe a nemes tölgy koronája volt, amely a feje fölött, glóriaként magaslott. A fa az erdő keleti részén állt, közel a Ribble folyóhoz. Első túrázásom közben észrevettem egy keresztes pókon akadt meg figyelmem, amely a folyó felé tartott és épp mellettem haladt el. Utáltam a pókokat, de ebben az erdőben még ezek a förtelmes rovarok is valahogy csak békét sugároztak. Egy ideig követtem a tekintetemmel az állatot, minden s annak minden nyugalmas mozdulatát, de hirtelen, a csend és harmónia minden gátját áthidalva, és a pókra kegyetlenül lecsapva jelent meg egy kígyó, amely rögtön megette a mit sem sejtő rovart, véget vetve értéktelen életének.  Az én nyugalmamat is megzavarta ez a váratlan esemény, de ennek ellenére mozdulatlan maradtam. 
    Az álnok kígyó rám meresztette titkokat rejtő, sárga szemeit.  Rezzenetlenül bámult engem, én pedig bámultam őt. Farkasszemet néztem a kígyóval, a világ bűneinek hordozójával. Mintha egy egész életet éltem volna le a szemeibe nézve, egy harccal és vívódásokkal teli életet, arcán a végtelen rabság és szenvedés trónját látva. A tekintete leláncolt, nem szabadulhattam. Belső párbajunk ideje alatt a külvilág megszűnt létezni, csak ketten voltunk: a kígyó és én.  Ellenségem váratlanul levetette rólam ádáz tekintetét, majd, mintha a kettőnk köteléke szétfoszlott volna, elfordult tőlem, és eltűnt a Ribble pompás habjai között.
 Furcsa módon, akárhányszor látogattam el a Meling’s Woodba, a kígyóval mindig megtaláltuk egymást és ősellenségekként, harci tekintettel lesújtva a másikra álltunk a semmi közepén, és mégis, mintha abban a pillantva mindenem meg lett volna. Soha, egyikünk sem támadott, csak álltunk, majd ha ő tovább haladt, tudtam, azon a napon többet már nem találkozunk.  
  Eközben a legjobb barátaimat teljesen elhanyagoltam, magukra hagytam a szerelmi életem miatt, csak Kate foglalkoztatott, és emiatt elveszítettem azokat az embereket, akik mindig mellettem álltak. Cselekednem kellett, vissza kellett szereznem azokat, akik igazán fontosak.
 
II. FEJEZET
 
Az elkövetkezendő napokban azon kezdtem elmélkedni, miként férkőzhetek be újra a volt barátaim bizalmi körébe. Rájöttem, hogy a barátság sokkal többet ér, mint egy kis ideig lángoló szerelmi kapcsolat, az igaz barátság örökre szól.  Megfogadtam magamnak, hogy ezen túl mindent megteszek annak érdekében, hogy örömet szerezzek azoknak, akik nélkül nem tudnék élni, és megesküdtem, hogy többé nem fognak csalódni bennem. Ezután igyekeztem beváltani ígéretemet: amikor csak megengedhettem magamnak, hazautaztam Cambridgebe, hogy legalább egy pár napot a barátaim körében tölthessek. Néha elvittem őket kirándulni a Meling’s Woodba, de sem a kígyóval, sem keresztes pókkal nem találkoztam már. Valóban, nem sok emberrel voltam közeli viszonyban, de ezek a személyek voltak a legigazabb emberek, akiket ismertem:
Jennyfer, a mindig energikus, szókimondó lány, amióta ismerem, mindig mellettem állt. Bármilyen bunkó voltam vele szemben, ő sosem hagyott magamra és többé nem bánthattam meg. Mivel ő mindig a pártomat fogta, próbáltam meghálálni neki az örökös segítségét, kimutattam neki, hogy milyen fontos nekem, úgy, mint barát. Mióta  Katevel szakítottunk, kezdetben talán neki szenteltem a legtöbb figyelmet, vele osztottam meg minden problémámat, és vele is nevettem a legtöbbet. 
Ott volt Ted, a még mindig gyerekes srác, örökös mosollyal az arcán, aki mindig maximalista volt. Ted kedvenc időtöltései az foci és a meccsek nézése volt. A Liverpool FC óriási szurkolójaként egy játékukat sem hagyta ki, különösen lelkes volt, mikor hallotta tőlem, hogy Amanda, az ikertesóm, az ő kedvenc csapatának városába költözik. Ted nagyon ragaszkodó volt, habár a múltban kevés időt töltöttünk együtt. Amikor újból találkozgatni kezdtünk, rá bármikor számíthattam, volt egy érzékeny oldala is, amit nem sokaknak mutatott ki, de ne előlem, mint egyik legjobb barátja előlem nem rejtette el azt.
 Sam, a folyton viccelődő volt gumis osztálytársam, akivel, habár egy ideig nem tartottam a kapcsolatot, most, hogy ismét találkoztunk, még jobb volt a viszontlátás. Sam az óta sokat változott: zöld tincsek virítottak fakó, barna hajából, leadott jó pár kilót, és ahogy megtudtam, divattervező lett belőle és napjainkban egy jól fizető cégnél dolgozik.
Akkor még őket nevezhettem a legjobb barátaimnak, de volt még valaki, egy különös személy, aki rejtelmet hozott az életembe: 
Jennyfer legjobb barátnője, Alice. Ő volt a mindig titokzatos, magába zárkózó lány, akit ha megláttam, éreztem, hogy valamiért más. Hogy különlegesebb, mint a többiek, talán, mert kristályos kék szemei, annyiszor bűvöltek el, ahányszor csak rájuk pillantottam, vagy talán, mert hosszú, vállig érő, hullámzó fekete haja rejtelmet árasztott, bármerre járt, vagy talán, mert utált engem. Különösnek találtam, hogy egy baráti körhöz tartozunk, mégis ki nem állhat engem, sőt, másokat is ellenem próbál fordítani. Sokáig nem tudtam megfejteni ennek a különös viselkedésnek az okát, de végül rájöttem. Alice soha nem volt olyan lány, akit ha megsértettek, vagy megbántottak, könnyen átlépjen a dolgon, ezért haragudott rám is. Amikor járni kezdtem Katerine-vel, teljesen elfordultam a barátaimtól, amit Alice nem tudott lenyelni. Félt engem visszafogadni a társaságukba, mert fenn állt a lehetősége annak, hogy ismét cserbenhagyom őket, és emiatt újabb csalódást okozok. Igyekezett megutáltatni engem Jennyfervel, Sammel és Teddel, és néha sikerült is emiatt összekapjunk.
 Tudható tény rólam, hogy szinte minden helyzetet versenyként fogok fel, hát most is így történt. Úgy fogtam fel ezt az egészet, mint egy párbajt, amely végén a barátaim a vesztes harcost kiközösítik és én nem veszíthettem. Kezdtem megijedni, hogy hamarosan elveszíthetem a számomra legfontosabb embereket. Miután Katerine is átvert, nem kockáztathattam meg, hogy a legjobb barátaim is elhagyjanak, az sorsfordító következmény lett volna. Az egyetlen lehetőségem volt a küzdelem megnyerésére, hogy védjem ki Alice minden támadását és ne engedjem, hogy befolyásolja a többieket. Nem sérthettem meg őt, mert minden, amit rám mondott igaz volt, és jogosan okozott fájdalmat, emellett pedig legbelül kedveltem őt, csak nem tudtam, hogyan közeledjek felé, úgy, hogy életben maradjak. 
Telt az idő és mi öten, szinte minden szabad délutánunkat együtt töltöttük. Néha Tednél hülyültünk, vagy ritkábban felmentünk a lakásomra filmezni – eközben igyekeztem kivédeni Alice karddöféseit, amelyek próbáltak elválasztani a barátaimtól, mert még mindig érezhetően feszült volt köztünk a levegő. Legtöbbször a Cambridge-i Központi Parkban beszélgettük el az időt, esetleg, beülünk a park melletti kávézóba, a Green torchba: többször zenét hallgatva ücsörögtünk egymás mellett, vagy éppen igyekeztünk nevetni Sam erőltetett beszólásain, habár Alice és az én számomra a park mindig nagyobb boldogságot nyújtott.  Ahogy múlt az idő, azt vettem észre, hogy Alice támadásai egyre csak csökkentek. Minél többet voltunk együtt, annál inkább kezdett a kapcsolatunk harmonikussá válni, amíg végül, mintha már nem is harcoltunk volna egymás ellen. Megdöbbenten észleltem, hogy lehetséges, hogy a köztünk dúló háború véget ért. 
- Talán megbocsátott, azért amit tettem? Vajon végre elfogad úgy, mint barátot és túltette magát az utálaton? – ezek a gondolatok foglalkoztattak, mihelyt felfedeztem az örömteli helyzetet.
Feltétlenül tudnom kellett, hogy Alice mit gondol rólam. 
- Hogyha végre észrevette, hogy más ember lettem és hajlandó barátkozni velem, én leszek a legboldogabb a világon. - hangoztattam magamban. 
Akárhányszor próbáltam kettesben elbeszélgetni vele, sosem sikerült eltalálni a megfelelő pillanatot. Nem voltunk olyan jóban, hogy egyedül elhívjam valahova, sőt, az sem volt biztos, hogy nem utál és puszta feltételezésből nem mehettem biztosra. Csak akkor találkozhattunk és esetleg válthattunk is pár szót, amikor a többiek is jelen voltak. Ezekben a helyzetekben pedig szinte ugyanolyan nehéz észrevétlenül társalogni. Nem titkolózni szerettem volna a többiek előtt, csak ismerem őket és attól tartottam, hogy Jennyfer, Ted, vagy esetleg Sam azt gondolja majd, hogy ismét eldobnám a barátságukat. Bármennyire is lenyűgözött Alice az egyediségével, azzal, hogy hozzám hasonlóan ő sem tud beilleszkedni teljesen a felszínes világ hazug életmódjába és szabad gondolkodását soha nem adja fel, nem hagytam volna el a barátaimat többé, még érte sem.
Egy hétvégi összejövetelkor megbeszéltük, hogy találkozunk az Green torch előtt 22:30-ra. Jennyfer és én általában együtt érkezünk, mert eléggé közel lakunk egymáshoz, Alice és Ted kivétel nélkül, minden alkalommal közösen léptek be a bárba, valamint Sam, aki a legtávolabb él mindnyájunktól, általában egyedül utazik a központig, taxival. Furcsa módon ez az este egészen máshogy alakult, mint a többi. Kivételes éjszakának ígérkezett, olyannak, ami mindent megoldhat: Samnek közbejött egy fontos családi probléma, ezért sajnos lemondta a bulit, Ted egész héten el volt utazva Suderlandbe távoli rokonlátogatóban, ezért most pihen, és csak később szeretne fel jönni, én, pedig ahogy értesültem a hírekről, azonnal közöltem Jennyfervel, hogy beszélgetni szeretnék Alicevel a történtekről, ő pedig rögtön megértette, ezért fél órás késéssel indult a bár felé. 
Lassan fél tizenegy volt, épp leszálltam a villamosról, mikor észrevettem a kint ácsorgó ismerős lányt a kedvenc kocsmánk előtt.
     - Szia. Korán ideértél. Gyere, igyunk valamit. - szóltam az elgondolkodó Alicehez, majd jobb kezemet a hátához simítottam és elindultam vele az Green torch felé.
    - Szia. Igazad van, foglaljunk egy asztalt és a többieket várjuk meg bent.
Bementünk a törzshelyünkre, végigkopogtattuk cipőnket a vastag fapadlón, majd kerestünk egy üres asztalt és leültünk egymással szemben. A bár berendezése egyszerű volt, mégis különleges. Minden bútordarab fából volt kifaragva és profi módon díszítve. Ugyanezzel az anyaggal voltak beborítva a falak, a pult, sőt még az ajtók is fából készültek. Annak, aki belépett a helységbe, valóban olyan érzése támadt, mintha egy erdő mélyén levő fakunyhóba került volna. A pultosok favágó jelmezben dolgoztak, hogy még eredetibbé tegyék a helyet. Az egyik úr kényelmesen odasétált hozzánk, majd megkérdezte, mit kérünk. Két sört rendeltünk.
Alicevel alaposan elbeszélgettem és óriási megletetésemre bevallotta, hogy sosem utált. Igaz, kezdetben haragudott rám a történtek miatt, végül sikeresen meggyőztem, hogy most már végleg velük maradok, és többé nem veszítik el a barátságomat. 
Hirtelen, ahogy volt ellenfelem igéző szemeibe néztem, hihetetlen értés fogott el, olyan, amit már Isten tudja mióta nem éreztem. Nem tudtam megmagyarázni mit jelent, egyszerűen boldog voltam. Észrevettem, hogy Alice is ugyanolyan pillantásokat vet rám. Dermedten néztünk egymás szemébe, olyan volt, mint egy álom, amiből senki sem ébreszthet fel. Pár pillanaton belül megérkezett Ted, majd tizenegy után pár perccel betoppant a helyiségbe Jennyfer és mi felriadtunk, az álom pedig megszakadt. Leültek mellénk, mi pedig úgy tettünk, mintha egy szót sem váltottunk volna. Mindenki elkezdte mesélni, mi történt vele az adott napon, minden a szokásos volt addig, amíg már én sem tudom hogyan, szóba jött a cserbenhagyás témája. Ekkor az egész társaság felém fordult, majd várták, hogy szólaljak meg, hogy mondjak valamit, amivel megnyugtathatom őket:
- Jól van, jól van. Tudom, szörnyen viselkedtem veletek, amíg Kate-el jártam, beismerem. Tudom, nem kellett volna hanyagolnom titeket, bármilyen boldog is szerettem volna lenni. Sajnálom.  Ígérem, ezen túl sosem hagylak cserben titeket, bármilyen szerelmes is leszek egy lányba és esküszöm, többé nem beszélek Katevel sem.
Abban a pillanatban, ahogy kiejtettem ezeket a szavakat a számon, csörögni kezdett a zsebemben a telefonom. Gyorsan elővettem, hogy megtudjam, ki hiv. 
Katerine volt az.
 
 
 
 
 
 
III. FEJEZET
 
 
Elképzelhetetlen volt, hogy pontosan abban a momentumban, ahogy hűségi fogadalmat tettem a körülöttem ülő különleges személyeknek, abban a percben keres fel a volt barátnőm, aki eddig mindent beleadott, hogy tönkretegye a boldogságomat. Nem is sejtettem, mit akarhat, tudnom kellett. Rögtön felálltam a kerek faasztaltól és kirohantam a bár elé. Egy ideig csak bámultam a készülék képernyőjét, hogy biztos legyek abban, hogy ki hív, tényleg Kate volt az. Felvettem a telefont és meghallottam Katerine selymes, meleg hangát:
- Szia, Mókucim! Tudom, nem kellett volna, felhívjalak, mert szakítottunk, de nagyon hiányzol! Elismerem, hogy minden az én hibám: nem törődtem veled, nem figyeltem oda rád, megcsaltalak és hazudtam neked. Ezután nincs jogom kérni semmit tőled, de egy valamit mégis kérnék: egy új esélyt.
Megdöbbentem hallgattam régi nagy szerelmem kiselőadását, ismét sírni kezdtem, de tisztában voltam vele, hogy most utoljára erősnek kell lennem. Hogyha újabb esélyt adok Katenek, biztos vagyok benne, hogy megint összetöri a szívem, de ami talán még fontosabb ennél, hogy másodjára hagyom cserben a barátaimat. 
- Mi a helyes döntés? Szerelem, vagy barátság? Katerin, vagy a többiek? - habár már többször kimondtam, hogy nincs szükségem Katere, a szívem mintha mást akart volna. 
Nem tudtam beleszólni a telefonba, egyszerűen nem volt annyi erőm, hogy a könnyeim visszatartása mellett meg beszélni is tudjak. Mély levegőt vettem és határozottam, a mobilt a fülemhez emelve válaszoltam az ajánlatra.
- Ez nem megy, Kate. –ennyit tudtam mondani, bármilyen eltökélt is voltam. Ezután azonnal kinyomtam a telefont és könnyek közt kitöröltem egykori kedvesem számát. 
Abban a percben sietett ki Alice, hogy megnézze, hova tűntem. Ahogy észrevette, hogy a bár oldalánál sírok, mint egy kisgyerek, odarohant hozzám, majd szó nélkül átölelt. Álltunk ott, egymásba gabalyodva, Isten tudja mennyi ideig. Mintha eközben megállt volna az idő, mintha Alice érintése minden problémámra gyógyír lett volna. Az ő karjai között végre megnyugodtam. Hirtelen felriasztott minket a kábító ölelkezésből a kocsma mögött fekvő katolikus templom harangjának kongása: éjfél volt, szóval mégsem állt meg az idő. Az újdonsült barátom és én azonban még mindig képtelenek voltunk elengedni egymást, mindkét kezem-végigsimítottam Alice karcsú derekán, ő pedig a hátamhoz érintette puha, meleg kezeit. Hihetetlen dolog történt: a tökéletes nő alakja a fejemben, kezdett összeilleni a kis visszahúzódó, szerény Alice személyével.
- Meg kell, csókoljam! – már kezdtem közeledni számmal a számomra kivételes lány rejtélyt sugárzó, vörös ajkai felé, amikor észbe kaptam.
- Mi a francot csinálsz, te hülye? Teljesen elment az eszed? Alig, hogy elfogadott téged, mint barátot, te máris letámadnád? Elmebeteg állat… – nagy örömömre ezek a józanító gondolatok kitisztították a kiéhezett elmémet, és rögtön abbahagytam Alice simogatását. Épp ekkor léptek ki az Green torch falai közül a legjobb barátaink is és körénk toborzódtak. 
- Hát gyerekek, nem két percet ültetek kint, az biztos. Leo, te sírtál, tesó? Ne idegeskedj a miatt a ribanc miatt, most már hozzánk tartozol. - ezekkel a szavakkal próbált vigasztalni a mindig kedves Ted, és sikerült is neki.
Bármennyire is fájt, hogy örökre elveszítettem Katerinet, abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogyha Sam itt lett volna, sosem ölelhettem volna át Alice-t. Így is óriási bűntudatom volt, hogy ennyi ideig voltam kettesben es eddig alig ismert személlyel, amíg egy másik emberhalálosan szerelmes belé.
- De én vajon miért akartam megcsókolni? Attól a szerencsétlen sörtől még nem részegedhettem le. Hogyha beleszerettem, akkor vége a barátságunknak és egészen biztos, hogy a barátaim kiközösítenek. Inkább igyekeztem elfelejteni a történteket, és örülni annak, hogy visszanyertem a régi barátaimat és egy újra tettem szert.
- Leo, én megyek haza, te nem jössz?- Jennyfer rikácsoló szavai felébresztettek az elmélkedésből.
Ted és Alice ekkor már elmentek és én is igyekeztem minél hamarabb hazaérni, hogy reggel másként lássam a történteket. Jennyfervel közös villamosra szálltunk, majd a Rousseau’s kertészüzlet megállójánál elköszöntem útitársamtól, majd gyalog folytattam utamat a 2 sarokra levő lakásomig. Erről az üzletről mindig eszembe jutott a városszéli erdő, ahová sajnos már nem volt sok időm eljárni. Szinte már rohantam a gyönyörűen kivilágított utca macskaköves járdáján, hogy mihamarabb lehunyhassam szemeimet és elfelejtsem a történteket. Végre sikerült beérjek a megnyugtató szobám biztonságot nyújtó termébe, ahol eddig mindig nyugalmat találtam. Gyors mosakodás és fogmosás után lehajtottam fejemet a keményre tömött párnámra, és csodák csodájára rögtön elaludtam. 
Ami ezután történt, az mesébe illő volt, de egy olyan ember számára, akinek semmi esélye az áhított nő megszerzésére, annak maga a pokol tornáca. Álmomban egy hatalmas kastély erkélyén találtam magam, ahova angyal módjára szállt le és lebegett előttem a csodálatos Alice. Fehér fátyol borította sápadt arcát, vörös ajkaiból, mintha kiszáradt volna az élet.  Legyengült, bilincsre vert, vérző kezeit, finoman a vállamra helyezte és megcsókolt.  Alig éreztem selymes ajkai bársonyos tapintását, de mégis a legfelemelőbb érzést nyújtotta, amit valaha átéltem. Egyre táguló szememmel kábulva bámultam, amint az elbűvölő látomás kissé eltávolodik, majd az erkéllyel szemben megáll. Búcsúzó tekintettel rám pillant, majd, mint valami csodálatos erdei nimfaként lassan, gyengéd lábaival a földbe gyökerezve égig érő fává alakul át, maga mögött hagyva rabsága kegyetlen bilincseit. 
Reggel szinte ugyanolyan fáradtan ébredtem, mint amilyen állapotban tértem nyugovóra az éjjel. Nem meglepő, sőt, idegesítő módon a fejemben még mindig csak egy dolog járt: Alice. Az álomrészlet, amire emlékeztem, még inkább felkeltette az érdeklődésemet a lány iránt, de ezt titokban kellett tartanom. Minden bizonnyal beleszerettem. Sehogy sem tudtam kiverni a fejemből az elbűvölő mosolyát, az igéző tekintetét, szinte semmit sem tudtam róla, de teljesen belészerettem. Több órán át feküdtem az ágyamban azon gondolkodva, hogy vajon ő mit érez irántam, hogy vajon szeret-e engem, mikor hirtelen megrezzent a telefonom az ágy melletti kopott kisszekrényen: SMS érkezett. Alice volt az, találkozni szeretett volna a csapattal, mert délután 4-kor, mert fontos közlendője volt számunkra. Előre megbeszélte Teddel, hogy nála gyűljünk össze, mert a saját lakása nem alkalmas. Mindig meglepőnek találtam, hogy Alice soha nem hívott meg az otthonába. Mindnyájan tudtuk, hogy hol lakik, de senki nem látta még belülről a lakását. Nem tudtam kitalálnom, hogy mi lehet akkora fontosságú ügy, hogy Alice nem közöl velünk semmilyen konkrét tényt, egyszerűen csak kéri, hogy találkozzunk. Amint megkaptam az üzenetet, nyomban gondolkodni kezdtem, hogy miért hívat össze minket a titokzatos lány, de bármennyire jó emberismerőnek tartottam magam, ezt a rejtélyt nem tudtam megfejteni. Most már csak egy teendőm maradt, hogy várakozzak. Ki kellett várjam azt az időt, amikor Alice bejelenti a mondanivalóját. Fél négykor ismét villamosra szálltam, most Jennyfer nélkül és egyenesen Ted lakása felé vettem az utat. Az ajtó előtt még megálltam egy pillanatra, hogy megpróbáljak rájönni a rejtély nyitjára, de erre képtelen voltam. Ehelyett észrevettem az ajtó melletti kis fémtáblán egy érdekes információt: Ted lakásának címét:
-Post’s Street N/11. Miért ilyen ismerős ez a szám? N/11… November 11. Akkor jöttem össze először Katerine-vel. Nem akartam emlékezni, most már új életet élek, inkább bementem.
Alice és Sam már ott vártak minket, Jenny is megérkezett pár perccel utánam. Utálta, ha Jennynek szólították, csak a teljes nevére hallgatott, de én szerettem becézgetni. Mindnyájunk oldalát fúrta a kíváncsiság, miközben Ted franciaágyán kiterülve vártuk, hogy a gyűlésvezető megszólaljon. Pár pillanat múlva Alice felugrott az ágyról, sajnálkozó tekintetet vetett ránk, majd belekezdett a mondanivalójába:
- Elköltözöm. - a rémület kerülgetett mindnyájunkat, ahogy kiejtette ezeket a szörnyű szavakat. – Felvételt nyertem egy elismert orvosi egyetemre, Brightonba és ezt a lehetőséget nem szalaszthatom el. Megfogadtam magamnak, hogy soha nem fogom hagyni, hogy a barátok a karrierem útjába álljanak. Sajnálom, hogy csak most tudjátok meg, ma én is ma reggel értesültem róla. A vonatom vasárnap 09:00-kor indul.
Miután Alice tudatta velünk a közlendőjét, azt kívántam, bárcsak ne mentem volna el a találkozóra. A lány a18-dik életéve betöltése óta erre a lehetőségre várt, és mióta ismertem híres orvos szeretett volna lenni, de engem önző gondolatok vezéreltek, mert nem akartam magányos maradni. Bárcsak feküdtem volna továbbra is az otthon biztonságot nyújtó melegében, mit sem tudva a bekövetkezendő katasztrófáról.
Jennyfer figyelmes szemei azonnal megteltek könnyel. Alice odaállt elé, lehajolt, majd átölelte, hogy enyhítse a sírását. Sam, akiről eddig mind azt hittük, hogy meg van őrülve a lányért, mondott egy-két jó tanácsot az útról, ismét próbált viccelődni párszor, majd amikor észrevette, hogy most nem megy, nyugodtan kényelembe helyezte magát az ágyon. Ted, aki minden helyzetben megőrizte a nyugalmát, most sem vált feldúlttá, láthatóan megértette a helyzetet és beleegyezett. Én pedig, aki csak a múlt éjjel jöttem rá, hogy gyengéd szálakat fűzök Alice iránt, szinte belehaltam a tudatba, hogy pár napon belül, kitudja, milyen hosszú időre elveszítem. Alig tudtam visszatartani a könnyeimet a társaság előtt. Ha eddig nem derült ki, ma sem tudódhatott meg senki előtt sem, hogy Alice többet jelent számomra egy egyszerű barátnál. Nem mutathattam ki semmi gyanúsat, amikor azonban Jennyfer lenyugtatása után kijelentette, hogy évente csak négyszer fog hazalátogatni, felálltam az ágyról és köszönés nélkül kiviharzottam a rendetlen lakásból. 
Az fejemben folyton egy gondolat járt: Alice elmegy.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
IV. FEJEZET
 
 
A nap, amelyen Alice bejelentette, hogy elköltözik, péntek volt: a legszörnyűbb péntek, amit valaha átéltem. Miután szó nélkül otthagytam a barátaimat Ted lakásán és hazarohantam, ki sem bújtam az ágyból. Meggyőződésem volt róla, hogy örökre elveszítettem azt, aki a legfontosabbá vált számomra. Tudtam, hogyha elmegy, más emberként fog visszatérni, hogy már nem lesz ott az a reményt keltő csillogás a tengerkék szemében, hogy Brightonban elvész belőle az a kivételes varázs. Kész voltam feladni mindent, ekkor nyúltam a telefonomért és hívtam fel a prestoni egyetem vezetőségét. Kértem, postázzák ki nekem a tavaly beadott irataimat és húzzák ki a nevem a következő tanév tanulói közül. Nem voltam képes megindokolni a döntésemet, ezért a tettemre nem adtam magyarázatot, csak egyszerűen kinyomtam a telefont. Azóta fekszem az ágyamon és mesélem a szomorú történetem részleteit. Sokak szerint a naplóírás megnyugtató tevékenység, ezért eldöntöttem, leírom életem következő szakaszának az eseményeit: 
Az egész szombati napomat egyedül töltöttem a lakásomon. Most, hogy tudtam, a legkivételesebb személy, akivel valaha találkoztam, kilép az életemből, kezdtem belépni a depresszió határain belülre. Nem tudtam, miben higgyek, hogyha a sors pontosan, akkor veszi el tőlem a számomra legértékesebb embereket, amikor a legboldogabb vagyok azokkal: először Katerineben csalódtam, most pedig Alice lépett ki az életemből. Egész álló nap egy falatot sem ettem, úgy éreztem, hogyha Alice nincs velem, akkor nincs értelme az életemnek. Mindig olyan embernek ismertem magam, aki harcol az számára fontos dolgokért és küzd az igazságért, de most nem voltam képes arra sem, hogy felkeljek az ágyamból. Nem érdekelt, hogy félbehagytam a tanulmányaimat, még az sem, hogy talán később nem lesz, mit egyek. Csak Alice érdekelt. Végtelenül legyengült voltam, így aludtam el a nap végén.
Vasárnap reggel 09:30-kor költött fel a telefonom őrítő csengőhangja. Jennyfer hívott. Tudni akarta, hogy érzem magam azok után, hogy elrohantam az utolsó közös találkánkról. Elmondta, hogy már egy ideje észrevette, hogy nem egyszerűen barátként tekintek Alicere. Készségesen próbáltam tagadni a kijelentéseit, de végül olyat mondott, amitől elállt a lélegzetem. Közölte velem, hogy ugyanúgy, ahogy kezdetben én is, Alice félt attól, hogy belém szeret, mert ez az ötünk közt lévő barátság végét jelentette volna és eddig ezt csak neki mondta el. Ahogy meghallottam Jennyfer reménykeltő szavait, új erőre kaptam. Biztos voltam benne, hogy ha feltárom az érzéseimet Alice előtt, ő velünk fog maradni Cambridgeben, és talán viszonozni fogja a szerelmemet. Megköszöntem Jennyfernek a támogatását, lefürödtem, felvettem a legelegánsabb öltönyömet és siettem a szerelmem lakására. Felszaladtam a tömbház harmadik emeletére és kopogtam és megpróbáltam belépni a helyiségbe, de zárva volt. Törtem a fejem, hogy vajon miért nincs nyitva az ajtó: lassan már tizenegy óra volt, ilyenkor biztos nem alszik. Az utóbbi időben templomba sem jár, de akkor hol lehet? Hirtelen bevillant az agyamban, az iszonyú mondat, amit péntek este közölt velünk: „- A vonatom vasárnap 09:00-kor indul.’’
Elment és még csak el sem búcsúztam tőle. Szinte megőrültem az idegességtől, hogy hónapokig nem láthatom viszont, hogy soha nem válhat már a szerelmemmé. Nem voltam tisztában a gondolataimmal.
- Lehet, hogy csak viccelt és elbújt a szobájában. Biztos nem ment el, csak becsapott minket. Meg kell, keressem! –amint kimondtam ezeket a szavakat, elborult az agyam és egy határozott rúgással betörtem Alice lakásának bejárati ajtaját.
Nyugodtan léptem be a szinte üres szobákkal teli egykori, otthont nyújtó helyszín falai közé. Minden apró helyiséget átvizsgáltam a fürdőtől a konyháig, de Alice sehol sem volt. Még mindig képtelen voltam félbehagyni a keresésével addig a pillanatig, amíg rá nem bukkantam egy makulátlan, hófehér borítékra, amiben egy gyönyörű vérvörös reneszánsz motívumokkal mintázott levél díszelgett. A borítékon ékeskedő zöld pecséten egy kígyó rajzolódott ki, kereszttel a szájában, amely meglepett, tekintve, hogy ez egy egyetem címere, nem pedig egy szekta logója. Óvatosan kiemeltem a levelet a borítékból. Ez állt benne:
 
  Tisztelt Alice Daphne Lions!                                                                                              2013.07.04.
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Brighton-i William Slave tudományegyetem orvosi tagozatára. Figyelemmel kísértük eddigi munkásságát az elmúlt évek során és büszkén tudathatjuk önnel, hogy megérdemelten ajándékozzuk meg az évi 15 ingyenes hely egyikével. 
Amennyiben érdeklődést mutat az intézményünkbe való bejutás iránt, kérjük július 8. hétfőig jelenjen meg egyetemünk titkársága előtt, ahol átnyújthatja személyes iratait az igazgatóságunk számára. Az épület jobboldali szárnyában állandó bentlakást biztosítunk önnek, illetve napi háromszori étkezést a főépületben levő kantinban. Abban az esetben viszont, hogyha esetleg más intézményben szeretné elkezdeni tanulmányait és nem jelenik, meg az leirt helyen az említett határidő leteltéig, azonnali hatállyal visszavonjuk az ajánlott jutalmat. 
Reméljük felkeltettük az érdeklődését üzenetünkkel, a jövőben együtt gyűjtheti tapasztalatait intézményünk ösztöndíjas fiataljaival és talán a közös programokon, kirándulásokon is részt vesz majd. 
Köszönjük, hogy elolvasta üzenetünket, sok sikert a továbbiakban!
Igazgató: Jean Vertige
The Lanes Street 33, Brighton, U.K.
Nem tudtam levenni a szememet a levél finoman kidolgozott lapjáról. Csak a szöveg elolvasására józanodtam ki a dühöngő, pánikszerű rohamomból. A levelet visszacsúsztattam a borítékjába, majd, mintha valamiféle szuvenír lett volna, zsebre tettem.  Ekkor visszazökkentem a depressziós állapotomba. Úgy eltűntem a betörte ajtajú lakásból, mintha ott se lettem volna, majd hazavillamosoztam.
Otthon próbáltam lenyugodni és kipihenni az addigi fáradalmaimat, majd másnap, amikor már biztos voltam benne, hogy Alice beért a bentlakásba, hívogatni kezdtem. Egy hívásomat se fogadta, egy üzenetemre sem válaszolt.  Aznap délután meghívtam Jennyfert, Samet és Tedet a lakásomra.
Miután mindenki kényelembe helyezte magát a szobámban, megkérdeztem tőlük, hogy beszéltek-e Alicevel, mióta távozott. Érdekes módon egyikük hívására sem válaszolt, hasonlóan az enyémekhez. Ennek hallatára nagyon feldúlttá váltam, a barátaim próbáltak lenyugtatni, hogy biztos minden rendben, de hiába. Nem tudtam másra gondolni, csak, hogy Alicenek valami baja esett. 
Miután a többiek elmentek, kiterültem az ágyamon és elővettem a nadrágon zsebében elhelyezett, lopott üzenetet. Figyelmesen olvasgatni kezdtem újból és újból. Addig olvastam minél figyelmesebben a nem nekem címzett levelet, amíg rádöbbentem a legfontosabb benne rejlő információra: a címre: The Lanes Street 33, Brighton.
Az Alice iránt érzett hiányérzet és aggodalom nem hagyott nyugodni, ezért döntöttem: 
- Utána megyek!- amikor ezt a mondatot kiejtettem, máris megkönnyebbültem, mert reméltem, hogyha újra találkozunk, összehoz minket a sors és azután soha nem engedem el.
Döntöttem és ehhez tartottam magam. Újból látni akartam Alice fénylő szemeit, kész voltam magam mögött hagyni a múltamat, amit Kate mellett éltem át és megalapozni a jövőmet azzal, aki megérdemli. Éreztem, hogy ő számomra az igazi, és hogyha most elengedem, nem találhatom meg az igazi boldogságot.  Azonnal elkészítettem a csomagjaimat, ételt készítettem magamnak a 122 mérföldes útra, majd elmentem az állomásra. A legközelebbi vonatjárat amely Brighton felé tart, holnap 09:00-re érkezik meg Cambridgebe és 25 perc várakozás után folytatja útját. Miután leolvastam az informáló szöveget a bejárati ajtó feletti tábláról, ki is fizettem a jegyem árát és visszagyalogoltam a lakásomba. Amint felérten felhívtam Tedet magamhoz és egy sör mellett közöltem vele, hogy én is elutazom. Nem tudtam biztosan, mikor térek vissza Cambridgebe, és nem is dőltem be a barátom lebeszélő szövegének. Megkértem rá, hogy értesítse a többieket a távozásomról, habár kissé tartottam Sam reakciójától. Miután elbúcsúztam a haveromtól, Ted megígértette velem, hogyha bármilyen bajba kerülök, értesítem arról és ő azonnal kisegít abból. Mindig számíthattam Tedre és tudtam, hogy ő az egyetlen a barátaim közül, aki egyáltalán nem nézné rossz szemmel az utazásomat. 
A nyugtató csevej után kikísértem Tedet és viszonylag korán lefeküdtem, hogy kipihent legyek a holnapi kaland kezdetekor.
 
 
 
 
 
 
 
 
V. FEJEZET
 
Azt mondják, az új nap, új kezdet. Sajnos számomra ez a keddi nap, csak visszaemlékeztetett a félben hagyott teendőimre, amiket a múltamban felejtettem. Amint felébredtem, megborotválkoztam, lefürödtem, majd felöltöztem úgy, ahogy gondoltam, hogy Alicenek is tetszeni fogok. Fekete inget vettem fel, ugyanolyan színű nadrággal és nyakkendővel. Jó benyomást szerettem volna kelteni szívem választottja előtt, alig tudtam gondolkodni az izgalomtól, hogy újra láthatom őt. 08:00 volt, de már készen álltam indulni az állomásra, azaz majdnem készen. Ez volt az első reggel az óta, mióta Alice elment, hogy korgott a gyomrom. Elővettem a csomagjaim közül az átlátszó kis dobozt, amiben az útra pakolt ételemet rejtettem, és elővettem két szendvicset.
Miután befejeztem a reggelit, megpróbáltam felhívni Alice-t, hátha most az egyszer kivételesen válaszolni fog, sikertelenül. Visszatettel a telefonomat a zsebembe, felkaptam a csomagjaimat és hátranézés nélkül kiléptem nyugtató lakásom megszokott világából. Az utcára érve szétnéztem, majd az első érkező villamossal elszáguldtam az állomásig. Leszállva a járműről búcsúzó tekintetet vetettem az általam gyűlölt városra, sejtvén, hogy egy jó ideig nem fogom viszontlátni és rájöttem, hogy nem is utálom annyira, mintha amennyire azt gondoltam, hiszen itt élnek a barátaim. Alig maradt húsz perc az indulásig, de a vonat már a síneken állt. Öreg, ütött-kopott jármű, talán a leghitványabb az országban: kopott vörös festék virított az oldalain, amire fehér csíkokat festettek, valószínűleg csak unalomból. Ahogy előttem állt, mintha a halál szekere jelent volna meg előttem, ami egyenesen a pokol felé visz. Egy pillanatra megálltam, mély lélegzetet vettem, majd tovább indultam. Felszálltam. Végigsétálva a vonat végtelen folyosóján minden üres fülkébe beléptem, majd egy olyanba tettem le csomagjaimat, ahol le lehetett húzni az ablakot. Miután berendeztem ideiglenes lakosztályomat, rádöbbentem, hogy mégsem hagyhatom csakúgy elsiratás nélkül az otthonomat és a benne élő legjobb barátaimat. Leszálltam a vonatról és a legközelebbi üzletből vásároltam egy doboz Davidoffot, egy üveg olcsó Whiskyt és egy öngyújtót. Abban az időszakban még sok mindent megengedhettem magamnak, mivel az egyetemi ösztöndíjam gyűjtögetésével szereztem egy kis zsebpénzt. Visszagyalogoltam a fülembe, ott a csomagjaim közé rejtettem az italt, és a cigivel a zsebemben kényelmesen hátradőltem a poros, keményülésen. Most már semmi sem állhatott az utamba, hogy viszontláthassam Alice-t és, hogy boldog legyek vele. Habár kicsit tényleg izgultam, hogy vajon mit fog mondani, miután meglát az új otthonában, de Jennyfer elkotyogott szavai megnyugtattak, mert tudtam, nincs mitől félnem, hogyha ő is szeret engem.
A vonat lassan elindult. Felszabadultan ücsörögtem az üres fülkémben, teljesen otthon éreztem magam. Néhányszor még próbáltam elérni Alice-t telefonon, azonban már megszokott volt, hogy nem válaszol. Pár perccel az indulás után kopogást hallottam a kabinom átlátszó üvegajtaja felől, majd megpillantottam a várakozó kalauzt. Negyven év körüli, göndör, ősz hajú mogorva ember. Az homlokán illetlenkedő szemöldökpár szinte olyan vastagra nőtt, mint a férfi ódivatú bajusza. Mikor először indult dolgozni, biztosan fehér inget viselt, ami mára már barna koszmintákat hordozott, a fekete vászonnadrágja zsebéből kilógott a kézpénz, amit nyilvánvalóan lefizetéssel szerzett meg. Az ingje felett sötétkék kabátot, fején ugyanolyan színű kalapot viselt, ami az egyenruhájához tartozott. Intettem neki, hogy jöjjön be. Szó nélkül átlyukasztotta a jegyemet, majd kisétált.
Amint láttam, hogy messze jár a folyosón, elővettem a csomagomat, kiemeltem belőle a már kikívánkozó Whiskyt, visszagondoltam a szeretett városomra, majd jó párszor meghúztam az üveget. Ezután már a kényelem tetőpontján éreztem magam.  Még az utam felénél se tartottam, de az ital már megtette a hatását.  Amikor beértünk Newportba, ami London előtt négy megállóval feküdt, lehúztam a fülke oldalsó ablakát, elővettem a Davidoffot, majd rágyújtottam. Iszonyatosan jól esett. Azóta nem cigiztem, hogy Katerine-vel szakítottunk. Újból eszembe jutottak a történtek, felfoghatatlan volt számomra, hogy volt képes megcsalni! Pont, mint az a buzi apám, szegény anyámat. Kitudja hány gyereke van még rajtunk kívül annak a seggfejnek? Nem is akarom tudni… Zain Clayton, aki az ivászat koronázatlan királya, bárcsak egyszer belefulladt volna a boroshordóba. Emlékszem az utolsó nagy cirkuszra. Tavaly volt, mielőtt elköltöztem otthonról. Anyuval védőoltásért voltunk a korházban, valamilyen járvány miatt. Apu otthon maradt tévézni, na meg persze, hogy ne hagyja egyedül a piásüvegeit. Kint zuhogott az eső, anyu és én siettünk haza amilyen gyorsan csak tudtunk, de a dugó miatt így is órákig tartott az oda-vissza út. Amint beléptünk a házba, szerető apám félig eszméletlenül feküdt az ágyon, fölötte meg egy szőke velem egy korosztálybeli ribanc ugrált. Apám észrevette, hogy hazaértünk, de túl részeg volt a magyarázkodáshoz, csak annyit nyögött ki akadozó nyelvel: „Laura…”. Ez volt anyám neve. Na, szóval ekkor történt az utolsó ilyen helyzet a válás előtt. Amandának volt esze és már fél évvel azelőtt elköltözött, mert nem tudta végignézni apu szerencsétlenségét. Amanda az ikertestvérem. Mindig büszke voltam rá, igazi vezéregyéniség volt. Amint elköltözött, sikeres állást kapott a Liverpooli Spire kórház szülészeti osztályán. Hónapok óta nem láttam sem őt, sem a szüleimet, de most a szüleim éppen nem is érdekeltek. Ebben a pillanatban csak Alice érdekelt és a füstölgő cigi.  El is szívtam egymás után 4 szálat a dobozból, ezután elbóbiskoltam és csak a főváros utáni kisvárosban, Dartfordban ébredtem fel. Levegőznöm kellett, kimentem a folyosóra és megtudtam, hogy ezen a helyen húsz percet áll a vonat. Leszálltam a járműről, hogy körülnézhessek. Kicsit hűvös, annak ellenére, hogy csak délután egy óra volt. Sétáltam a dartfordi állomás körül össze-vissza, azzal a gondolattal a fejemben, hogy már csak pár óra és találkozhatok Alicevel, amikor egy ismerős arcot pillantottam meg az épület túlsó sarkán: Caleb pofáját.
Calebben, a bunkó farmerben, akivel a Kate többször is megcsalt, öltözködés szempontjából most sem csalódtam: ugyanolyan parasztul nézett ki, mint pár hónappal ezelőtt. Mosatlan, zsíros haja fölött koszos baseballsapkát viselt, piros kockás ing feszült a mellkasán, hogy még jobban kidomborítsa a felfújt izmait, ez alatt szakadt farmernadrág és fekete, sáros cipő díszítette a külsejét.  Két oldalán két kigyúrt alak feszített, ők számomra ismeretlenek voltak, azonban nem volt nehéz következtetni a személyiségükről, ugyanis, mintha Caleb két ikertestvérét láttam volna… Ők nem vettek észre. A vonatnak lassan indulnia kellett, felszálltam. A trió követett engem, majd egy másik fülkében foglaltak helyet, nem tudtam az úti céljukat. Amint elhaladtak a fülkém mellett, Caleb bekukkantott, majd észrevett. Ha nem lett volna köztünk az ajtó, el sem képzelem mi lett volna a vége. Igaz, hogy már csak néha-néha jut eszembe Katerine, de nem csak miatta, hanem maga a viselkedése miatt is utálom azt a parasztot. Elindult a vonat, de mióta megláttam azokat az idiótákat, nem tudtam megnyugodni az idegességtől. Swanley felé tartottunk, de képtelen voltam kivárni az érkezést, hogy megnyugtassam magam, sétálni kezdtem a folyosón, majd az egyik oldalsó, nyitott ajtónál rágyújtottam egy újabb szál cigire. A hűvös fél és a Davidoff füstje már kezdett megnyugtatni, amikor egy óriási lökés következtében nekivágódtam a folyosó oldalának. A cigi kiesett a kezemből, én pedig szinte összeestem a hirtelen támadástól.
- Hé, Clayton, emlékszel még rám? Hogy van a csajod?
A parasztos akcentusból tudtam már, hogy csak egy személy lökhetett fel. Hátrafordultam, és láttam Caleb önelégült arckifejezését. Nem, most nem nyerhetett, nem hagyhattam neki, hogy újra legyőzzön, mint akkor, mikor elvette tőlem Katet. Még mindig éreztem az ital hatását, nem voltam ura önmagamnak. Elborult az agyam, felugrottam a folyosó padlójáról, jobb kezemmel megragadtam Caleb nyakát, a falhoz taszítottam, majd addig ütöttem a bal kezemmel az egoista pofáját, amíg vérezni kezdett az orra. Ez után nem tudtam, hogy mit tegyek vele, hisz perceken belül magához tért volna és kezdődhetett volna az újabb bunyó. Összeszedtem minden erőmet, felemeltem az ősellenségemet, majd kidobtam a vonat nyitott ajtaján egy Albourne-i erdős területre. Végül is komoly baja nem származott a történtekből, csak annyi, hogy új vonat után kellett nézzen.
Abban a pillanatban, hogy megszabadultam Calebtől legalább az utazásom idejéig, megjelentek mögöttem a fiú kigyúrt barátai, akikről időközben megfeledkeztem. Sajnos épp azt a jelenetet látták, amikor kirepítettem az ellenségemet a vonatból. Odarohantak mögém, és igyekeztek bosszút állni rajtam a barátjuk elaltatásáért. Amire a következő eseményekből emlékszem, az pár hatalmas ököl, ami az arcom felé száguldott. 
Ezután ugyanazon a helyen ébredtem, ahonnan az utolsó emlékeim is származtak. Szerencsére a támadóim nem tudtak kidobni a vonatból, valószínűleg azért, mert már majdnem Albourneban voltunk, és az utasok kezdtek kijönni a folyósóra. Ébredésem után szörnyen fájt a fejem, nagy nehezen felálltam és elbicegtem a mellettem levő mellékhelyiségig, hogy rendbe szedjem magam. A tükörképemet látva, iszonyatosan néztem ki, de nagy örömömre nem kékültem be sehol. Megigazítottam a hajamat, az ingemet visszagyűrtem a nadrágomba, hogy az Alicevel való találkozáskor a lány ne ijedjen meg tőlem. Lassan visszabicegtem a fülkémbe, ahol már órák óta nem voltam és leültem, hogy megpihenjek, amíg Brightonba érünk. A kabinba érve ellenőriznem kellett, a dolgaimat, hogy minden, amit az útra csomagoltam, megmaradt-e, amíg eszméletlen voltam. Már kezdtem örülni, hogy ezen a vonaton minden ember tisztelettudó és becsületes, mivel itt nincs jelen a lopás, amikor észrevettem, hogy eltűnt a pénztárcám, benne minden értékemmel.
- Biztos azután lopták el, miután megvertek. - mondjuk jogosan cselekedtek, mert hibás voltam az ügyben. 
 Elővettem az útra csomagolt szendvicseket és igyekeztem megtömni magam velük, mert nem tudhattam, hogy készpénz nélkül mikor eszem legközelebb. Az úton kezdett egyre több erdős, dombos terület lenni. Kihajoltam az ablakon levegőzni egy kicsit, nem volt túl meleg. Tudtam, hogy Brighton már nem lehet messze, ezért a hátralévő időben csak arra gondoltam, mit legyen az első szavam Alicehez.
- Vajon átöleljem? Megpusziljam az arcát? Egyáltalán hogyan köszönjek neki?
Ezeken a nyugtalanító gondolatok közepette rábukkantam a zsebemben lévő maradék cigarettára, és ismét rágyújtottam. A csodálatos dombvidéki tájat szemlélve, egyszer csak a vonat erős sípolását hallottam, majd pár perc lassítás után megálltunk a füvel teli, zöld vidéken. Az vonat ablakán át szemléltem a csodálatos remekművet, melyet a természet alkotott. Semmiképp sem ért fel a Meling’s Wood-i erdő nyújtotta káprázattal, de mindenképp fenséges látvány volt.
- Megérkeztem Brightonba.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
VI. FEJEZET: 
 
 
Brighton volt a leghíresebb üdülőhely az országban.  A városba látogató emberek általában szórakozni, nyaralni utaztak a vidékre. A varázslatos táj, várost körülvevő örökzöld erdők minden elképzelésemet felülmúlták a hely szépségét illetően. A la, Manche csatorna friss vizének illata érződött a levegőben. Felkaptam csomagjaimat és elindultam megkeresni Alice új otthonát. 18:30 volt, még jócskán volt időm felkeresni leendő szerelmemet. Azon tűnődtem, hogy vajon hogyan fog reagálni annak a hírnek a fogadására, hogy az úton kifosztottak. Elhiszi és befogad egy pár napra a lakásába, vagy elküld? Azt az elméletet is a fejemben hordoztam, hogy talán nem érzi irántam azt a tüzet, amit reméltem, kidob az otthonából és talán már holnap reggelre ismét Cambridge-ben találom magam, összetört szívvel. 
Sétálva Brighton ismeretlen utcáin elveszítettem az önbizalmamat. 
- Mi van, hogyha nem is örül nekem? Hogy lehettem olyan hülye, hogy ekkora utat tettem meg egy olyan lány miatt, akit még csak nem is ismerek igazán.
Ekkor kezdtem csak kijózanodni. Féltem az Alicevel való találkozástól, ezért igyekeztem minél jobban húzni az időt. Nem jeleztem egy taxinak sem, hogy vígyen a William Slave egyetem bentlakásához, inkább gyalog próbáltam a célállomásra találni, hiszen pénzem s. Az utcán sétálva újból elővettem a már félig üres cigarettás dobozomat, majd ismét elszívtam pár szál Davidoffot. Az utca magas épületeit csodálva megpillantottam a Szent Miklós templomot a messzeségben, amiről annyit tudtam, hogy az 1514-es tűzeset egyetlen túlélője volt.
 Bármennyire is szerettem kóvályogni össze-vissza az utcákban, meg kellett tudnom, merre találom Alice otthonát. Szinte minden járókelőt megkérdeztem, hol találom a William Slave egyetemet, de senki sem tudott róla semmit, mintha nem is létezne.
Már lassan kezdtem megnyugodni és ténylegesen elindulni az áhított cél irányába, amikor rádöbbentem az egyik legfontosabb tényező hiányára:
- Nem hoztam ajándékot! Milyen látogató az, aki egy aprósággal sem képes kedveskedni leendő kedvesének?
Kedd délután volt, minden üzlet nyitva várta gazdagabbnál gazdagabb vásárlóit, csak épp engem nem, akinek egy lírája sem maradt az utazás után. 
- Ilyen nincs! Én vagyok a legszerencsétlenebb ember a világon. Otthagytam a kényelmes otthonomat a nagy semmi érdekében, megverettem magam, kiraboltak, rosszabb már nem is lehet… na, jól van, Leo. Le kell, hogy nyugodj. Lássuk a lehetőségeinket. - beszéltem magamhoz…
Az utca túlsó oldalán állt egy virágüzlet. Az bolt előtt gyönyörű növények voltak kisorakoztatva, nem volt pénzem, így hát nem tehettem mást: óvatosan, gyanútlanul a kirakat elé sétáltam, felkaptam egy csokor vörös rózsát, majd futottam, amíg csak az erőmtől telt. Ajándékom már volt, de nem tudtam hova vinni.  Befordultam az első sarkon a lopott virággal, és hosszas keresés után végre találtam egy taxit. Sietve beszálltam és megkértem a sofőrt, hogy vigyen Alice egyeteme elé, mire a nálam nem sokkal idősebb, baseballsapkás fiú komoran visszaszólt:
- Haver, én ebben a városban születtem, de eddig még nem hallottam semmiféle William mit tudom én milyen egyetemről. Most átverni próbálsz?
- Dehogy próbállak átverni, ember! Egy barátnőmet jöttem meglátogatni és egy levél szerint ez neve az egyetemnek, amelyben tanul.
- Nem tudom, haver, nem tudom. Én biztos, hogy nem ismerem. Esetleg tudnál mondani egy utcát, ahova még elvihetnélek? – kérdezte, közben elgondolkodva az egyetem nevén. Számomra is nagyon különös volt, hogy egy brightoni lakos nem ismer egy állítólag híres egyetemet. Elővettem az Alice szobájából kölcsönvett levelet, majd elolvastam az utcát, ahonnan postára tették, hátha onnan majd válaszokat kaphatok.
- Az utca neve: The Lanes Str. – válaszoltam.
A taxis meglepett tekintetet vetett rám.
- Hú, haver, az a hely igazából nem egy utca, hanem már csak elhagyatott tér az erdő mélyén, üres épületekkel. Arra már senki nem jár, a lakosok is beköltöztek a belvárosba, évtizedek óta. Ha gondolod, elviszlek oda, de messze van és az út sem a legjobb.
Egyetem az erdőben? – gondoltam magamban. Ez tiszta hülyeség. Amúgy is lényegtelen, hogy hol van, hogyha ott megtalálom Alicet. Gondolkodás nélkül odahajtattam az értetlenkedő sofőrrel, akit, mint később kiderült, Walt Poenak hívtak. A szinte egy órát tartó út alatt lehetőségem akadt megfigyelni a brightoni vidék lenyűgöző tájait. Habár az út göröngyössége nem engedte, hogy teljesen kényelembe helyezkedjek, a sötét, rejtelmekkel teli zöld erdő megnyugtatott, mert az otthoni Meling’s Woodot juttatta az eszembe.
Miután célba értem és a fáradt taxis is visszafordult a belváros irányába, elindultam megkeresni Alice új otthonát. Körülöttem olcsó fakunyhók álltak tucatjaival, amelyeket a leggyengébb szellő is képes lett volna ledönteni. Egy épület azonban ezeknek a szánalmas viskóknak a teljes ellentéte volt. Körülbelül fél órával a helyre érkezésem után a lábam földbegyökerezett és tátott szájjal bámultam a szemem előtt hatalmasodó területet. Pár tíz méterre tőlem egy hatalmas, botanikus kerthez hasonló, égig érő fákkal teli végtelen udvart figyelhettem meg, közepén egy pompázatos, középkori kastéllyal. Nem tudtam felidézni, hogy miért, de nagyon ismerős volt a számomra a hely. Amikor megpillantottam, nyomban kirázott a hideg. A kastély, mintha egy erődítmény lett volna, amely több ezer katona védelmezésére is elegendő. Szürke, kőből épült falain nyomot hagyott az idő, vérvörös, virító cserepein észrevevődött, hogy nem a felhőkig magasló teteje nemrég lett felújítva. Az téglalap alakú épület két oldalsó tornya alig látszódott ki a terület minden részét beborító erdőtől. Közelebb léptem a gazdagon díszített vaskapuhoz és elolvastam a címet: The Lanes Street, 33, Alice egyetemének címe. Csodával határosnak is mondható volt, hogy a kezemben levő csokor elrablása után pontosan szerelmem otthona elé csöppenek, kezdtem azt hinni, visszatért a szerencsém. A gondosan megmunkált fémkapu felett egy csillogó tábla ékeskedett, aranyozott felirattal: „la mort des sorcières!” Sajnos nem értettem franciául, ezért nem foglalkoztam a szöveggel. A külföldi nyelvezeten kívül valóban semmi más jelzést nem találtam, ami informálta volna az utazókat az egyetem létezéséről.
 Bátorsággal megtelve megnyitódtam a finoman kidolgozott ébenfekete kerítés kapuját, majd beléptem az udvarba. Azon nyomban, akaratlanul földbe gyökerezett a lábam. Átfutott rajtam valami rettentően félelemkeltő, jéghideg érzés, mintha egy figyelmeztetés lett volna, és képtelen voltam tovább menni. 
- Talán még egyszer rá kellene, csörögjek Alicere, hátha válaszol és kijön elém.
Alig, hogy elővettem zsebemből a telefonomat, egy hátborzongatóan félelmetes úriember alakja lépett ki a kísértetkastélyból és tartott felém. Majdhogynem kiejtettem az Alicenek szánt csokrot a kezemből, mikor szememmel végigvizsgáltam a gentlemant. Negyven-ötven év körüli magas, jóvágású férfi jelent meg előttem, makulátlan, csillogó fekete zakóban, bíbor csokornyakkendővel. Ősz haja gondosan hátra volt fésülve, lassan ráncosodó arcán egy szőrszál sem volt észlelhető. Úgy közeledett felém, mint maga a sátán, aki egyenesen a pokol kilencedik körébe vezetne le hamarosan. Már csak pár lépésre volt tőlem, megállt, aranyló, sárgás szemeivel üdvözlő tekintetet vetett rám, majd barátságosan felém nyújtotta jobb kezét:
- Jó estét, Mr. Clayton! Örülök, hogy megismerhetem. A nevem Jean Vertige, és az ön előtt fekvő építészeti kincs, a William Slave egyetem igazgatója volnék. Tisztában vagyok az úti céljával, de sajnálattal közlöm önnel, hogy Lions kisasszonyt ebben az időszakban szörnyen lefoglalják a tanulmányai és nem szeretném, ha egy röpke látogatás miatt felborulna a tevékenységeinek programja. Szívesen megvendégelem egy kávéra, esetleg más, erősebb italra az irodámban, ami után kikísérem, de nyugodjon meg, átadom az üdvözletét Miss. Lionsnak.
Honnan a francból tudja ez az öreg, hogy ki vagyok és miért jöttem? Miért nem engedi, hogy találkozzak Alicevel? Itt valami nagyon nincs rendben, de esküszöm, megtalálom és hazaviszem őt! Soha nem voltam ennyire megrémülve egy embertől sem, de nem szabadott kimutatnom, amit valójában éreztem:
- Sajnálom uram, itt maradok, hogy találkozzak Alice-el, amennyiben nincs ellene. - feleltem látszólag határozottan.
- Semmi ellenvetésem Mr. Clayton, csak óvni szeretném önt. Tudja, Brightonban nem igazán kedvelik az idegeneket.
- Brightonban? Uram, kérem, ne nézzen ennyire hülyének. Brighton egész Anglia leglátogatottabb turistaközpontja és, hogyha megengedi, ma éjjel itt alszom.
- Látom, nem tudom meggyőzni önt, Mr. Clayton. Nagyon helyes. Azonnal előkészíttetek magának egy tisztaszobát, ahol kipihenheti magát, és reggel találkozhat a rég nem látott barátjával. Amennyiben vacsorázni is óhajt, szívesen levezetem az ebédlőbe.
Nem szerettem volna még illetlenebb lenni az úrral, ezért nem kérdeztem meg, honnan tudja, hogy ki vagyok, sem azt, hogy miért nem láthatom ma Alice-t. Igyekeztem türelmes lenni és kivárni, mit hoz a holnap.
- Köszönöm, nem vagyok éhes. Az utazás eléggé kimerítő volt, szeretnék lepihennie. - válaszoltam kedvesen Mr. Vertigenek.
- Ez esetben, kérem, kövessen.
Végigsétáltunk az hatalmas kert bokrokkal körülvett ösvényén, amíg a kastély bejáratáig nem értünk. Az épület régi falain itt-ott égésnyomok vevődtek észre. Az óriási lekerekített faajtó két oldalán, két rövidre vágott hajú, vörös egyenruhás, edzett fiatalember várt minket.
- Arthur, kérlek, kísérd fel Mr. Clayton a szobájába. – szólalt meg rövid szünet után az igazgató.
Az előbb azt mondta, hogy előkészít nekem egy szobát és mire az ajtóhoz érünk, valaki már ki is takarította? Mi ez a hely? Egyáltalán minek vannak testőrök egy egyetemen? Mióta csak elhagytam az utca szabadságérzetet keltő helyiségét és beléptem erre a rémes helyre, az érzés fojtogatott, hogy tűnjek el innen, de nem tehettem. Meg kellett találnom Alice-t. 
A Arthur nevű testőr elvette a kezemből a csomagjaimat, és belépett a kastélyba. Csak a csokrot hagyta meg nekem. Amint magam is beléptem az épületbe, az öregúr utánam szólt:
-Á, Mr. Clayton, még valami! A kastély területén nem működnek az elektromos tárgyak, gondoltam szólok. További kellemes estét és jó pihenést.
- Köszönöm, viszont kívánom.
Most már érthető, hogy Alice miért nem válaszolt egy hívásomra sem. De álljunk meg egy percre. Hogyha rajtam kívül Jennyfer, Sam és Ted is próbálta elérni, sőt, írtak is neki, de Alice nem kapta meg ezeket, az azt jelenti, hogy amióta ideért, el sem hagyta a kastélyt. Most már komolyan, mi folyik itt?
Az belépés után egy hatalmas teremben találtam magam, amit teljesen vörös árnyalatok és látszólag felbecsülhetetlen értékű festmények borítottak be. Az egyik festményen ugyanazt a szimbólumot vettem észre, amit az Alice üzenetén levő pecséten: a kígyót, kereszttel a szájában. A szoba két oldaláról két lépcsősor vezetett fel az első emeletre, ahova figyelemmel kísértem a testőrt. Ezután kisebb-nagyobb termeken áthatolva egy végtelennek tűnő folyosóra értünk, amin keresztül menve eljutottunk egy egyszerű, faajtós szobáig. Arthur elővett a zsebéből egy kulcsot, kinyitotta a kitisztított szoba ajtaját, bent lehelyezte a csomagjaimat, majd átnyújtotta a kulcsot. Mielőtt végleg magamra hagyott volna, az ajtóból még rám nézett, majd halkan azt súgta a fülembe: 
- Meneküljön! –ezzel rám csukta az ajtót, majd elment.
Nem tudtam, mire véljem ezt a mondatot, nem is foglalkoztam vele. Körülnéztem a szobában, de semmi halálit nem vettem észre benne. Ez is csak egy szoba volt… Ódivatú, virágos tapéta az üres falakon, két alacsony ruhásszekrény, egy oda nem illő faasztalka mellé egy székkel, és egy egyszemélyes ágy. A telefonom csakugyan nem ment, nem tehettem semmit, ami javít a helyzetemen, ezért a megvetettem az ágyamat, lefeküdtem és végül elaludtam.
 
 
 
 
 
 
 
VII. FEJEZET
 
 
Az megérkezésemet követő hajnalban, a kissé furcsa, de valamiért mégis szimpatikus testőr lökdösésére ébredtem. Arthur, a velem egy korosztályú fiatalember berontott az új hálószobámba, majd szándékosan felrángatott fel a nyugalmamból.
- Mia franc van? Itt még aludni sem hagyják az embert?
- Sajnálom Mr. Clayton, de hogyha szeretné látni Miss. Lionst, mihamarabb készülődjön, hogy indulhassunk.
Nem értettem, hova ez a nagy sietség, de mivel Aliceről volt szó, nem haboztam: kiugrottam az alacsony kiságyamból, az faasztalka alá helyezett csomagomból felkaptam egy tiszta öltözéket, kezembe vettem az ajándéknak szánt, kissé már elhervadt csokrot és már léptem is ki az egyszerű szobámból. A fiatal testőr csak úgy viharzott lefele a hosszú lépcsősorokon, át a gazdagon díszített termeken, végig a hosszú, műalkotásokkal teli folyosókon, a kastély alapsoráig. Itt szembekerültünk, egy egyszerű, de finoman faragott faajtóval, amely előtt útikalauzom megállt.  Arthur, a magas, edzett, katonának is beillő fiatalember úgy állt előttem, mint a legnemesebb, legegyenesebb úr, akit csak ismerek. Rövid, barna haja, frissen mosott vörös egyenruhája azt a benyomást keltette bennem, hogy a velem, szinte egykorú fiút, valaki igen jól megtanította a rendre. Miután az rejtélyes ajtó elé értünk, Arthur, smaragdzöld szemeit rám vetette, majd váratlanul megszólalt:
- Tizenöt perce van, hogy kihozza onnan a lányt és kijussanak a kastélyból. Ne kérdezősködjön, majd ő mindent elmagyaráz. Sok sikert!- azzal a kezembe nyomott egy hatalmas kést, biztatóan vállon ütött, majd eltűnt a folyosó sötétségében. 
Valóságosan megrémültem, az óriási vágóeszközt a kezemben tartva. Minek adott ez nekem kést?  Nem volt időm ezen gondolkodni, már tegnap óta éreztem, hogy itt valami nincs rendben és megmagyarázhatatlan okok miatt bíztam a szimpatikus testőrben. Meg kellett tudnom mindent, erről a helyről, látnom kellett a szerelmemet, így hát a bal kezemben a rémisztő késsel, a jobb kezemben a csokor rózsával bátran benyitottam az ajtó mögötti helységbe. Pontosan olyan terem volt, mint amiben én is megpihentem az éjjel. Hirtelen, a sötét szoba falai között, jobboldalra nézve megpillantottam egy ágyat, amiben Alice nyugodott. Bájos arca, még ha alvás közben is, de újra elvarázsolt. Már kezdtem elveszíteni a bizalmamat, az illemet nem ismerő, de mégis kedves Arthurban: 
- Felébreszt, hajnalok hajnalán, kést nyom a kezembe és beküld a rég nem látott ’’barátom’’ szobájába, hogy egy rossz mozdulattal őt is felébresszem… Milyen tréfa az ilyen?
Abban a pillanatban, ahogy gondolataimban leforogtak ezek a szavak, megláttam valamit, amitől a koránkeléstől a késig, minden értelmet nyert: Alice alvás közben még oldalról az ágyához volt kötözve. Ezért nem mehetett ki a kastélyból, hogy megkapja az üzeneteinket, és valószínűleg, hogyha Arthur nem ébreszt fel hamarabb, én is erre a sorsra jutok. Első viszontlátásunk alkalmából rángatni kezdtem a fogvatartott lányt, akit titokban szerettem addig, amíg felébredt. A vonatban kigondolt köszöntő, amit az első találkozásunkon terveztem előadni, semmissé vált, mert csak egy szó csúszott ki a torkomon:
- Kiszabadítalak!
- Leo? Hogy kerülsz te a kastélyba? Nem kellene itt lenned! Vertige meg fog ölni!
- Mióta először megláttam, tudtam, hogy valami nincs rendben az öreggel. Ne aggódj, pár perc és szabad leszel. – azzal, kezemben a frissen élezett késsel, pillanatok alatt elvágtam az Alice-t fogva tartó szíjakat, így már csak a kastélyból kellett kijussunk.
- Mikor innen kiértünk, mindent el kell mesélned! Mellesleg, hoztam neked valamit. Átnyújtottam szívem választottjának a tegnap lopott rózsacsokrot, ő pedig a nyakamba ugrott, majd átölelt.
- Köszönöm, köszönöm, hogy itt vagy!
Soha nem esett jól ennyire az, hogy végre megérinthettem életem szerelmét. Az ölelésem enyhülni kezdett, a szánk közeledett egymáséhoz, míg csaknem az ajkaink összeértek volna. Mielőtt azonban átélhettem volna az első, Alice-től kapott csókot, a kis szoba ajtaja hirtelen kitárult és belépett a helységbe a megtestesült gonosz: Jean Vertige. A meglepettségtől mindketten megrémültünk. Alice könnyezni kezdett, az öregurat látván. Ekkor még semmit sem értettem a történtekből. Miért kötözték le és tartották fogva Alice-t? Miért nem szerette volna Vertige, ha én is a kastélyban maradok? Nemsokára ezekre a kérdéseimre is választ kaptam. Az igazgató ördögi vigyorgás közepette gyilkolóan a szemünkbe nézett, majd megszólalt: 
-  Oh, drágáim, ugye nem szökni próbáltak ebből a valóságos paradicsomból? Mr. Clayton, úgy tudom, figyelmeztettem önt, hogy ha itt marad, rossz dolgok fognak történni, és ha tegnap nem fordult vissza, akkor többet nem fog innen menekülni.  Alice, te hálátlan kis dög! Hogy merészelnél elmenni, miután ételt, kényelmes otthont adtam neked? 
-   Maga egy idegbeteg állat! Hogy képzeli, hogy csakúgy bezárhatja az embereket, semmi következmény nélkül? Egyáltalán mit ér el ezzel?
-  Szóval mégsem ápol olyan jó kapcsolatot Miss. Lionssal, hogy ő beavatta volna magát ebbe a kis titokba. Nagyon helyes, akkor, majd elmesélem én:
- Tudja, kedves Leonard, Brighton nem mindig volt az a békés, nyugodt, hely, ahová az emberek azért járnak, hogy kiengedjék a gőzt és kipihenjék magukat.  1514-ben, szörnyen véres háború folyt ezen a területen Anglia és Franciaország között. A mindenre kész francia hadsereg bátran küzdött a brit katonák ellen, de a hazájuktól távol lévén, nehezen állták meg a helyüket. Valamit gyorsan tenniük kellett, hogy megfordítsák a csata állását: egy furfangos ifjú tiszt, Jeremié Vertroine egy ötlettel állt elő: a város különböző pontjain óriási tüzet gyújtanak, és miközben az angol katonák igyekeznek eloltani a lángokat, Vertroine és a többiek elfoglalják Brightont.  A hadsereg megbeszélte a teendőket és így is cselekedtek. A franciák sorsa hirtelen megfordult és máris nyerésre álltak, mikor a semmiből előbukkant Anglia titkos, sátáni serege: a boszorkányok. Gonosz, ördögi teremtmények, maga Lucifer küldöttjei voltak, akik csak a vitéz francia katonák lelkére vágytak. Az ő közbelépésük ellem már képtelenek voltak szembeszállni a tisztességes franciák, így a britek, habár nem menthették meg a várost a lángok pusztítása elől, mégis elsöprő győzelmet arattak. A francia hadsereg tábora szinte teljesen megsemmisült, csak egy személy, Jean Vertroine élte túl. Ezután titokban nevet változtatott, vagyont szerzett magának és családja átköltöztetése után felépíttette a Vertige kastélyt. Ő építtette a szeretett kastélyomat és eskette meg a család többi tagját, hogy a rémes tűzeset minden századik évfordulóján feláldoznak egyet, a boszorkák leszármazottai közül a büszke francia katonák emlékére. Az egyetem létezése egy igen hihető álca volt egy fiatal végzős diák idecsábítására, így nem volt nehéz dolgom elfogni ezt a bestiát.
- Maga teljesen meghibbant! Azt állítja, hogy Alice boszorka? Szálljon már le a földre és nyugodjon meg, amíg kihívom a rendőrséget és magát letartóztatják emberrablás és gyilkossági kísérlet vádjával. – mondtam feldúltan.
- Szóval nem hisz nekem, Mr. Clayton, akkor talán Miss. Lions tarthatna egy bemutatót, ami meggyőzné önt szavaim hitelességéről.
- Ne haragudj, Leo, de ez az igazság. Az őseim okkultizmussal foglalkoztak, és én is elörököltem a képességeik egy részét.
Érthetetlenül, csodálkozva néztem a szerelmemre. Ekkor Alice kitárta bájos karjait, a szemem láttára a magasba emelkedett, és az egész teste egy fényalakká változott. Nem tudtam hinni a szemeimnek, a lány, akit évek óta ismertem, hirtelen gyönyörű, makulátlan fehér angyalszerű formává alakult. Mindig tudtam, hogy Alice más, mint a többi lány, de ez már túlzás volt.
- Elképesztő, Mr. Clayton, valóban elképesztő. Szörnyű teremtmények ezek a dögök, szerencsére a kastélyban elrejtett óriási mágnesek olyan erőt generálnak, ami nem engedi meg ezeknek a szörnyeknek, hogy teljesen felszabadulhassanak. Ha ezek a mágnesek nem lennének, minden bizonnyal es a dög egy szempillantáson belül, észrevétlenül eltűnne a kastélyból. Talán tegnap elolvasta a bejárati kapura helyezett aranybetűs szöveget, amely megboldogult ősöm szavait idézi: „La mort des sorcières!’’ Ez angolul annyit tesz ki: „Halál a boszorkákra!” Több mint négyszáz éve családom ehhez a törvényhez tartja magát és jövőre, a város leégetésének ötszázadik évfordulóján büszkévé teszem Vertroine ősapámat és feláldozom a valaha látott legnagyobb erejű boszorkát, Alice Lionst. Magának, Mr. Clayton utoljára megadom a lehetőséget, hogy távozzon a kastélyból, hogy 2014 első napján végezzek ezzel a szörnyeteggel. Nos, mi a döntése?
Teljesen meg voltam rémülve attól, amit ezen a reggelen tapasztaltam és a legnagyobb vágyam az volt, hogy kijussak innen, mégis valami meggátolt. Bármennyire is féltem attól, amit ma láttam, hihetetlen módon Alice-t így is halálosan szerettem, ezért nem hagyhattam meghalni. 
- Nem bánthatja Alice-t!- ezekkel a szavakkal nekirontottam Vertigenek, de ekkor a kinti folyosóról berohanva két vörös egyenruhás őr az utamat állta és könnyedén lefogtak. 
- Nagyon helyes, Mr. Clayton, az ön döntése volt. Fiúk, a dögöt kötözzétek vissza, aztán az urat vigyétek le a kamrába, Arthur mellé.
Tudatosult bennem, hogy Arthur, a fiatal testőr feláldozta magát a szabadulásunkért, ami így sem sikerült, de még fontosabb tény volt, amire ezután döbbentem rá: talán nem láthatom többé Alice-t. A szerelmem lekötözése után az őrök kirángattak a szobából, és becipeltek egy sötét, ágyakkal teli terembe. A sötétben megpillantottam az eszméletlen Arthurt, aki mellé pillanatokon belül kikötöttek. Az egyik őr, egy fémasztalról, ami a terem bal oldalán volt elhelyezve, elővett egy injekciós tűt, majd hirtelen a karomba szúrta, én pedig másodperceken belül elaludtam. 
 
 
 
 
 
 
 
 
VIII.   FEJEZET
 
 
A sötét kamra, rémisztő falai között ébredtem fel. Amikor kinyitottam a szemeimet, úgy éreztem magam, mintha egy körhintán ülnék. Szörnyen szédültem, alig láttam a körülöttem levő tárgyakat. Nem tudtam elhinni, hogy az események, amiket a közelmúltban tapasztaltam, nem a képzelet szüleményei. Kiderült, hogy a lány, akiért mindent kockára tettem, nem az, akinek hittem, sőt, kiderült az is, hogy az általam, egy meggyőzhetetlen laikus által látott világ sem olyan, mint ahogy a realisták állítják.  A végtagjaimon éreztem a szorosra tekert bőrszíjakat: még mindig az ágyhoz voltam kötve, tehát ez a valóság. Ahogy telt az idő, egyre jobban visszanyertem a látásomat, így szemeimmel meg tudtam vizsgálni a szobát. Szinte csak fekhelyeket lehetett találni a helyszínen. Az ágyamtól baloldalra állt egy asztal, tele orvosi eszközökkel: szikék egész serege feküdt a steril fémasztalon, emellett egyéb sebészi felszerelések és különböző méretű injekciós tűk, fiolák voltak láthatóak. Minden bizonnyal az én altatóm is erről az ördögi asztalról származott. Az őrök már elhagyták a termet, csak én és a mellettem fekvő eszméletlen sorstársam, Arthur voltunk bent. Sajnos ő még nem tért magához, ezért valahogy fel kellett ébresszem, hogy kitaláljuk, hogy tűnjünk el innen. Nem kiabálhattam, hisz akkor az őrök rögtön meghallották volna a zajos szökési kísérletet. Az magas, keskeny kórházi ágyam szorosan az mellett állt, amely Arthurt pihentette. Amennyire csak az erőmből telt, lökdösni kezdtem a saját nyughelyemet, jobbra-balra. Addig hintáztam az ágyon, amíg annyira meglöktem az eszméletlen fiatalember ágyát, hogy az szinte felborult, Arthur pedig felébredt.
- Na, végre, hogy felébredtél! Te ismered itt a járást, szabadíts ki minket, keressük meg Alice-t és húzzunk el innen!- szólaltam meg pánikba esve.
- Értse meg Mr. Clayton, nem tehetek semmit. Nyugodjon meg, nem fogják megölni önt egyelőre.
- Jaj, ne szólíts már így kérlek! Kockára tetted az életed, hogy kiszabadíts az előbb, innentől kezdve barátok vagyunk. A barátaim pedig Leonardnak szólítanak, és ha jól tudom, te pedig Arthur vagy.
- Valóban, Arthur Lockenek hívnak. Rendben, Leonard. Akkor elmondom mi fog következni: az őrök nemsokára visszajönnek és egy újabb injekciót adnak be mindkettőnknek. Ettől a szertől erős transzba esünk, ami Vertige segítségére lesz abban, hogy a szolgálóivá tegyen minket, hasonlókká a többi testőrhöz. Amit ők nem tudnak, hogy én kifejlesztettem az ellenanyagot, ami immunissá tesz a méreg hatására, ezért, én vagyok az egyetlen épeszű testőr a kastélyból. 
- Álljunk meg egy szóra. – vágtam hirtelen Arthur szavába. Hogyha te egy egyszerű testőr vagy, hogy fejleszthettél ki egy ilyen hatásos gyógyszert?
- Mielőtt idekerültem, vegyésznek tanultam. A Vertige család szokása, hogy ha egy idegen férfit ejt fogságba, aki nem a boszorkányok leszármazottja, üresfejű testőrt képez ki belőle. Már két éve itt kóválygok a kastélyban és mivel egyedül szökni sem tudok, edzettem magam, várva az alkalomra, hogy jöjjön valaki, aki segít kiszabadulni, és te barátom, te fogsz segíteni, kijutni innen.
- Állok a rendelkezésedre, de csak, ha Alice-t is megkeressük!- mondtam bátran
- Talán, ha nem lesz túl késő. A terv az lesz. hogyha a testőrök visszajönnek és eloldoznak, hogy elkészítsék számunkra a szert, én átadom neked az antianyagot, a karodba szúrod, és aztán már nem tehetnek semmit. 
- Megegyeztünk, de Alice-t bármi történjék is, kiszabadítjuk! De te mellesleg, hogy kerültél ide?
- Itt tartották fogva a feleségemet.
Amint ezt Arthur kimondta, a ’’kamrába’’ beléptek az őrök, majd pont úgy cselekedtek, ahogyan az újonnan szerzett barátom elmesélte. Eloldoztak minket, közben mielőtt a fémasztalhoz vittek volna, átvettem Arthur kezéből az injekciós tűt, nagy levegőt vettem, majd észrevétlenül a karomba szúrtam. Őrítően csípett a szer, de meg se mukkanhattam. Ezután az őrök beadták nekünk Vertige mérgét, amit társam találmányának köszönhetően már nem éreztem. Miután mindketten megkaptuk az oltást, Arthur elemelt egy fiolát, ami azt az altatót tartalmazta, amivel tegnap elkábítottak minket.
A két komor arcú testőr kivezetett minket a teremből, szemükkel a társamat vizsgálták, majd az egyik megszólalt: 
- Menj, szereld fel az újoncot, és holnap déltől, este hétig minden nap őrködjetek a könyvtár bejáratánál. Tessék, a tied, hogy ne késs el! –azzal elővett a zsebéből egy bőrszíjas karórát, majd a kezembe nyomta. Örültem az új ajándéknak, mivel a kastélyban nem működtek az elektromos tárgyak, ezért nem használhattam a telefonomat és eddig nem tudtattam, hogy mennyi az idő.
- Igen is! – válaszolt sorstársam, színlelt engedelmességgel és hátat fordított az őröknek és elindultunk. 
Ezután Arthur elvezetett egy öltözőszerű helyiségbe, amely tele volt azokkal a vörös egyenruhákkal, amiket az őrök viseltek. Kifogástalanul berendezett hely volt, tiszta padokkal, fénylő tükrökkel Társam elmagyarázta, hogy egy ideig biztos nem szökhetünk meg. Gondosan kiagyalt tervet kell készítenünk, emellett biztos szükségünk lesz külső segítségre is és az altató is biztosan a segítségünkre válhatott.  Választottam magamnak egy, a méretemhez illő ruhát, majd felöltöztem. A tükörben nézegetve az új öltözékemet, úgy láttam magam, mint egy szívtelen zsoldost. Minél hamarabb ki kell, szabaduljak innen, hogy a kastély varázsa ne szívjon magába. Tisztában voltam vele, hogy illetlenség faggatni szegény fiút egy ilyen témáról, de muszáj, volt megtudjam, hogy mi történt a feleségével. Megtudtam, hogy vannak olyan leszármazottak, akiket a Vertigek nem szánnak feláldozásra, hanem állatok módjára bezárják őket és szórakoznak a szenvedésükön. Erre a sorsra jutott Arthur felesége is.  Miután meghallottam a szörnyű esetet, próbáltam terelni a témát, mert átéreztem Arthur helyzetét.
Az új egyenruhámba öltözve kiléptem a művészín berendezett terem ajtaján, majd a barátom tanácsára elindultam megpihenni a szobámba. Arthur szerint semmit sem szabadott elsiessünk, hogy keltsünk feltűnést és ne bukjunk le Vertige előtt. Már eléggé fáradt voltam, megkértem a társamat, hogy kísérjen fel a szobámba, mert egy nap alatt nemigen sikerült megtanulnom a kastély termeinek térképét. Az öltözőből felszaladtunk egy lépcsősoron, amely a főbejárathoz vezetett. Az eszembe jutott, hogy talán most megszökhetnénk, de azonnal észrevettem négy őrt, akik az ajtót őrizték. Eközben eltűnődtem azon is, hogyha Arthur ellenszert képes készíteni Vertige mérge ellen, azt eddig miért nem használta a többi testőr meggyógyítására, és végül rá is kérdeztem. A válasz igen egyszerű volt. Társam már fél éve magánál hordozta a szert, mert a vegyszerek, amiből keverte azt, nagyon kevés számban voltak, és az adagot, amit nekem ajándékozott, valójában magának szánta tartalékként, mivel a gyógyszernek egyszer elmúlik a hatása, és ha Arthurt újra beoltják a transzba ejtő méreggel, nem lesz, ami megvédje. Megköszöntem, hogy nekem áldozta az utolsó injekcióját és közben már egy újabb lépcsősoron lépkedtünk felfele. Ez a hely már ismerősnek tűnt, ugyanis tegnap itt sétáltan először a szobám felé.Ezután még egy lépcsősor következett, majd a jelentéktelen, egyszerű kis termek, amiket keresztülhatolva a szobámba vezető folyosóra értünk. 
- Innen már odatalálsz. Ha le szeretnél fürödni, a menj végig a folyosón és ott találsz egy fehér ajtót, ott felfrissítheted magad. Holnap reggel pedig edzés után megmutatom, a mosodát is. – szólalt meg Arthur, váratlanul.
- Kösz mindent, remélem, nem sokáig kell, itt maradjunk. Amúgy meg miféle edzésről beszélsz? – kérdeztem meglepetten. 
- Hogyha meg akarunk küzdeni a kastély őreivel, meg persze Vertigevel, formában kell, tartsuk magunkat. Menj, pihend ki magad. Jó éjt.
- Jó éjt.
Amint elköszöntem tőle, Arthur sarkon fordult, majd nyugodtan besétált az egyik folyosón levő ajtó mögé, nyilvánvalóan a szobájába. Én is tovább indultam a folyosón, amíg megleltem az új otthonom ajtaját, majd beléptem. A teremben kényelmesen levetettem magamról az újonnan szerzett egyenruhámat, a csomagjaimból kipakoltam a törölközőimet és a samponomat, majd indultam megkeresni a fürdőt. A zuhanyzófülkében állva, a rám áradó forró víz záporában igyekeztem kitisztítani az elmémet. El szerettem volna hitetni magammal, hogy ez az egész, csak egy rossz álom, fel akartam ébredni végre, de nem sikerült. Fürdés után, végigballagva a sötét folyosón a szobám felé ballagva, teljesen összeomlottam. Elveszítettem minden erőmet, csak akkor jutott eszembe, hogy egész nap egy falatot sem ettem. Kapkodni kezdtem lépteimet és lefeküdtem a nyugtató ágy tiszta lepedőjére. Nem tudtam feldolgozni a történteket. Az általam eddig ismert világ megsemmisült. Bármennyire is szerettem volna hinni benne, valószínűleg sosem láthattam a napvilágot a kastélyon kívülről, bele kellett nyugodnom, hogy kis időn belül mindenki elfelejti majd a nevemet, az addigi cselekedeteim kárba vesznek és életem többi részét bezárva, szolgaként kellett leéljem, úgy, hogy többet nem lehettem együtt Alicevel. A könnyeim fojtogattak, már nem tudtam visszatartani a bennem összegyűlt fájdalmat, amely végül erős zokogásban tört ki. Nem volt már, miért éljek. Talán órákon keresztül, megállíthatatlanul sírtam, várva a halál halk suttogó hívogatására, de helyette az álom leple ragadott el és könnyeim közt elaludtam.
 
 
IX. FEJEZET
 
 
 
Reggel ismét újonnan szerzett barátom, Arthur ébresztett fel: fess volt, mint mindig. Miután én is magamra öltöttem vörös egyenruhámat, meghívott, hogy menjek vele és megmutatja az őrség kantinját. Abban a pillanatban ez volt minden vágyam, egy nap koplalás után. Átsétáltunk az emelet jobboldali szárnyába, ahol egy kisebb előszobán áthaladva, fehér ajtó vezetett az úti célba. A helynek minden része csillogott a tisztaságtól. Elemeltünk egy-egy tálcát a pultról, majd az ott dolgozó két középkorú hölgytől megkaptuk aznapi reggelinket. Ők voltak az egyedüli nők Alicen kívül, akikkel a hatalmas épületben eddig találkoztam. Ezután leültünk egy üres asztalhoz, egymással szemben, és nekiláttunk az étel elfogyasztásának. Meglepőnek találtam, hogy a többi, transzba ejtő méreggel fertőzött katona, akik a mellettünk levő asztaloknál étkeztek, társalogtak egymással és néha-néha nevetgéltek is. 
- Hogyha nekik beadták az oltást és Vertige a szolgálóivá tette őket, akkor, hogy lehetnek ilyen felszabadultak? – kérdeztem barátomtól értetlenül.
- Vertige nem tünteti el a személyiségüket, ugyanolyan emberek maradnak, mint mielőtt bekerültek ide. Az egyetlen dolog, amiben a méreg megváltoztatja őket, hogy elhiteti velük, hogy nekik jót tesz, ha az öreget szolgálják, és nincs, miért elmenjenek. Néha-néha fel is szokott hívni a saját emeletére egy-egy értelmesebb őrt, hogy mikor unatkozik, társaloghasson valakivel.
A beszélgetés közben igyekeztem lenyomni legalább pár falat kenyeret a torkomon, hogy ne essek össze a nap folyamán. Iszonyatosan korgott már a gyomrom, de Alice folyton a fejemben járt és már csak a gondolattól is, hogy baja esik, elment az étvágyam. A társam észrevette, hogy alig eszem.
- Tudom, mi bánt. Ne aggódj, kiszabadítjuk a barátnődet, de csak akkor fog sikerülni, ha te is jó formában leszel, ahhoz pedig muszáj enned. Üres hassal nem lehet edzeni. – szólalt meg Arthur megértően.
- Igazad van, most Alice a legfontosabb számomra és érte bármit meg fogok tenni.
Nagy lélegzetet vettem, megettem mindent, ami a tányéromon volt, megittam a savanykás, forró teámat és máris új erőre kaptam. Miután mindketten megreggeliztünk, felálltunk az asztaltól és indultunk az edzőteremnek nevezett helyiségbe. Ezen az úton is a barátomat követtem, mert ez a kastély, egy olyan újonc számára, amilyen én voltam, felért egy labirintussal. Lelépcsőztünk a vörös falú főbejárati teremhez, majd lejjebb sétáltunk, amíg az alapsorhoz értünk. Az alapsori folyosón volt az öltöző is, amelyből tegnap kerestem magamnak egyenruhát. Arthur rámutatott az ez melletti helységre, mondván, hogy ez lenne a mosoda. Ezután tovább haladtunk a folyosón, mígnem a végéhez érve egy óriási fémajtóval találtuk szemben magunkat. Arthur benyitott. Az óriási terem minden része tele volt edzőeszközökkel, de nem a napjainkban megszokottakkal. Súlyzók és futószalagok helyett kardok, íjak és buzogányok töltötték be a helyet. Nem értettem, miféle edzőterem az ilyen, csak ámuló tekintetet vetettem Arthurra. Ugyan ki akarna megtanulni, kardozni a XXI. században? Barátom, látva értetlenkedésemet, tudatta velem, hova Vertige, mivel maga is a múltban él, megveti az újkori modern fegyvereket. Ezáltal a kastélyában nem található egy lőfegyver sem, az íjat kivéve. 
- Na, mit állsz ott üres kézzel? Válassz egy fegyvert! – szólt hozzám társam, türelmetlenül.
- Hát, nem tudom, sosem volt dolgom fegyverekkel.
- Akkor fogd ezt, védd ki az ütéseimet! – azzal a kezembe nyomott egy szörnyen nehéz kardot, ő is elemelt egyet a többi közül, majd rám támadott. 
Alig tudtam felemelni a nehéz, fegyvert, és ha Arthur nem állította volna meg a felém száguldó éles pengéjét, már bizonyára hiányozna egyik karom.
- Na, jó, látom, ez nem megy. Mit szeretnél kipróbálni ezután? A lándzsát nem ajánlom, mivel a nyele fából van, és könnyen eltörik, íjazni hiába is tanulsz meg, Vertigenél senki sem használja jobban ezt a fegyvert. 
Amikor ezt kimondta, eszembe jutott Ted cimborám, aki valóban az íjazás mestere volt. Bár csak itt lett volna és segített volna harcolni!
- Hé, ne bóbiskolj! Próbáld a buzogányt! – kiáltott rám Arthur, siettetve.
Leemeltem a falon ékeskedő láncos buzogányok egyikét és megmagyarázhatatlan módon azt éreztem, ez illik hozzám.
- Ez már tetszik. –szólaltam meg mosollyal az arcomon.
- Akkor próbáljuk ki, hogy bánsz vele. A buzogányt nem nehéz használni, a középkorban igazi paraszti fegyver volt. Annyi a dolgod, hogy miután lecsaptál vele és visszarántod, ne hagyd, hogy téged is eltaláljon. – magyarázta, kicsit felvágósan Arthur. – Menj bábukhoz, és próbáld ki rajtuk!
A terem négy oldalát fából faragott életnagyságú figurák őrizték, némelyüket fegyverek által sebzett vágások, karcolások díszítették. Miközben a fegyveremmel próbáltam minél erősebben lesújtani az élettelen ellenfeleimre, furcsa módon eszembe jutott az a mondat, amit tegnap hallottam Arthur szájából: „Itt tartották fogva a feleségemet.’’ Most, mivel már közelebbi baráti kapcsolatba kerültünk egymással, vettem a bátorságot és rákérdeztem a történtekre:
- Arthur, kérdezhetek valami személyeset?
- Persze, haver, nyugodtan. – válaszolt, miután elvégezte a fekvőtámasz gyakorlatát,
- Mi történt veled és a feleségeddel?
Arthur egyszerre megdermedt, majd leült a földre. Kezeivel eltakarta izzadt arcát, majd pár pillanat csend után, beszélni kezdett:
- Renée-nek hívták. Fél év együttlét után össze is házasodtunk és egy tágas londoni lakásba költöztünk, amit a szüleim elvesztése után örököltem. Nagyon boldogok voltunk együtt, még pár hónap kellett, hogy megkapjam a vegyészi diplomámat, Renée a Arthural Court Színház csillaga volt, híres volt és elismert. Egyszer levél érkezett számára egy bizonyos Jean Vertige, állítólagos menedzsertől, aki azt állította, hogy a párom született tehetség és egy hónapos továbbképzést ajánlott fel neki 9 másik híres színésszel együtt a saját kastélyában. Már akkor gyanúsnak tűnt a dolog, de Renée annyira örült a levélnek, hogy nem akartam elrontani a jókedvét, így hát elengedtem az útra. Rá pár napra, hogy elment, folyton próbáltam hívni, de sosem válaszolt, ezért a diplomámmal nem törődve utána indultam, és én is a kastély foglya lettem. Miután értesültem arról, hogy valójában miért tartják őt fogva, hónapokig próbáltam kiszabadítani titokban és egy éve sikerült is megszöknünk az épületből. A hátsó kijáraton eljutottunk a kastély kertjébe, ahol egy hatalmas erdő van, telis-tele vadállatokkal. Ez Vertige vadászterülete. már szinte sikerült kiérnünk az erdő fogságából, amikor Renée ledermedt, majd térdre borult.  Hátranéztem, és elborzasztott a látvány: a szerelmem hátába fúródott egy nyílvessző, Vertige íjából származott. Renée rögtön összeesett. A fehér ruhája átázott a vértől, az arca sápadt volt, akár a Hold. A karjaim közt halt meg, és semmit sem tehettem. Ezután az a gyilkos odalépett mellém, ördögien kacagott a szenvedésemet látván és elfogattatott az őrökkel, majd fél évre egy a kamrájába záratott. Mielőtt lecsukatott volna, könyörögtem neki, hogy eltemethessem a szerelmemet, de ő felvitette a holttestét a harmadik emeletre, majd máglyára köttette és elégette.  Azért nem ölt meg, mert tudta, hogy Renée elvesztése jobban fáj, mint a halál. Az itt töltött időszak nagyon megváltoztatott és megesküdtem magamnak, hogy egyszer bosszút állok Vertigen és kijutok innen. Hát ennyi a történetem. – szavai befejeztével Arthur elfojtotta a könnyeit, felállt, majd kardjával ütni-vágni kezdte a fabábúkat. 
- Köszönöm, hogy elmondtad ezt, ígérem, segíteni fogok, agyonverjük az őröket és kijutunk innen!
Eszembe jutott, hogy én egy olyan lányért harcolok, akivel szinte semmi időt nem töltöttem kettesben. Az eddigi kapcsolataim alatt folyton olyan lányokba szerettem bele, akik nem tiszteltek engem, és nem voltam fontos a számukra. Alice más volt. Ő volt az egyetlen, aki a félénkségével és az őszinteségével varázsolt el engem, aki kiszabadított az emberek felszínességének börtönlbő- Még akkor is, hogyha alig ismertem őt, amit iránta éreztem, az különleges volt. Belegondoltam, hogy mit fogok tenni akkor, hogyha én is, Arthurhoz hasonlóan, elveszítem, akit szeretek. Nem tudtam elképzelni egy olyan jövőt, aminek nem része Alice. Felkavart állapotba kerültem és a dühtől, csak minél erősebben ütöttem az előttem álló fabábút, ami egy hirtelen csapástól letörtem a fejét. 
- Tényleg ez való neked.- szólalt meg váratlanul Arthur, aki büszkén nézett az új tanítványa eredményére.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
X. FEJEZET
 
 
A napi edzés befejezése után Arthur-al ismét a kantin felé vettük az utat, hogy megebédeljünk. Eddig a napig nem igazán tartottam valószínűnek, hogy két férfi, egy edzőteremben beszélgethet érzelmekről, aminek a végén szinte könnyezik is a szemük. Hát, ez a nap is eljött, Miután barátommal megebédeltünk, Elindultunk oda, ahová tegnap kirendeltek minket az őrök: a könyvtárba. Persze, hogy én ismét nem tudtam az arra vezető utat, ezért Arthurt követtem. Az őrség bentlakásának emeletén levő kantinból még egy lépcsősorral feljebb sétáltunk. Egy szinte teljesen üres folyosóra vezetett az utunk. Két lehetőségünk volt továbbsétálni: jobb oldalra tőlem egy gyönyörűen díszített, lelakkozott, csillogó ajtót láthattam, baloldalon pedig egy még pompázatosabb, ezüstszínű, óriási fémajtót, melynek a közepében ismét feltűnt az általam már többször látott szimbólum: a kígyó, kereszttel a szájában.
- Figyelj csak, te tudod, hogy mit jelkép, azon az ajtón? – kérdeztem a kollégámtól kíváncsian.
- Ez a Vertige család címere, ez található a pecsétjükön is. Az ajtó mögött levő a szoba pedig, ahol az áldozataikat feláldozzák: a máglyaterem. Mi szerencsére nem oda megyünk.
Az elmúlt pár nap alatt elég sok dolgon mentem keresztül, ezért ez a szoba bemutatása sem lepett már meg, de mégis ott forgott a fejemben a gondolat: Miféle idegbeteg állatképes ilyen szörnyűségekre? Amint a folyosócsillogó márványpadlójára léptünk, Arthur befordult jobbra, majd a máglyateremmel szembeni, díszített ajtó elé lepett. Ott megállt és beszélni kezdett:
- Ez mögött van a könyvtár. Készülj fel az életed legunalmasabb óráira, mert egész nap itt kell állnunk. Csak Vertige szokott idejárni, hetente párszor, mást, senkit nem látni errefelé és ezekben a napokban ő sem hiszem, hogy ellátogat hozzánk, mert állítólag valamilyen vadásztalálkozóra hivatalos, így minden idejét a szabadban tölti gyakorlással.
- Ha csak ő jár ide, minek állít őrséget a saját könyvtára elé? – kérdeztem gúnyolódva.
- Vertige nagyon elővigyázatos fickó és szereti maximális biztonságban tudni a számára értékes dolgokat.
- És mi lehet olyan értékes egy személyes könyvtárban, amit két őr kell, védelmezzen órákon keresztül? Talán az öreg vadász kézikönyvei?
- Nem egészen. A Lamia Impérium. A boszorkányok titkainak a legősibb kódexe. Az őrség azt beszéli, hogy le van benne írva annak a szertartásnak az szövege, amely felszabadítja egy ilyen képességekkel rendelkező nő teljes erejét, mert a nélkül belehalhatnak az összetettebb varázslatokba.
- Ezek szerint ez eltörölné azt a mágneses erőt is a kastélyból, amely korlátozza Alice hatalmát is?
- Nagyjából, és ne felejtsd el, hogy ha a mágneses erő megszűnik, újra működnek az elektromos eszközök is, egyszóval hívhatunk külső segítséget. 
- Kell nekünk az a könyv! Képzeld el, mennyivel javítana a helyzetünkön egy ilyen értékes fegyver megszerzése.
- Ez mondd igaz, de a könyvről mesélt adatok, mondd pletykák, amik talán nem is igazak. Talán a Lamia Impérium csak a képzelet szüleménye. Ezen kívül a könyvtár termében is szolgálatban van egy őr, napi huszonnégy órában, aki, amint meglátná, hogy bemerészkedtünk a tiltott szobába, ahova a bejárat csak neki megengedett, azonnal erősítést hívna és szólna Vertigenek. Hogyha pedig valamilyen módon mégis megszereznénk a könyvet és elvinnénk a teremből, az öreg, órákon belül észrevenné, hogy az egyik legféltettebb kincse eltűnt és akkor nekünk végünk.
- És mit szólnál akkor, hogyha én ezekre a problémákra találnék egy ésszerű megoldást? Gondolkodjunk csak egy kicsit.  Amikor Vertige elmegy a vadászeseményére, az őrökön kívül senki nem fog zavarni minket. Azt mondtad, a könyvtárba csak egy fickó van beosztva és te tudomásom szerint, mikor kiengedtek minket a kamrából, elhoztál egy adagot abból az erős altatóból, amivel beoltottak minket, és ami biztosan kiütné szegény őrt is. Ez után annyi lenne a dolgunk, hogy megkeressük a könyvet, elvégezzük a szertartást és Alicevel együtt megszökünk innen, amíg Vertige távol van.
- Elállt a lélegzetem, ezt jól kigondoltad. – szólalt meg Arthur ámuldozva. 
- Szóval akkor elkészült a tervünk. Már csak annyit kell megtudnunk, hogy Vertige mikor távozik. – szólaltam meg reménnyel teli tekintettel. 
- Pontosan. Egy új élet vár majd ránk, odakinn. 
A barátommal folytattuk az álmodozást a szabadulás és az új élet reményében. Elképzeltem, ahogy véget vetve ennek a rémálomnak, a szerelmemmel visszatérünk a rég nem látott otthonunkba, Cambridge-be, kézen fogva, a világ legboldogabb párjaként. Belegondoltam a barátaimmal való találkozásba: elképzeltem, ahogy Jennyfervel, Teddel, Sammel együtt ülünk ismét, a kedvenc bárunkban és csak beszélgetünk, talán Arthurt is befogadnánk a kis társaságunkba, hiszen kiderült róla, hogy nem csak egy brightoni testőr, hanem igazi barát is. Most, hogy a feleségét elveszítette, biztos nagy szüksége lehet barátokra, hogy legyen valaki, akinek mesélhet az érzéseiről, arról, hogy mi bántja őt. Pontosan abban a pillanatba, amikor fel szerettem volna ajánlani az új barátomnak, hogy szabadulásunk után tartson velem és Alicevel Cambridgebe és hagyja maga mögött a múltját, kopogó léptek hallatszottak az alattunk elhelyezkedő lépcsősor irányából. Pár pillanat múlva egy középkorú, ápolatlan, ősz szakállas férfi testőri viseletben jelent meg az emeleten. A haja nem volt megigazítva, látszólag hetek óta nem borotválkozott, szégyent hozva a kastély tökéletesen rendezett megjelenésű egyenruhásaira. Felénk tartott. El sem tudtam képzelni, mit akarhat, talán hallhatta az eszmecserénket és feladna minket? Számtalan elméletet lefuttattam a fejemben a lehetséges okokról, de nem tudtam kikövetkeztetni, hogy mit akarhat. Úgy tűnt, nem is kell, mert a testőr ide is ért. Barátságosan rám mosolygott, majd így szólt:
- Hello, fiúk! Te vagy Leonard Clayton? – kérdezte érdeklődően.
- Igen, én. Esetleg van valami probléma? – válaszoltam vissza neki bátorságot színlelve, pedig legbelül minden porcikám rettegett.
- Azt nem tudom. Engem azért küldtek, hogy szóljak, a főnök vár téged az irodájában. Tudod, merre van?
- Sajnos nem, még új vagyok itt. 
- Gyere utánam, felvezetlek.
Biztos voltam benne, hogy ez lesz életem utolsó napja, mert ha Vertige tudomást szerzett a terveinkről, nem csak engem, de Arthurt és Alice-t és meg fogja büntetni. Ez volt a leg ésszerűbb magyarázat, amiért felhívathatott volna, de semmi sem volt biztos. A nem magas, tömött úr elindult, én pedig követtem. Még egy lépcsősoron felhaladtunk, nem hittem volna, hogy ilyen hatalmas ez az épület. Felérve az újabb emeletre, mintha egy királyi lakosztályra érkeztem volna meg. A fehér, virító márványpadlón hosszú, vérvörös szőnyeg feküdt, az amúgy csendes termet antik bútorok varázsolták úri lakosztállyá. A szoba közepén, egy kényelmesnek tűnő reneszánszkori kanapéban ült nyugodtan a mindig elegáns Jean Vertige, a leggonoszabb ember, akit ismertem. Amint észrevette, hogy beléptem a helyiségbe, rögtön felállt, majd elém fáradt.
- Wayne, köszönöm, hogy elkísérted az urat, most már visszatérhetsz a bejárati ajtóhoz. – szólalt meg határozottan az öreg.
- Igen is, uram! Válaszolt az ápolatlan, de kedves testőr, majd sarkon fordult és elhagyta az emeletet. Ketten maradtunk Vertige-el. Hirtelen pánikba estem. Mi van, hogyha ezek életem utolsó percei? Mi van akkor, hogyha többé nem láthatom sem Alice-t, sem azokat, akik a legfontosabbak nekem: a barátaimat. Hirtelen egy hang felriasztott a nyugtalanító gondolataimból:
- Mr. Clayton, örülök, hogy itt van. Kérem, kövessen! – köszöntött komor tekintettel az ház ura.
Szótlanul követtem, ha tudja a tervemet, akkor már minden mindegy. Elveszítem Alice-t, Arthurt, és mindenkit, akit szeretek. Bele kellett nyugodjak, hogy ma, talán a nevem örökre feledésbe vész. Vertige elindult az elegáns kanapétól jobbra elhelyezkedő nyitott, antik ajtó irányába, én pedig szótlanul, rettegve mentem utána egy dolgozószobaszerű otthonos kis szobába. A nem túl nagy helység falán számos kitömött vad feje díszelgett, nyilván Vertige elejtett áldozatainak legpompázatosabbjai. A terem szőnyege ugyanolyan, vörös színű anyagból készült, mint az előbbi szobában található darab. A helyiség bútorzata egy, az ajtóval szemben álló íróasztal, a háta mögött egy forgószékkel, valamint két másik, hatalmas karosszék is észlelhető volt, az íróasztallal szemben. Úgy tűnt, mintha az egyiken ült volna valaki, de a szoba ajtajában állva nem voltam benne biztos. Vertige belépett a minden bizonnyal saját irodájába, majd leült a modernkori forgószékre. Én a küszöbön állva álltam megdermedve, féltem attól, ami itt történhet velem.
- Mire vár még? Fáradjon be és foglaljon helyet! – förmedt rám a gazember parancsoló hangnemmel.
- Igen is, uram. – feleltem, utánozva a testőrök mindennapos válaszát, hogy még csak fel se tűnjön Vertigenek, hogy Arthur szere miatt szabadon gondolkozom.
Ekkor a feltételezéseim valóban igaznak bizonyultak, hallván a hangomat, a karosszéken ülő rejtélyes személy felállt, és szembefordult velem. Alice volt az. Álmaim hercegnője gyönyörű volt, mint mindig. Legszívesebben megfogtam volna a kezét és futottam volna vele a végtelenségig, csak hogy végre kijussunk innen és együttlehessünk. Ezt azonban nem tehettem, mert Vertige katonái nyomban megöltek volna minket. Volt egy valami, amit talán most utoljára az életben, de megtehettem. Odasiettem Alicehez és szorosan átöleltem. Egyikünk sem szólalt meg, de a szívünk mélyén örültünk egymásnak. Rövid időn belül el kellett engedjem a szerelmemet, hogy a házigazda még véletlenül sem gyanakodjon arra, hogy nem hatott rajtam a mérge. Alicevel leültünk a számunkra odakészített székekre. Amikor Vertige látta, hogy végre lenyugodtunk és most már figyelünk rá, beszélni kezdett:
- Ugye, nem sejtik, miért vannak itt? Nos, habár nem látszik, boszorkányvadász létemre érző lélek vagyok, és láttam, mennyire szeretik egymást. Kissé bűntudatom van, hogy szét kell, válasszam magukat, ezért megengedem, hogy napi két órát együttlegyenek a főbejárati helyiség környékén, este nyolctól tízig, amíg persze nem jön el a változást hozó újév, és el kell, búcsúzzanak egymástól. 
Óriási kő esett le a szívemről, amikor kiderült, hogy Vertige csak ezért hivatott fel magához, és mégsem szerzett tudomást a Arthuryal kigondolt tervünkről. Örültem, hogy Alicevel megkapjuk azt a lehetőséget, hogy együttlegyünk, eközben elmagyarázhattam neki a frissen kigondolt tervet, aminek ő is a része volt. Abba viszont bele se mertem gondolni, hogy mi történik akkor, ha nem sikerül minden tökéletesen és végül a kastélyban ragadunk. Vertige folytatni kezdte a mondókáját:
- Aligha hinnék, én is voltam egykor fiatal és szerelmes, éppen ezért engedem meg önöknek, hogy az utolsó hónapjaikat együttöltsék. Mostanában minden jól alakul az életemben és ez a maguk szerencséjére válik, mivel minél jobb a kedvem, annál lágyabb a szívem. Oh, bocsássanak meg az illetlenségemért. Kérnek esetleg valamiféle italt? Épp mostanában hozattam magamnak Skóciából egy üveg 1926-os Whiskyt, szívesen osztozom rajta önökkel.
- Köszönöm, elfogadom. – válaszoltam meglepetten. Bármilyen szörnyű ez az alak, van kultúrája. 
- Köszönöm, nem iszom. – szólt közbe Alice, elutasítóan.
- Meg fogja bánni, fenséges. – mondta büszkén az öreg.
Vertige felállt a kényelmes székéből, majd az íróasztal melletti szerkény tetejéről leemelte a drága italt. Töltött mindeket tőnknek, majd koccintottunk és kortyolgatni kezdtük. Valóban mennyei volt. 
- Tudják, drágáim, én megrögzött vadászlélek vagyok, nem is tudom, mihez kezdenék, hogyha többé nem ölhetnék meg egy vadat se. Kérem, jöjjenek utánam. – szólalt meg az úr.
Vertige kinyitotta az széke háta mögött rejtőző ajtót, belépve pedig egy gyönyörű erkélyre jutottunk, ahonnan szinte az egész hatalmas erdő látszódott, ami a kastély birtokán terült el.  
- A beteges szenvedélyemet a francia őseimtől örököltem, és örömmel mondhatom önöknek, hogy három nap múlva hivatalos egy nemzetközi vadászrendezvényre, Kanadába, úgy hogy pár körülbelül öt napig nem fogok a kastélyban tartózkodni.
- Az erdőből hirtelen farkasüvöltés hallatszott.
- Oh, az éjszaka arkangyalai! Milyen csodálatos muzsika ez, nemde, Mr. Clayton? 
Egy szót se szóltam, Vertige beteges kijelentése után, Megrémültem. Az úr látta, hogy nem osztozom a csodálatában, ezért így folytatta:
- Jaj, miket is beszélek? Tudhatnám, hogy egy magafajta városi nem lát egy vadász szemével. Hmm… Hol is tartottam? Á, igen! Szeretném megkérni önöket, hogy távollétemben ne dúlják fel a kastély nyugalmát és ne idegesítsék az őröket, mert csúnya vége lehet. – mondta fenyegetően a ház ura.
Mikor ezt a mondatot kiejtette a száján, a hátamon végigfutott a hideg. Imádkoztam magamban, hogy minden jól sikerüljön.
- Mit is mondhatnék még? Nyilván kimerültek a mai nap folyamán. Wayne és George visszakísérik önöket a szobájukba, hogy kipihenjék a fáradalmaikat. Köszönöm, hogy fellátogattak hozzám, Mr. Clayton, máskor is szívesen fogadom önt, hogyha esetleg beszélgetni szeretne valakivel. Dög, örülök, hogy jól viselkedtél. További szép estét, használják ki az idejüket, amíg lehet. – azzal a mondattal az úr elmosolyodott és kikísért minket az emelet előszobájáig, ahol várt minket a két őr. 
Az őrök előtt semmi konkrétat nem mondhattam Alicenek, ezért mikor az első emeletre értünk, ahonnan aztán elváltak volna útjaink, búcsúzóul szorosan átöleltem szerelmemet, majd a fülébe súgtam: 
- Holnap beszélnünk kell. Örülök, hogy láttalak. Vigyázz magadra, jó éjt! – ezek a szavak után megpusziltam a homlokát, majd szépségén ámuldozva néztem végig, ahogy a George nevű őrrel lesétálnak a lépcsősoron, Alice szobája felé tartva.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
XI. FEJEZET
 
 
 
Miután az új lakásomba értem, ami a testőrök bentlakásában helyezkedett el, sokáig nem tudtam lehunyni a szememet. Egész éjjel, Jean Vertige személyiségén gondolkodtam: ő volt rá az élő példa, hogy egy ember egyszerre lehet szörnyen kegyetlen, de közben illedelmes és kedves is. Talán, csak azért találta ki, hogy minden nap találkozzak Alicevel, hogy később fájdalmasabb legyen a búcsú. Bármi is volt a célja ezzel, csak segítette vele a lehetséges szabadulásunkat, mert tudtam, hogy így lesz alkalmam beszámolni szerelmemnek a tervről. 
Másnap reggel, Arthuryal ismét az edzőteremben készültünk a nagy napra, amelyen végre megszökhetünk. A barátom kíváncsian érdeklődött arról, hogy mi történt tegnap Vertige emeletén. Elmondtam neki, hogy az úr megengedte, hogy találkozzak Alicevel, de ami még fontosabb volt ennél, hogy semmit sem sejtve elkotyogta, hogy holnapután, szombaton hagyja el a kastélyt és napokig távol lesz.  A társamnak, meghallva ezt az örömhírt, felcsillant a szeme és mindennél jobban reménykedett abban, hogy sikerüljön a tervezett szökés. Úgy tűnt, már olyan gyorsan közeledik a szabadulás napja, hogy arra készülni sem lehet, de én még mindig igyekeztem megtanulni, jól bánni az új fegyveremmel. Egyre megszokottabbá vált számomra a buzogány, igaz, nem volt biztos, hogy szükségem is lesz a használatára, de minden eshetőségre fel kellett készüljek. Arthur, habár csak két éve ismerkedett meg a középkorban kifejlesztett harcművészetek tudományával, kiváló mester volt. Örömmel nézte, ahogy lelkesen, szinte lángoló szemekkel pusztítom az edzőteremben felállított fabábúkat, mert szerinte hihetetlenül gyorsan, már két nap alatt belejöttem a technika alkalmazásába. Nem mondtam el a mesteremnek, mert nem tartottam fontos ténynek, de biztos voltam benne, hogy a gyors fejlődésem annak köszönhető, hogy amikor az új fegyverem a kezembe kerül, csak Alice megóvására tudok gondolni, kitörnek belőlem az indulatok és bármire képes vagyok, hogy megvédjem a szerelmemet. Pár órás gyakorlat után kissé kimerültünk, ezért felfrissítettük magunkat bentlakás kiépített zuhanyzókban. 
Ránéztem az órámra: 11:53. Lassan indulnunk kellett a könyvtár emeletére, hogy szolgálatba álljunk, ezért szóltam Arthurnak, hogyha nincs semmi más tennivalója, lépcsőzzünk fel az említett helyiség ajtajáig. Ekkor a barátom szeme a földre szegeződött, majd felnézett és szomorú tekintetet vetett rám:
- Mi a baj?  Talán történt valami rossz? – kérdeztem értetlenkedve Arthurtól.
- Tudod, eddig nem mondtam, de tegnap, miután eljöttél Vertige-től, engem is felhívatott az irodájába.
- És mit akart az a szemét? Mit mondott? – vágtam közbe a sorstársam szavába.
- Azt parancsolta, hogy azon a reggelen, amelyen ő elmegy, engem vitessenek le a bányákba.
- A bányákba? Milyen bányákba? – szinte semmit sem értettem abból, amit magyarázni próbált.
- A mérget, amivel Vertige irányíthatta a testőrei elméjét, egy közönséges kőzetből, promicinből vonja ki. Ez az anyag tonnaszámra fellelhető a kastély alatt, sőt, az egész környéken nagyon elterjedt. Valójában az állam semmilyen értéket, nem tulajdonit neki és addig igazuk is volt, amíg az úr elkezdett kísérletezni a promicinnel és felfedezte, hogy mire lehet használni: agykontrolra. Ezután több férfit elrabolt, beadta nekik a saját oltását, ezáltal teremtette meg a kastély őreit, akik egy részét leküldte a föld alá, tovább kutatni a kőzet után. Bányákat alakíttatott ki a kastély alatt, és, habár, most már nincs sok szüksége a promicinre, tovább kerestette, mert időközben a lelőhelyek borzalmas börtönné váltak, amelyben, amelynek dolgozói szenvedtek. Ide kerülnek azok, akiken nem hat a szer, a lázadók, az engedelmetlenek és szombattól talán idekerülök én is. Abban az esetben, hogyha a terv elbukik és nem sikerül megszöknünk innen, örökre a bányákban fogok raboskodni, ez pedig nem egy leányálom. 
- Huh, ez a Vertige a legkegyetlenebb bűnöző, aki valaha élt a Földön. Ettől függetlenül még semmi sincs veszve, szóval ne alázkodj meg előtte és ne törődj a fenyegetőzéseivel. Ne aggódj, ki fogunk jutni innen és új életet kezdünk! Csak légy bátor, még pár nap és szabadok leszünk! Ne gondolj arra, hogy mi rossz történhet. Gyere, verj ki minden negatívumot a fejedből és induljunk dolgozni! – azzal a mondatommal elindultam a széles folyosón, majd felsétáltam a könyvtár emeletéhez vezető lépcsősoron.
Ezen az úton nem Arthur vezetett, mint ahogy már addig megszokott volt, hanem magam mentem előre, barátom pedig követett. Kezdtem megtanulni a kastély helyiségeinek hollétét, ez pedig kissé rémületbeejtő volt, mivel gyűlöltem ezt az épületet. Amit az imént a társam mondott, teljesen megdöbbentett. Amikor meghallottam, hogy Vertige ártatlan embereket rabol el az önző vágyai kielégítésére, kirázott a hideg. Eddig is sok szörnyűségéről tudtam, pedig csak pár napja ismertem, de folyton újabb rémségekről szerettem tudomást, amik tőle eredtek. Arthur előtt igyekeztem titkolni a nyugtalanságomat, mert ő már így is feszült volt és nem szerettem volna rontani a helyzetén. A könyvtár díszes ajtajához érve, órákig egy szót sem váltottunk, csak álltunk dermedten egymás mellett. Mindketten volt, min gondolkodjunk. Hamarosan elérkezik a nagy nap, nem volt biztos, hogy a szökés sikerül és tartaléktervünk nem volt. Senki nem járt ezen az emeleten. Tökéletes csend és nyugalom volt. A folyosó falain ékeskedő egyedi festményekben gyönyörködve, ismét a szerelmemen kezdett járni az agyam. 
- Ma végre találkozhatunk! Szombaton talán végleg elmehetünk!- ezek a gondolatok foglalkoztattak és úrrá lett rajtam a lelkesedés, amíg nem kezdtem el kételkedni magamban.
 Rájöttem, hogy elbukhatok, hogy talán nem találom meg a mágikus könyvet, talán a bent szolgáló testőr hamarabb észrevesz és megöl. Abban az esetben, hogyha ez megtörténik, Alice-től és Arthurtól is elveszem a szabadulás lehetőségét. Egész délután ezen járt az eszem, míg egy adott pillanatban ránéztem az órára: 
- Öt perc múlva nyolc óra. Mindjárt találkozhatok Alicevel. A tény, hogy újra láthatom a szerelmemet, valamennyire kizökkentett a depressziós hangulatomból és új erőre kaptam. 
Egy utolsó biztatást adtam elmélkedő barátomnak és lesiettem a földszintre, hogy a főbejárati szobában minél hamarabb megpillanthassam Alice-t. A lány már várt engem a hatalmas, vörös szoba közepén elhelyezkedő elegáns kanapén ücsörögve. Odasiettem hozzá, majd szorosan átöleltem. Amikor meglátott, úgy csillogott a szeme, mint még soha. Szinte már könnyezett és hogy leplezze a sírását a mellkasomra fektette a fejét, én pedig hátradőltem a kényelves fekhelyen. Hogyha beszélni akartam vele, suttognom kellett, mivel ez a főbejárati ajtót testőrök őrizték, és óvatosan kellett társalogjunk. Simogatni kezdtem a szerelmem hosszú, selymes haját, majd ő még szorosabban ölelt. Megszólalt:
- Úgy örülök, hogy eljöttél! 
- Érted bármit!- válaszoltam, mosollyal az arcomon.
Ekkor Alice még erősebben simult hozzám és ölelt át. Megvártam, amíg lecsillapítja az érzéseit, majd ismét beszélni kezdtem:
- Hihetetlen, hogy te… hogy te egy… Egy, szóval, hát, tudod…
- Boszorkány?
- Igen! Hihetetlen, hogy egy boszorkány vagy! Mielőtt nem lettem szemtanúja az átváltozásodnak az első szökési kísérletünk elbukásánál, csak a józanész hatalmában hittem, most pedig kitárult előttem egy új világ kapuja, ami tele van varázslattal és csodákkal.
- Sajnálom, hogy nem tudattam veled, mi is vagyok valójában, de a senkit, még a legjobb barátaimat sem tudathatom a kilétemről a saját védelmük érdekében. Örülök, hogy miután megtudtad a titkomat, nem ijedtél meg tőlem, de már pár hónap múlva mindenki, még te is elfelejted ki is az Alice Daphne Lions, ha boszorka voltam, ha nem. – válaszolta kedvesem, reménytelen tekintettel.
- Talán hihetetlennek fog tűnni, de holnapután kijutunk innen! – jelentettem ki lelkesítően.
- Honnan veszed ezeket a hülyeségeket?  Mindketten itt fogunk meghalni, ebben a rohadt kastélyban. Ahelyett, hogy álmodozással töltenénk a napjainkat, inkább, csak örüljünk egymásnak, addig, amíg el nem jön a végső nap. – felelte szerelmem szomorú belenyugvással.
- Nem, nem érted. Arthur, az egyik testőr a házból, többször is megmentett engem Vertige embereitől és mostanra szoros baráti kötelék alakult ki köztünk. Közösen kigondoltunk egy szökési tervet, ami két nap múlva, szombaton fog életbe lépni, mivel az úr akkor elhagyja a kastélyt.
Szóról-szóra elmagyaráztam Alicenek, hogy miként fogjuk ellopni a hihetetlen erejű írást a könyvtárból, hogyan fogjuk bemutatni a szertartást és végül, miután felszabadítottuk az ő képességeinek teljes hatalmát anélkül, hogy a testi épsége veszélybe került volna, hogyan fogjuk magunk után hagyni ezt a rémséges helyet. Elmondtam neki, hogy fennáll a lehetősége annak, hogy a terv kudarcba fullad, de Arthuryal mindent megteszünk a küldetésünk véghezviteléért. Ettől függetlenül a szerelmem örömhírként fogta fel ezeket a tényeket és biztos volt benne, hogy pár nap múlva már otthon leszünk a barátainkkal, Cambridgeben. Ekkor még mindig nem adtam Alice tudtára, hogy mit érzek iránta. Jennyfer kotyogása miatt tudtam, hogy ő is többnek tart engem, mint egy egyszerű barátot, ezért lépnem kellett. Talán már csak pár együttöltendő napunk maradt hátra, feltétlenül a szerelmet kellett valljak neki, hogy legalább életem utolsó szakaszában őszinte legyek ahhoz, akit szeretek. Nagy lélegzeteket vettem, bátorságot gyűjtöttem magamba. Egyenesen Alice varázslatos kék szemébe néztem és kissé félénken megszólaltam:
- Nagyon hiányoztál! Miután elmentél, folyton csak rád gondoltam és féltem, nehogy bajod essék. Nem tudtalak elélni sehogy sem és éreztem, hogy muszáj, megkeresselek. Valószínűleg, ha egy, józanésszel való gondolkodás után otthon maradtam volna, még lenne ötven nyugodt évem Cambridgeben, de így, hogy eljöttem ide, talán pár nap és meghalok, veled.     
- Ne haragudj. Tudom, minden az én hibám és hidd el, óriási bűntudatom is van amiatt, hogy értem jöttél és megtörténhet, hogy soha nem fogsz elmenni innen. 
- Nem, nem érted, hogy mit akartam mondani. Örülök, hogy érted jöttem, mert így nem kell, azt az unalmas életet éljem, amit nekem szánt volna a sors az egyetem elvégzése után, végre olyan dolgokat élhetek át, olyan érzések keringhetnek bennem, amelyeket az emberek többsége soha nem tapasztal meg, és olyan bátorságra tehetek itt szert, amely által őszintén színt vallhatok mindenről, ami a fejemben forog.
- Na és milyen dolgok forognak a te fejedben? – kérdezte Alice, csillogó szemekkel.
- Szeretlek! Tudom, hogy hülyeség volt elmondani és, tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok valami főnyeremény, de amióta a bár előtt, sírás közben átöleltél, éreztem, hogy számomra többet jelentesz egy barátnál és erről nem tehetek. Nem akartam elmondani, hogy ne vessek véget ezzel a köztünk és a többiek közti viszonynak, de nem tudom irányítani az elmémet, hogyha veled vagyok.  – miután visszahallottam a fejemben a saját beszédemet, kételkedni kezdtem magamban:
- Úr Isten! Ezt a sok marhaságot mind én mondtam? Biztos, hogy ezek után már nincs esélyem nála… - ezeken gondolkodva erős szégyenérzet fogott el, az arcom kivörösödött.
Lassan egy hete azon törtem a fejem, hogyan nyílhatnék meg őszintén szívem választottja előtt, úgy, hogy az ne riadjon el tőlem, most pedig a hülye szövegemmel, percek alatt mindent romba döntöttem, amit addig elértem nála. A teljesen megalázott, zavarodott állapotomból Alice lágy szavai térítettek vissza a valóságba:
- Én is szeretlek! Kimondhatatlan az, amit érzek irántad és, tudom, hogy te kellesz nekem! Hogyha nem válik be a terved és Vertige végez velünk, azt akarom, hogy foghassam a kezed, hogy megérinthesselek, és együtt lépjünk be a túlvilág aranyozott kapuin.
Azzal gyengéden újra hozzám simult, ártatlanul a szemembe nézett, majd ajkai egyre közeledtek felém. Úgy tűnt, mégsem volt olyan rettentő az a vallomás, amit pár másodperce tettem neki. . Lehunytam a szemeimet és pár pillanaton belül, izgatott várakozásom közepette, Alice megcsókolt. Varázslatos érzés járta át az egész testemet és a lelkem reménnyel telt meg, mert végre megkaptam az első csókot, életem szerelmétől. Abban a pillanatban, amikor Alice a számhoz simította ajkait, megállt az idő és mintha minden gond elillant volna. 
- Szeretlek! Ezen túl életem minden percét veled akarom tölteni! – válaszoltam, szívemben a szerelem olthatatlan tüzével, de akkor hirtelen az egyik testőr, amely a termet őrizte, elénk állt és tudatta velünk, hogy ideje elbúcsúznunk egymástól, mert este tíz óra van, tehát a mai közös időtöltésünknek vége.
Be kellett tartanunk Vertige feltételeit, hogyha ismét találkozni szerettünk volna egymással, ezért felálltunk a kényelmes kanapéról, amely az első csókunk színhelyévé vált és indulatokkal megtelve lassan elbúcsúztunk egymástól, hogy kipihenjük magunkat és újult erővel nézzünk farkasszemet a holnappal.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
XII. FEEJEZET
 
 
Sokak szerint, a szerelem minden bajra gyógyír, azonban tapasztalataim szerint abban az esetben, hogyha életfogytig tartó szolgálatra vagy ítélve egy elmebeteg gyilkos mellé, máshogy fogod fel a helyzetet. Számomra az egész pénteki nap egy tündérmeséhez hasonló volt, mégis akadtak kisebb-nagyobb kételyeim a szerencsés végkifejletet illetően. Még mindig be voltam zsongva a tudattól, hogy elértem a célt, amiért a kastélyba merészkedtem, hiszen Alice valóban szeret és velem akar lenni. Az utolsó kiképzésen, amelyen barátommal, Arthuryal vettem részt az edzőterem csillogó falai között, óriási lendülettel pusztítottam a kijelölt célpontokat, felkészülve a holnapi esetleges harcra. Tudtam, hogy feltétlenül, mindenben helyt kellett álljak a nagy napon, egy apró hibát sem véthettem a bonyolult terv végrehajtásában, mert e múlott a szabadságom. Péntek délután, a könyvtár ajtaja előtti őrködés közben társammal végtelenszer átbeszéltük a szombati tennivalóink részleteit, mindennek tökéletesen kellett lezajlania. Este pedig, amikor újra találkozhattam Alicevel, megkértem rá, hogy addig ki se mozduljon az alapsori szobájából, amíg fel nem keresem. Így abban az esetben is, hogyha a szabadulási kísérlet közben Arthuryal elbukunk, a szerelmemre senki sem fog gyanakodni. Miután megtárgyaltam a teendők minden részletét a bűntársaimmal, én is nyugovóra tértem, hogy kipihent legyek a szökés reggelén.
Végre elérkezett a várva-várt nap. Energikusan, tele lendülettel keltem ki az apró, de mégis kényelmes ágyamból, amit valószínűleg nem láthattam többé. Arthuryal már korán reggel elindultunk az elkövetendő bűntett színhelye felé, kihagyva a mai edzést, mert szemtanúi akartunk lenni Vertige tényleges távozásának. Nagy tétek forogtak kockán a próbálkozásunkat illetően: hogyha a tervünk mégis kudarcba fullad, jobbik esetben az úr életünk végéig a barátom által említett bányákba száműz minket, de az is egy lehetőség volt, hogy azonnal megölet mindhármunkat. A könyvtár gazdagon díszített faajtaja előtt őrködve, hirtelen megpillantottunk egy különös alakot, lelépcsőzni a fenti emeletről. Mintha a kegyetlen házigazdánk, Jean Vertige lett volna ez a személy, de a megjelenése jóval elütött a megszokottól. A szokásos elegáns, ébenfekete öltönyei helyett, zöld-barna terepruhában pompázott a szemünk előtt. Óriási bőrbakancs feszült a lábán, a vad tekintetében egy vérbeli vadász gyilkos ösztöne tükröződött. Hátán egy sötét táskát, kifinomult kezében egy elegáns bőröndöt cipelt. Láthatóan jól felkészült a hosszú útra. Leérve a széles lépcsőkön még utoljára ránk pillantott, mart egy gyors intés után továbbviharzott a földszínt felé. Pár pillanattal később a kastély egyik ablakából látni véltem, ahogy az úr beszáll egy minden bizonnyal rá váró fekete limuzinba, majd eltűnik a saját, borzalmas birtoka területéről. Amint Vertige elhagyta az udvar határait és elillant a végtelen utca rengetegjében, Arthuryal tettre készen egymásra néztünk, majd barátom megszólalt:
- Itt az idő! Cselekednünk kell. Ezekre még szükséged lehet. – azzal előhúzta a makulátlan, vörös kabátja belsejéből a láncos buzogányt, amivel már napok óta gyakoroltam a gyilkolást, majd elővette a zsebéből a félelemkeltő injekciót, tűt, ami a kamrából lopott az erős altatót tartalmazta. A kezembe nyomta a két halálos eszközt, majd folytatta szavait:
- Számitok rád, Leo! Menj, iktasd ki a bent szolgáló testőrt, hozd el azt a könyvet és innentől minden simán fog menni. Gondolj Alicere és menni fog! Hogyha bármi történik, értesítelek. Itt várok rád, barátom!
Ezután Arthur biztatóan megveregette vállamat, majd útnak indított. Kész voltam bármit megtenni a szabadulás érdekében, ezért a buzogányomat az övemre csatoltam, és a puszizó szerrel a bal kezemben, benyitottam az ismeretlen helyiség termébe. Miután megtettem befelé az első lépéseket, becsuktam magam mögött az ajtót és körülnéztem a rejtélyes könyvtárban. Végtelennek tűnő, királyi rezidenciának is megfelelő, terebélyes szoba fogadott. Hatalmas polcok díszelegtek előttem, amerre a szem ellát. Amint megpillantottam ezt a csodálatos, könyvekkel teli mennyországot, feltettem magamban a kérdést: 
- Mennyi tudás lakozhat ebben a sok, értékes iratban?
A tengernyi antik kötet vonzerejétől, egy pillanatra el is felejtettem eredeti célomat, de hamar észbe kaptam és elindultam a széles polcok között, megtalálni a boszorkányok szent okmányát. A fogyhatatlan bölcsesség termében barangolva, már kezdtem elveszíteni a reményt, hogy valaha is megtalálom azt, amiért idejöttem. Hirtelen, élesen szemlélve a körülöttem magasló tudományhegyeket, megpillantottam egy kisebb, szinte üres részleget az óriási teremben, amit körülvesznek a polcsorok. Ezen az apró helyen egy gondosan kifaragott, márványból készült állvány ékeskedett, a tetején egy hihetetlenül nagyméretű könyvvel, illetve egy egyszerű asztal, amelyen egy láthatóan szörnyen unatkozó, vörös egyenruhás testőr pihentette a fejét. Biztos voltam benne, hogy megtaláltam a számomra megfelelő könyvet. Kissé elfogott a félelem a lehetséges kudarcra gondolva, de a tudat, hogy talán még ma, szerelmemmel elhagyhatjuk ezt a rettentő helyet, bátorságforrásként szolgált az adott helyzetben. Nagy lélegzetet véve kisettenkedtem a biztonságot nyújtó könyvespolcok rengetegéből, majd lassan, lépésről-lépésre közeledtem a nekem háttal fekvő testőrhöz. Amikor már csak pár centiméter választott el az előttem pihenő ártatlan személytől, felemeltem a balkezemet és egy határozott lendülettel a férfi nyakába szúrtam az injekciót. Egy pillanatra felriadt a szúró fájdalomtól, majd rögtön elaludt. Megkönnyebbültem, hogy már csak egyedül maradtam a hatalmas könyvtárban. 
Odasétáltam a mellettem álló csillogó állványhoz, majd feltekintettem rá és elolvastam a rajta díszelgő kötet borítóját. Ez állt rajta: „Lamia Impérium 1204.” Megtaláltam a minden gondtól megszabadító kötetet és már csak annyi dolgom volt, hogy kiérve a helyiségből felolvassam a benne álló szöveget, ami felszabadítja Alice teljes hatalmát és az ő segítségével kijussunk az épületből. Mikor már megkönnyebbülten sétáltam volna ki az óriási terem falai közül, kezemben a boszorkányok ősi kódexével, megjelent előttem az, amire soha nem számítottam volna a kastélyban való tartózkodásom alatt: egy gyermek. Kék, rövid ujjú selyeminget, valamint fekete kosztümnadrágot viselő, tíz év körüli, szőke kisfiú alakja rajzolódott ki a szemem előtt. Nem tudtam, hogy megőrültem, vagy ez tényleg a valóság. A fiú megszólalt:
- Te ki vagy? Hol van anyu? – kérdezte félénken.
- Én Leonard vagyok. Sajnálom, nem tudom, hol az anyukád, esetleg, ha elmondod, hogy hívnak és elárulod az ő nevét is. – válaszoltam megzavarodottan.
- Tristan Vertige vagyok és az anyukám pedig Agatha . Három éve minden nap keresem, de sose találom. Apu mindig azt mondta, hogy már jobb helyen van, és már nem jön vissza, de én akkor is megtalálom! 
Úr Isten! Vertige gyereke beszél hozzám, miközben az apja lopott könyvével próbálok megszökni innen? Még azt sem tudtam, az úrnak családja van, nem hogy még a feleségét is minden bizonnyal eltüntette. Megdöbbentett a fejlemény, amit a kisfiú szájából hallottam, de valahogy mégis le kellett rázzam a terv sikeres végbevitele érdekében. Kis ideig gondolkodtam, majd beszélni kezdtem:
- Figyelj, te keresd továbbra is itt az anyukádat, én pedig kimegyek, megnézem a folyosón, és ha megtaláltam, értesítelek.
- Rendben. Szia. – válaszolt lelkesen a gyermek.
Miután kimagyaráztam magam a forró helyzetből, egyenesen a kijárati ajtó felé tartottam. Eddig viszonylag minden simán ment, ezért büszkén sétáltam ki a könyvtárból a második emeleti folyosóra, amikor olyan borzalmat láttam, amitől a kódex rögtön kiesett a kezemből és szinte én is összeestem. Arthur, a nemes, segítőkész bajtársam, a terem ajtajában feküdt egy nyílvesszővel a szívében. Mindig tiszta egyenruhája vértócsában úszott, szájával kapkodta a levegőt, Odasiettem hozzá, majd lehajoltam elé.
- Arthur, ne aggódj, bármi is történt, meg fogsz gyógyulni és kijutunk innen! Ne add fel! – kiáltoztam könnyben izzó szemekkel.
- Nem, te is tudod jól, hogy én már itt maradok – válaszolta iszonyatos köhögések közepette.
- Nem, nem hagyom, hogy meghalj, érted? Nem hagyom!
- Ne erőlködj, nekem már végem. Szeretnék még valamit kérni tőled, mielőtt… elmegyek.
- Mit az? Mondd, Arthur, bármi is legyen az!
- Öld meg azt a szemétládát és juss ki innen!
- Esküszöm, barátom, így lesz! – üvöltöttem, miközben végső búcsút vettem a legnemesebb embertől, akit ismertem.
Mihelyt kiejtettem ezeket a szavakat, Arthur szemei végleg lecsukódtak és sápadt arcán eluralkodott a nyugalom. Elveszítettem azt a személyt, aki nélkül talán még ma sem élnék. Ő volt a mesterem, a bűntársam és a barátom is egyben. Habár csak pár napja ismertük egymást, hihetetlenül szoros barátság alakult ki köztünk, aminek most vége szakadt. Leküzdve könnyeimet, felálltam Arthur dermedt holttestétől, majd eleget téve az akaratának, elindultam, hogy kiszabadítsam Alice-t. Jobb kezemben a kódexszel, a balban a buzogányommal, nekilendültem volna a halálos csatának egyedül, a kastély népe ellen, amikor a szörnyeteg az utamat állta. Jean Vertige, a kegyetlen, hidegvérű öldöklőgép, Alice nyakát szorongatva jelent meg előttem a könyvtár emeletén. Meglátván barátom gyilkosát, könnyező szemekkel rontottam neki az öregnek, őrült tekintettel és semmitől sem elriadva, amikor a semmiből előbukkanó testőrök kiragadták a kezemből a fegyveremet, majd hosszú kínlódás árán lefogtak. Elvették tőlem a megváltást hozó kötetet és Vertige elé hurcoltak. A szörnyeteg megszólalt:
- Szép húzás volt ez, Mr. Clayton, azt meg kell hagyni! Azonban, tudja, nem volt szép, amit tett, főleg azok után, hogy milyen engedékeny voltam önnel. Szinte már családtagként kezeltem, de maga elárult engem. Sejtettem, hogy tervelnek valamit ellenem, ezért is rendeztem meg ezt az álutazást, mindent tudni akartam és sikerült. Ez nem a legprecízebb terv volt, amiről hallottam, de első kísérletnek elmegy… Az értelmetlen próbálkozásainak a bűntársa itta meg a levét, de ne féljen, maguk is megkapják a büntetésüket a kis undorító barátnőjével együtt.
- Velem azt csinál, amit akar, de Alice nem tudott semmiről! Őt ne bántsa! – könyörögtem térdre borulva a gyilkosnak.
- Újabb hazugságok, Mr. Clayton, újabb hazugságok! Tudja, talán ezt az egy állítását el is hittem volna, ha nem fogtam volna el Miss. Lionst, miközben fel próbált lopózni magukhoz, a másodig emeletre. Kedves voltam magával, mindeddig a pillanatig, de egyszer nálam is bételig a pohár, és az pedig most van! Ahova most fog menni, ott lesz ideje elgondolkodni azon, amit tett. Fiúk, a bányába velük! – kiáltotta feldúltan Vertige.
Ezután az üresfejű testőrök megragadták a szerelmemet, majd engem is, és elindultak velünk lefelé a hosszú lépcsősorokon. Még nem tudtam, milyen sorsra számíthatok, mihelyt lehurcoltak az új ’’otthonomba”, de bármi is várt rám a jövőben, egyben biztos voltam: megtartom a Arthurnak tett eskümet, és egyszer, kijutok innen!
Amikor a bejárati ajtó széles küszöbéhez értünk, az egyik őr egy fényes, hosszú fémcsövet vett elő hirtelen a háta mögül. Meglendítette az eszközt, ami egyenesen a fejemet találta el és ez által mély álomba ringatott.
 
 
 
 
XIII. FEJEZET
 
A hatalmas ütés után, hosszú órákon át voltam eszméletlen. Amikor nagy nehézségek árán, iszonyatos fejfájás közepette ki sikerült nyitnom a szemem, ismeretlen helyen találtam magam. Egy apró, még a kastélybeli szobámnál is kisebb cella jéghideg, érdes padlóján ébredtem. Alig tudtam megmozdulni a testemen lévő millió horzsolás és seb miatt. Próbáltam visszaemlékezni arra, hogyan kerültem ide, de az utolsó zavaros kép a múltból, ami beugrott, a halálos fémrúd volt, amivel leütöttek. Újra tudatosult bennem, hogy nemrég vesztettem el a nemes szívű bajtársamat, Arthurt, aki nélkül, valószínűleg, örökké a kastély rabja leszek. A szemeim ismét megteltek könnyel. Szörnyen éreztem magam, fizikailag és lelkileg egyaránt. 
Kis idő múlva, kezdtek visszatérni az érzékeim. A kőkemény padlón feküdve, igyekeztem minél tágabbra nyitni a szemeimet, hogy részletesem megszemlélhessem a helyet. A szobának nem volt ablaka, szinte teljesen sötét volt. Az egyetlen beáramló fényforrás a mellettem levő rácsajtón keresztül szűrődött be. A helyiség falai egyeletlenek, durvák voltak, vályogból és földből épültek. A szobára, ahol gyengélkedtem, gond nélkül rá mondhattam volna, hogy egy barlang és senki sem tiltakozhatott volna. Az egyetlen kivétel, amiben eltért az ősemberek hajdani otthonától, hogy egy kevés bútorzat fellelhető volt benne: két kopott, félig-meddig törött szék, valamint egy faasztal. Az ajtótól baloldalra levő sarokba egy pár szakadt pokróc volt ledobva. Hirtelen arra létem figyelmes, hogy szövetdarabok alatt valami mozog. Felálltam a kényelmetlen padlóról, majd odasántikáltam. Közelebb hajoltam a pokrócokhoz, majd észrevettem a lényt, aki akaratlanul rémített meg. Alice volt. Fényes, fekete haja iszonyatosan össze volt kócolva, a ruháit szinte teljesen összetépte valaki, de még így is gyönyörű volt. Egészen biztosan őt is leütötték, hiszen más módon nem hittem, hogy ebben a jeges veremben el lehet szenderedni. Alice forgolódott a hideg földön, nem akartam felébreszteni. Lassan, óvatosan leültem mellé és teljes csöndben csodáltam, ahogy alszik, amíg egy váratlan, iszonyatos csengés fel nem riasztotta őt az álmából. Megfordultam, hogy megtudjam, mi keltette ezt a szörnyű dübörgést és megláttam őt. Maga az emberbőrbe bújt ördög, Jean Vertige állt a cella előtt és széles kardjával ütötte a rácsajtót.
- Jó reggelt, drágáim! Jól aludtak? – kérdezősködött, démoni mosollyal a száján az úr.
- Hol vagyunk, Vertige? Hova hozott minket, maga elmebeteg? – kiáltottam rá, ahogy csak a telt erőmből.
- Mr. Clayton, nem hiszem, hogy így illik beszélni azzal, aki tetőt ad a feje fölé, de mivel ennyire kíváncsi, szívesen válaszolok magának. Önök a Vertige birtok promicinbányáiban tartózkodnak. Nem érdemes többet mondjak a helyről, a kis drága munkások úgyis megismertetik magukat vele. Annyit szerettem volna csak közölni magukkal, hogy életük többi részét itt fogják eltölteni. Mr. Clayton, nincs oka szomorkodásra, hiszen az elkövetkező hónapokat Miss. Lionssal töltheti és év végéig lesz alkalma elbúcsúzni tőle. Sétáljanak, szórakozzanak. Oh, és Miss. Lions, ne feledje: Közeledik a vég! azzal Vertige hangosan felnevetett és el is tűnt a cellánk ajtajából.
Nem tudtam szóhoz jutni. Újabb zsákutcába kerültünk, ahonnan esélytelen volt visszatalálni a szabadba. Rájöttem, hogy ez a hely volt az, amelyről Arthur barátom mesélt a halála előtt, és hogyha még ő sem ismert kiutat innen, mi még úgysem fogunk találni, de kötött az esküm. Megfogadtam bajtársamnak, hogy végzek Vertige-l és kiszabadulok erről a szörnyű helyről, ezért valamit ki kellett eszeljek. Időm nem sok volt, párhónap állta rendelkezésemre, új tervet kiötleni és megvalósítani, de sajnos Alicen kívül senkire se számíthattam a még ismeretlen, félelmetes helyen. 
Miután már nem hallatszottak Vertige léptei az ajtónk előtt, szerelmemhez fordultam, majd átöleltem úgy, mintha ezer éve nem láttam volna. Ezután egyenesen a csodálatos szemeibe néztem, majd rámosolyogtam, mintha azt próbálnám vele elhitetni, hogy nincs semmi baj. Tulajdonképpen, amikor Alicevel kettesben voltunk, néha valóban úgy éreztem, hogy most már minden jobbra fog fordulni, de később kiderült, hogy mindig tévedtem. Most azonban ki kellett élvezzem az együtt töltött közös perceket, hiszen nem tudhattam, mikor veszik el tőlem újra. Az egyetlen jó dolog, mióta Cambridgeből az volt, hogy Alice belém szeretett, minden egyéb tevékenységem sikeressége füstbement: hiába iktattam ki Calebet a Brightonba tartó vonaton, mert pár perc múlva engem is megvertek, hiába próbálkoztam kiszabadulni a kastélyból, mert semmi esélyem sem volt rá és hiába ismerkedtem meg a világ legnemesebb szívű emberével, akit még barátomnak is neveztem, hogyha Vertige megfosztotta őt az élettől. Felfogtam, hogy mennyi szörnyű dolog történt velem az utóbbi időben, de most nem szabadott elhagyjam magam. Alice mellett kellett legyek, hogy vigyázzak rá és megvédje. Tudtam, hogy ki kell, szabaduljak innen, nem csak magam, hanem a szerelmem és a Arthurnak tett ígéretem miatt is.
- Ne aggódj kicsim, még semmi sincs veszve. – szólaltam meg bátorítóan.
- Tudom, Leo. Tudom, hogy te ki fogsz szabadítani bármi áron, hiszek benned. Szeretlek.
Amint a kedvesem kimondta ezeket a szavakat, az ajtó előtt egy hatalmas, sötét alak jelent meg és takarta el a szobába beáramló fényt. Nem tudtuk ki ez, és mit akarhat. A rejtélyes ismeretlen elővett egy kulcsot a zsebéből, kizárta a cella ajtaját és lassan, nyugodtan besétált elénk. Egy nálam két fejjel magasabb, izmos középkorú harcedzett barna férfit szemlélhettünk meg a szerelmemmel. Egy hajszál sem torzította csillogó, kopasz fejét, egyenletesre igazított körszakálla vérbeli motoros benyomását keltett bennem. Koszos, fehér munkásinget, valamint barna bársonynadrágot viselt, látszódott rajta, hogy nincs könnyű dolga e helyen. A tekintete hideg volt, nem lehetett belelátni a fejébe. Nem tudtam, hogy mit akar a mi frissen kiadott cellánkban, de a legértelmesebb gondolat, ami a fejemben forgott, hogy Vertige küldte őt valami okból. Rögtön Alice elé léptem, ezzel védeni próbálva a rémisztő óriástól, de ekkor a férfi nevetni kezdett:
- Ne izgulj, pajti, nem bántani jöttem titeket. Hallottam, új foglyok érkeztek, ezért gondoltam meglátogatom őket. Csak nem képzelted, hogy valamiféle gyilkos áll előtted, barátom, he? – szólalt meg a fickó, majd ismét kacagni kezdett.
Valamennyire én is megnyugodtam, látván, hogy a férfi békés szándékkal jött, ezért visszaléptem Alice elől és válaszoltam a kérdésére.
- Ne haragudj, már mindenhol az ellenséget látom. Leonard Clayton vagyok, ő itt pedig a barátnőm, Alice Lions. - mutattam rá jobboldalamon álló kedvesemre. 
- Kivel van szerencsém megismerkedni? – nyújtottam kezemet a számomra ismeretlen alak irányába.
- Gerhard Stone vagyok, a hely főbányásza, leltárosa és gondnoka. De inkább ti meséljetek magatokról. Hogyan sikerült ilyen fiatalon tönkretennetek az életeteket?
- Úgy történt az egész, hogy pár hete a kastélyba csalták a barátnőmet, mivel boszorkány leszármazott, én pedig a látogatására indultam és Vertige rabul ejtett. Tegnap reggel szökéssel próbálkoztunk, de sajnos az kudarcba fulladt, ezért az öreg ide hurcoltatott minket. 
- Hát, nem semmi, amit mondasz, pajti. Őszintén sajnálom, hogy már ettől a kortól itt kell, raboskodjatok, de nincs mit tenni. – válaszolt elkeseredetten a főbányász.
- De van! Mindig van mit tenni! Mielőtt idehoztak minket, megígértem a haldokló társamnak, Arthurnak, hogy bármi áron ki fogok innen jutni, és tartom a szavam! Csak át kell jussunk a dolgok nehezén és a végén már könnyű lesz a szabadulás, eső nélkül szivárvány sincs. 
- Azt mondtad, hogy Arthur? Arthur Locke, kastélybeli testőr? – kérdezte kíváncsian Gerhard. – Annak a kölyöknek aranyból van a szíve!
- Igen, róla. Talán ismerted?
- Hogy ismertem-e? Ő volt a legjobb pajtim, amíg az a szemét le nem küldött ide dolgozni. Azt mondod, meghalt szegény?
- Sajnos igen. A szökési próbálkozásunk közben találta el Vertige egyik nyila és még mindig nem sikerült teljesen feldolgozzam. – mondtam, fejemet lehajtva a föld felé.
- Hogyha Arthurnak tettél ígéretet, azt bizony illik megtartanod, pajti. Ha lehetne, én is segítenék nektek a szabadulásban, de mi hárman éhez, kevesek vagyunk, a többi bányász pedig már teljesen elveszítette a reményt és képtelen lenne szembeszállni a ház urával. 
- Ezen változtathatunk! Vigyél el hozzájuk, majd én lelket verek beléjük. Kijutok innen, még az idén, ha addig élek is! – feleltem lángoló szemekkel és végtelen lelkesedéssel.
- Most épp jó lenne az időzítés, mindenki az ebédlőben van. Hálát adok az égnek, hogy rátok találtam, pajtikáim! Talán most először, hosszú évek után, újra meglátom a napvilágot! Irány a kantin! 
Az újonnan megismert szövetségesünk rögtön sarkon fordult, kirohant a szobából, majd intett, hogy kövessük. Azt éreztem abban a pillanatba, hogy nekünk is éppen annyira szükségünk van rá, mint neki ránk. A cellából kilépve egy hosszú, fáklyákkal kivilágított folyosóra értünk. Hamar feltűnt nem csak nekem, hanem Alicenek is, hogy ez a része a Vertige birtoknak jóval eltér a kastély csillogásától. Az egész folyosó egy földbevájt, sötét barlang. A padlón levő porba szinte teljesen belesüllyedt a lábam, a falakból néhol kisebb-nagyobb sziklák álltak ki. Ezen végigsietve egy teremben találtuk magunkat, aminek még csak ajtaja sem volt. A helyiség a kastély kantinjában levőhöz hasonló bútorzattal volt berendezve, de minden másban különbözött tőle. A tisztasági körülmények messze le voltak maradva a megszokott kantin színvonalától. Minek is építtette volna ki az öreg ezt a porfészket, hogyha úgyis csak rabok járnak ide… a terem tele volt nagydarab, borzos, izzadt férfiakkal, ők voltak a bánya munkásai. Ezek az emberek lélegzés nélkül tömték magukba a jól megérdemelt ebédet, mint néhány kiéheztetett kóbor kutya. Szinte azonnal észrevettem, hogy egy egyenruhás testőr sem felügyelt a térségben, a dolgozók teljesen magukra voltak hagyva egész idő alatt, amit furcsának találtam. Új idegenvezetőnk, Gerhard, kapkodva szétnézett a hatalmas helyiségben. Abban a pillanatban, amint talált egy üres asztalt, odarohant, majd hirtelen felugrott rá és üvölteni kezdett:
- Pajtikáim! Eljött hát a mi napunk! Hamarosan kiszabadulhatunk ebből a börtönből, hogyha mellém álltok. 
- Ez már megint hülyeségeket beszél! Szedje már le valaki onnan a szerencsétlent! – kiáltották hitetlenkedve a bányászok.
Láttam, hogy sorstársamra nem hallgatnak a beosztottjai, ezért nekem kellett cselekednem.
- Gerhard, másszon le onnan! Majd én elintézem. – súgtam neki diszkréten. 
Mr. Stone leszállt az asztalról, átengedve nekem a helyét. Gyorsan felpattantam a poros bútordarabra és körülnéztem. Mindenki engem bámult. Egy pillanatra elillant a bátorságom, de nagy lélegzetet vettem és beszélni kezdtem a számomra ismeretlen férfisereghez:
- Hé, emberek! Hallottátok a főnöküket! Nemsokára kijutnak innen mindnyájan! 
- Ki ez a kölyök? Mit pattog itt nekünk? Úgy se érti, mi folyik itt… - válaszolta néhány reményvesztett munkás.
- A nevem Leonard Clayton és azért jöttem, hogy kiszabadítsam a szerelmemet! Tudom, maguk mind azért kerültek ide, mert meg akartak menteni valakit, aki számukra fontos. Nem gondolják, hogy az a személy azt szeretné, hogy épségben hazajussanak? Ugye, innen mindenkinek van családja? Nem hiszik, hogy harcolniuk kellene, azért, hogy újra láthassák a szeretteiket? Hogy ismét átölelhessék a gyerekeiket? Szerintem mindenki tudja innen, hogy milyen nehéz önöknek, de attól még nem szabad beletörődniük abba, hogy fogságban éljék le az életüket! Küzdjenek a végsőkig, vívjunk együtt élet-halál harcot Vertige-l és fosszuk meg attól, amit elvett tőlünk is. Együtt legyőzhetjük a kastély testőreit és ti visszatérhettek a családotokhoz és új életet kezdhettek. Tudjátok, a barátom, Arthur Locke, akit talán néhányan ismertek, az életét adta a szabadulásomért és az utolsó kívánsága az volt, hogy vigyem végig, amit elkezdtem és jussak ki ebből a szörnyű helyről. Biztos vagyok benne, hogy most mindenkinek ebből a teremből sok sikert kíván és vigyáz ránk az égből, tehát ne okozzunk csalódást neki! Húzzunk el innen, barátaim! 
Miután elprédikáltam minden mondanivalómat a fáradt dolgozóknak, csak szótlanul álltam az asztal közepén és vártam a beszédem eredményét. Kezdtem elveszíteni a reményt, úgy éreztem, hogy még csak nem is érdekelte az embereket semmi, abból, amit mondtam, vagy talán engem is őrültnek tartanak, mint szegény Gerhardot. Pár pillanatig síri csend uralkodott az ebédlőben, majd az emberek hihetetlen módon, valami elképesztő dolgot tettek: tapsoltak. Szó nélkül néztek rám, az ismeretlen bohócra, aki új esélyt hozott az életükbe. Most se tudom miért tapsoltak, soha nem is kérdeztem rá, de nekem elég volt a munkások álmokkal teli csillogó szemének látványa ahhoz, hogy rájöjjek: már csak egy jó terv kell.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
XIV. FEJEZET
 
 
  A kantinban tartott sikeres beszédet követően igyekeztem megismerkedni új lakásommal, mert tény, hogy ezt a sötét, nedves helyet otthonnak nem nevezhettem. Alice a történtek után nagyon kimerült volt, ezért a nap nagy részét a szobánkban töltötte, mivel új barátomnak, a főbányásznak sikerült egy ágyat szereznie a számunkra. Szívesen maradtam volna vele én is, viszont muszáj, volt informálódjak a környékről és az itt dolgozó emberekről.
  Gerhard Stone, a bányászok egyik legbölcsebb egyénisége több napon keresztül, lelkesen mutatta be a bányák minden zugát. Megmutatta nekem a kantin melletti konyhát, az egyenruhatárat, valamint a fürdőt is, ami úgy nézett ki, mintha pockok tartanának bennük medencés bulit. Stone büszke volt rá, hogy itt ő a legtekintélyesebb munkás, akire a többiek nagy része felnéz. Sajnos ő sem volt a legragyogóbb elme, akivel találkoztam, de a szíve a helyén volt, és az büszkeségében sem szerettem volna kárt tenni azzal, hogy beleszólok a történeteibe, hiszen egy ehhez hasonló helyen áldás az embernek egy pillanatnyi lelkesedés is. Így hát végighallgattam az óriás véget nem érő meséit, remélve, hogy majd azok engem is felvidítanak. Stone pajtásom mesélt mindenről, ami eszébe jutott. Egyszer, amikor a déli folyósón sétáltunk végig, hogy leltárt tarthasson a promicin raktárban, részletes ismertetőt tartott nekem a bányák dolgozóiról:
- Pajtikám, nem is tudod te, mennyi őrültség történik itt, sőt, mennyi őrült van bedugva ebbe a pocoklyukba, és az idő múlásával mindenki csak hülyébbé teszi a másikat.
Nem szóltam semmit, tudtam, hogy úgysem áll be a szája és folytatni fogja a mesét…
- Látod azt a bejáratot ott, a műhellyel szemben? – mutatott vastag karjával a tőlünk pár lépésre levő mély üregre a falban.
- Ja. Miért, mi van ott? – kérdeztem megjátszott érdeklődéssel. Nem mintha nem kedveltem volna szegény Stonet, de most épp jobb dolgom is volt annál, minthogy ajtókat nézzek. Szökési terven gondolkodtam.
- Ott, pajtás, kupleráj van. Oda jár a sok ö… langyos bányász, ha kényeztetésre vágyik, de én be nem tenném oda a lábam, még öt másodpercre sem!
- Kupleráj? De az hogy a francban lehet, mikor én még egy nővel sem találkoztam Alicen kívül, amióta itt vagyok?
- Azért nem találkoztál nővel, mert nem is nagyon akad itt olyan! Akik abba a helyiségbe járnak, mind buzik. Elvesztették minden hitüket a szabadulásban és emberi kapcsolatokat kerestek, hogy ne őrüljenek meg. Így egymáson istentelenkedve szereznek maguknak örömet pár percig. Így élik túl ezeket a körülményeket.
Amikor ezt meghallottam az öreg Gerhard szájából, azt hittem leesik az állam. Nem volt nekem az égvilágon semmi bajom a melegekkel, de egy ilyen váratlan információtól szerintem még a legközömbösebb ember szíve is nagyot dobbant volna. Alig jutottam szóhoz, de valamit már mondanom kellett szegény Stone-nak, hogy ne tűnjek érdektelennek. Nem sokat tudtam mondani, de a kidülledt, álmélkodó szemem biztos elárulta a megdöbbenésemet. Végül, miután pár másodperc néma bámulás után összegyűjtöttem a gondolataimat, és megfogalmaztam magamban valami értelmes mondatot, kinyílt a szám és annyit mondtam.
- Basszus! 
- Basszus bizony! – felelt elmosolyodva az új cimborám. – Történnek itt fura dolgok, pajtikám, ezek ellen nincs mit tenni. Egyrészt megértem ezeket a szerencsétleneket, mert átérzem a szenvedésüket, de én inkább puskacsövet dugnék a torkomba, minthogy engedjem, hogy seggbe… pfoajj! Drága jó Istenem, hová jutott ez a világ? – tört ki lázadva, csalódottan a bányászok példaképe. 
Eközben lassan odaértünk a promicin raktárhoz, ahol Gerhardnak dolga volt. Eltűnődtem magamban: mennyi kitartás és hit lehet ebben az emberben? Raktárakban dolgozik, irányítja a bányászokat, foglalkozik a rabokkal… és mindent a semmiért tesz, mert itt ugyan se fizetést nem kap, sem semmiféle egyéb jutalmat. 
Stone nem engedhetett be a raktárba, mert állítólag a szabályzat egyedül csak a leltárfelelős munkás léphet be és ő is csak szigorúan heti egyszer, hétfőn 14:00 és 16:00 között, mintha nem lenne egyformán sötét a bányában a nap minden órájában. Nem értettem mire való ez a nagy elővigyázatosság, ezért rákérdeztem új barátomra. Társamnak nem nevezhettem őt, mivel csak szegény Arthur érdemelte ki ezt az elnevezést a szememben, és most, hogy ő nincs, már senki nem méltó rá.
- Hé, Stone! Miért őrzik ennyire a raktárt? Ki akarna az innen promicint lopni, hogyha úgysem viheti sehova és a bányában sem veszi hasznát? – kérdeztem értetlenkedve.
- Hát a fertőzöttek miatt…- válaszolta, mintha nekem négy itt töltött nap után tudnom kellett volna mindent a bánya életéről.
- Fertőzöttek? Milyen fertőzöttek? – nem értettem semmit, abból, amit magyarázott.
- Bocs, pajti, most mennem kell, mert nem lesz időm elkészíteni a leltárt. Holnap mindent elmesélek, most menj vissza az északi részlegre, pontosan azon az úton, amelyen jöttünk. Ha más úton mész, az veszélyes lehet. Légy jó!
- Jó munkát! –szóltam, azután sarkon fordultam és indultam vissza a cellám felé.
 Már idegesített a sötét folyosók végtelennek tűnő sorozata, a gondolat, hogy Isten tudja, mikor fogom érezni a levegőhűsítő csiklandozását, a nap sugarainak bizsergető simogatását. Hiányzott az erdő illata, ahová minden évben eljártunk szórakozni a többiekkel. Emlékszem, Ted minden alkalommal madarakat akart lőni, hogy aztán megsüssük őket, de végül mindig megsajnálta őket.  Sam egész éjjel Jennyre próbált nyomulni, hogy ne ezáltal elrejtse, hogy valójában meleg. Alice kedvenc helye volt az erdő. Ő imádta azt a helyet, imádta a természetet, a felszabadító, korlátlan terek csendjét, a nyugalom harmóniáját és sosem akart visszamenni Prestonba. Mindig azt mondta: „Az ember alapjában véve jó, de ahogy kikerül a természetből, a lelke elértéktelenedik. Csak a természetben lehetünk olyanok, amilyennek teremtettek minket.” 
Vidám napokat töltöttünk abban az erdőben, tudom, hogy mennyire egyedül éreztem magam ott, mégis milyen boldog voltam. Nem igazán foglalkoztam a többiekkel, csak élveztem az egyedüllétet, a szabadságomat. De szép emlékek ezek, kár, hogy a pokol porában bandukolva jutnak eszembe! 
Nem sokkal az után, hogy visszafelé indultam az apró szobámba a déli részlegről, nosztalgiámat női hangok, vagy inkább nyögések sorozata zavarta meg. A folyosó egy elágazásban végződött: a nyögések jobb oldalról hallatszottak, a szobám pedig az ellenkező irányban volt. Eszembe jutott, hogy Gerhard megtiltotta, hogy letérjek az útról, mert állítólag veszélyes, de korábban azt is mondta, hogy Alicen kívül nincsenek nők a bányában, én pedig női hangot hallottam. Tehát Gerhard nem mondott nekem igazat, hazug ember parancsát nincs értelme figyelembe venni, különben is: talán szegény nő segítségre szorul valamiben.
A főbányász utasításait figyelembe nem véve letértem hát a biztonságos útról, hogy kielégítsem a kíváncsiságomat. Lassan, ahogy egyre közelebb értem a célomhoz, kirajzolódtak a megpillantott nő vonásai a fáklyák nem éppen erős fényének köszönhetően. Szörnyen nézett ki szegény asszony. Körülbelül negyven éves lehetett, de valamilyen kórság iszonyatosan elcsúfította a bőrt a végtagjain, a ruhája piszkos, a fekete haja ápolatlan és kócos volt. Hófehér arcáról nem rejthette el a gyötrődés és szenvedés nyomait. Sokkal soványabb volt az itt élő bányászoknál, pedig azok is éppen eléggé éheztek. A nő már a lábán sem tudott állni, egy sziklának támaszkodva feküdt a porban. A látványától megrémültem, de meg kellett tudnom, hogy mi történt vele és vajon, hogy segíthetek rajta. Leguggoltam mellé és megkérdeztem:
- Asszonyom, rosszul érzi magát? Segíthetnék valahogy önnek?
A nő lassan felém fordította a fejét, égszínkék tekintetével megvizsgált, majd elfojtva a fájdalmait a szemembe nézett, majd rekedt hangon hozzám szólt:
- A fiamat akarom, a kisfiamat! Hol van a kisfiam?
- Sajnálom hölgyem, de itt még egy gyerekkel sem találkoztam. De maga segítségre szorul, engedje meg, hogy elvigyem az északi részlegre, ott majd találunk magának egy orvost.
- Te csak folytasd az utadat, Leonard. Vidd végbe, amit elkezdtél, de óvakodj a kígyótól. Ő a gonoszság megtestesítője, óvd magad és hozd vissza a fényt a kastélyba.
Nem tudtam, hogy az asszony honnan ismeri a nevemet, de épp eléggé megrémített ahhoz, hogy rögtön eltűnjek onnan. Amilyen gyorsan csak tudtam, hátat fordítottam az őrült nőnek és visszasiettem a cellám felé vezető úton.  Néha még hallatszódtak a nyögései, valamint a kisfia keresése, szólítgatása, de ez most már még inkább ösztönzött a menekülésre. Gerhardnak mégis igaza volt, furcsa dolgok történnek itt. A szobámhoz tartva éreztem, hogy egyre jobban elgyengülök, szédülni kezdtem és alig tartott meg a lábam. Miután nehezen visszaértem, rögtön lefeküdtem egyszerű fáradtságra gyanakodva. Alice már aludt, ezért nem ébresztettem fel. Egyre csak a kígyón járt az eszem, amiről az asszony beszélt. Végül elaludtam.
  Másnap még gyengébbnek éreztem magam, ezért behívtam Gerhardot a szobámba, aki megpróbálta kideríteni, vajon mi bajom lehet. Elmondtam neki, hogy a tegnapi kijelentésében tévedett az itt élőket illetően, hiszen én találkoztam egy nővel, aki a fiát kereste. Amint ezt a barátom meghallotta, a fejét fogta és mintha felrobbant volna a feje az idegességtől:
- Te tényleg ennyire hülye vagy, vagy csak csinálod? Szerinted viccből mondtam, hogy ne menj le az útról? Mert kurvára nem!  Az egyetlen út, ahol az a dög nem mer mászkálni, mert fél, hogy elkapjuk. Pajtikám, szerencséd volt találkozni Mrs. Vertigevel, személyesen, bárcsak ne találkoztál volna! 
- Micsoda? Az öreg bezárta a saját feleségét? – kérdeztem hitetlenkedve. 
- Nekem ez már nem meglepő, ismerve őt. Állítólag a felesége félig-meddig boszorkány, egyszer pedig azon kapta őt a nagyúr, hogy az egyik áldozatát próbálja megszöktetni. Ezért a bányákba zártatta, az asszony pedig az gyermekétől távol, bekattant. Ezután elkapta a fertőzést is, ami csak súlyosbított a helyzetén, és nem engedi, hogy segítsünk rajta, csak összevissza járkál a folyosókon a fiát keresve.  Ha valaki az útjába kerül, azt akaratlanul is megfertőzi, elkapni pedig lehetetlen, mert a bányászok is félnek tőle.
- És mi ez a fertőzés, amit elkaptam tőle? Ez gyógyítható? – kérdeztem gyenge, rekedt hangon.
- Remélem, hogy még nincs késő hozzá pajti, de ide már Humera lesz szükség. – mondta aggodalommal teli arckifejezéssel.
 
 
 
 
 
XV. FEJEZET
 
 
  Ezután az óriás a karjaiba vett, mint ahogy az ifjú férjnek szokása átvinni a szerelmét az új ház küszöbén, Gerhard úgy sietett velem egészen egy helyiségig, aminek bejáratán, érdekes módon ajtó is volt. A szemeimet már alig tudtam nyitva tartani, a végtagjaim lebénultak, nem reménykedtem a gyógyulásban. Kezdtem beletörődni a gondolatba, hogy rabként, fogságban fogok meghalni, úgy, hogy az ittlétem semmit sem könnyített az dolgozók sorsán. Már minden elveszett. Tudtam, ha meghalok, Alice-t kivégzik, a bányászok pedig örök rabságban maradnak. Volt akaratom, szerettem volna talpra állni és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mintha az átkozott asszony nem fertőzött volna, meg valami Isten tudja milyen kórral, de a lábaim már nem mozogtak, így a reményem is elveszett. Szegény Alice azt sem tudja, hogy történt velem valami, hisz átaludta a történteket, sőt, szerintem most is alszik. Vajon miért pihen ennyit? Talán az ő reménye is odalett, vagy lehet, hogy csak nagyon fáradt? Nem tudom, de valószínű, hogy a halálomat is végig fogja aludni, mert érzem, hogy már nem sok időm van hátra.
Megrémültem a halál gondolatától, bármire képes lettem volna az életben maradásért, de még inkább azért, hogy ha meg is halok, legalább a szabadban hunyjam le örökre a szemem, otthon, a Meling’s Woodban, a kedvenc tölgyfám lombjai alatt. Ekkor felvillant előttem a kígyó, majd a keresztes pók, amit megevett, az, hogy vajon ez jelentett-e valamit. Vajon figyelmeztetni akart valamire? Talán ha jól értelmeztem volna a mondanivalóját, nem kerültem volna fogságba? Nem volt már se erőm töprengeni ezen, Gerhard egy hordágyra fektetett és elkiabálta magát:
- Hume! Új beteget hoztam!
Szinte azonnal, siető léptek hallatszottak a szemközti szobából és pillanatokon belül egy rémisztő külsejű, ősz szakálas, középkorú férfi nézett le rám kíváncsiskodóan. Tekintete enyhén közömbös, szeme vakítóan csillogó kék volt, amint érdeklődően kísérte végig a szenvedésemet. Pár perc merengés után megszólalt:
- Stone! Mi a frászért hoztál ide még egy idiótát? Már unom őket kezelni, inkább szólj a műhelyben, hogy kezdjenek koporsókat faragni, legalább kevesebb dolgom lesz.
Amint ezt kimondta, a félelem még jobban eluralkodott rajtam. Miféle ember ez? – kérdeztem magamban.
- De hiszen azt se tudod, mi a baja! – felelt Gerhard ideges hangon
- Nem a frászt nem tudom. Idióta, az a baja. A bokája be van dagadva, de nem jajgat miatta, ami arra utal, hogy nem is érzi a lábát és szerintem egy huszonéves kölyöknek nem így néz ki a bőre sem, hacsak nem ez az új divat a bányászok körében. Mindkét szeme alatti rész be van kékülve, ami ugyancsak tünetnek tudható, kivéve, ha nem kezdett el mostanában bokszolni, amit kötve hiszek. Vertige nője, az a ribanc fertőzte meg ezt is. A fertőzés túlságosan elterjedt. 4 kapszula antianyagra lesz szükség. Stone, hozd ide a másik szobából!
- Hume, te megőrültél. 4 kapszulától teljesen bekattanhat szegény pajtikám! Nem lehetne kicsit kevesebbet beadni neki? 
- De, lehetne, de attól még kicsit meg is halna. Stone, elhiszem én, hogy te egy zseni vagy, de most csak hallgass és hozd a szert!
Miközben Gerhard elrohant keresni az antianyagot, faggatni kezdtem a kezelőmet:
- Mondja már el nekem is valaki, hogy mi ez a fertőzés! – próbáltam kiabálni, de csak rekedt hang jött ki a torkomon.
- Te új vagy itt, igaz, kölyök? Gondolom annyit tudtál már eddig, hogy a promicin nem a legbiztonságosabb kőzet a világon. Ez egy radioaktív anyag, és annak ellenére, hogy itt mindenki immunis a belőle készített transzba ejtő vegyszer hatására, a kőzet káros sugárzására nem ellenállóak.  A kórt minden itt dolgozó bányász elkapja egyszer az életében, de többnyire én meggyógyítom őket. Ezeket az embereket általában nem éri nagy mennyiségű sugárzás, ezért könnyebben kikezelhetőek, ha időben jelentkeznek nálam. Aki nem jelentkezik, annak idővel addig fajul a betegsége, ameddig Vertige feleségéhez hasonlóvá válik, ha addig nem hal meg. Te nagyon megbetegedtél, és mivel semmit sem tudsz a fertőzésről, gyanítom, hogy vagy nagyon idióta vagy, vagy csak nem rég kerültél ide. 
- Új vagyok itt. – válaszoltam gyengén.
- Ezek szerint igazam volt. Téged is az a ribanc fertőzött meg.
- Miért? Fertőzött meg másokat is? – kérdeztem érdeklődve.
- Én vagyok rá a példa. Az én esetem súlyosabb volt, mint a tiéd, a végtagjaimat ugyan már érzem, de a fájdalom még mindig megmaradt bennük. Naponta 2 kapszula antianyagot kell, beadjak magamnak, hogy elviselhető legyen. Úgyis elkapom egyszer azt a ribancot! – tört ki dühöngve az orvos.
Nem volt időm szóhoz jutni sem, Gerhard visszasietett, kezében, négy kapszulában, amelyek valamilyen élénkzöld színű folyadékkal voltak megtelítve. Hume kezébe nyomta őket, majd figyelmesen várta, hogy az mit fog cselekedni. A nem éppen szokványos gyógyítóm felbontotta az egyik kapszulát, a zsebéből egy hosszú injekciós tűt húzott elő, teleszívta a zöld anyaggal, majd megfordított és sietve a hátamba döfte azt. Iszonyatosan fájdalmas volt, amint a hideg, éles fémdarab átszúrja a bőrömet és a hátamba nyilak, de nem ellenszegülhettem, hisz mozdulni sem tudtam. 
- Ne ijedj meg kölyök, most elalszol, a többit érezni sem fo… - ennyit értettem Hume mondanivalójából, mert hirtelen kábulni kezdtem, a szemem pedig akaratom ellenére lecsukódott és mély álomba zuhantam. 
A Hume által beadott szernek köszönhetően alvás közben megszűnt a fájdalmam, így pihenni tudtam. Ismét álmodtam, a kígyóról, amely végigkísérte életem elmúlt egy évét. A látomásom már nem erdőben, hanem a puszta sivatagban játszódott. A perzselő homoktakaró alatt millió apró keresztes pókot láttam, amelyek békében éltek. Eltávolodva a külvilágtól, semmi nem zavarta őket, de hirtelen megjelent az álnok, gyilkos kígyó. A ravasz hüllő áttörte magát a homokon, egyenesen a pókok elzárt otthonába, majd annyi mérget fecskendezett a földalatti üregbe, hogy megtelítette azt, megölve az összes pókot.
Szörnyű rémálomként éltem át a látomást. Még mindig kicsit kábultan, felriadtam és a meglepetésemre a saját, hitvány cellámban találtam magam, abban az ágyban feküdve, amit cimborám, Gerhard szerzett nekem. Szédülten körülnéztem a szobában, mire megpillantottam magam mellett Alice-t. Szótlanul ült az ágyunk sarkán, kisírt szemekkel, aggodalmas tekintetet vetve rám. Amikor észrevette, hogy felébredtem, a remény szikrája csillant fel benne, megkönnyebbülten elmosolyodott, majd hozzám szólt:
- Szia, édesem. – csak ennyit tudott mondani, más mondat nem csúszott ki a torkán.
- Szia, Alice. Nagyon hiányoztál. – feleltem halkan.
- Te is nekem, Leo. Tudtam, hogy fel fogsz ébredni. – tényleg tudta, de erre csak később jöttem rá.
- Mennyi ideig aludtam? 
- Két napig.
- Jézusom! Akkor ezért vagyok ennyire éhes! Történt addig valami említésre méltó?
- Vertige rengeteg élelmet küldött nekünk. Ha úgyis éhes vagy, gyere, felsegítelek és elmegyünk a kantinba. Ma lesz az első kiszolgálás.
- Új élelem? Még hozzá rengeteg? Mi ütött a nagyúrba? – gondolkozni kezdtem Vertige lehetséges szándékain, sejtettem, hogy valami itt nem stimmel.
- Mindenki azt mondja, hogy azért kaptuk az adományt, mert mostantól többet fogja dolgoztatni a bányászokat és szeretné, hogy jó erőnlétben legyenek. A déli részleg már fél napja megkapta az adagját, de mi csak most kerültünk sorra.
Valami itt akkor sem stimmelt. Nagyon nem. Az a vénember volt a legkegyetlenebb és veszélyesebb alak, akivel találkoztam, az ilyenek nem sajnálják meg a jónépet, biztos tervel valamit az öreg. De mit? Miért küldene hirtelen annyi ételt a bányászoknak, miután évekig dolgoztatta őket és éppen csak annyi táplálékot biztosított nekik, hogy ne haljanak éhen? Min jár az eszed Vertige, te mocskos kígyó? Kígyó! Ez az! A Vertige család címerén kígyó található, kereszttel a szájában. Az álmomban pedig kígyó öli meg szegény pókokat. A nagyúr a kígyó, a bányászok pedig a pókok. Tehát ki akarja irtani a bányát! A hitvány gyilkos! De én ezt akkor sem engedhetem! Ezeknek az embereknek nem szabad bezárva meghalniuk, hiszen eddigi csak a szabadság eszménye éltette őket. 
- Alice, segíts, felkérlek, vigyél a kantinba, amilyen gyorsan csak tudsz!
- Mi történt, édesem? Mi jutott eszedbe?
- Csak menjünk már, mindjárt megtudod!
Alice segített talpra állnom, majd erősen sántítva, a vállába kapaszkodva siettem a kantinba, hogy megakadályozzam Vertige tervét.  A munkások nagy része épp most lépett be a terembe és várták, hogy végre ételt kapjanak. 
 Amint én is bejutottam, átbotorkáltam az asztalok között, majd nem törődve gyengeségemmel, torkom szakadtából üvölteni kezdtem, hogy mindenki jól halljon:
- Emberek! Senki sem ehet semmit abból, amit Vertige küldött mára! Mindent meg kell semmisíteni az új ételszállítmányból! – beszéltem, de a fáradt tömeg értetlenül nézett rám.
- Miről beszélsz, kölyök? Tizenkét éve döglök itt, de jó kaját még az óta sem láttam ezen az átkozott helyen. Tedd félre a büszkeséged és állj be a sorba, mert a végén éhen maradsz. – szólalt meg az egyik bányász.
- Nem értitek! Az étel mérgezett! Vertige meg akar ölni minden itt levőt.
Az emberek nagyot néztek a szavaim hallatára, de többségük még mindig kételkedett. Az egyikük felidegesedett a mondanivalómon:
- Vertige nem megy nélkülünk semmire, ha mi nem vagyunk, nem termelhet már promicint. Nincs, miért megöljön minket.
- Új emberek mindig akadnak! Senki nem pótolhatatlan Vertige számára. Kérlek, hallgassatok rám!
- Sajnálom, kölyök, egy évtizede várom a pillanatot, hogy megtöltsem végre a hasamat. Nem sok öröme lehet itt egy magunkfajtának, de ha valami még mosolyt csalhat az arcomra egy hosszú nap után, az egy jó nagy szelet sült hús. 
Azzal a férfi a pult mögé sietett, felkapott egy vastag húsdarabot, majd jóízűen beleharapott. Az öröme viszont csak pár másodpercig tarthatott, mert alig, hogy lenyelte a mérgezett ételt, az arca elsápadt, a térdei összecsuklottak, a férfi pedig holtan esett össze a szenvedés börtönében. 
Az álmélkodó tömeg összeborzongott, majd szó nélkül állta körül a méreg áldozatának hófehér holttestét. Megszólalni nem tudtak, csak bámultak a földre, válaszokat keresve. Pár perc elteltével Gerhard Stone törte meg a csendet:
- A déli részleg már majdnem egy napja megkapta a szállítmányt! Siessünk, hátha még megmenthetjük őket.
A bányászok rémült, szakálas serege sietve száguldott át a végtelennek ható folyosókon, eltaposva minden eléjük álló tárgyat, rovart, vagy rágcsálót. Egyetlen közös kívánság hajtotta őket: a társaik megmentése. Mind reménykedtünk, hogy valaki észrevette, hogy méreg van az ételben és mire odaérünk, mindenkit életben találunk. Azonban, ha valaki rájött volna a merényletre, azonnal szólt volna nekünk, hiszen ők korábban megkapták az adagjaikat, hozzánk viszont nem érkezett senki, hogy figyelmeztessen minket. Ez egy rossz jel volt.  Alice és én egymás mellett rohantunk a többiek nyomában. Alice rám nézett. Keserves gyászt láttam az arcán, mintha már előre tudná, mi fog történni. Tudta is. Amint beléptünk a déli részleg kantintermébe, a halál ördögi diadala fogadott minket. A helyiség tele volt emberekkel, ám ezeknek szeméből már rég kialudt az élet fénye. A munkások holttestei bőrből készült lábtörlőként borították be a terem padlóját. Szólni már nem tudtak, de ha mégis tudtak volna, kiáltottak, üvöltöttek volna, mert hosszú évek fáradalmas munkája után, rabként haltak meg a világ legpokolibb börtönében. Aki itt hal meg, az annak lelke annyira mélyen van a földön, hogy már képtelen megtalálni a mennyországot, szelleme pedig örök kísértésre ítéltetett. Az északi részleg munkásai közül némelyek szemében könnyek csillantak meg, tisztelegve a nagyúr áldozatainak emlékére, mások tekintetét pedig a bosszú lángja fogta el.  Voltak köztük, akiket a félelem uralt, hisz nem bírtak a gondolattal, hogy talán ma, holnap, vagy egy év múlva, de ők is így fogják végezni, megfosztva a méltóságuktól, mint néhány szánalmas, semmirekellő patkány. 
  Ez volt az a pillanat, amelytől már teljesen mindegy volt az érzelmek milyensége. Mindegy volt, hogy szomorkodsz, haragszol, vagy félsz, ugyanis a közös cél egy volt: a rabság megtörése. Az emberek elme megzavarodott, teljes káosz uralkodott a bányákban. Mindenki ki akart törni, szabadulni akart, bármi áron. Alicevel egymás karjaiba borultunk. Ez volt a búcsúzás ideje, arra az esetre, ha utoljára látjuk egymást. Nem szóltunk erről egy szót se egymásnak, de mindketten éreztük.
- Kiszabadulunk innen, meglátod, és együtt hazamegyünk. – biztattam a lányt.
Alice nem felelt, mintha nem akart volna hazudni nekem. Csak ölelt, egyre szorosabban.
Gerhard odasietett hozzám kapkodva, majd megráncigálta a vállamat: 
- Pajti, a bányászok fellázadtak. Ennél jobb pillanatunk már nem lesz Kitörni ebből az Istenverte pocoklyukból. Gyere velem, hozzunk fegyvereket. Ebből háború lesz.
- Nem mehetek el, vigyáznom kell Alice-re. – tiltakoztam, félvén, hogy nélkülem a szerelmemnek baja esik.
- Menj nyugodtan, Leonard. – szólalt meg Alice. – Én vigyázok magamra, hiszen tudod, más vagyok.
- Hallottad a csajt, pajti, nyomás!- kiáltott Gerhard sietve.
- Kint találkozunk. Szeretlek Alice! 
- Én is téged Leo! Most menj!
Alicevel búcsúzóul megcsókoltuk egymást és az útjaink különváltak. Az életben maradott bányászok nagy része elindult vissza az északi részlegre, Gerhard, annak körülbelül tíz-tizenkét embere és én pedig a „kupleráj” melletti folyosón vágtattunk át fegyverkeresés céljából. Egy évtizedek óta porosodó helyiségben kötöttünk ki, de ott aztán mindenféle harci eszközből akadt tucat számra.
A főbányász szemei felcsillantak, majd így szólt:
- Na, akkor pajtikáim, tessék csak válogatni, kinek milyen kell! A „katonák ” között volt, aki kardot, lándzsát, buzogányt emelt fel a porból, de olyan is akadt, aki a csákányt tartotta megfelelőnek. Gerhard barátom egy óriási, kifényezett kardot húzott elő a terem egyik sarkából, mintha már előre elő lett volna készítve.
- Pajti, te mit választasz? Keressek neked is egy kardot? – kérdezte kíváncsian.
- Elfogadok egyet, de ha nincs ellenedre, kérnék mellé egy íjat is. Tudod, Arthuryal tanulgattam célba lőni, még a kastélyban. – válaszoltam merészen.
- Minél több, annál jobb! Tessék pajti, ez akkor a tiéd lesz. – egyetlenegy íj volt a szobában. Régi volt már ugyan, a por is ellepte, de rugalmas volt, akár új korában és a szélei bőven voltak díszítve, mellette rengeteg nyílvesszővel. Gerhard felemelte és a kezembe nyomta.
Büszkén átvettem az íjat és közben eszembe jutott Arthur hősiessége. Ezen az utolsó csatán a halála értelmet nyerhetett, tudtam, hogy nem veszíthetünk. 
Felpakoltuk magunkat annyi eszközzel, amennyit csak elbírtunk, aztán siettünk vissza az északi részlegre, hogy átadva a fegyvereket a többieknek, megtörhessük a kígyó uralmát.
A visszafelé tartó úton Stone megvakarta körszakállát, éles tekintetét rám vetette, majd komoran megjegyezte:
- Pajtikám, mindent bele, mert itt az idő! Ez már a vég kezdete! 
 
XVI. FEJEZET
 
 
  
      Mindnyájan tudtuk, hogy ez lesz az utolsó felvonás a kastély átka alatt. Két lehetőségünk volt: vagy megdöntjük a nagyúr hatalmát és elnyerjük a méltón kiérdemelt szabadságunkat, vagy elbukunk és csontjaink örökre a rabság földjébe tapadnak.   
     Gerharddal és kis csapatával, többi felfegyverkezett férfival sikeresen visszajutottunk az északi részleg területére. Rohantunk, ahogy csak tudtunk, hogy a második csoport ne induljon el nélkülünk a felszínre. A többi bányász már a kantinban várt minket. Alice is köztük volt. Amikor odaértünk, nagy tolongás közepette szétosztottuk közöttük a megmaradt harci kellékeket, akinek pedig nem maradt, az csákányokkal, vagy egyéb itt található eszközökkel készült a csatára. Mind dühösek voltak és készen álltak feláldozni az életüket a szabadságért. A déli részlegen dolgozók kegyetlen meggyilkolása miatt érzett bosszúvágyuk csak megerősítette az akaratukat és motiválta őket. Alig várták a pillanatot, hogy eszüket elvesztve kirontsanak ebből a börtönből. Bátorságuk a magasba emelkedett, most készen álltak olyan tetteket véghezvinni, amilyenekre eddig évtizedekig nem voltak képesek. Mindenki indulni akart, de senki nem mert Stone parancsa nélkül. Az emberek arra vártak, hogy a főbányász indítsa őket a csatába. Gerhard Stone volt a szemükben a tökéletes vezér, a legmagasabb tekintély, akire mindegyikük felnézett. Gerhard az őrjöngő hadserege elé állt, majd elkezdte dicső beszédét: 
- Pajtásaim! Eljött hát a nap, amikor a szabadságot hirdetve megvívhatjuk végső párbajunkat a fogság démonjaival! Ez az a nap, amelyen minden rabságban töltött percünk kifizetődhet! Ez az a nap, amelyen minden itt veszett társunk halála értelmet nyerhet! Mindnyájan erről álmodtatok, erről álmodtunk és most eljött a tettek ideje, amikor bebizonyíthatjuk, méltók vagyunk-e a szabadságra.  Azt mondom, mutassuk meg Vertigenek és a hitvány szolgáinak, hogy többé nem taposhatnak el minket, mert ez már a mi időnk és bármi történjék is, ne adjuk fel. Ha megöljük a nagyurat a szolgáival együtt, többé senki nem lesz foglya ennek a helynek, úgyhogy irány a kastély! Nem számit, hogy élünk, vagy halunk, ameddig szabadok maradunk!
 
   Ezekkel a szavakkal indította útnak Gerhard a dicső hadseregét, a bányászokat, akiket megedzett az élet, és akik akaratát már ember nem taposhatta el.  
A tömeg elindult a kijárat felé, de abban a pillanatban a semmiből egy asszony ugrott elő, megpróbálván megakadályozni a lázadást. Ő volt az, Vertige fertőzött, bolond felesége. Alig tudta elébünk vonszolni magát. Amint meglátta, hogy észrevettük őt, sikoltozni kezdett:
- Megálljatok, ti utolsó férgek! Nem engedem, hogy kitegyétek innen a lábaitokat! Nem hagyom, hogy bántsátok a kisfiamat! Hol van a kisfiam?
    A meglepődött bányászok pár pillanatig csak bámulták szerencsétlen bolondot, ekkor egy alak büszkén kiállt társai közül és elindult a nő felé. Ősz szakálláról és egyenetlen mozgásáról felismertem a férfit: Hume volt az, az ember, aki pár napja megmentette az életemet. Eszembe jutott, hogy megemlítette, korábban őt is ez az asszony betegítette meg, maradandóan. 
Hume láthatóan örült, hogy végre rátalált megfertőzőjére. Ördögi vigyorral sétált védtelen asszony elé, jobb oldaláról előhúzta a poros kardját, majd hidegvérrel szíven szúrta a nőt.
- Ez már járt neked, ribanc! – szólalt meg, ezután kárörvendő nevetésben tört ki, majd folytatta. – Gyerünk emberek, haladjunk, nincs itt semmi látnivaló, csak egy idióta volt a szerencsétlen… - magyarázta az orvos.
    A bányászok többsége nem kedvelte Hume-t a modortalansága miatt, de ez alkalommal figyelem nélkül hagyták a történteket, mert mindegyikük tudta, hogy Vertige felesége megérdemli a halált.  
    Ezen a napon az egyetlen fontos tényező csak is a szabadság lehetett, ezt mindenki tudta. A meggyilkolt nő holttestét könnyedén maguk mögött hagyva, a bányászok tömege megfékezhetetlen hadsereg látszatát keltve masírozott végig a bányák folyosóján, elefántcsordaként dübörögve, Gerhard Stone-nal az élen, aki, akárcsak Hannibal hadvezér Kr.e. 200-ban diadalt aratott a rómaiak felett.
    Az emberek csak özönlöttek végig a hosszú folyosón, amíg a kijárati ajtóhoz értek, amelyről lépcső vezetett ki a birtok udvarára. Az ajtó természetesen le volt láncolva, kívülről pedig a nagyúr őrei felügyeltek a rendre. Nem szabadulhattunk ki észrevétlenül, másik kijárat nem volt. Eljött a harc ideje. Az elől álló bányászok éles eszközeikkel igyekeztek minél gyorsabban széttörni a láncokat, majd amikor ez sikerült és Stone főbányász kirúgta a meggyengült fémajtót a helyéről, a barlangba teljes nemességével áradt be a Nap, simogató fénye. A bánya bosszúszomjas harcosai dicső lovagokként haladtak fel a lépcsősoron, amely kivezette őket a rabság karmaiból. Közeledett a naplemente, de a mennyei égitest még mindig elég tüzesen ragyogott ahhoz, hogy bevilágítsa az udvart. A bányászok nagy része évtizedek óta nem látott ehhez fogható jelenséget. Varázslatos érzést nyújtott számukra, ahogy az udvaron levő selymes fűszálak simogatták a bokájukat, ahogy végre, hosszú évek után érezhették a friss szellő csiklandozását a bőrükön. A kastélyra rávetülő napfény kristályosan ragyogóvá tette az épület köveit, csodálatos látvány volt ez szegény, öregedő bányászok számára. Ha nem lett volna más dolguk, sírva fakadtak volna örömükben, de mindannyian tisztában voltak vele, hogy ez csak az első lépés a szabadsághoz. A kastély őrei ránk támadtak, védték az otthonukat. Sokkal többen voltak nálunk, féltem, talán ez a csata is elveszett. A kardok csattogása közepette megpillantottam Alice-t a tömegben. Iszonyatos sebességgel tartott a kastély felé. Rohantam utána és végül sikerült vállon ragadnom. 
- Alice! Együtt kell, maradjunk! Hova szaladsz? – kérdeztem lihegve. 
- Leo! Szeretlek, de most el kell engedned. A bányászoknak semmi esélyük sincs a kiképzett őrökkel szemben, te is tudod. Nem tudjuk legyőzni őket és megölni Vertige-t is, én viszont el tudom intézni a nagyurat. Segíts az embereinknek és figyeld az erkélyt. Ennél többet nem tehetsz. Minden rendben lesz! – azzal elengedett és rohant tovább a kastély felé.
   Bíztam benne, tudtam, hogy van egy terve, ezért hagytam, hogy a szerint cselekedjen. Eközben a kastély előtt még mindig dúlt a harc, a levegőben érződött a friss vér szaga. Az embereink létszáma egyre csökkent, nem volt esélyünk az őrökkel szemben. Mintha már órák teltek volna el, de hiába küzdöttünk, az ellenség csak egyre jött és eltiport minket. Figyeltem a kastély díszített erkélyét, ahogy Alice kért meg rá, de nem láttam meg sem őt, sem Vertige-t a helyen. A birtok átkozott földjét átitatta a vér, amerre léptem, szinte csak bajtársam holttesteibe botlottam. Szegény Humet is kivégezték a kastély kegyetlen szolgái. Talán megverte a sors? Talán azért érte utol a végzete, mert kiontotta egy védtelen nő életét? Ha igen, akkor az a végzet igazságosságát bizonyítja és biztosak lehetünk benne, hogy szenvedéseink kifizetődnek. De hogyha viszont csak véletlen volt a szomorú eset végbemenetele, akkor az öreg Hume csak a betegsége okozta ügyetlensége miatt lelt végső nyugalomra ilyen korán, a mi sorsunk pedig a saját kezünkben marad.
     Gerhard egyszerre három emberrel is tudott harcolni, de ő sem volt legyőzhetetlen. Vörös verejték ömlött le az arcáról, szinte már az ő hite is odaveszett. Mellé álltam, hogy segítsek neki legyőzni a közeledő ellenségeket, addig pedig elfordítottam a fejem az erkély irányából. Pár perc múlva, amikor visszapillantottam rá, Vertige-t és Alice-t vettem észre, amint annak szélén állnak. A nagyúr felismert engem a tömegben.
   Az álnok kígyó rám meresztette titkokat rejtő, sárga szemeit.  Rezzenetlenül bámult engem, én pedig bámultam őt. Farkasszemet néztem a kígyóval, a világ bűneinek hordozójával. Mintha egy egész életet éltem volna le a szemeibe nézve, egy harccal és vívódásokkal teli életet, arcán a végtelen rabság és szenvedés trónját látva. A tekintete leláncolt, nem szabadulhattam. Belső párbajunk ideje alatt a külvilág megszűnt létezni, csak ketten voltunk: a kígyó és én.  Ellenségem váratlanul levetette rólam ádáz tekintetét, majd, mintha a kettőnk köteléke szétfoszlott volna, elfordult tőlem, és Alice felé vette az irányt. Tudtam, hogy most akarja kiontani szerelmem életét, mivel nem volt biztos benne, hogy később még alkalma lesz kivégezni őt. Valamit tennem kellett. 
    Messze voltam az erkélytől, de bíztam Arthur tanításában. Nem hagyhattam, hogy bárki is kárt tegyen Aliceben, ezért leemeltem a hátamhoz csatolt íjat, sietve belehelyeztem egy nyílvesszőt, majd gondolkodás nélkül lőttem. Vertige mellkasát találtam el. A megkönnyebbülés küszöbéről azonban ismét a mélybe zuhantam: mielőtt összeesett volna, a nagyúr kitépte a testéből a véres nyílvesszőt, majd minden erejét összegyűjtve szíven döfte vele Alice-t. Mindketten egyszerre estek össze a kastély erkélyén. Abban a pillanatban minden elveszett számomra. Alice volt, aki a múltban kitaszított engem az önsajnálatból, most pedig az ő elvesztése lök vissza a mélybe? A kastély őrei túlerőben vannak, a szerelmemet leszúrták, így már az életem sem ér semmit, hiszen minden, amiért küzdöttünk, odavan! Lőttek a szabadságnak, az igazak diadalának, örökké rabok maradunk, vagy ha nem, megölnek minket is. Beletörődtem, hogy ez itt már a vég, de még egyszer, utoljára, látnom kellett Alice arcát. Felsiettem a kastélyba, mit sem törődve a többiek küzdelmével, fel a díszített oszlopok között a kristályos lépcsősoron, át a hatalmas visszhangzó folyosón és végül az erkélyre értem.
  Az egykor dicsőséget és fényt hirdető padló vérben úszott. Vertige holttestén átlépve a szerelmemhez siettem, majd letérdeltem elé. A fejemet sápadt arcához simítottam. Még lélegzett. Meglátván a véres nyílvesszőt, amely kiállt a mellkasából, nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Alice lassan kinyitotta égszínkék szemeit, amelyekben most millió álom lángja készülődött kialudni. A teste remegett, hófehér bőrét a halál angyalának karmai simogatták. 
- Leonard. Kérlek, ne aggódj miattam, mindennek így kellett történnie. Most már senkinek nem kell tartania a kígyótól. Az őrökkel pedig ne törődj, kérlek. Bízz bennem! –szólalt meg remegő hangon.
- De Alice, kedvesem, most… most mi fog történni? – kérdeztem értetlenül, könnyben úszó szemekkel.
- Most beteljesül az, ami elrendeltetett, az emberek pedig visszanyerik a szabadságukat. Kérlek, ölelj át szorosan, hogy neked ne essen bajod és ne kérdezz semmit. Légy jó mindig, Leonard!
Szó nélkül teljesítettem a szerelmem utolsó kívánságát, majd, habár kérésének okát nem értettem, de nem is ez volt a fontos. Vele akartam lenni, ő pedig velem. Éreztem, ahogy Alice lehunyja szemeit és átengedi magát a természet hatalmának. Nem tudtam mi fog történni ezután, de azt igen, hogy ameddig csak erőmtől telik, nem engedem el őt a karjaim közül. Hirtelen, melegséget éreztem a kedvesem testén, majd ezt követően erős, hófehér fény vakított el. Az egész csak pár pillanatig tartott, de aközben hallottam az udvaron küzdő ellenség segítség kiáltásait, mintha a pokol, izzó parazsa égetné el őket. Félelem kezdett eluralkodni rajtam, majd még erősebben szorítottam magamhoz szerelmem forró testét, amíg egyszer csak váratlanul álomba zuhantam.
 
   Amikor magamhoz tértem, reggel volt. A tisztító Nap sugarai mindent látó Istenként aranyozták be a tájat. A harmatos fűben feküdve a madarak gyönyörű éneke ébresztett fel. Felkeltem a földről és körülnéztem. A környéken álló fákat felismerve, még mindig a kastély udvarában voltam, de az épületnek nyoma sem volt, ugyanúgy, ahogy a bányászoknak és az őröknek sem. Csak én voltam és a fejem fölött a rabsággal szembeni diadalmam jelképe magasodott: Egy tölgyfa. Ugyanolyan magas, nemességgel teli, pompázatos fa volt, mint amilyen alatt otthon időnként nyugalomra lelhettem, egy kivételével: már nem volt ott a kígyó, ami eddig ősellenségemként kísérte végig lépteimet.
      Az a tölgyfa pedig Alice volt. Ő volt az, aki mindvégig tudta, hogy fog beteljesedni a történetünk. Mindent azért vitt véghez, azért ment keresztül annyi szenvedésen, azért tűrte el a rabságot, hogy célokat találjon nekem és kiszabaduljak az önsajnálat ketrecéből.  Feláldozta magát, mindent elpusztítva maga körül, hogy megmentse a rabok lelkét és az életemet. Megmutatta, mennyit ér a szabadság, hogy később megtaníthassak rá másokat. 
 A mennyei fa sötét árnyéka alatt feküdve, a lelkem megnyugodott. Gyász helyett csodálatot éreztem Alice iránt, mindaz iránt, amiért képes volt az életét adni. Rájöttem, hogy teljesítettem azt, amit ő elvárt tőlem. Magam mögött hagytam minden sebet, életem naplójának előző fejezeteiből, elfeledtem minden korlátot, ami eddig megakadályozta, hogy továbblépjek. Nyugalom és boldogság öntött el.
A feledés szükséges volt számomra azért, hogy sebeimet begyógyítva tovább küzdjek a szabadság felé vezető úton. A szabadság a lélek megtisztulása, megtörhetetlenné válása. A puszta emberléten való felülkerekedés, amely egy új szintre emeli a létezést. Feledés nélkül viszont nem lehetünk szabadok sem.  Nem könnyű feladat ez senki számára, de nekem most sikerült. Elmúlt a fájdalom, a rabság, már csak két dolog maradt: a szabadság és Alice gyönyörű emléke.
   Alice volt maga az megtörhetetlen szépség, ő volt a lángoló főnix, amely tüze utat mutat, hogy kijussunk a boldogtalanság sötét tömlöceiből. Ékes tollú madár volt, mit nem lehetett bezárva tartani, vagy megrontani. Olyan madár, amely tökéletessé válásakor újjászületett a dicső természet örökös jelképeként. Az ő önfeláldozása mély heget hagyott a világon, megváltoztatva azt és belevésve aranyszabályát minden szív falába: 
 Az embert be lehet zárni, fogva lehet tartani, de a lelke örökre szabad marad. 
 
 
 
 
 
 

Vertige
Timothy V. Sos
 
 
 
I. FEJEZET
 
    A feledés létfontosságú eleme az emberi életnek. Szükséges számunkra azért, hogy sebeinket begyógyítva tovább küzdjünk a szabadság felé vezető úton. A szabadság a lélek megtisztulása, megtörhetetlenné válása. A puszta emberléten való felülkerekedés, amely egy új szintre emeli a létezést. Feledés nélkül viszont nem lehetünk szabadok sem. Mielőtt továbblépünk az elménk halhatatlanságának színpadára, magunk mögött kell hagynunk állati mivoltunk szégyenletes hamvait. De mindez még csak mese, a valódi történet ezután következik.
   A nevem Leonard Clayton. Másodéves hallgató vagyok egy Preston környékén működő intézményben, a James Hughes egyetem művészettörténeti karán. Azaz múlt péntekig az voltam és az óta itt raboskodom a régi, rendetlen Cambridge-i lakásom 9 méter hosszúságú hálószobájának falai között és elmélkedem. Ez az a hely, ahova beburkolózhatok végre, mint egy karanténba, hogy kitisztítsam a gondolataimat és folytathassam a megszokott életemet. Az, hogy miért hagytam félbe ilyen váratlanul tanulmányaimat és dobtam el a jövőmet, azt nem is olyan egyszerű elmagyarázni, de megpróbálhatom. 
Mikor tavaly ősszel Prestonba költöztem a szüleim megnyugtató vidéki házából és elkezdtem az egyetemet, észrevettem egy gyönyörű lányt az épület végtelen folyosóján. Hosszú, barna haja, égszínkék szeme egyenesen elvarázsolt. Csak bámultam értetlenül rá, mint a világ legcsodálatosabb teremtményére, pedig akkor láttam életemben először. Első látásra beleszerettem, mindent tudnom kellett róla, ezért érdeklődni kezdtem.
Katerine, a lány, akit csak látásból ismertem, most volt túl egy igen fájdalmas szakításon, miután volt barátja megcsalta, majd egy éves kapcsolat után elhagyta egy elsőévesért.
  Mikor erről tudomást szereztem, nyilvánvaló, hogy minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy Kate elfelejtse a volt barátját, Calebet, a bunkó, falusi önimádó farmert. Szóval az elkövetkező pár hét próbálkozásokkal, sétákkal, vigasztalásokkal teli időszak volt, de végül, kéthónapnyi erős udvarlás után, végre sikerült összejönnöm almáim hölgyével. A kapcsolatunk azonban igen váltakozó hangulatú volt az első hónapban, ami után a szerelmem szakított is velem. Ennek az oka az volt, hogy volt barátja, akiről korábban már említést tettem, név szerint Caleb újból szabad volt, ezért az én „drágám” új lapokkal indulhatott és rávethette magát. Erről én addig a pillanatig semmit sem tudtam, amíg visszatérve a könyvesboltból, ahol Katerinenek ajándékot kerestem, meg nem pillantottam a barátnőmet a kegyetlen ellenségem karjai közt szorosan átfonva. Abban a percben ténylegesen megállt a lélegzetem, az átverés gondolata fojtogatta kiszáradt torkomat, miközben próbáltam visszafojtani a szememből áradó könnyzáport. Abban a percben állt meg az idő, és akkor halt meg a lelkem: legalábbis akkor azt hittem. 
  Kate észrevette félig nyitott szemmel, ahogy én dermedten állok kettőjük szerelmi feszkének határán. Felállt, odasétált hozzám, majd kérte, hogy üljek le. Alig értettem mit próbál mondani, hogy milyen magyarázattal akar elém állni a történtek után. Mit mondhat még, ami enyhítené a bennem dúló haragot? Rám kiabált. Mérgesen üvöltözött velem, engem okolt a saját hibája miatt. Könnyező szemeimbe gyilkos tekintetét meresztette, vizsgálta naivitásom erősségét: „Mennyire dőlhet ez be a színjátékomnak? Mennyire hiszékeny? Vajon megfordíthatom a küzdelmünk állasát és a hazugság győzhet még ebben a párbajban?” 
  Ezt gondolhatta magában és sikerült is neki. Sikerült, úgy szakítson velem, hogy tudatában sem legyek azzal, hogy mi is történt valójában. Ezután egy kis időre, pár hétre elváltak útjaink, addig, amíg nem közelgett a karácsony és én, aki önfejű lévén kijelenthetem, hogy szinte soha sem tanulok a hibáimból, újból kibékültem vele. Óriási boldogság öntött el, csodálkoztam, meglepődtem, hogy nekem is sikerült! Én is boldog leszek végre!
   Hát nem így történt. Három héttel a szívmelengető, békülésünk után, Kate kijelentette, hogy Calebba szerelmes. Másodjára törte össze a szívemet és még csak nem is tudtam, mi fog a jövőben történni. Zajlottak az események, és habár én szakítottam igaz szerelmemmel, pár órával utána próbáltam visszakönyörögni magam hozzá.
- Kérlek Kate, békülj ki velem, bármit megadok neked, meg is csalhatsz, csak kérlek, járj velem! - szánalmas szöveg egy szánalmas, idióta szájából, aki kicsit sem konyít a szerelemhez. Kate elutasított és nem akart szóba állni velem, mert a szívében élt a remény, hogy visszakaphatja régi szerelmét. Megjósolható volt, hogy Calebnek most se fog kelleni. Miért is kellene? Ő már megvolt. Ennek hallatán Katerine az italban kereste a vigaszt egy közeli bárban, de én tudomást szereztem hollétéről, ezért utána rohantam. Ott találtam kedvesemet az egyik barátnőjével, aki már eléggé, jól érezte magát. Ahogy odaértem, az ex barátnőm megcsókolt es leültetett. A söröspoharakkal teli asztal előtt naiv fejjel, romantikusan beszélgettünk, majd felajánlottam neki, hogy én majd hazaviszem a részeg Izabellát. Kettőnknek, nagy nehezen sikerült célba érnünk a szinte már alvó lánnyal es Katere bízva a barátnőjét, én is elmentem. 
  Teltek a napok es bennem újra életre kelt a szerelem tüze volt kedvesem iránt, és mivel Calebnek ismét nem kellett, kibékültünk. Az innentől kezdődő közös percek Katerine-vel mesébe illőek voltak, Kate számára. Minden vágyát teljesítettem, elhalmoztam őt verseimmel, hazavittem magamhoz es csak kényeztettem. Nem csak, hogy minden napkülönböző ajándékokkal, apróságokkal léptem meg a szerelmemet, hanem időt és figyelmet szenteltem mindennek, amit mondott. Éreztem, hogy most már minden megváltozott, hogy ettől a pillanattól kezdve már semmi sem választhat szét minket. Büszkén, őszintén jelenthettem ki, hogy boldog vagyok. Kapcsolatunk kezdete óta most először tapasztalhattam, hogy Kate törődik velem, hogy feltétel nélkül szeret, hogy meghallgat és, hogy igazi társam a bajban.
   Több hónapot töltöttünk el úgy, hogy végre újra megbíztam valakiben és újra élt bennem a remény, hogy létezik igaz szerelem. Nem sokkal az előtt, hogy a kapcsolatunk fél éves lett volna, történt egy dolog, ami minden addigi eseményt megváltoztatott. Megkérdeztem Katet, hogy hányszor csalt meg engem, mire ő azt válaszolta, hogy négyszer. Négyszer feküdt le Calebbel úgy, hogy én meg csak észre sem vettem semmit. Próbáltam higgadt lenni, de nem ment. Magamba fojtottam ezt az érzést, próbáltam úgy tenni, mintha nem lett volna igaz, mintha csak egy rémálom lett volna, amiből szerencsére felébredtem. Hetek teltek el úgy, hogy minden nap, folyamatosan sírtam, de nem szakítottam Katevel, mert még mindig nem fogtam fel, mi történt velem.
   Újból elvesztettem mindent, mindent, ami addig éltetett és reményt adott az életemnek. Nem volt önbizalmam, hogy belekezdjek valami újba. Beszélgetni kezdtem egy lánnyal, akivel meglepően jól egyeztem és kezdte bennem újra éltetni a reményt, hogy mégis csak léteznek igaz emberek, akik őszinték, hálásak és tudnak szeretni. Be kellett fejeznem a kapcsolatomat Katevel, hogy ne tegyem azt, amit ő. Megesküdtem, hogy soha nem csalok meg senkit, és ehhez tartottam is magam. Szakítottam azzal, aki tönkretette az életemet és járni kezdtem azzal, aki segített felállni a baj küszöbéről. Akármilyen jól is ment ez a kapcsolat, magamat hibáztattam azért, amiért cserbenhagytam Katet, mert most valószínűleg egyedül van, és ebbe nem tudtam belenyugodni. Véget kellett vessek az új kapcsolatomnak, hogy éljen, a megszokott, a régi. A fejemben úgy zajlott le az egész, hogy most már minden tökéletesen fog alakulni, mert Kate nem mer többé csalódást okozni nekem, hogy kínozza őt a bűntudat és megkapta már a büntetését. Mióta szakítottunk, több apró ajándékkal lepett meg, hogy visszanyerje a bizalmamat, sikertelenül. Akármennyire kevésbé is tetszettek az ajándékai és akármennyire bántott meg, kibékültem vele. Az álmaimban látott nagy kibékülés azonban kicsit sem úgy alakult, ahogy elképzeltem. Nem tudtam elfogadni, amit tett, meg ő maga sem tudta beismerni, hogy o a hibás mindenért. Rángatni, lökdösni kezdtem, kiabáltam, üvöltöttem vele, zokogtam órákon át, de ő csak ordítozott velem és azt hitte, hogy még mindig naiv vagyok. Találkozott Calebbel és elvárta, hogy megértő legyek, csak azért, mert eddig mindenért megbocsátottam neki. Éreztem, hogy már kiirtott belőlem minden érzést és nem tudtam, hogy szabadulhatnék az újból és újból megjelenő gondolattól, amely lassan felemészt. Ennek a már szinte depressziós állapotnak nem csak én éreztem a hatását, hanem a körülöttem lévő személyek is.  Köztudott volt, hogy mióta Kate-el jártam együtt, másra sem tudtam gondolni, csak az ő kényeztetésére. Minden vágyam az volt, hogy boldoggá tegyem, mert őszintén hittem, hogy ugyan olyan örömet lel bennem, mint én benne. Soha senki iránt nem talpaltam ilyen mélységű és fontosságú érzéseket, mint Katerine iránt, ez súlyosan észre is vevődött a viselkedésemen. Akkor voltam először igazán szerelmes, akkor éreztem először ért az elbűvölő, varázslatos érzést, amely őszinte szerelmet, szinte már beteges imádatot keltett bennem, a hűn áhított nő iránt.
    Nagy örömömre, miután megtudtam a teljes igazságot a kapcsolatunkról, az érzés egyre csak gyengült és végül azon kaptam magam, hogy csak utálatot éreztem egykori szerelmem iránt. Tudtam, örökre véget kell, vessek ennek a románcnak és meg is tettem. Még aznap elmentem Kate lakására és közöltem vele a döntésemet. Nagyon megrázta őt a hír, már kezdtem sajnálni és az is megfordult a fejemben, hogy kibékülök vele, csak azért, hogy ne szenvedjen miattam, ezért inkább köszöntem és gyorsan eltűntem a környékről. Valahogy még szerettem, egy ribanc volt, de mégis más volt, mint a többiek. Ettől függetlenül nem bocsáthattam meg neki. Azt nem lehetett. Nem voltam hozzászokva az átveréshez, de ő tönkretette a bizalmamat.    Mindvégig hittem az emberek jóságában, abban, hogy az ember természetétől fogva jó, de csalódnom kellett. A nagy csalódás után folyamatosan kezdtem észrevenni az emberek rohadékságát. Rájöttem, hogy körülöttem mindenki az erkölcstelen élet és a felszínes szórakozások rabja. Minden lány megcsalja a barátját és minden férfi átvágja a barátnőjét. Ez a természet rendje, én pedig az idióta vagyok a tápláléklánc széléről, aki nem képes beilleszkedni a többiek állatias viselkedésének szokásaiba. Elundorodtam mindentől és mindenkitől Prestonban, Cambridgeben, az egyetemen nem álltam szóba senkivel, csak léteztem. És mégis, egyszerű létezésemmel több jót tettem a világban, mint a többi hallgató összesen, mert én nem voltam az erkölcstelenség foglya. Ha az ember a mélyben van, már a társadalmi törvények értéküket vesztik a számára.
   Utáltam azt a várost, utáltam minden sarkát. Szabad időmben, kiszabadulva a felszínesség és olcsó élet bilincsei közül, sokszor kijártam a Meling’s Woodba pihenni, nyugtatni magamat. Ez a hely egy nem túl terjedelmes erdőcske volt a várostól pár kilométerre délkeleti irányban. 
   A fák közt sétálva visszagondoltam a szép, közös emlékekre, és habár a kínzó gondolatok is az eszemben jártak, sőt, a kegyetlen emberiség és annak utálata is lekötött egy ideig, ezen a helyen valahogy megnyugodtam. A Meling’s Wood maga volt a nyugalom és harmónia megtestesítője. Egy hosszabb séta után végre találtam egy erős, széles fát, amely annyira elnyerte tetszésemet, hogy az elkövetkezendő hétvégéken mindig meglátogattam. A legmagasabb, legbüszkébb tölgyfa alatt üldögélve, mintha én lettem volna e hely királya, mely hatalmának jelképe a nemes tölgy koronája volt, amely a feje fölött, glóriaként magaslott. A fa az erdő keleti részén állt, közel a Ribble folyóhoz. Első túrázásom közben észrevettem egy keresztes pókon akadt meg figyelmem, amely a folyó felé tartott és épp mellettem haladt el. Utáltam a pókokat, de ebben az erdőben még ezek a förtelmes rovarok is valahogy csak békét sugároztak. Egy ideig követtem a tekintetemmel az állatot, minden s annak minden nyugalmas mozdulatát, de hirtelen, a csend és harmónia minden gátját áthidalva, és a pókra kegyetlenül lecsapva jelent meg egy kígyó, amely rögtön megette a mit sem sejtő rovart, véget vetve értéktelen életének.  Az én nyugalmamat is megzavarta ez a váratlan esemény, de ennek ellenére mozdulatlan maradtam. 
    Az álnok kígyó rám meresztette titkokat rejtő, sárga szemeit.  Rezzenetlenül bámult engem, én pedig bámultam őt. Farkasszemet néztem a kígyóval, a világ bűneinek hordozójával. Mintha egy egész életet éltem volna le a szemeibe nézve, egy harccal és vívódásokkal teli életet, arcán a végtelen rabság és szenvedés trónját látva. A tekintete leláncolt, nem szabadulhattam. Belső párbajunk ideje alatt a külvilág megszűnt létezni, csak ketten voltunk: a kígyó és én.  Ellenségem váratlanul levetette rólam ádáz tekintetét, majd, mintha a kettőnk köteléke szétfoszlott volna, elfordult tőlem, és eltűnt a Ribble pompás habjai között.
 Furcsa módon, akárhányszor látogattam el a Meling’s Woodba, a kígyóval mindig megtaláltuk egymást és ősellenségekként, harci tekintettel lesújtva a másikra álltunk a semmi közepén, és mégis, mintha abban a pillantva mindenem meg lett volna. Soha, egyikünk sem támadott, csak álltunk, majd ha ő tovább haladt, tudtam, azon a napon többet már nem találkozunk.  
  Eközben a legjobb barátaimat teljesen elhanyagoltam, magukra hagytam a szerelmi életem miatt, csak Kate foglalkoztatott, és emiatt elveszítettem azokat az embereket, akik mindig mellettem álltak. Cselekednem kellett, vissza kellett szereznem azokat, akik igazán fontosak.
 
II. FEJEZET
 
Az elkövetkezendő napokban azon kezdtem elmélkedni, miként férkőzhetek be újra a volt barátaim bizalmi körébe. Rájöttem, hogy a barátság sokkal többet ér, mint egy kis ideig lángoló szerelmi kapcsolat, az igaz barátság örökre szól.  Megfogadtam magamnak, hogy ezen túl mindent megteszek annak érdekében, hogy örömet szerezzek azoknak, akik nélkül nem tudnék élni, és megesküdtem, hogy többé nem fognak csalódni bennem. Ezután igyekeztem beváltani ígéretemet: amikor csak megengedhettem magamnak, hazautaztam Cambridgebe, hogy legalább egy pár napot a barátaim körében tölthessek. Néha elvittem őket kirándulni a Meling’s Woodba, de sem a kígyóval, sem keresztes pókkal nem találkoztam már. Valóban, nem sok emberrel voltam közeli viszonyban, de ezek a személyek voltak a legigazabb emberek, akiket ismertem:
Jennyfer, a mindig energikus, szókimondó lány, amióta ismerem, mindig mellettem állt. Bármilyen bunkó voltam vele szemben, ő sosem hagyott magamra és többé nem bánthattam meg. Mivel ő mindig a pártomat fogta, próbáltam meghálálni neki az örökös segítségét, kimutattam neki, hogy milyen fontos nekem, úgy, mint barát. Mióta  Katevel szakítottunk, kezdetben talán neki szenteltem a legtöbb figyelmet, vele osztottam meg minden problémámat, és vele is nevettem a legtöbbet. 
Ott volt Ted, a még mindig gyerekes srác, örökös mosollyal az arcán, aki mindig maximalista volt. Ted kedvenc időtöltései az foci és a meccsek nézése volt. A Liverpool FC óriási szurkolójaként egy játékukat sem hagyta ki, különösen lelkes volt, mikor hallotta tőlem, hogy Amanda, az ikertesóm, az ő kedvenc csapatának városába költözik. Ted nagyon ragaszkodó volt, habár a múltban kevés időt töltöttünk együtt. Amikor újból találkozgatni kezdtünk, rá bármikor számíthattam, volt egy érzékeny oldala is, amit nem sokaknak mutatott ki, de ne előlem, mint egyik legjobb barátja előlem nem rejtette el azt.
 Sam, a folyton viccelődő volt gumis osztálytársam, akivel, habár egy ideig nem tartottam a kapcsolatot, most, hogy ismét találkoztunk, még jobb volt a viszontlátás. Sam az óta sokat változott: zöld tincsek virítottak fakó, barna hajából, leadott jó pár kilót, és ahogy megtudtam, divattervező lett belőle és napjainkban egy jól fizető cégnél dolgozik.
Akkor még őket nevezhettem a legjobb barátaimnak, de volt még valaki, egy különös személy, aki rejtelmet hozott az életembe: 
Jennyfer legjobb barátnője, Alice. Ő volt a mindig titokzatos, magába zárkózó lány, akit ha megláttam, éreztem, hogy valamiért más. Hogy különlegesebb, mint a többiek, talán, mert kristályos kék szemei, annyiszor bűvöltek el, ahányszor csak rájuk pillantottam, vagy talán, mert hosszú, vállig érő, hullámzó fekete haja rejtelmet árasztott, bármerre járt, vagy talán, mert utált engem. Különösnek találtam, hogy egy baráti körhöz tartozunk, mégis ki nem állhat engem, sőt, másokat is ellenem próbál fordítani. Sokáig nem tudtam megfejteni ennek a különös viselkedésnek az okát, de végül rájöttem. Alice soha nem volt olyan lány, akit ha megsértettek, vagy megbántottak, könnyen átlépjen a dolgon, ezért haragudott rám is. Amikor járni kezdtem Katerine-vel, teljesen elfordultam a barátaimtól, amit Alice nem tudott lenyelni. Félt engem visszafogadni a társaságukba, mert fenn állt a lehetősége annak, hogy ismét cserbenhagyom őket, és emiatt újabb csalódást okozok. Igyekezett megutáltatni engem Jennyfervel, Sammel és Teddel, és néha sikerült is emiatt összekapjunk.
 Tudható tény rólam, hogy szinte minden helyzetet versenyként fogok fel, hát most is így történt. Úgy fogtam fel ezt az egészet, mint egy párbajt, amely végén a barátaim a vesztes harcost kiközösítik és én nem veszíthettem. Kezdtem megijedni, hogy hamarosan elveszíthetem a számomra legfontosabb embereket. Miután Katerine is átvert, nem kockáztathattam meg, hogy a legjobb barátaim is elhagyjanak, az sorsfordító következmény lett volna. Az egyetlen lehetőségem volt a küzdelem megnyerésére, hogy védjem ki Alice minden támadását és ne engedjem, hogy befolyásolja a többieket. Nem sérthettem meg őt, mert minden, amit rám mondott igaz volt, és jogosan okozott fájdalmat, emellett pedig legbelül kedveltem őt, csak nem tudtam, hogyan közeledjek felé, úgy, hogy életben maradjak. 
Telt az idő és mi öten, szinte minden szabad délutánunkat együtt töltöttük. Néha Tednél hülyültünk, vagy ritkábban felmentünk a lakásomra filmezni – eközben igyekeztem kivédeni Alice karddöféseit, amelyek próbáltak elválasztani a barátaimtól, mert még mindig érezhetően feszült volt köztünk a levegő. Legtöbbször a Cambridge-i Központi Parkban beszélgettük el az időt, esetleg, beülünk a park melletti kávézóba, a Green torchba: többször zenét hallgatva ücsörögtünk egymás mellett, vagy éppen igyekeztünk nevetni Sam erőltetett beszólásain, habár Alice és az én számomra a park mindig nagyobb boldogságot nyújtott.  Ahogy múlt az idő, azt vettem észre, hogy Alice támadásai egyre csak csökkentek. Minél többet voltunk együtt, annál inkább kezdett a kapcsolatunk harmonikussá válni, amíg végül, mintha már nem is harcoltunk volna egymás ellen. Megdöbbenten észleltem, hogy lehetséges, hogy a köztünk dúló háború véget ért. 
- Talán megbocsátott, azért amit tettem? Vajon végre elfogad úgy, mint barátot és túltette magát az utálaton? – ezek a gondolatok foglalkoztattak, mihelyt felfedeztem az örömteli helyzetet.
Feltétlenül tudnom kellett, hogy Alice mit gondol rólam. 
- Hogyha végre észrevette, hogy más ember lettem és hajlandó barátkozni velem, én leszek a legboldogabb a világon. - hangoztattam magamban. 
Akárhányszor próbáltam kettesben elbeszélgetni vele, sosem sikerült eltalálni a megfelelő pillanatot. Nem voltunk olyan jóban, hogy egyedül elhívjam valahova, sőt, az sem volt biztos, hogy nem utál és puszta feltételezésből nem mehettem biztosra. Csak akkor találkozhattunk és esetleg válthattunk is pár szót, amikor a többiek is jelen voltak. Ezekben a helyzetekben pedig szinte ugyanolyan nehéz észrevétlenül társalogni. Nem titkolózni szerettem volna a többiek előtt, csak ismerem őket és attól tartottam, hogy Jennyfer, Ted, vagy esetleg Sam azt gondolja majd, hogy ismét eldobnám a barátságukat. Bármennyire is lenyűgözött Alice az egyediségével, azzal, hogy hozzám hasonlóan ő sem tud beilleszkedni teljesen a felszínes világ hazug életmódjába és szabad gondolkodását soha nem adja fel, nem hagytam volna el a barátaimat többé, még érte sem.
Egy hétvégi összejövetelkor megbeszéltük, hogy találkozunk az Green torch előtt 22:30-ra. Jennyfer és én általában együtt érkezünk, mert eléggé közel lakunk egymáshoz, Alice és Ted kivétel nélkül, minden alkalommal közösen léptek be a bárba, valamint Sam, aki a legtávolabb él mindnyájunktól, általában egyedül utazik a központig, taxival. Furcsa módon ez az este egészen máshogy alakult, mint a többi. Kivételes éjszakának ígérkezett, olyannak, ami mindent megoldhat: Samnek közbejött egy fontos családi probléma, ezért sajnos lemondta a bulit, Ted egész héten el volt utazva Suderlandbe távoli rokonlátogatóban, ezért most pihen, és csak később szeretne fel jönni, én, pedig ahogy értesültem a hírekről, azonnal közöltem Jennyfervel, hogy beszélgetni szeretnék Alicevel a történtekről, ő pedig rögtön megértette, ezért fél órás késéssel indult a bár felé. 
Lassan fél tizenegy volt, épp leszálltam a villamosról, mikor észrevettem a kint ácsorgó ismerős lányt a kedvenc kocsmánk előtt.
     - Szia. Korán ideértél. Gyere, igyunk valamit. - szóltam az elgondolkodó Alicehez, majd jobb kezemet a hátához simítottam és elindultam vele az Green torch felé.
    - Szia. Igazad van, foglaljunk egy asztalt és a többieket várjuk meg bent.
Bementünk a törzshelyünkre, végigkopogtattuk cipőnket a vastag fapadlón, majd kerestünk egy üres asztalt és leültünk egymással szemben. A bár berendezése egyszerű volt, mégis különleges. Minden bútordarab fából volt kifaragva és profi módon díszítve. Ugyanezzel az anyaggal voltak beborítva a falak, a pult, sőt még az ajtók is fából készültek. Annak, aki belépett a helységbe, valóban olyan érzése támadt, mintha egy erdő mélyén levő fakunyhóba került volna. A pultosok favágó jelmezben dolgoztak, hogy még eredetibbé tegyék a helyet. Az egyik úr kényelmesen odasétált hozzánk, majd megkérdezte, mit kérünk. Két sört rendeltünk.
Alicevel alaposan elbeszélgettem és óriási megletetésemre bevallotta, hogy sosem utált. Igaz, kezdetben haragudott rám a történtek miatt, végül sikeresen meggyőztem, hogy most már végleg velük maradok, és többé nem veszítik el a barátságomat. 
Hirtelen, ahogy volt ellenfelem igéző szemeibe néztem, hihetetlen értés fogott el, olyan, amit már Isten tudja mióta nem éreztem. Nem tudtam megmagyarázni mit jelent, egyszerűen boldog voltam. Észrevettem, hogy Alice is ugyanolyan pillantásokat vet rám. Dermedten néztünk egymás szemébe, olyan volt, mint egy álom, amiből senki sem ébreszthet fel. Pár pillanaton belül megérkezett Ted, majd tizenegy után pár perccel betoppant a helyiségbe Jennyfer és mi felriadtunk, az álom pedig megszakadt. Leültek mellénk, mi pedig úgy tettünk, mintha egy szót sem váltottunk volna. Mindenki elkezdte mesélni, mi történt vele az adott napon, minden a szokásos volt addig, amíg már én sem tudom hogyan, szóba jött a cserbenhagyás témája. Ekkor az egész társaság felém fordult, majd várták, hogy szólaljak meg, hogy mondjak valamit, amivel megnyugtathatom őket:
- Jól van, jól van. Tudom, szörnyen viselkedtem veletek, amíg Kate-el jártam, beismerem. Tudom, nem kellett volna hanyagolnom titeket, bármilyen boldog is szerettem volna lenni. Sajnálom.  Ígérem, ezen túl sosem hagylak cserben titeket, bármilyen szerelmes is leszek egy lányba és esküszöm, többé nem beszélek Katevel sem.
Abban a pillanatban, ahogy kiejtettem ezeket a szavakat a számon, csörögni kezdett a zsebemben a telefonom. Gyorsan elővettem, hogy megtudjam, ki hiv. 
Katerine volt az.
 
 
 
 
 
 
III. FEJEZET
 
 
Elképzelhetetlen volt, hogy pontosan abban a momentumban, ahogy hűségi fogadalmat tettem a körülöttem ülő különleges személyeknek, abban a percben keres fel a volt barátnőm, aki eddig mindent beleadott, hogy tönkretegye a boldogságomat. Nem is sejtettem, mit akarhat, tudnom kellett. Rögtön felálltam a kerek faasztaltól és kirohantam a bár elé. Egy ideig csak bámultam a készülék képernyőjét, hogy biztos legyek abban, hogy ki hív, tényleg Kate volt az. Felvettem a telefont és meghallottam Katerine selymes, meleg hangát:
- Szia, Mókucim! Tudom, nem kellett volna, felhívjalak, mert szakítottunk, de nagyon hiányzol! Elismerem, hogy minden az én hibám: nem törődtem veled, nem figyeltem oda rád, megcsaltalak és hazudtam neked. Ezután nincs jogom kérni semmit tőled, de egy valamit mégis kérnék: egy új esélyt.
Megdöbbentem hallgattam régi nagy szerelmem kiselőadását, ismét sírni kezdtem, de tisztában voltam vele, hogy most utoljára erősnek kell lennem. Hogyha újabb esélyt adok Katenek, biztos vagyok benne, hogy megint összetöri a szívem, de ami talán még fontosabb ennél, hogy másodjára hagyom cserben a barátaimat. 
- Mi a helyes döntés? Szerelem, vagy barátság? Katerin, vagy a többiek? - habár már többször kimondtam, hogy nincs szükségem Katere, a szívem mintha mást akart volna. 
Nem tudtam beleszólni a telefonba, egyszerűen nem volt annyi erőm, hogy a könnyeim visszatartása mellett meg beszélni is tudjak. Mély levegőt vettem és határozottam, a mobilt a fülemhez emelve válaszoltam az ajánlatra.
- Ez nem megy, Kate. –ennyit tudtam mondani, bármilyen eltökélt is voltam. Ezután azonnal kinyomtam a telefont és könnyek közt kitöröltem egykori kedvesem számát. 
Abban a percben sietett ki Alice, hogy megnézze, hova tűntem. Ahogy észrevette, hogy a bár oldalánál sírok, mint egy kisgyerek, odarohant hozzám, majd szó nélkül átölelt. Álltunk ott, egymásba gabalyodva, Isten tudja mennyi ideig. Mintha eközben megállt volna az idő, mintha Alice érintése minden problémámra gyógyír lett volna. Az ő karjai között végre megnyugodtam. Hirtelen felriasztott minket a kábító ölelkezésből a kocsma mögött fekvő katolikus templom harangjának kongása: éjfél volt, szóval mégsem állt meg az idő. Az újdonsült barátom és én azonban még mindig képtelenek voltunk elengedni egymást, mindkét kezem-végigsimítottam Alice karcsú derekán, ő pedig a hátamhoz érintette puha, meleg kezeit. Hihetetlen dolog történt: a tökéletes nő alakja a fejemben, kezdett összeilleni a kis visszahúzódó, szerény Alice személyével.
- Meg kell, csókoljam! – már kezdtem közeledni számmal a számomra kivételes lány rejtélyt sugárzó, vörös ajkai felé, amikor észbe kaptam.
- Mi a francot csinálsz, te hülye? Teljesen elment az eszed? Alig, hogy elfogadott téged, mint barátot, te máris letámadnád? Elmebeteg állat… – nagy örömömre ezek a józanító gondolatok kitisztították a kiéhezett elmémet, és rögtön abbahagytam Alice simogatását. Épp ekkor léptek ki az Green torch falai közül a legjobb barátaink is és körénk toborzódtak. 
- Hát gyerekek, nem két percet ültetek kint, az biztos. Leo, te sírtál, tesó? Ne idegeskedj a miatt a ribanc miatt, most már hozzánk tartozol. - ezekkel a szavakkal próbált vigasztalni a mindig kedves Ted, és sikerült is neki.
Bármennyire is fájt, hogy örökre elveszítettem Katerinet, abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogyha Sam itt lett volna, sosem ölelhettem volna át Alice-t. Így is óriási bűntudatom volt, hogy ennyi ideig voltam kettesben es eddig alig ismert személlyel, amíg egy másik emberhalálosan szerelmes belé.
- De én vajon miért akartam megcsókolni? Attól a szerencsétlen sörtől még nem részegedhettem le. Hogyha beleszerettem, akkor vége a barátságunknak és egészen biztos, hogy a barátaim kiközösítenek. Inkább igyekeztem elfelejteni a történteket, és örülni annak, hogy visszanyertem a régi barátaimat és egy újra tettem szert.
- Leo, én megyek haza, te nem jössz?- Jennyfer rikácsoló szavai felébresztettek az elmélkedésből.
Ted és Alice ekkor már elmentek és én is igyekeztem minél hamarabb hazaérni, hogy reggel másként lássam a történteket. Jennyfervel közös villamosra szálltunk, majd a Rousseau’s kertészüzlet megállójánál elköszöntem útitársamtól, majd gyalog folytattam utamat a 2 sarokra levő lakásomig. Erről az üzletről mindig eszembe jutott a városszéli erdő, ahová sajnos már nem volt sok időm eljárni. Szinte már rohantam a gyönyörűen kivilágított utca macskaköves járdáján, hogy mihamarabb lehunyhassam szemeimet és elfelejtsem a történteket. Végre sikerült beérjek a megnyugtató szobám biztonságot nyújtó termébe, ahol eddig mindig nyugalmat találtam. Gyors mosakodás és fogmosás után lehajtottam fejemet a keményre tömött párnámra, és csodák csodájára rögtön elaludtam. 
Ami ezután történt, az mesébe illő volt, de egy olyan ember számára, akinek semmi esélye az áhított nő megszerzésére, annak maga a pokol tornáca. Álmomban egy hatalmas kastély erkélyén találtam magam, ahova angyal módjára szállt le és lebegett előttem a csodálatos Alice. Fehér fátyol borította sápadt arcát, vörös ajkaiból, mintha kiszáradt volna az élet.  Legyengült, bilincsre vert, vérző kezeit, finoman a vállamra helyezte és megcsókolt.  Alig éreztem selymes ajkai bársonyos tapintását, de mégis a legfelemelőbb érzést nyújtotta, amit valaha átéltem. Egyre táguló szememmel kábulva bámultam, amint az elbűvölő látomás kissé eltávolodik, majd az erkéllyel szemben megáll. Búcsúzó tekintettel rám pillant, majd, mint valami csodálatos erdei nimfaként lassan, gyengéd lábaival a földbe gyökerezve égig érő fává alakul át, maga mögött hagyva rabsága kegyetlen bilincseit. 
Reggel szinte ugyanolyan fáradtan ébredtem, mint amilyen állapotban tértem nyugovóra az éjjel. Nem meglepő, sőt, idegesítő módon a fejemben még mindig csak egy dolog járt: Alice. Az álomrészlet, amire emlékeztem, még inkább felkeltette az érdeklődésemet a lány iránt, de ezt titokban kellett tartanom. Minden bizonnyal beleszerettem. Sehogy sem tudtam kiverni a fejemből az elbűvölő mosolyát, az igéző tekintetét, szinte semmit sem tudtam róla, de teljesen belészerettem. Több órán át feküdtem az ágyamban azon gondolkodva, hogy vajon ő mit érez irántam, hogy vajon szeret-e engem, mikor hirtelen megrezzent a telefonom az ágy melletti kopott kisszekrényen: SMS érkezett. Alice volt az, találkozni szeretett volna a csapattal, mert délután 4-kor, mert fontos közlendője volt számunkra. Előre megbeszélte Teddel, hogy nála gyűljünk össze, mert a saját lakása nem alkalmas. Mindig meglepőnek találtam, hogy Alice soha nem hívott meg az otthonába. Mindnyájan tudtuk, hogy hol lakik, de senki nem látta még belülről a lakását. Nem tudtam kitalálnom, hogy mi lehet akkora fontosságú ügy, hogy Alice nem közöl velünk semmilyen konkrét tényt, egyszerűen csak kéri, hogy találkozzunk. Amint megkaptam az üzenetet, nyomban gondolkodni kezdtem, hogy miért hívat össze minket a titokzatos lány, de bármennyire jó emberismerőnek tartottam magam, ezt a rejtélyt nem tudtam megfejteni. Most már csak egy teendőm maradt, hogy várakozzak. Ki kellett várjam azt az időt, amikor Alice bejelenti a mondanivalóját. Fél négykor ismét villamosra szálltam, most Jennyfer nélkül és egyenesen Ted lakása felé vettem az utat. Az ajtó előtt még megálltam egy pillanatra, hogy megpróbáljak rájönni a rejtély nyitjára, de erre képtelen voltam. Ehelyett észrevettem az ajtó melletti kis fémtáblán egy érdekes információt: Ted lakásának címét:
-Post’s Street N/11. Miért ilyen ismerős ez a szám? N/11… November 11. Akkor jöttem össze először Katerine-vel. Nem akartam emlékezni, most már új életet élek, inkább bementem.
Alice és Sam már ott vártak minket, Jenny is megérkezett pár perccel utánam. Utálta, ha Jennynek szólították, csak a teljes nevére hallgatott, de én szerettem becézgetni. Mindnyájunk oldalát fúrta a kíváncsiság, miközben Ted franciaágyán kiterülve vártuk, hogy a gyűlésvezető megszólaljon. Pár pillanat múlva Alice felugrott az ágyról, sajnálkozó tekintetet vetett ránk, majd belekezdett a mondanivalójába:
- Elköltözöm. - a rémület kerülgetett mindnyájunkat, ahogy kiejtette ezeket a szörnyű szavakat. – Felvételt nyertem egy elismert orvosi egyetemre, Brightonba és ezt a lehetőséget nem szalaszthatom el. Megfogadtam magamnak, hogy soha nem fogom hagyni, hogy a barátok a karrierem útjába álljanak. Sajnálom, hogy csak most tudjátok meg, ma én is ma reggel értesültem róla. A vonatom vasárnap 09:00-kor indul.
Miután Alice tudatta velünk a közlendőjét, azt kívántam, bárcsak ne mentem volna el a találkozóra. A lány a18-dik életéve betöltése óta erre a lehetőségre várt, és mióta ismertem híres orvos szeretett volna lenni, de engem önző gondolatok vezéreltek, mert nem akartam magányos maradni. Bárcsak feküdtem volna továbbra is az otthon biztonságot nyújtó melegében, mit sem tudva a bekövetkezendő katasztrófáról.
Jennyfer figyelmes szemei azonnal megteltek könnyel. Alice odaállt elé, lehajolt, majd átölelte, hogy enyhítse a sírását. Sam, akiről eddig mind azt hittük, hogy meg van őrülve a lányért, mondott egy-két jó tanácsot az útról, ismét próbált viccelődni párszor, majd amikor észrevette, hogy most nem megy, nyugodtan kényelembe helyezte magát az ágyon. Ted, aki minden helyzetben megőrizte a nyugalmát, most sem vált feldúlttá, láthatóan megértette a helyzetet és beleegyezett. Én pedig, aki csak a múlt éjjel jöttem rá, hogy gyengéd szálakat fűzök Alice iránt, szinte belehaltam a tudatba, hogy pár napon belül, kitudja, milyen hosszú időre elveszítem. Alig tudtam visszatartani a könnyeimet a társaság előtt. Ha eddig nem derült ki, ma sem tudódhatott meg senki előtt sem, hogy Alice többet jelent számomra egy egyszerű barátnál. Nem mutathattam ki semmi gyanúsat, amikor azonban Jennyfer lenyugtatása után kijelentette, hogy évente csak négyszer fog hazalátogatni, felálltam az ágyról és köszönés nélkül kiviharzottam a rendetlen lakásból. 
Az fejemben folyton egy gondolat járt: Alice elmegy.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
IV. FEJEZET
 
 
A nap, amelyen Alice bejelentette, hogy elköltözik, péntek volt: a legszörnyűbb péntek, amit valaha átéltem. Miután szó nélkül otthagytam a barátaimat Ted lakásán és hazarohantam, ki sem bújtam az ágyból. Meggyőződésem volt róla, hogy örökre elveszítettem azt, aki a legfontosabbá vált számomra. Tudtam, hogyha elmegy, más emberként fog visszatérni, hogy már nem lesz ott az a reményt keltő csillogás a tengerkék szemében, hogy Brightonban elvész belőle az a kivételes varázs. Kész voltam feladni mindent, ekkor nyúltam a telefonomért és hívtam fel a prestoni egyetem vezetőségét. Kértem, postázzák ki nekem a tavaly beadott irataimat és húzzák ki a nevem a következő tanév tanulói közül. Nem voltam képes megindokolni a döntésemet, ezért a tettemre nem adtam magyarázatot, csak egyszerűen kinyomtam a telefont. Azóta fekszem az ágyamon és mesélem a szomorú történetem részleteit. Sokak szerint a naplóírás megnyugtató tevékenység, ezért eldöntöttem, leírom életem következő szakaszának az eseményeit: 
Az egész szombati napomat egyedül töltöttem a lakásomon. Most, hogy tudtam, a legkivételesebb személy, akivel valaha találkoztam, kilép az életemből, kezdtem belépni a depresszió határain belülre. Nem tudtam, miben higgyek, hogyha a sors pontosan, akkor veszi el tőlem a számomra legértékesebb embereket, amikor a legboldogabb vagyok azokkal: először Katerineben csalódtam, most pedig Alice lépett ki az életemből. Egész álló nap egy falatot sem ettem, úgy éreztem, hogyha Alice nincs velem, akkor nincs értelme az életemnek. Mindig olyan embernek ismertem magam, aki harcol az számára fontos dolgokért és küzd az igazságért, de most nem voltam képes arra sem, hogy felkeljek az ágyamból. Nem érdekelt, hogy félbehagytam a tanulmányaimat, még az sem, hogy talán később nem lesz, mit egyek. Csak Alice érdekelt. Végtelenül legyengült voltam, így aludtam el a nap végén.
Vasárnap reggel 09:30-kor költött fel a telefonom őrítő csengőhangja. Jennyfer hívott. Tudni akarta, hogy érzem magam azok után, hogy elrohantam az utolsó közös találkánkról. Elmondta, hogy már egy ideje észrevette, hogy nem egyszerűen barátként tekintek Alicere. Készségesen próbáltam tagadni a kijelentéseit, de végül olyat mondott, amitől elállt a lélegzetem. Közölte velem, hogy ugyanúgy, ahogy kezdetben én is, Alice félt attól, hogy belém szeret, mert ez az ötünk közt lévő barátság végét jelentette volna és eddig ezt csak neki mondta el. Ahogy meghallottam Jennyfer reménykeltő szavait, új erőre kaptam. Biztos voltam benne, hogy ha feltárom az érzéseimet Alice előtt, ő velünk fog maradni Cambridgeben, és talán viszonozni fogja a szerelmemet. Megköszöntem Jennyfernek a támogatását, lefürödtem, felvettem a legelegánsabb öltönyömet és siettem a szerelmem lakására. Felszaladtam a tömbház harmadik emeletére és kopogtam és megpróbáltam belépni a helyiségbe, de zárva volt. Törtem a fejem, hogy vajon miért nincs nyitva az ajtó: lassan már tizenegy óra volt, ilyenkor biztos nem alszik. Az utóbbi időben templomba sem jár, de akkor hol lehet? Hirtelen bevillant az agyamban, az iszonyú mondat, amit péntek este közölt velünk: „- A vonatom vasárnap 09:00-kor indul.’’
Elment és még csak el sem búcsúztam tőle. Szinte megőrültem az idegességtől, hogy hónapokig nem láthatom viszont, hogy soha nem válhat már a szerelmemmé. Nem voltam tisztában a gondolataimmal.
- Lehet, hogy csak viccelt és elbújt a szobájában. Biztos nem ment el, csak becsapott minket. Meg kell, keressem! –amint kimondtam ezeket a szavakat, elborult az agyam és egy határozott rúgással betörtem Alice lakásának bejárati ajtaját.
Nyugodtan léptem be a szinte üres szobákkal teli egykori, otthont nyújtó helyszín falai közé. Minden apró helyiséget átvizsgáltam a fürdőtől a konyháig, de Alice sehol sem volt. Még mindig képtelen voltam félbehagyni a keresésével addig a pillanatig, amíg rá nem bukkantam egy makulátlan, hófehér borítékra, amiben egy gyönyörű vérvörös reneszánsz motívumokkal mintázott levél díszelgett. A borítékon ékeskedő zöld pecséten egy kígyó rajzolódott ki, kereszttel a szájában, amely meglepett, tekintve, hogy ez egy egyetem címere, nem pedig egy szekta logója. Óvatosan kiemeltem a levelet a borítékból. Ez állt benne:
 
  Tisztelt Alice Daphne Lions!                                                                                              2013.07.04.
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Brighton-i William Slave tudományegyetem orvosi tagozatára. Figyelemmel kísértük eddigi munkásságát az elmúlt évek során és büszkén tudathatjuk önnel, hogy megérdemelten ajándékozzuk meg az évi 15 ingyenes hely egyikével. 
Amennyiben érdeklődést mutat az intézményünkbe való bejutás iránt, kérjük július 8. hétfőig jelenjen meg egyetemünk titkársága előtt, ahol átnyújthatja személyes iratait az igazgatóságunk számára. Az épület jobboldali szárnyában állandó bentlakást biztosítunk önnek, illetve napi háromszori étkezést a főépületben levő kantinban. Abban az esetben viszont, hogyha esetleg más intézményben szeretné elkezdeni tanulmányait és nem jelenik, meg az leirt helyen az említett határidő leteltéig, azonnali hatállyal visszavonjuk az ajánlott jutalmat. 
Reméljük felkeltettük az érdeklődését üzenetünkkel, a jövőben együtt gyűjtheti tapasztalatait intézményünk ösztöndíjas fiataljaival és talán a közös programokon, kirándulásokon is részt vesz majd. 
Köszönjük, hogy elolvasta üzenetünket, sok sikert a továbbiakban!
Igazgató: Jean Vertige
The Lanes Street 33, Brighton, U.K.
Nem tudtam levenni a szememet a levél finoman kidolgozott lapjáról. Csak a szöveg elolvasására józanodtam ki a dühöngő, pánikszerű rohamomból. A levelet visszacsúsztattam a borítékjába, majd, mintha valamiféle szuvenír lett volna, zsebre tettem.  Ekkor visszazökkentem a depressziós állapotomba. Úgy eltűntem a betörte ajtajú lakásból, mintha ott se lettem volna, majd hazavillamosoztam.
Otthon próbáltam lenyugodni és kipihenni az addigi fáradalmaimat, majd másnap, amikor már biztos voltam benne, hogy Alice beért a bentlakásba, hívogatni kezdtem. Egy hívásomat se fogadta, egy üzenetemre sem válaszolt.  Aznap délután meghívtam Jennyfert, Samet és Tedet a lakásomra.
Miután mindenki kényelembe helyezte magát a szobámban, megkérdeztem tőlük, hogy beszéltek-e Alicevel, mióta távozott. Érdekes módon egyikük hívására sem válaszolt, hasonlóan az enyémekhez. Ennek hallatára nagyon feldúlttá váltam, a barátaim próbáltak lenyugtatni, hogy biztos minden rendben, de hiába. Nem tudtam másra gondolni, csak, hogy Alicenek valami baja esett. 
Miután a többiek elmentek, kiterültem az ágyamon és elővettem a nadrágon zsebében elhelyezett, lopott üzenetet. Figyelmesen olvasgatni kezdtem újból és újból. Addig olvastam minél figyelmesebben a nem nekem címzett levelet, amíg rádöbbentem a legfontosabb benne rejlő információra: a címre: The Lanes Street 33, Brighton.
Az Alice iránt érzett hiányérzet és aggodalom nem hagyott nyugodni, ezért döntöttem: 
- Utána megyek!- amikor ezt a mondatot kiejtettem, máris megkönnyebbültem, mert reméltem, hogyha újra találkozunk, összehoz minket a sors és azután soha nem engedem el.
Döntöttem és ehhez tartottam magam. Újból látni akartam Alice fénylő szemeit, kész voltam magam mögött hagyni a múltamat, amit Kate mellett éltem át és megalapozni a jövőmet azzal, aki megérdemli. Éreztem, hogy ő számomra az igazi, és hogyha most elengedem, nem találhatom meg az igazi boldogságot.  Azonnal elkészítettem a csomagjaimat, ételt készítettem magamnak a 122 mérföldes útra, majd elmentem az állomásra. A legközelebbi vonatjárat amely Brighton felé tart, holnap 09:00-re érkezik meg Cambridgebe és 25 perc várakozás után folytatja útját. Miután leolvastam az informáló szöveget a bejárati ajtó feletti tábláról, ki is fizettem a jegyem árát és visszagyalogoltam a lakásomba. Amint felérten felhívtam Tedet magamhoz és egy sör mellett közöltem vele, hogy én is elutazom. Nem tudtam biztosan, mikor térek vissza Cambridgebe, és nem is dőltem be a barátom lebeszélő szövegének. Megkértem rá, hogy értesítse a többieket a távozásomról, habár kissé tartottam Sam reakciójától. Miután elbúcsúztam a haveromtól, Ted megígértette velem, hogyha bármilyen bajba kerülök, értesítem arról és ő azonnal kisegít abból. Mindig számíthattam Tedre és tudtam, hogy ő az egyetlen a barátaim közül, aki egyáltalán nem nézné rossz szemmel az utazásomat. 
A nyugtató csevej után kikísértem Tedet és viszonylag korán lefeküdtem, hogy kipihent legyek a holnapi kaland kezdetekor.
 
 
 
 
 
 
 
 
V. FEJEZET
 
Azt mondják, az új nap, új kezdet. Sajnos számomra ez a keddi nap, csak visszaemlékeztetett a félben hagyott teendőimre, amiket a múltamban felejtettem. Amint felébredtem, megborotválkoztam, lefürödtem, majd felöltöztem úgy, ahogy gondoltam, hogy Alicenek is tetszeni fogok. Fekete inget vettem fel, ugyanolyan színű nadrággal és nyakkendővel. Jó benyomást szerettem volna kelteni szívem választottja előtt, alig tudtam gondolkodni az izgalomtól, hogy újra láthatom őt. 08:00 volt, de már készen álltam indulni az állomásra, azaz majdnem készen. Ez volt az első reggel az óta, mióta Alice elment, hogy korgott a gyomrom. Elővettem a csomagjaim közül az átlátszó kis dobozt, amiben az útra pakolt ételemet rejtettem, és elővettem két szendvicset.
Miután befejeztem a reggelit, megpróbáltam felhívni Alice-t, hátha most az egyszer kivételesen válaszolni fog, sikertelenül. Visszatettel a telefonomat a zsebembe, felkaptam a csomagjaimat és hátranézés nélkül kiléptem nyugtató lakásom megszokott világából. Az utcára érve szétnéztem, majd az első érkező villamossal elszáguldtam az állomásig. Leszállva a járműről búcsúzó tekintetet vetettem az általam gyűlölt városra, sejtvén, hogy egy jó ideig nem fogom viszontlátni és rájöttem, hogy nem is utálom annyira, mintha amennyire azt gondoltam, hiszen itt élnek a barátaim. Alig maradt húsz perc az indulásig, de a vonat már a síneken állt. Öreg, ütött-kopott jármű, talán a leghitványabb az országban: kopott vörös festék virított az oldalain, amire fehér csíkokat festettek, valószínűleg csak unalomból. Ahogy előttem állt, mintha a halál szekere jelent volna meg előttem, ami egyenesen a pokol felé visz. Egy pillanatra megálltam, mély lélegzetet vettem, majd tovább indultam. Felszálltam. Végigsétálva a vonat végtelen folyosóján minden üres fülkébe beléptem, majd egy olyanba tettem le csomagjaimat, ahol le lehetett húzni az ablakot. Miután berendeztem ideiglenes lakosztályomat, rádöbbentem, hogy mégsem hagyhatom csakúgy elsiratás nélkül az otthonomat és a benne élő legjobb barátaimat. Leszálltam a vonatról és a legközelebbi üzletből vásároltam egy doboz Davidoffot, egy üveg olcsó Whiskyt és egy öngyújtót. Abban az időszakban még sok mindent megengedhettem magamnak, mivel az egyetemi ösztöndíjam gyűjtögetésével szereztem egy kis zsebpénzt. Visszagyalogoltam a fülembe, ott a csomagjaim közé rejtettem az italt, és a cigivel a zsebemben kényelmesen hátradőltem a poros, keményülésen. Most már semmi sem állhatott az utamba, hogy viszontláthassam Alice-t és, hogy boldog legyek vele. Habár kicsit tényleg izgultam, hogy vajon mit fog mondani, miután meglát az új otthonában, de Jennyfer elkotyogott szavai megnyugtattak, mert tudtam, nincs mitől félnem, hogyha ő is szeret engem.
A vonat lassan elindult. Felszabadultan ücsörögtem az üres fülkémben, teljesen otthon éreztem magam. Néhányszor még próbáltam elérni Alice-t telefonon, azonban már megszokott volt, hogy nem válaszol. Pár perccel az indulás után kopogást hallottam a kabinom átlátszó üvegajtaja felől, majd megpillantottam a várakozó kalauzt. Negyven év körüli, göndör, ősz hajú mogorva ember. Az homlokán illetlenkedő szemöldökpár szinte olyan vastagra nőtt, mint a férfi ódivatú bajusza. Mikor először indult dolgozni, biztosan fehér inget viselt, ami mára már barna koszmintákat hordozott, a fekete vászonnadrágja zsebéből kilógott a kézpénz, amit nyilvánvalóan lefizetéssel szerzett meg. Az ingje felett sötétkék kabátot, fején ugyanolyan színű kalapot viselt, ami az egyenruhájához tartozott. Intettem neki, hogy jöjjön be. Szó nélkül átlyukasztotta a jegyemet, majd kisétált.
Amint láttam, hogy messze jár a folyosón, elővettem a csomagomat, kiemeltem belőle a már kikívánkozó Whiskyt, visszagondoltam a szeretett városomra, majd jó párszor meghúztam az üveget. Ezután már a kényelem tetőpontján éreztem magam.  Még az utam felénél se tartottam, de az ital már megtette a hatását.  Amikor beértünk Newportba, ami London előtt négy megállóval feküdt, lehúztam a fülke oldalsó ablakát, elővettem a Davidoffot, majd rágyújtottam. Iszonyatosan jól esett. Azóta nem cigiztem, hogy Katerine-vel szakítottunk. Újból eszembe jutottak a történtek, felfoghatatlan volt számomra, hogy volt képes megcsalni! Pont, mint az a buzi apám, szegény anyámat. Kitudja hány gyereke van még rajtunk kívül annak a seggfejnek? Nem is akarom tudni… Zain Clayton, aki az ivászat koronázatlan királya, bárcsak egyszer belefulladt volna a boroshordóba. Emlékszem az utolsó nagy cirkuszra. Tavaly volt, mielőtt elköltöztem otthonról. Anyuval védőoltásért voltunk a korházban, valamilyen járvány miatt. Apu otthon maradt tévézni, na meg persze, hogy ne hagyja egyedül a piásüvegeit. Kint zuhogott az eső, anyu és én siettünk haza amilyen gyorsan csak tudtunk, de a dugó miatt így is órákig tartott az oda-vissza út. Amint beléptünk a házba, szerető apám félig eszméletlenül feküdt az ágyon, fölötte meg egy szőke velem egy korosztálybeli ribanc ugrált. Apám észrevette, hogy hazaértünk, de túl részeg volt a magyarázkodáshoz, csak annyit nyögött ki akadozó nyelvel: „Laura…”. Ez volt anyám neve. Na, szóval ekkor történt az utolsó ilyen helyzet a válás előtt. Amandának volt esze és már fél évvel azelőtt elköltözött, mert nem tudta végignézni apu szerencsétlenségét. Amanda az ikertestvérem. Mindig büszke voltam rá, igazi vezéregyéniség volt. Amint elköltözött, sikeres állást kapott a Liverpooli Spire kórház szülészeti osztályán. Hónapok óta nem láttam sem őt, sem a szüleimet, de most a szüleim éppen nem is érdekeltek. Ebben a pillanatban csak Alice érdekelt és a füstölgő cigi.  El is szívtam egymás után 4 szálat a dobozból, ezután elbóbiskoltam és csak a főváros utáni kisvárosban, Dartfordban ébredtem fel. Levegőznöm kellett, kimentem a folyosóra és megtudtam, hogy ezen a helyen húsz percet áll a vonat. Leszálltam a járműről, hogy körülnézhessek. Kicsit hűvös, annak ellenére, hogy csak délután egy óra volt. Sétáltam a dartfordi állomás körül össze-vissza, azzal a gondolattal a fejemben, hogy már csak pár óra és találkozhatok Alicevel, amikor egy ismerős arcot pillantottam meg az épület túlsó sarkán: Caleb pofáját.
Calebben, a bunkó farmerben, akivel a Kate többször is megcsalt, öltözködés szempontjából most sem csalódtam: ugyanolyan parasztul nézett ki, mint pár hónappal ezelőtt. Mosatlan, zsíros haja fölött koszos baseballsapkát viselt, piros kockás ing feszült a mellkasán, hogy még jobban kidomborítsa a felfújt izmait, ez alatt szakadt farmernadrág és fekete, sáros cipő díszítette a külsejét.  Két oldalán két kigyúrt alak feszített, ők számomra ismeretlenek voltak, azonban nem volt nehéz következtetni a személyiségükről, ugyanis, mintha Caleb két ikertestvérét láttam volna… Ők nem vettek észre. A vonatnak lassan indulnia kellett, felszálltam. A trió követett engem, majd egy másik fülkében foglaltak helyet, nem tudtam az úti céljukat. Amint elhaladtak a fülkém mellett, Caleb bekukkantott, majd észrevett. Ha nem lett volna köztünk az ajtó, el sem képzelem mi lett volna a vége. Igaz, hogy már csak néha-néha jut eszembe Katerine, de nem csak miatta, hanem maga a viselkedése miatt is utálom azt a parasztot. Elindult a vonat, de mióta megláttam azokat az idiótákat, nem tudtam megnyugodni az idegességtől. Swanley felé tartottunk, de képtelen voltam kivárni az érkezést, hogy megnyugtassam magam, sétálni kezdtem a folyosón, majd az egyik oldalsó, nyitott ajtónál rágyújtottam egy újabb szál cigire. A hűvös fél és a Davidoff füstje már kezdett megnyugtatni, amikor egy óriási lökés következtében nekivágódtam a folyosó oldalának. A cigi kiesett a kezemből, én pedig szinte összeestem a hirtelen támadástól.
- Hé, Clayton, emlékszel még rám? Hogy van a csajod?
A parasztos akcentusból tudtam már, hogy csak egy személy lökhetett fel. Hátrafordultam, és láttam Caleb önelégült arckifejezését. Nem, most nem nyerhetett, nem hagyhattam neki, hogy újra legyőzzön, mint akkor, mikor elvette tőlem Katet. Még mindig éreztem az ital hatását, nem voltam ura önmagamnak. Elborult az agyam, felugrottam a folyosó padlójáról, jobb kezemmel megragadtam Caleb nyakát, a falhoz taszítottam, majd addig ütöttem a bal kezemmel az egoista pofáját, amíg vérezni kezdett az orra. Ez után nem tudtam, hogy mit tegyek vele, hisz perceken belül magához tért volna és kezdődhetett volna az újabb bunyó. Összeszedtem minden erőmet, felemeltem az ősellenségemet, majd kidobtam a vonat nyitott ajtaján egy Albourne-i erdős területre. Végül is komoly baja nem származott a történtekből, csak annyi, hogy új vonat után kellett nézzen.
Abban a pillanatban, hogy megszabadultam Calebtől legalább az utazásom idejéig, megjelentek mögöttem a fiú kigyúrt barátai, akikről időközben megfeledkeztem. Sajnos épp azt a jelenetet látták, amikor kirepítettem az ellenségemet a vonatból. Odarohantak mögém, és igyekeztek bosszút állni rajtam a barátjuk elaltatásáért. Amire a következő eseményekből emlékszem, az pár hatalmas ököl, ami az arcom felé száguldott. 
Ezután ugyanazon a helyen ébredtem, ahonnan az utolsó emlékeim is származtak. Szerencsére a támadóim nem tudtak kidobni a vonatból, valószínűleg azért, mert már majdnem Albourneban voltunk, és az utasok kezdtek kijönni a folyósóra. Ébredésem után szörnyen fájt a fejem, nagy nehezen felálltam és elbicegtem a mellettem levő mellékhelyiségig, hogy rendbe szedjem magam. A tükörképemet látva, iszonyatosan néztem ki, de nagy örömömre nem kékültem be sehol. Megigazítottam a hajamat, az ingemet visszagyűrtem a nadrágomba, hogy az Alicevel való találkozáskor a lány ne ijedjen meg tőlem. Lassan visszabicegtem a fülkémbe, ahol már órák óta nem voltam és leültem, hogy megpihenjek, amíg Brightonba érünk. A kabinba érve ellenőriznem kellett, a dolgaimat, hogy minden, amit az útra csomagoltam, megmaradt-e, amíg eszméletlen voltam. Már kezdtem örülni, hogy ezen a vonaton minden ember tisztelettudó és becsületes, mivel itt nincs jelen a lopás, amikor észrevettem, hogy eltűnt a pénztárcám, benne minden értékemmel.
- Biztos azután lopták el, miután megvertek. - mondjuk jogosan cselekedtek, mert hibás voltam az ügyben. 
 Elővettem az útra csomagolt szendvicseket és igyekeztem megtömni magam velük, mert nem tudhattam, hogy készpénz nélkül mikor eszem legközelebb. Az úton kezdett egyre több erdős, dombos terület lenni. Kihajoltam az ablakon levegőzni egy kicsit, nem volt túl meleg. Tudtam, hogy Brighton már nem lehet messze, ezért a hátralévő időben csak arra gondoltam, mit legyen az első szavam Alicehez.
- Vajon átöleljem? Megpusziljam az arcát? Egyáltalán hogyan köszönjek neki?
Ezeken a nyugtalanító gondolatok közepette rábukkantam a zsebemben lévő maradék cigarettára, és ismét rágyújtottam. A csodálatos dombvidéki tájat szemlélve, egyszer csak a vonat erős sípolását hallottam, majd pár perc lassítás után megálltunk a füvel teli, zöld vidéken. Az vonat ablakán át szemléltem a csodálatos remekművet, melyet a természet alkotott. Semmiképp sem ért fel a Meling’s Wood-i erdő nyújtotta káprázattal, de mindenképp fenséges látvány volt.
- Megérkeztem Brightonba.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
VI. FEJEZET: 
 
 
Brighton volt a leghíresebb üdülőhely az országban.  A városba látogató emberek általában szórakozni, nyaralni utaztak a vidékre. A varázslatos táj, várost körülvevő örökzöld erdők minden elképzelésemet felülmúlták a hely szépségét illetően. A la, Manche csatorna friss vizének illata érződött a levegőben. Felkaptam csomagjaimat és elindultam megkeresni Alice új otthonát. 18:30 volt, még jócskán volt időm felkeresni leendő szerelmemet. Azon tűnődtem, hogy vajon hogyan fog reagálni annak a hírnek a fogadására, hogy az úton kifosztottak. Elhiszi és befogad egy pár napra a lakásába, vagy elküld? Azt az elméletet is a fejemben hordoztam, hogy talán nem érzi irántam azt a tüzet, amit reméltem, kidob az otthonából és talán már holnap reggelre ismét Cambridge-ben találom magam, összetört szívvel. 
Sétálva Brighton ismeretlen utcáin elveszítettem az önbizalmamat. 
- Mi van, hogyha nem is örül nekem? Hogy lehettem olyan hülye, hogy ekkora utat tettem meg egy olyan lány miatt, akit még csak nem is ismerek igazán.
Ekkor kezdtem csak kijózanodni. Féltem az Alicevel való találkozástól, ezért igyekeztem minél jobban húzni az időt. Nem jeleztem egy taxinak sem, hogy vígyen a William Slave egyetem bentlakásához, inkább gyalog próbáltam a célállomásra találni, hiszen pénzem s. Az utcán sétálva újból elővettem a már félig üres cigarettás dobozomat, majd ismét elszívtam pár szál Davidoffot. Az utca magas épületeit csodálva megpillantottam a Szent Miklós templomot a messzeségben, amiről annyit tudtam, hogy az 1514-es tűzeset egyetlen túlélője volt.
 Bármennyire is szerettem kóvályogni össze-vissza az utcákban, meg kellett tudnom, merre találom Alice otthonát. Szinte minden járókelőt megkérdeztem, hol találom a William Slave egyetemet, de senki sem tudott róla semmit, mintha nem is létezne.
Már lassan kezdtem megnyugodni és ténylegesen elindulni az áhított cél irányába, amikor rádöbbentem az egyik legfontosabb tényező hiányára:
- Nem hoztam ajándékot! Milyen látogató az, aki egy aprósággal sem képes kedveskedni leendő kedvesének?
Kedd délután volt, minden üzlet nyitva várta gazdagabbnál gazdagabb vásárlóit, csak épp engem nem, akinek egy lírája sem maradt az utazás után. 
- Ilyen nincs! Én vagyok a legszerencsétlenebb ember a világon. Otthagytam a kényelmes otthonomat a nagy semmi érdekében, megverettem magam, kiraboltak, rosszabb már nem is lehet… na, jól van, Leo. Le kell, hogy nyugodj. Lássuk a lehetőségeinket. - beszéltem magamhoz…
Az utca túlsó oldalán állt egy virágüzlet. Az bolt előtt gyönyörű növények voltak kisorakoztatva, nem volt pénzem, így hát nem tehettem mást: óvatosan, gyanútlanul a kirakat elé sétáltam, felkaptam egy csokor vörös rózsát, majd futottam, amíg csak az erőmtől telt. Ajándékom már volt, de nem tudtam hova vinni.  Befordultam az első sarkon a lopott virággal, és hosszas keresés után végre találtam egy taxit. Sietve beszálltam és megkértem a sofőrt, hogy vigyen Alice egyeteme elé, mire a nálam nem sokkal idősebb, baseballsapkás fiú komoran visszaszólt:
- Haver, én ebben a városban születtem, de eddig még nem hallottam semmiféle William mit tudom én milyen egyetemről. Most átverni próbálsz?
- Dehogy próbállak átverni, ember! Egy barátnőmet jöttem meglátogatni és egy levél szerint ez neve az egyetemnek, amelyben tanul.
- Nem tudom, haver, nem tudom. Én biztos, hogy nem ismerem. Esetleg tudnál mondani egy utcát, ahova még elvihetnélek? – kérdezte, közben elgondolkodva az egyetem nevén. Számomra is nagyon különös volt, hogy egy brightoni lakos nem ismer egy állítólag híres egyetemet. Elővettem az Alice szobájából kölcsönvett levelet, majd elolvastam az utcát, ahonnan postára tették, hátha onnan majd válaszokat kaphatok.
- Az utca neve: The Lanes Str. – válaszoltam.
A taxis meglepett tekintetet vetett rám.
- Hú, haver, az a hely igazából nem egy utca, hanem már csak elhagyatott tér az erdő mélyén, üres épületekkel. Arra már senki nem jár, a lakosok is beköltöztek a belvárosba, évtizedek óta. Ha gondolod, elviszlek oda, de messze van és az út sem a legjobb.
Egyetem az erdőben? – gondoltam magamban. Ez tiszta hülyeség. Amúgy is lényegtelen, hogy hol van, hogyha ott megtalálom Alicet. Gondolkodás nélkül odahajtattam az értetlenkedő sofőrrel, akit, mint később kiderült, Walt Poenak hívtak. A szinte egy órát tartó út alatt lehetőségem akadt megfigyelni a brightoni vidék lenyűgöző tájait. Habár az út göröngyössége nem engedte, hogy teljesen kényelembe helyezkedjek, a sötét, rejtelmekkel teli zöld erdő megnyugtatott, mert az otthoni Meling’s Woodot juttatta az eszembe.
Miután célba értem és a fáradt taxis is visszafordult a belváros irányába, elindultam megkeresni Alice új otthonát. Körülöttem olcsó fakunyhók álltak tucatjaival, amelyeket a leggyengébb szellő is képes lett volna ledönteni. Egy épület azonban ezeknek a szánalmas viskóknak a teljes ellentéte volt. Körülbelül fél órával a helyre érkezésem után a lábam földbegyökerezett és tátott szájjal bámultam a szemem előtt hatalmasodó területet. Pár tíz méterre tőlem egy hatalmas, botanikus kerthez hasonló, égig érő fákkal teli végtelen udvart figyelhettem meg, közepén egy pompázatos, középkori kastéllyal. Nem tudtam felidézni, hogy miért, de nagyon ismerős volt a számomra a hely. Amikor megpillantottam, nyomban kirázott a hideg. A kastély, mintha egy erődítmény lett volna, amely több ezer katona védelmezésére is elegendő. Szürke, kőből épült falain nyomot hagyott az idő, vérvörös, virító cserepein észrevevődött, hogy nem a felhőkig magasló teteje nemrég lett felújítva. Az téglalap alakú épület két oldalsó tornya alig látszódott ki a terület minden részét beborító erdőtől. Közelebb léptem a gazdagon díszített vaskapuhoz és elolvastam a címet: The Lanes Street, 33, Alice egyetemének címe. Csodával határosnak is mondható volt, hogy a kezemben levő csokor elrablása után pontosan szerelmem otthona elé csöppenek, kezdtem azt hinni, visszatért a szerencsém. A gondosan megmunkált fémkapu felett egy csillogó tábla ékeskedett, aranyozott felirattal: „la mort des sorcières!” Sajnos nem értettem franciául, ezért nem foglalkoztam a szöveggel. A külföldi nyelvezeten kívül valóban semmi más jelzést nem találtam, ami informálta volna az utazókat az egyetem létezéséről.
 Bátorsággal megtelve megnyitódtam a finoman kidolgozott ébenfekete kerítés kapuját, majd beléptem az udvarba. Azon nyomban, akaratlanul földbe gyökerezett a lábam. Átfutott rajtam valami rettentően félelemkeltő, jéghideg érzés, mintha egy figyelmeztetés lett volna, és képtelen voltam tovább menni. 
- Talán még egyszer rá kellene, csörögjek Alicere, hátha válaszol és kijön elém.
Alig, hogy elővettem zsebemből a telefonomat, egy hátborzongatóan félelmetes úriember alakja lépett ki a kísértetkastélyból és tartott felém. Majdhogynem kiejtettem az Alicenek szánt csokrot a kezemből, mikor szememmel végigvizsgáltam a gentlemant. Negyven-ötven év körüli magas, jóvágású férfi jelent meg előttem, makulátlan, csillogó fekete zakóban, bíbor csokornyakkendővel. Ősz haja gondosan hátra volt fésülve, lassan ráncosodó arcán egy szőrszál sem volt észlelhető. Úgy közeledett felém, mint maga a sátán, aki egyenesen a pokol kilencedik körébe vezetne le hamarosan. Már csak pár lépésre volt tőlem, megállt, aranyló, sárgás szemeivel üdvözlő tekintetet vetett rám, majd barátságosan felém nyújtotta jobb kezét:
- Jó estét, Mr. Clayton! Örülök, hogy megismerhetem. A nevem Jean Vertige, és az ön előtt fekvő építészeti kincs, a William Slave egyetem igazgatója volnék. Tisztában vagyok az úti céljával, de sajnálattal közlöm önnel, hogy Lions kisasszonyt ebben az időszakban szörnyen lefoglalják a tanulmányai és nem szeretném, ha egy röpke látogatás miatt felborulna a tevékenységeinek programja. Szívesen megvendégelem egy kávéra, esetleg más, erősebb italra az irodámban, ami után kikísérem, de nyugodjon meg, átadom az üdvözletét Miss. Lionsnak.
Honnan a francból tudja ez az öreg, hogy ki vagyok és miért jöttem? Miért nem engedi, hogy találkozzak Alicevel? Itt valami nagyon nincs rendben, de esküszöm, megtalálom és hazaviszem őt! Soha nem voltam ennyire megrémülve egy embertől sem, de nem szabadott kimutatnom, amit valójában éreztem:
- Sajnálom uram, itt maradok, hogy találkozzak Alice-el, amennyiben nincs ellene. - feleltem látszólag határozottan.
- Semmi ellenvetésem Mr. Clayton, csak óvni szeretném önt. Tudja, Brightonban nem igazán kedvelik az idegeneket.
- Brightonban? Uram, kérem, ne nézzen ennyire hülyének. Brighton egész Anglia leglátogatottabb turistaközpontja és, hogyha megengedi, ma éjjel itt alszom.
- Látom, nem tudom meggyőzni önt, Mr. Clayton. Nagyon helyes. Azonnal előkészíttetek magának egy tisztaszobát, ahol kipihenheti magát, és reggel találkozhat a rég nem látott barátjával. Amennyiben vacsorázni is óhajt, szívesen levezetem az ebédlőbe.
Nem szerettem volna még illetlenebb lenni az úrral, ezért nem kérdeztem meg, honnan tudja, hogy ki vagyok, sem azt, hogy miért nem láthatom ma Alice-t. Igyekeztem türelmes lenni és kivárni, mit hoz a holnap.
- Köszönöm, nem vagyok éhes. Az utazás eléggé kimerítő volt, szeretnék lepihennie. - válaszoltam kedvesen Mr. Vertigenek.
- Ez esetben, kérem, kövessen.
Végigsétáltunk az hatalmas kert bokrokkal körülvett ösvényén, amíg a kastély bejáratáig nem értünk. Az épület régi falain itt-ott égésnyomok vevődtek észre. Az óriási lekerekített faajtó két oldalán, két rövidre vágott hajú, vörös egyenruhás, edzett fiatalember várt minket.
- Arthur, kérlek, kísérd fel Mr. Clayton a szobájába. – szólalt meg rövid szünet után az igazgató.
Az előbb azt mondta, hogy előkészít nekem egy szobát és mire az ajtóhoz érünk, valaki már ki is takarította? Mi ez a hely? Egyáltalán minek vannak testőrök egy egyetemen? Mióta csak elhagytam az utca szabadságérzetet keltő helyiségét és beléptem erre a rémes helyre, az érzés fojtogatott, hogy tűnjek el innen, de nem tehettem. Meg kellett találnom Alice-t. 
A Arthur nevű testőr elvette a kezemből a csomagjaimat, és belépett a kastélyba. Csak a csokrot hagyta meg nekem. Amint magam is beléptem az épületbe, az öregúr utánam szólt:
-Á, Mr. Clayton, még valami! A kastély területén nem működnek az elektromos tárgyak, gondoltam szólok. További kellemes estét és jó pihenést.
- Köszönöm, viszont kívánom.
Most már érthető, hogy Alice miért nem válaszolt egy hívásomra sem. De álljunk meg egy percre. Hogyha rajtam kívül Jennyfer, Sam és Ted is próbálta elérni, sőt, írtak is neki, de Alice nem kapta meg ezeket, az azt jelenti, hogy amióta ideért, el sem hagyta a kastélyt. Most már komolyan, mi folyik itt?
Az belépés után egy hatalmas teremben találtam magam, amit teljesen vörös árnyalatok és látszólag felbecsülhetetlen értékű festmények borítottak be. Az egyik festményen ugyanazt a szimbólumot vettem észre, amit az Alice üzenetén levő pecséten: a kígyót, kereszttel a szájában. A szoba két oldaláról két lépcsősor vezetett fel az első emeletre, ahova figyelemmel kísértem a testőrt. Ezután kisebb-nagyobb termeken áthatolva egy végtelennek tűnő folyosóra értünk, amin keresztül menve eljutottunk egy egyszerű, faajtós szobáig. Arthur elővett a zsebéből egy kulcsot, kinyitotta a kitisztított szoba ajtaját, bent lehelyezte a csomagjaimat, majd átnyújtotta a kulcsot. Mielőtt végleg magamra hagyott volna, az ajtóból még rám nézett, majd halkan azt súgta a fülembe: 
- Meneküljön! –ezzel rám csukta az ajtót, majd elment.
Nem tudtam, mire véljem ezt a mondatot, nem is foglalkoztam vele. Körülnéztem a szobában, de semmi halálit nem vettem észre benne. Ez is csak egy szoba volt… Ódivatú, virágos tapéta az üres falakon, két alacsony ruhásszekrény, egy oda nem illő faasztalka mellé egy székkel, és egy egyszemélyes ágy. A telefonom csakugyan nem ment, nem tehettem semmit, ami javít a helyzetemen, ezért a megvetettem az ágyamat, lefeküdtem és végül elaludtam.
 
 
 
 
 
 
 
VII. FEJEZET
 
 
Az megérkezésemet követő hajnalban, a kissé furcsa, de valamiért mégis szimpatikus testőr lökdösésére ébredtem. Arthur, a velem egy korosztályú fiatalember berontott az új hálószobámba, majd szándékosan felrángatott fel a nyugalmamból.
- Mia franc van? Itt még aludni sem hagyják az embert?
- Sajnálom Mr. Clayton, de hogyha szeretné látni Miss. Lionst, mihamarabb készülődjön, hogy indulhassunk.
Nem értettem, hova ez a nagy sietség, de mivel Aliceről volt szó, nem haboztam: kiugrottam az alacsony kiságyamból, az faasztalka alá helyezett csomagomból felkaptam egy tiszta öltözéket, kezembe vettem az ajándéknak szánt, kissé már elhervadt csokrot és már léptem is ki az egyszerű szobámból. A fiatal testőr csak úgy viharzott lefele a hosszú lépcsősorokon, át a gazdagon díszített termeken, végig a hosszú, műalkotásokkal teli folyosókon, a kastély alapsoráig. Itt szembekerültünk, egy egyszerű, de finoman faragott faajtóval, amely előtt útikalauzom megállt.  Arthur, a magas, edzett, katonának is beillő fiatalember úgy állt előttem, mint a legnemesebb, legegyenesebb úr, akit csak ismerek. Rövid, barna haja, frissen mosott vörös egyenruhája azt a benyomást keltette bennem, hogy a velem, szinte egykorú fiút, valaki igen jól megtanította a rendre. Miután az rejtélyes ajtó elé értünk, Arthur, smaragdzöld szemeit rám vetette, majd váratlanul megszólalt:
- Tizenöt perce van, hogy kihozza onnan a lányt és kijussanak a kastélyból. Ne kérdezősködjön, majd ő mindent elmagyaráz. Sok sikert!- azzal a kezembe nyomott egy hatalmas kést, biztatóan vállon ütött, majd eltűnt a folyosó sötétségében. 
Valóságosan megrémültem, az óriási vágóeszközt a kezemben tartva. Minek adott ez nekem kést?  Nem volt időm ezen gondolkodni, már tegnap óta éreztem, hogy itt valami nincs rendben és megmagyarázhatatlan okok miatt bíztam a szimpatikus testőrben. Meg kellett tudnom mindent, erről a helyről, látnom kellett a szerelmemet, így hát a bal kezemben a rémisztő késsel, a jobb kezemben a csokor rózsával bátran benyitottam az ajtó mögötti helységbe. Pontosan olyan terem volt, mint amiben én is megpihentem az éjjel. Hirtelen, a sötét szoba falai között, jobboldalra nézve megpillantottam egy ágyat, amiben Alice nyugodott. Bájos arca, még ha alvás közben is, de újra elvarázsolt. Már kezdtem elveszíteni a bizalmamat, az illemet nem ismerő, de mégis kedves Arthurban: 
- Felébreszt, hajnalok hajnalán, kést nyom a kezembe és beküld a rég nem látott ’’barátom’’ szobájába, hogy egy rossz mozdulattal őt is felébresszem… Milyen tréfa az ilyen?
Abban a pillanatban, ahogy gondolataimban leforogtak ezek a szavak, megláttam valamit, amitől a koránkeléstől a késig, minden értelmet nyert: Alice alvás közben még oldalról az ágyához volt kötözve. Ezért nem mehetett ki a kastélyból, hogy megkapja az üzeneteinket, és valószínűleg, hogyha Arthur nem ébreszt fel hamarabb, én is erre a sorsra jutok. Első viszontlátásunk alkalmából rángatni kezdtem a fogvatartott lányt, akit titokban szerettem addig, amíg felébredt. A vonatban kigondolt köszöntő, amit az első találkozásunkon terveztem előadni, semmissé vált, mert csak egy szó csúszott ki a torkomon:
- Kiszabadítalak!
- Leo? Hogy kerülsz te a kastélyba? Nem kellene itt lenned! Vertige meg fog ölni!
- Mióta először megláttam, tudtam, hogy valami nincs rendben az öreggel. Ne aggódj, pár perc és szabad leszel. – azzal, kezemben a frissen élezett késsel, pillanatok alatt elvágtam az Alice-t fogva tartó szíjakat, így már csak a kastélyból kellett kijussunk.
- Mikor innen kiértünk, mindent el kell mesélned! Mellesleg, hoztam neked valamit. Átnyújtottam szívem választottjának a tegnap lopott rózsacsokrot, ő pedig a nyakamba ugrott, majd átölelt.
- Köszönöm, köszönöm, hogy itt vagy!
Soha nem esett jól ennyire az, hogy végre megérinthettem életem szerelmét. Az ölelésem enyhülni kezdett, a szánk közeledett egymáséhoz, míg csaknem az ajkaink összeértek volna. Mielőtt azonban átélhettem volna az első, Alice-től kapott csókot, a kis szoba ajtaja hirtelen kitárult és belépett a helységbe a megtestesült gonosz: Jean Vertige. A meglepettségtől mindketten megrémültünk. Alice könnyezni kezdett, az öregurat látván. Ekkor még semmit sem értettem a történtekből. Miért kötözték le és tartották fogva Alice-t? Miért nem szerette volna Vertige, ha én is a kastélyban maradok? Nemsokára ezekre a kérdéseimre is választ kaptam. Az igazgató ördögi vigyorgás közepette gyilkolóan a szemünkbe nézett, majd megszólalt: 
-  Oh, drágáim, ugye nem szökni próbáltak ebből a valóságos paradicsomból? Mr. Clayton, úgy tudom, figyelmeztettem önt, hogy ha itt marad, rossz dolgok fognak történni, és ha tegnap nem fordult vissza, akkor többet nem fog innen menekülni.  Alice, te hálátlan kis dög! Hogy merészelnél elmenni, miután ételt, kényelmes otthont adtam neked? 
-   Maga egy idegbeteg állat! Hogy képzeli, hogy csakúgy bezárhatja az embereket, semmi következmény nélkül? Egyáltalán mit ér el ezzel?
-  Szóval mégsem ápol olyan jó kapcsolatot Miss. Lionssal, hogy ő beavatta volna magát ebbe a kis titokba. Nagyon helyes, akkor, majd elmesélem én:
- Tudja, kedves Leonard, Brighton nem mindig volt az a békés, nyugodt, hely, ahová az emberek azért járnak, hogy kiengedjék a gőzt és kipihenjék magukat.  1514-ben, szörnyen véres háború folyt ezen a területen Anglia és Franciaország között. A mindenre kész francia hadsereg bátran küzdött a brit katonák ellen, de a hazájuktól távol lévén, nehezen állták meg a helyüket. Valamit gyorsan tenniük kellett, hogy megfordítsák a csata állását: egy furfangos ifjú tiszt, Jeremié Vertroine egy ötlettel állt elő: a város különböző pontjain óriási tüzet gyújtanak, és miközben az angol katonák igyekeznek eloltani a lángokat, Vertroine és a többiek elfoglalják Brightont.  A hadsereg megbeszélte a teendőket és így is cselekedtek. A franciák sorsa hirtelen megfordult és máris nyerésre álltak, mikor a semmiből előbukkant Anglia titkos, sátáni serege: a boszorkányok. Gonosz, ördögi teremtmények, maga Lucifer küldöttjei voltak, akik csak a vitéz francia katonák lelkére vágytak. Az ő közbelépésük ellem már képtelenek voltak szembeszállni a tisztességes franciák, így a britek, habár nem menthették meg a várost a lángok pusztítása elől, mégis elsöprő győzelmet arattak. A francia hadsereg tábora szinte teljesen megsemmisült, csak egy személy, Jean Vertroine élte túl. Ezután titokban nevet változtatott, vagyont szerzett magának és családja átköltöztetése után felépíttette a Vertige kastélyt. Ő építtette a szeretett kastélyomat és eskette meg a család többi tagját, hogy a rémes tűzeset minden századik évfordulóján feláldoznak egyet, a boszorkák leszármazottai közül a büszke francia katonák emlékére. Az egyetem létezése egy igen hihető álca volt egy fiatal végzős diák idecsábítására, így nem volt nehéz dolgom elfogni ezt a bestiát.
- Maga teljesen meghibbant! Azt állítja, hogy Alice boszorka? Szálljon már le a földre és nyugodjon meg, amíg kihívom a rendőrséget és magát letartóztatják emberrablás és gyilkossági kísérlet vádjával. – mondtam feldúltan.
- Szóval nem hisz nekem, Mr. Clayton, akkor talán Miss. Lions tarthatna egy bemutatót, ami meggyőzné önt szavaim hitelességéről.
- Ne haragudj, Leo, de ez az igazság. Az őseim okkultizmussal foglalkoztak, és én is elörököltem a képességeik egy részét.
Érthetetlenül, csodálkozva néztem a szerelmemre. Ekkor Alice kitárta bájos karjait, a szemem láttára a magasba emelkedett, és az egész teste egy fényalakká változott. Nem tudtam hinni a szemeimnek, a lány, akit évek óta ismertem, hirtelen gyönyörű, makulátlan fehér angyalszerű formává alakult. Mindig tudtam, hogy Alice más, mint a többi lány, de ez már túlzás volt.
- Elképesztő, Mr. Clayton, valóban elképesztő. Szörnyű teremtmények ezek a dögök, szerencsére a kastélyban elrejtett óriási mágnesek olyan erőt generálnak, ami nem engedi meg ezeknek a szörnyeknek, hogy teljesen felszabadulhassanak. Ha ezek a mágnesek nem lennének, minden bizonnyal es a dög egy szempillantáson belül, észrevétlenül eltűnne a kastélyból. Talán tegnap elolvasta a bejárati kapura helyezett aranybetűs szöveget, amely megboldogult ősöm szavait idézi: „La mort des sorcières!’’ Ez angolul annyit tesz ki: „Halál a boszorkákra!” Több mint négyszáz éve családom ehhez a törvényhez tartja magát és jövőre, a város leégetésének ötszázadik évfordulóján büszkévé teszem Vertroine ősapámat és feláldozom a valaha látott legnagyobb erejű boszorkát, Alice Lionst. Magának, Mr. Clayton utoljára megadom a lehetőséget, hogy távozzon a kastélyból, hogy 2014 első napján végezzek ezzel a szörnyeteggel. Nos, mi a döntése?
Teljesen meg voltam rémülve attól, amit ezen a reggelen tapasztaltam és a legnagyobb vágyam az volt, hogy kijussak innen, mégis valami meggátolt. Bármennyire is féltem attól, amit ma láttam, hihetetlen módon Alice-t így is halálosan szerettem, ezért nem hagyhattam meghalni. 
- Nem bánthatja Alice-t!- ezekkel a szavakkal nekirontottam Vertigenek, de ekkor a kinti folyosóról berohanva két vörös egyenruhás őr az utamat állta és könnyedén lefogtak. 
- Nagyon helyes, Mr. Clayton, az ön döntése volt. Fiúk, a dögöt kötözzétek vissza, aztán az urat vigyétek le a kamrába, Arthur mellé.
Tudatosult bennem, hogy Arthur, a fiatal testőr feláldozta magát a szabadulásunkért, ami így sem sikerült, de még fontosabb tény volt, amire ezután döbbentem rá: talán nem láthatom többé Alice-t. A szerelmem lekötözése után az őrök kirángattak a szobából, és becipeltek egy sötét, ágyakkal teli terembe. A sötétben megpillantottam az eszméletlen Arthurt, aki mellé pillanatokon belül kikötöttek. Az egyik őr, egy fémasztalról, ami a terem bal oldalán volt elhelyezve, elővett egy injekciós tűt, majd hirtelen a karomba szúrta, én pedig másodperceken belül elaludtam. 
 
 
 
 
 
 
 
 
VIII.   FEJEZET
 
 
A sötét kamra, rémisztő falai között ébredtem fel. Amikor kinyitottam a szemeimet, úgy éreztem magam, mintha egy körhintán ülnék. Szörnyen szédültem, alig láttam a körülöttem levő tárgyakat. Nem tudtam elhinni, hogy az események, amiket a közelmúltban tapasztaltam, nem a képzelet szüleményei. Kiderült, hogy a lány, akiért mindent kockára tettem, nem az, akinek hittem, sőt, kiderült az is, hogy az általam, egy meggyőzhetetlen laikus által látott világ sem olyan, mint ahogy a realisták állítják.  A végtagjaimon éreztem a szorosra tekert bőrszíjakat: még mindig az ágyhoz voltam kötve, tehát ez a valóság. Ahogy telt az idő, egyre jobban visszanyertem a látásomat, így szemeimmel meg tudtam vizsgálni a szobát. Szinte csak fekhelyeket lehetett találni a helyszínen. Az ágyamtól baloldalra állt egy asztal, tele orvosi eszközökkel: szikék egész serege feküdt a steril fémasztalon, emellett egyéb sebészi felszerelések és különböző méretű injekciós tűk, fiolák voltak láthatóak. Minden bizonnyal az én altatóm is erről az ördögi asztalról származott. Az őrök már elhagyták a termet, csak én és a mellettem fekvő eszméletlen sorstársam, Arthur voltunk bent. Sajnos ő még nem tért magához, ezért valahogy fel kellett ébresszem, hogy kitaláljuk, hogy tűnjünk el innen. Nem kiabálhattam, hisz akkor az őrök rögtön meghallották volna a zajos szökési kísérletet. Az magas, keskeny kórházi ágyam szorosan az mellett állt, amely Arthurt pihentette. Amennyire csak az erőmből telt, lökdösni kezdtem a saját nyughelyemet, jobbra-balra. Addig hintáztam az ágyon, amíg annyira meglöktem az eszméletlen fiatalember ágyát, hogy az szinte felborult, Arthur pedig felébredt.
- Na, végre, hogy felébredtél! Te ismered itt a járást, szabadíts ki minket, keressük meg Alice-t és húzzunk el innen!- szólaltam meg pánikba esve.
- Értse meg Mr. Clayton, nem tehetek semmit. Nyugodjon meg, nem fogják megölni önt egyelőre.
- Jaj, ne szólíts már így kérlek! Kockára tetted az életed, hogy kiszabadíts az előbb, innentől kezdve barátok vagyunk. A barátaim pedig Leonardnak szólítanak, és ha jól tudom, te pedig Arthur vagy.
- Valóban, Arthur Lockenek hívnak. Rendben, Leonard. Akkor elmondom mi fog következni: az őrök nemsokára visszajönnek és egy újabb injekciót adnak be mindkettőnknek. Ettől a szertől erős transzba esünk, ami Vertige segítségére lesz abban, hogy a szolgálóivá tegyen minket, hasonlókká a többi testőrhöz. Amit ők nem tudnak, hogy én kifejlesztettem az ellenanyagot, ami immunissá tesz a méreg hatására, ezért, én vagyok az egyetlen épeszű testőr a kastélyból. 
- Álljunk meg egy szóra. – vágtam hirtelen Arthur szavába. Hogyha te egy egyszerű testőr vagy, hogy fejleszthettél ki egy ilyen hatásos gyógyszert?
- Mielőtt idekerültem, vegyésznek tanultam. A Vertige család szokása, hogy ha egy idegen férfit ejt fogságba, aki nem a boszorkányok leszármazottja, üresfejű testőrt képez ki belőle. Már két éve itt kóválygok a kastélyban és mivel egyedül szökni sem tudok, edzettem magam, várva az alkalomra, hogy jöjjön valaki, aki segít kiszabadulni, és te barátom, te fogsz segíteni, kijutni innen.
- Állok a rendelkezésedre, de csak, ha Alice-t is megkeressük!- mondtam bátran
- Talán, ha nem lesz túl késő. A terv az lesz. hogyha a testőrök visszajönnek és eloldoznak, hogy elkészítsék számunkra a szert, én átadom neked az antianyagot, a karodba szúrod, és aztán már nem tehetnek semmit. 
- Megegyeztünk, de Alice-t bármi történjék is, kiszabadítjuk! De te mellesleg, hogy kerültél ide?
- Itt tartották fogva a feleségemet.
Amint ezt Arthur kimondta, a ’’kamrába’’ beléptek az őrök, majd pont úgy cselekedtek, ahogyan az újonnan szerzett barátom elmesélte. Eloldoztak minket, közben mielőtt a fémasztalhoz vittek volna, átvettem Arthur kezéből az injekciós tűt, nagy levegőt vettem, majd észrevétlenül a karomba szúrtam. Őrítően csípett a szer, de meg se mukkanhattam. Ezután az őrök beadták nekünk Vertige mérgét, amit társam találmányának köszönhetően már nem éreztem. Miután mindketten megkaptuk az oltást, Arthur elemelt egy fiolát, ami azt az altatót tartalmazta, amivel tegnap elkábítottak minket.
A két komor arcú testőr kivezetett minket a teremből, szemükkel a társamat vizsgálták, majd az egyik megszólalt: 
- Menj, szereld fel az újoncot, és holnap déltől, este hétig minden nap őrködjetek a könyvtár bejáratánál. Tessék, a tied, hogy ne késs el! –azzal elővett a zsebéből egy bőrszíjas karórát, majd a kezembe nyomta. Örültem az új ajándéknak, mivel a kastélyban nem működtek az elektromos tárgyak, ezért nem használhattam a telefonomat és eddig nem tudtattam, hogy mennyi az idő.
- Igen is! – válaszolt sorstársam, színlelt engedelmességgel és hátat fordított az őröknek és elindultunk. 
Ezután Arthur elvezetett egy öltözőszerű helyiségbe, amely tele volt azokkal a vörös egyenruhákkal, amiket az őrök viseltek. Kifogástalanul berendezett hely volt, tiszta padokkal, fénylő tükrökkel Társam elmagyarázta, hogy egy ideig biztos nem szökhetünk meg. Gondosan kiagyalt tervet kell készítenünk, emellett biztos szükségünk lesz külső segítségre is és az altató is biztosan a segítségünkre válhatott.  Választottam magamnak egy, a méretemhez illő ruhát, majd felöltöztem. A tükörben nézegetve az új öltözékemet, úgy láttam magam, mint egy szívtelen zsoldost. Minél hamarabb ki kell, szabaduljak innen, hogy a kastély varázsa ne szívjon magába. Tisztában voltam vele, hogy illetlenség faggatni szegény fiút egy ilyen témáról, de muszáj, volt megtudjam, hogy mi történt a feleségével. Megtudtam, hogy vannak olyan leszármazottak, akiket a Vertigek nem szánnak feláldozásra, hanem állatok módjára bezárják őket és szórakoznak a szenvedésükön. Erre a sorsra jutott Arthur felesége is.  Miután meghallottam a szörnyű esetet, próbáltam terelni a témát, mert átéreztem Arthur helyzetét.
Az új egyenruhámba öltözve kiléptem a művészín berendezett terem ajtaján, majd a barátom tanácsára elindultam megpihenni a szobámba. Arthur szerint semmit sem szabadott elsiessünk, hogy keltsünk feltűnést és ne bukjunk le Vertige előtt. Már eléggé fáradt voltam, megkértem a társamat, hogy kísérjen fel a szobámba, mert egy nap alatt nemigen sikerült megtanulnom a kastély termeinek térképét. Az öltözőből felszaladtunk egy lépcsősoron, amely a főbejárathoz vezetett. Az eszembe jutott, hogy talán most megszökhetnénk, de azonnal észrevettem négy őrt, akik az ajtót őrizték. Eközben eltűnődtem azon is, hogyha Arthur ellenszert képes készíteni Vertige mérge ellen, azt eddig miért nem használta a többi testőr meggyógyítására, és végül rá is kérdeztem. A válasz igen egyszerű volt. Társam már fél éve magánál hordozta a szert, mert a vegyszerek, amiből keverte azt, nagyon kevés számban voltak, és az adagot, amit nekem ajándékozott, valójában magának szánta tartalékként, mivel a gyógyszernek egyszer elmúlik a hatása, és ha Arthurt újra beoltják a transzba ejtő méreggel, nem lesz, ami megvédje. Megköszöntem, hogy nekem áldozta az utolsó injekcióját és közben már egy újabb lépcsősoron lépkedtünk felfele. Ez a hely már ismerősnek tűnt, ugyanis tegnap itt sétáltan először a szobám felé.Ezután még egy lépcsősor következett, majd a jelentéktelen, egyszerű kis termek, amiket keresztülhatolva a szobámba vezető folyosóra értünk. 
- Innen már odatalálsz. Ha le szeretnél fürödni, a menj végig a folyosón és ott találsz egy fehér ajtót, ott felfrissítheted magad. Holnap reggel pedig edzés után megmutatom, a mosodát is. – szólalt meg Arthur, váratlanul.
- Kösz mindent, remélem, nem sokáig kell, itt maradjunk. Amúgy meg miféle edzésről beszélsz? – kérdeztem meglepetten. 
- Hogyha meg akarunk küzdeni a kastély őreivel, meg persze Vertigevel, formában kell, tartsuk magunkat. Menj, pihend ki magad. Jó éjt.
- Jó éjt.
Amint elköszöntem tőle, Arthur sarkon fordult, majd nyugodtan besétált az egyik folyosón levő ajtó mögé, nyilvánvalóan a szobájába. Én is tovább indultam a folyosón, amíg megleltem az új otthonom ajtaját, majd beléptem. A teremben kényelmesen levetettem magamról az újonnan szerzett egyenruhámat, a csomagjaimból kipakoltam a törölközőimet és a samponomat, majd indultam megkeresni a fürdőt. A zuhanyzófülkében állva, a rám áradó forró víz záporában igyekeztem kitisztítani az elmémet. El szerettem volna hitetni magammal, hogy ez az egész, csak egy rossz álom, fel akartam ébredni végre, de nem sikerült. Fürdés után, végigballagva a sötét folyosón a szobám felé ballagva, teljesen összeomlottam. Elveszítettem minden erőmet, csak akkor jutott eszembe, hogy egész nap egy falatot sem ettem. Kapkodni kezdtem lépteimet és lefeküdtem a nyugtató ágy tiszta lepedőjére. Nem tudtam feldolgozni a történteket. Az általam eddig ismert világ megsemmisült. Bármennyire is szerettem volna hinni benne, valószínűleg sosem láthattam a napvilágot a kastélyon kívülről, bele kellett nyugodnom, hogy kis időn belül mindenki elfelejti majd a nevemet, az addigi cselekedeteim kárba vesznek és életem többi részét bezárva, szolgaként kellett leéljem, úgy, hogy többet nem lehettem együtt Alicevel. A könnyeim fojtogattak, már nem tudtam visszatartani a bennem összegyűlt fájdalmat, amely végül erős zokogásban tört ki. Nem volt már, miért éljek. Talán órákon keresztül, megállíthatatlanul sírtam, várva a halál halk suttogó hívogatására, de helyette az álom leple ragadott el és könnyeim közt elaludtam.
 
 
IX. FEJEZET
 
 
 
Reggel ismét újonnan szerzett barátom, Arthur ébresztett fel: fess volt, mint mindig. Miután én is magamra öltöttem vörös egyenruhámat, meghívott, hogy menjek vele és megmutatja az őrség kantinját. Abban a pillanatban ez volt minden vágyam, egy nap koplalás után. Átsétáltunk az emelet jobboldali szárnyába, ahol egy kisebb előszobán áthaladva, fehér ajtó vezetett az úti célba. A helynek minden része csillogott a tisztaságtól. Elemeltünk egy-egy tálcát a pultról, majd az ott dolgozó két középkorú hölgytől megkaptuk aznapi reggelinket. Ők voltak az egyedüli nők Alicen kívül, akikkel a hatalmas épületben eddig találkoztam. Ezután leültünk egy üres asztalhoz, egymással szemben, és nekiláttunk az étel elfogyasztásának. Meglepőnek találtam, hogy a többi, transzba ejtő méreggel fertőzött katona, akik a mellettünk levő asztaloknál étkeztek, társalogtak egymással és néha-néha nevetgéltek is. 
- Hogyha nekik beadták az oltást és Vertige a szolgálóivá tette őket, akkor, hogy lehetnek ilyen felszabadultak? – kérdeztem barátomtól értetlenül.
- Vertige nem tünteti el a személyiségüket, ugyanolyan emberek maradnak, mint mielőtt bekerültek ide. Az egyetlen dolog, amiben a méreg megváltoztatja őket, hogy elhiteti velük, hogy nekik jót tesz, ha az öreget szolgálják, és nincs, miért elmenjenek. Néha-néha fel is szokott hívni a saját emeletére egy-egy értelmesebb őrt, hogy mikor unatkozik, társaloghasson valakivel.
A beszélgetés közben igyekeztem lenyomni legalább pár falat kenyeret a torkomon, hogy ne essek össze a nap folyamán. Iszonyatosan korgott már a gyomrom, de Alice folyton a fejemben járt és már csak a gondolattól is, hogy baja esik, elment az étvágyam. A társam észrevette, hogy alig eszem.
- Tudom, mi bánt. Ne aggódj, kiszabadítjuk a barátnődet, de csak akkor fog sikerülni, ha te is jó formában leszel, ahhoz pedig muszáj enned. Üres hassal nem lehet edzeni. – szólalt meg Arthur megértően.
- Igazad van, most Alice a legfontosabb számomra és érte bármit meg fogok tenni.
Nagy lélegzetet vettem, megettem mindent, ami a tányéromon volt, megittam a savanykás, forró teámat és máris új erőre kaptam. Miután mindketten megreggeliztünk, felálltunk az asztaltól és indultunk az edzőteremnek nevezett helyiségbe. Ezen az úton is a barátomat követtem, mert ez a kastély, egy olyan újonc számára, amilyen én voltam, felért egy labirintussal. Lelépcsőztünk a vörös falú főbejárati teremhez, majd lejjebb sétáltunk, amíg az alapsorhoz értünk. Az alapsori folyosón volt az öltöző is, amelyből tegnap kerestem magamnak egyenruhát. Arthur rámutatott az ez melletti helységre, mondván, hogy ez lenne a mosoda. Ezután tovább haladtunk a folyosón, mígnem a végéhez érve egy óriási fémajtóval találtuk szemben magunkat. Arthur benyitott. Az óriási terem minden része tele volt edzőeszközökkel, de nem a napjainkban megszokottakkal. Súlyzók és futószalagok helyett kardok, íjak és buzogányok töltötték be a helyet. Nem értettem, miféle edzőterem az ilyen, csak ámuló tekintetet vetettem Arthurra. Ugyan ki akarna megtanulni, kardozni a XXI. században? Barátom, látva értetlenkedésemet, tudatta velem, hova Vertige, mivel maga is a múltban él, megveti az újkori modern fegyvereket. Ezáltal a kastélyában nem található egy lőfegyver sem, az íjat kivéve. 
- Na, mit állsz ott üres kézzel? Válassz egy fegyvert! – szólt hozzám társam, türelmetlenül.
- Hát, nem tudom, sosem volt dolgom fegyverekkel.
- Akkor fogd ezt, védd ki az ütéseimet! – azzal a kezembe nyomott egy szörnyen nehéz kardot, ő is elemelt egyet a többi közül, majd rám támadott. 
Alig tudtam felemelni a nehéz, fegyvert, és ha Arthur nem állította volna meg a felém száguldó éles pengéjét, már bizonyára hiányozna egyik karom.
- Na, jó, látom, ez nem megy. Mit szeretnél kipróbálni ezután? A lándzsát nem ajánlom, mivel a nyele fából van, és könnyen eltörik, íjazni hiába is tanulsz meg, Vertigenél senki sem használja jobban ezt a fegyvert. 
Amikor ezt kimondta, eszembe jutott Ted cimborám, aki valóban az íjazás mestere volt. Bár csak itt lett volna és segített volna harcolni!
- Hé, ne bóbiskolj! Próbáld a buzogányt! – kiáltott rám Arthur, siettetve.
Leemeltem a falon ékeskedő láncos buzogányok egyikét és megmagyarázhatatlan módon azt éreztem, ez illik hozzám.
- Ez már tetszik. –szólaltam meg mosollyal az arcomon.
- Akkor próbáljuk ki, hogy bánsz vele. A buzogányt nem nehéz használni, a középkorban igazi paraszti fegyver volt. Annyi a dolgod, hogy miután lecsaptál vele és visszarántod, ne hagyd, hogy téged is eltaláljon. – magyarázta, kicsit felvágósan Arthur. – Menj bábukhoz, és próbáld ki rajtuk!
A terem négy oldalát fából faragott életnagyságú figurák őrizték, némelyüket fegyverek által sebzett vágások, karcolások díszítették. Miközben a fegyveremmel próbáltam minél erősebben lesújtani az élettelen ellenfeleimre, furcsa módon eszembe jutott az a mondat, amit tegnap hallottam Arthur szájából: „Itt tartották fogva a feleségemet.’’ Most, mivel már közelebbi baráti kapcsolatba kerültünk egymással, vettem a bátorságot és rákérdeztem a történtekre:
- Arthur, kérdezhetek valami személyeset?
- Persze, haver, nyugodtan. – válaszolt, miután elvégezte a fekvőtámasz gyakorlatát,
- Mi történt veled és a feleségeddel?
Arthur egyszerre megdermedt, majd leült a földre. Kezeivel eltakarta izzadt arcát, majd pár pillanat csend után, beszélni kezdett:
- Renée-nek hívták. Fél év együttlét után össze is házasodtunk és egy tágas londoni lakásba költöztünk, amit a szüleim elvesztése után örököltem. Nagyon boldogok voltunk együtt, még pár hónap kellett, hogy megkapjam a vegyészi diplomámat, Renée a Arthural Court Színház csillaga volt, híres volt és elismert. Egyszer levél érkezett számára egy bizonyos Jean Vertige, állítólagos menedzsertől, aki azt állította, hogy a párom született tehetség és egy hónapos továbbképzést ajánlott fel neki 9 másik híres színésszel együtt a saját kastélyában. Már akkor gyanúsnak tűnt a dolog, de Renée annyira örült a levélnek, hogy nem akartam elrontani a jókedvét, így hát elengedtem az útra. Rá pár napra, hogy elment, folyton próbáltam hívni, de sosem válaszolt, ezért a diplomámmal nem törődve utána indultam, és én is a kastély foglya lettem. Miután értesültem arról, hogy valójában miért tartják őt fogva, hónapokig próbáltam kiszabadítani titokban és egy éve sikerült is megszöknünk az épületből. A hátsó kijáraton eljutottunk a kastély kertjébe, ahol egy hatalmas erdő van, telis-tele vadállatokkal. Ez Vertige vadászterülete. már szinte sikerült kiérnünk az erdő fogságából, amikor Renée ledermedt, majd térdre borult.  Hátranéztem, és elborzasztott a látvány: a szerelmem hátába fúródott egy nyílvessző, Vertige íjából származott. Renée rögtön összeesett. A fehér ruhája átázott a vértől, az arca sápadt volt, akár a Hold. A karjaim közt halt meg, és semmit sem tehettem. Ezután az a gyilkos odalépett mellém, ördögien kacagott a szenvedésemet látván és elfogattatott az őrökkel, majd fél évre egy a kamrájába záratott. Mielőtt lecsukatott volna, könyörögtem neki, hogy eltemethessem a szerelmemet, de ő felvitette a holttestét a harmadik emeletre, majd máglyára köttette és elégette.  Azért nem ölt meg, mert tudta, hogy Renée elvesztése jobban fáj, mint a halál. Az itt töltött időszak nagyon megváltoztatott és megesküdtem magamnak, hogy egyszer bosszút állok Vertigen és kijutok innen. Hát ennyi a történetem. – szavai befejeztével Arthur elfojtotta a könnyeit, felállt, majd kardjával ütni-vágni kezdte a fabábúkat. 
- Köszönöm, hogy elmondtad ezt, ígérem, segíteni fogok, agyonverjük az őröket és kijutunk innen!
Eszembe jutott, hogy én egy olyan lányért harcolok, akivel szinte semmi időt nem töltöttem kettesben. Az eddigi kapcsolataim alatt folyton olyan lányokba szerettem bele, akik nem tiszteltek engem, és nem voltam fontos a számukra. Alice más volt. Ő volt az egyetlen, aki a félénkségével és az őszinteségével varázsolt el engem, aki kiszabadított az emberek felszínességének börtönlbő- Még akkor is, hogyha alig ismertem őt, amit iránta éreztem, az különleges volt. Belegondoltam, hogy mit fogok tenni akkor, hogyha én is, Arthurhoz hasonlóan, elveszítem, akit szeretek. Nem tudtam elképzelni egy olyan jövőt, aminek nem része Alice. Felkavart állapotba kerültem és a dühtől, csak minél erősebben ütöttem az előttem álló fabábút, ami egy hirtelen csapástól letörtem a fejét. 
- Tényleg ez való neked.- szólalt meg váratlanul Arthur, aki büszkén nézett az új tanítványa eredményére.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
X. FEJEZET
 
 
A napi edzés befejezése után Arthur-al ismét a kantin felé vettük az utat, hogy megebédeljünk. Eddig a napig nem igazán tartottam valószínűnek, hogy két férfi, egy edzőteremben beszélgethet érzelmekről, aminek a végén szinte könnyezik is a szemük. Hát, ez a nap is eljött, Miután barátommal megebédeltünk, Elindultunk oda, ahová tegnap kirendeltek minket az őrök: a könyvtárba. Persze, hogy én ismét nem tudtam az arra vezető utat, ezért Arthurt követtem. Az őrség bentlakásának emeletén levő kantinból még egy lépcsősorral feljebb sétáltunk. Egy szinte teljesen üres folyosóra vezetett az utunk. Két lehetőségünk volt továbbsétálni: jobb oldalra tőlem egy gyönyörűen díszített, lelakkozott, csillogó ajtót láthattam, baloldalon pedig egy még pompázatosabb, ezüstszínű, óriási fémajtót, melynek a közepében ismét feltűnt az általam már többször látott szimbólum: a kígyó, kereszttel a szájában.
- Figyelj csak, te tudod, hogy mit jelkép, azon az ajtón? – kérdeztem a kollégámtól kíváncsian.
- Ez a Vertige család címere, ez található a pecsétjükön is. Az ajtó mögött levő a szoba pedig, ahol az áldozataikat feláldozzák: a máglyaterem. Mi szerencsére nem oda megyünk.
Az elmúlt pár nap alatt elég sok dolgon mentem keresztül, ezért ez a szoba bemutatása sem lepett már meg, de mégis ott forgott a fejemben a gondolat: Miféle idegbeteg állatképes ilyen szörnyűségekre? Amint a folyosócsillogó márványpadlójára léptünk, Arthur befordult jobbra, majd a máglyateremmel szembeni, díszített ajtó elé lepett. Ott megállt és beszélni kezdett:
- Ez mögött van a könyvtár. Készülj fel az életed legunalmasabb óráira, mert egész nap itt kell állnunk. Csak Vertige szokott idejárni, hetente párszor, mást, senkit nem látni errefelé és ezekben a napokban ő sem hiszem, hogy ellátogat hozzánk, mert állítólag valamilyen vadásztalálkozóra hivatalos, így minden idejét a szabadban tölti gyakorlással.
- Ha csak ő jár ide, minek állít őrséget a saját könyvtára elé? – kérdeztem gúnyolódva.
- Vertige nagyon elővigyázatos fickó és szereti maximális biztonságban tudni a számára értékes dolgokat.
- És mi lehet olyan értékes egy személyes könyvtárban, amit két őr kell, védelmezzen órákon keresztül? Talán az öreg vadász kézikönyvei?
- Nem egészen. A Lamia Impérium. A boszorkányok titkainak a legősibb kódexe. Az őrség azt beszéli, hogy le van benne írva annak a szertartásnak az szövege, amely felszabadítja egy ilyen képességekkel rendelkező nő teljes erejét, mert a nélkül belehalhatnak az összetettebb varázslatokba.
- Ezek szerint ez eltörölné azt a mágneses erőt is a kastélyból, amely korlátozza Alice hatalmát is?
- Nagyjából, és ne felejtsd el, hogy ha a mágneses erő megszűnik, újra működnek az elektromos eszközök is, egyszóval hívhatunk külső segítséget. 
- Kell nekünk az a könyv! Képzeld el, mennyivel javítana a helyzetünkön egy ilyen értékes fegyver megszerzése.
- Ez mondd igaz, de a könyvről mesélt adatok, mondd pletykák, amik talán nem is igazak. Talán a Lamia Impérium csak a képzelet szüleménye. Ezen kívül a könyvtár termében is szolgálatban van egy őr, napi huszonnégy órában, aki, amint meglátná, hogy bemerészkedtünk a tiltott szobába, ahova a bejárat csak neki megengedett, azonnal erősítést hívna és szólna Vertigenek. Hogyha pedig valamilyen módon mégis megszereznénk a könyvet és elvinnénk a teremből, az öreg, órákon belül észrevenné, hogy az egyik legféltettebb kincse eltűnt és akkor nekünk végünk.
- És mit szólnál akkor, hogyha én ezekre a problémákra találnék egy ésszerű megoldást? Gondolkodjunk csak egy kicsit.  Amikor Vertige elmegy a vadászeseményére, az őrökön kívül senki nem fog zavarni minket. Azt mondtad, a könyvtárba csak egy fickó van beosztva és te tudomásom szerint, mikor kiengedtek minket a kamrából, elhoztál egy adagot abból az erős altatóból, amivel beoltottak minket, és ami biztosan kiütné szegény őrt is. Ez után annyi lenne a dolgunk, hogy megkeressük a könyvet, elvégezzük a szertartást és Alicevel együtt megszökünk innen, amíg Vertige távol van.
- Elállt a lélegzetem, ezt jól kigondoltad. – szólalt meg Arthur ámuldozva. 
- Szóval akkor elkészült a tervünk. Már csak annyit kell megtudnunk, hogy Vertige mikor távozik. – szólaltam meg reménnyel teli tekintettel. 
- Pontosan. Egy új élet vár majd ránk, odakinn. 
A barátommal folytattuk az álmodozást a szabadulás és az új élet reményében. Elképzeltem, ahogy véget vetve ennek a rémálomnak, a szerelmemmel visszatérünk a rég nem látott otthonunkba, Cambridge-be, kézen fogva, a világ legboldogabb párjaként. Belegondoltam a barátaimmal való találkozásba: elképzeltem, ahogy Jennyfervel, Teddel, Sammel együtt ülünk ismét, a kedvenc bárunkban és csak beszélgetünk, talán Arthurt is befogadnánk a kis társaságunkba, hiszen kiderült róla, hogy nem csak egy brightoni testőr, hanem igazi barát is. Most, hogy a feleségét elveszítette, biztos nagy szüksége lehet barátokra, hogy legyen valaki, akinek mesélhet az érzéseiről, arról, hogy mi bántja őt. Pontosan abban a pillanatba, amikor fel szerettem volna ajánlani az új barátomnak, hogy szabadulásunk után tartson velem és Alicevel Cambridgebe és hagyja maga mögött a múltját, kopogó léptek hallatszottak az alattunk elhelyezkedő lépcsősor irányából. Pár pillanat múlva egy középkorú, ápolatlan, ősz szakállas férfi testőri viseletben jelent meg az emeleten. A haja nem volt megigazítva, látszólag hetek óta nem borotválkozott, szégyent hozva a kastély tökéletesen rendezett megjelenésű egyenruhásaira. Felénk tartott. El sem tudtam képzelni, mit akarhat, talán hallhatta az eszmecserénket és feladna minket? Számtalan elméletet lefuttattam a fejemben a lehetséges okokról, de nem tudtam kikövetkeztetni, hogy mit akarhat. Úgy tűnt, nem is kell, mert a testőr ide is ért. Barátságosan rám mosolygott, majd így szólt:
- Hello, fiúk! Te vagy Leonard Clayton? – kérdezte érdeklődően.
- Igen, én. Esetleg van valami probléma? – válaszoltam vissza neki bátorságot színlelve, pedig legbelül minden porcikám rettegett.
- Azt nem tudom. Engem azért küldtek, hogy szóljak, a főnök vár téged az irodájában. Tudod, merre van?
- Sajnos nem, még új vagyok itt. 
- Gyere utánam, felvezetlek.
Biztos voltam benne, hogy ez lesz életem utolsó napja, mert ha Vertige tudomást szerzett a terveinkről, nem csak engem, de Arthurt és Alice-t és meg fogja büntetni. Ez volt a leg ésszerűbb magyarázat, amiért felhívathatott volna, de semmi sem volt biztos. A nem magas, tömött úr elindult, én pedig követtem. Még egy lépcsősoron felhaladtunk, nem hittem volna, hogy ilyen hatalmas ez az épület. Felérve az újabb emeletre, mintha egy királyi lakosztályra érkeztem volna meg. A fehér, virító márványpadlón hosszú, vérvörös szőnyeg feküdt, az amúgy csendes termet antik bútorok varázsolták úri lakosztállyá. A szoba közepén, egy kényelmesnek tűnő reneszánszkori kanapéban ült nyugodtan a mindig elegáns Jean Vertige, a leggonoszabb ember, akit ismertem. Amint észrevette, hogy beléptem a helyiségbe, rögtön felállt, majd elém fáradt.
- Wayne, köszönöm, hogy elkísérted az urat, most már visszatérhetsz a bejárati ajtóhoz. – szólalt meg határozottan az öreg.
- Igen is, uram! Válaszolt az ápolatlan, de kedves testőr, majd sarkon fordult és elhagyta az emeletet. Ketten maradtunk Vertige-el. Hirtelen pánikba estem. Mi van, hogyha ezek életem utolsó percei? Mi van akkor, hogyha többé nem láthatom sem Alice-t, sem azokat, akik a legfontosabbak nekem: a barátaimat. Hirtelen egy hang felriasztott a nyugtalanító gondolataimból:
- Mr. Clayton, örülök, hogy itt van. Kérem, kövessen! – köszöntött komor tekintettel az ház ura.
Szótlanul követtem, ha tudja a tervemet, akkor már minden mindegy. Elveszítem Alice-t, Arthurt, és mindenkit, akit szeretek. Bele kellett nyugodjak, hogy ma, talán a nevem örökre feledésbe vész. Vertige elindult az elegáns kanapétól jobbra elhelyezkedő nyitott, antik ajtó irányába, én pedig szótlanul, rettegve mentem utána egy dolgozószobaszerű otthonos kis szobába. A nem túl nagy helység falán számos kitömött vad feje díszelgett, nyilván Vertige elejtett áldozatainak legpompázatosabbjai. A terem szőnyege ugyanolyan, vörös színű anyagból készült, mint az előbbi szobában található darab. A helyiség bútorzata egy, az ajtóval szemben álló íróasztal, a háta mögött egy forgószékkel, valamint két másik, hatalmas karosszék is észlelhető volt, az íróasztallal szemben. Úgy tűnt, mintha az egyiken ült volna valaki, de a szoba ajtajában állva nem voltam benne biztos. Vertige belépett a minden bizonnyal saját irodájába, majd leült a modernkori forgószékre. Én a küszöbön állva álltam megdermedve, féltem attól, ami itt történhet velem.
- Mire vár még? Fáradjon be és foglaljon helyet! – förmedt rám a gazember parancsoló hangnemmel.
- Igen is, uram. – feleltem, utánozva a testőrök mindennapos válaszát, hogy még csak fel se tűnjön Vertigenek, hogy Arthur szere miatt szabadon gondolkozom.
Ekkor a feltételezéseim valóban igaznak bizonyultak, hallván a hangomat, a karosszéken ülő rejtélyes személy felállt, és szembefordult velem. Alice volt az. Álmaim hercegnője gyönyörű volt, mint mindig. Legszívesebben megfogtam volna a kezét és futottam volna vele a végtelenségig, csak hogy végre kijussunk innen és együttlehessünk. Ezt azonban nem tehettem, mert Vertige katonái nyomban megöltek volna minket. Volt egy valami, amit talán most utoljára az életben, de megtehettem. Odasiettem Alicehez és szorosan átöleltem. Egyikünk sem szólalt meg, de a szívünk mélyén örültünk egymásnak. Rövid időn belül el kellett engedjem a szerelmemet, hogy a házigazda még véletlenül sem gyanakodjon arra, hogy nem hatott rajtam a mérge. Alicevel leültünk a számunkra odakészített székekre. Amikor Vertige látta, hogy végre lenyugodtunk és most már figyelünk rá, beszélni kezdett:
- Ugye, nem sejtik, miért vannak itt? Nos, habár nem látszik, boszorkányvadász létemre érző lélek vagyok, és láttam, mennyire szeretik egymást. Kissé bűntudatom van, hogy szét kell, válasszam magukat, ezért megengedem, hogy napi két órát együttlegyenek a főbejárati helyiség környékén, este nyolctól tízig, amíg persze nem jön el a változást hozó újév, és el kell, búcsúzzanak egymástól. 
Óriási kő esett le a szívemről, amikor kiderült, hogy Vertige csak ezért hivatott fel magához, és mégsem szerzett tudomást a Arthuryal kigondolt tervünkről. Örültem, hogy Alicevel megkapjuk azt a lehetőséget, hogy együttlegyünk, eközben elmagyarázhattam neki a frissen kigondolt tervet, aminek ő is a része volt. Abba viszont bele se mertem gondolni, hogy mi történik akkor, ha nem sikerül minden tökéletesen és végül a kastélyban ragadunk. Vertige folytatni kezdte a mondókáját:
- Aligha hinnék, én is voltam egykor fiatal és szerelmes, éppen ezért engedem meg önöknek, hogy az utolsó hónapjaikat együttöltsék. Mostanában minden jól alakul az életemben és ez a maguk szerencséjére válik, mivel minél jobb a kedvem, annál lágyabb a szívem. Oh, bocsássanak meg az illetlenségemért. Kérnek esetleg valamiféle italt? Épp mostanában hozattam magamnak Skóciából egy üveg 1926-os Whiskyt, szívesen osztozom rajta önökkel.
- Köszönöm, elfogadom. – válaszoltam meglepetten. Bármilyen szörnyű ez az alak, van kultúrája. 
- Köszönöm, nem iszom. – szólt közbe Alice, elutasítóan.
- Meg fogja bánni, fenséges. – mondta büszkén az öreg.
Vertige felállt a kényelmes székéből, majd az íróasztal melletti szerkény tetejéről leemelte a drága italt. Töltött mindeket tőnknek, majd koccintottunk és kortyolgatni kezdtük. Valóban mennyei volt. 
- Tudják, drágáim, én megrögzött vadászlélek vagyok, nem is tudom, mihez kezdenék, hogyha többé nem ölhetnék meg egy vadat se. Kérem, jöjjenek utánam. – szólalt meg az úr.
Vertige kinyitotta az széke háta mögött rejtőző ajtót, belépve pedig egy gyönyörű erkélyre jutottunk, ahonnan szinte az egész hatalmas erdő látszódott, ami a kastély birtokán terült el.  
- A beteges szenvedélyemet a francia őseimtől örököltem, és örömmel mondhatom önöknek, hogy három nap múlva hivatalos egy nemzetközi vadászrendezvényre, Kanadába, úgy hogy pár körülbelül öt napig nem fogok a kastélyban tartózkodni.
- Az erdőből hirtelen farkasüvöltés hallatszott.
- Oh, az éjszaka arkangyalai! Milyen csodálatos muzsika ez, nemde, Mr. Clayton? 
Egy szót se szóltam, Vertige beteges kijelentése után, Megrémültem. Az úr látta, hogy nem osztozom a csodálatában, ezért így folytatta:
- Jaj, miket is beszélek? Tudhatnám, hogy egy magafajta városi nem lát egy vadász szemével. Hmm… Hol is tartottam? Á, igen! Szeretném megkérni önöket, hogy távollétemben ne dúlják fel a kastély nyugalmát és ne idegesítsék az őröket, mert csúnya vége lehet. – mondta fenyegetően a ház ura.
Mikor ezt a mondatot kiejtette a száján, a hátamon végigfutott a hideg. Imádkoztam magamban, hogy minden jól sikerüljön.
- Mit is mondhatnék még? Nyilván kimerültek a mai nap folyamán. Wayne és George visszakísérik önöket a szobájukba, hogy kipihenjék a fáradalmaikat. Köszönöm, hogy fellátogattak hozzám, Mr. Clayton, máskor is szívesen fogadom önt, hogyha esetleg beszélgetni szeretne valakivel. Dög, örülök, hogy jól viselkedtél. További szép estét, használják ki az idejüket, amíg lehet. – azzal a mondattal az úr elmosolyodott és kikísért minket az emelet előszobájáig, ahol várt minket a két őr. 
Az őrök előtt semmi konkrétat nem mondhattam Alicenek, ezért mikor az első emeletre értünk, ahonnan aztán elváltak volna útjaink, búcsúzóul szorosan átöleltem szerelmemet, majd a fülébe súgtam: 
- Holnap beszélnünk kell. Örülök, hogy láttalak. Vigyázz magadra, jó éjt! – ezek a szavak után megpusziltam a homlokát, majd szépségén ámuldozva néztem végig, ahogy a George nevű őrrel lesétálnak a lépcsősoron, Alice szobája felé tartva.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
XI. FEJEZET
 
 
 
Miután az új lakásomba értem, ami a testőrök bentlakásában helyezkedett el, sokáig nem tudtam lehunyni a szememet. Egész éjjel, Jean Vertige személyiségén gondolkodtam: ő volt rá az élő példa, hogy egy ember egyszerre lehet szörnyen kegyetlen, de közben illedelmes és kedves is. Talán, csak azért találta ki, hogy minden nap találkozzak Alicevel, hogy később fájdalmasabb legyen a búcsú. Bármi is volt a célja ezzel, csak segítette vele a lehetséges szabadulásunkat, mert tudtam, hogy így lesz alkalmam beszámolni szerelmemnek a tervről. 
Másnap reggel, Arthuryal ismét az edzőteremben készültünk a nagy napra, amelyen végre megszökhetünk. A barátom kíváncsian érdeklődött arról, hogy mi történt tegnap Vertige emeletén. Elmondtam neki, hogy az úr megengedte, hogy találkozzak Alicevel, de ami még fontosabb volt ennél, hogy semmit sem sejtve elkotyogta, hogy holnapután, szombaton hagyja el a kastélyt és napokig távol lesz.  A társamnak, meghallva ezt az örömhírt, felcsillant a szeme és mindennél jobban reménykedett abban, hogy sikerüljön a tervezett szökés. Úgy tűnt, már olyan gyorsan közeledik a szabadulás napja, hogy arra készülni sem lehet, de én még mindig igyekeztem megtanulni, jól bánni az új fegyveremmel. Egyre megszokottabbá vált számomra a buzogány, igaz, nem volt biztos, hogy szükségem is lesz a használatára, de minden eshetőségre fel kellett készüljek. Arthur, habár csak két éve ismerkedett meg a középkorban kifejlesztett harcművészetek tudományával, kiváló mester volt. Örömmel nézte, ahogy lelkesen, szinte lángoló szemekkel pusztítom az edzőteremben felállított fabábúkat, mert szerinte hihetetlenül gyorsan, már két nap alatt belejöttem a technika alkalmazásába. Nem mondtam el a mesteremnek, mert nem tartottam fontos ténynek, de biztos voltam benne, hogy a gyors fejlődésem annak köszönhető, hogy amikor az új fegyverem a kezembe kerül, csak Alice megóvására tudok gondolni, kitörnek belőlem az indulatok és bármire képes vagyok, hogy megvédjem a szerelmemet. Pár órás gyakorlat után kissé kimerültünk, ezért felfrissítettük magunkat bentlakás kiépített zuhanyzókban. 
Ránéztem az órámra: 11:53. Lassan indulnunk kellett a könyvtár emeletére, hogy szolgálatba álljunk, ezért szóltam Arthurnak, hogyha nincs semmi más tennivalója, lépcsőzzünk fel az említett helyiség ajtajáig. Ekkor a barátom szeme a földre szegeződött, majd felnézett és szomorú tekintetet vetett rám:
- Mi a baj?  Talán történt valami rossz? – kérdeztem értetlenkedve Arthurtól.
- Tudod, eddig nem mondtam, de tegnap, miután eljöttél Vertige-től, engem is felhívatott az irodájába.
- És mit akart az a szemét? Mit mondott? – vágtam közbe a sorstársam szavába.
- Azt parancsolta, hogy azon a reggelen, amelyen ő elmegy, engem vitessenek le a bányákba.
- A bányákba? Milyen bányákba? – szinte semmit sem értettem abból, amit magyarázni próbált.
- A mérget, amivel Vertige irányíthatta a testőrei elméjét, egy közönséges kőzetből, promicinből vonja ki. Ez az anyag tonnaszámra fellelhető a kastély alatt, sőt, az egész környéken nagyon elterjedt. Valójában az állam semmilyen értéket, nem tulajdonit neki és addig igazuk is volt, amíg az úr elkezdett kísérletezni a promicinnel és felfedezte, hogy mire lehet használni: agykontrolra. Ezután több férfit elrabolt, beadta nekik a saját oltását, ezáltal teremtette meg a kastély őreit, akik egy részét leküldte a föld alá, tovább kutatni a kőzet után. Bányákat alakíttatott ki a kastély alatt, és, habár, most már nincs sok szüksége a promicinre, tovább kerestette, mert időközben a lelőhelyek borzalmas börtönné váltak, amelyben, amelynek dolgozói szenvedtek. Ide kerülnek azok, akiken nem hat a szer, a lázadók, az engedelmetlenek és szombattól talán idekerülök én is. Abban az esetben, hogyha a terv elbukik és nem sikerül megszöknünk innen, örökre a bányákban fogok raboskodni, ez pedig nem egy leányálom. 
- Huh, ez a Vertige a legkegyetlenebb bűnöző, aki valaha élt a Földön. Ettől függetlenül még semmi sincs veszve, szóval ne alázkodj meg előtte és ne törődj a fenyegetőzéseivel. Ne aggódj, ki fogunk jutni innen és új életet kezdünk! Csak légy bátor, még pár nap és szabadok leszünk! Ne gondolj arra, hogy mi rossz történhet. Gyere, verj ki minden negatívumot a fejedből és induljunk dolgozni! – azzal a mondatommal elindultam a széles folyosón, majd felsétáltam a könyvtár emeletéhez vezető lépcsősoron.
Ezen az úton nem Arthur vezetett, mint ahogy már addig megszokott volt, hanem magam mentem előre, barátom pedig követett. Kezdtem megtanulni a kastély helyiségeinek hollétét, ez pedig kissé rémületbeejtő volt, mivel gyűlöltem ezt az épületet. Amit az imént a társam mondott, teljesen megdöbbentett. Amikor meghallottam, hogy Vertige ártatlan embereket rabol el az önző vágyai kielégítésére, kirázott a hideg. Eddig is sok szörnyűségéről tudtam, pedig csak pár napja ismertem, de folyton újabb rémségekről szerettem tudomást, amik tőle eredtek. Arthur előtt igyekeztem titkolni a nyugtalanságomat, mert ő már így is feszült volt és nem szerettem volna rontani a helyzetén. A könyvtár díszes ajtajához érve, órákig egy szót sem váltottunk, csak álltunk dermedten egymás mellett. Mindketten volt, min gondolkodjunk. Hamarosan elérkezik a nagy nap, nem volt biztos, hogy a szökés sikerül és tartaléktervünk nem volt. Senki nem járt ezen az emeleten. Tökéletes csend és nyugalom volt. A folyosó falain ékeskedő egyedi festményekben gyönyörködve, ismét a szerelmemen kezdett járni az agyam. 
- Ma végre találkozhatunk! Szombaton talán végleg elmehetünk!- ezek a gondolatok foglalkoztattak és úrrá lett rajtam a lelkesedés, amíg nem kezdtem el kételkedni magamban.
 Rájöttem, hogy elbukhatok, hogy talán nem találom meg a mágikus könyvet, talán a bent szolgáló testőr hamarabb észrevesz és megöl. Abban az esetben, hogyha ez megtörténik, Alice-től és Arthurtól is elveszem a szabadulás lehetőségét. Egész délután ezen járt az eszem, míg egy adott pillanatban ránéztem az órára: 
- Öt perc múlva nyolc óra. Mindjárt találkozhatok Alicevel. A tény, hogy újra láthatom a szerelmemet, valamennyire kizökkentett a depressziós hangulatomból és új erőre kaptam. 
Egy utolsó biztatást adtam elmélkedő barátomnak és lesiettem a földszintre, hogy a főbejárati szobában minél hamarabb megpillanthassam Alice-t. A lány már várt engem a hatalmas, vörös szoba közepén elhelyezkedő elegáns kanapén ücsörögve. Odasiettem hozzá, majd szorosan átöleltem. Amikor meglátott, úgy csillogott a szeme, mint még soha. Szinte már könnyezett és hogy leplezze a sírását a mellkasomra fektette a fejét, én pedig hátradőltem a kényelves fekhelyen. Hogyha beszélni akartam vele, suttognom kellett, mivel ez a főbejárati ajtót testőrök őrizték, és óvatosan kellett társalogjunk. Simogatni kezdtem a szerelmem hosszú, selymes haját, majd ő még szorosabban ölelt. Megszólalt:
- Úgy örülök, hogy eljöttél! 
- Érted bármit!- válaszoltam, mosollyal az arcomon.
Ekkor Alice még erősebben simult hozzám és ölelt át. Megvártam, amíg lecsillapítja az érzéseit, majd ismét beszélni kezdtem:
- Hihetetlen, hogy te… hogy te egy… Egy, szóval, hát, tudod…
- Boszorkány?
- Igen! Hihetetlen, hogy egy boszorkány vagy! Mielőtt nem lettem szemtanúja az átváltozásodnak az első szökési kísérletünk elbukásánál, csak a józanész hatalmában hittem, most pedig kitárult előttem egy új világ kapuja, ami tele van varázslattal és csodákkal.
- Sajnálom, hogy nem tudattam veled, mi is vagyok valójában, de a senkit, még a legjobb barátaimat sem tudathatom a kilétemről a saját védelmük érdekében. Örülök, hogy miután megtudtad a titkomat, nem ijedtél meg tőlem, de már pár hónap múlva mindenki, még te is elfelejted ki is az Alice Daphne Lions, ha boszorka voltam, ha nem. – válaszolta kedvesem, reménytelen tekintettel.
- Talán hihetetlennek fog tűnni, de holnapután kijutunk innen! – jelentettem ki lelkesítően.
- Honnan veszed ezeket a hülyeségeket?  Mindketten itt fogunk meghalni, ebben a rohadt kastélyban. Ahelyett, hogy álmodozással töltenénk a napjainkat, inkább, csak örüljünk egymásnak, addig, amíg el nem jön a végső nap. – felelte szerelmem szomorú belenyugvással.
- Nem, nem érted. Arthur, az egyik testőr a házból, többször is megmentett engem Vertige embereitől és mostanra szoros baráti kötelék alakult ki köztünk. Közösen kigondoltunk egy szökési tervet, ami két nap múlva, szombaton fog életbe lépni, mivel az úr akkor elhagyja a kastélyt.
Szóról-szóra elmagyaráztam Alicenek, hogy miként fogjuk ellopni a hihetetlen erejű írást a könyvtárból, hogyan fogjuk bemutatni a szertartást és végül, miután felszabadítottuk az ő képességeinek teljes hatalmát anélkül, hogy a testi épsége veszélybe került volna, hogyan fogjuk magunk után hagyni ezt a rémséges helyet. Elmondtam neki, hogy fennáll a lehetősége annak, hogy a terv kudarcba fullad, de Arthuryal mindent megteszünk a küldetésünk véghezviteléért. Ettől függetlenül a szerelmem örömhírként fogta fel ezeket a tényeket és biztos volt benne, hogy pár nap múlva már otthon leszünk a barátainkkal, Cambridgeben. Ekkor még mindig nem adtam Alice tudtára, hogy mit érzek iránta. Jennyfer kotyogása miatt tudtam, hogy ő is többnek tart engem, mint egy egyszerű barátot, ezért lépnem kellett. Talán már csak pár együttöltendő napunk maradt hátra, feltétlenül a szerelmet kellett valljak neki, hogy legalább életem utolsó szakaszában őszinte legyek ahhoz, akit szeretek. Nagy lélegzeteket vettem, bátorságot gyűjtöttem magamba. Egyenesen Alice varázslatos kék szemébe néztem és kissé félénken megszólaltam:
- Nagyon hiányoztál! Miután elmentél, folyton csak rád gondoltam és féltem, nehogy bajod essék. Nem tudtalak elélni sehogy sem és éreztem, hogy muszáj, megkeresselek. Valószínűleg, ha egy, józanésszel való gondolkodás után otthon maradtam volna, még lenne ötven nyugodt évem Cambridgeben, de így, hogy eljöttem ide, talán pár nap és meghalok, veled.     
- Ne haragudj. Tudom, minden az én hibám és hidd el, óriási bűntudatom is van amiatt, hogy értem jöttél és megtörténhet, hogy soha nem fogsz elmenni innen. 
- Nem, nem érted, hogy mit akartam mondani. Örülök, hogy érted jöttem, mert így nem kell, azt az unalmas életet éljem, amit nekem szánt volna a sors az egyetem elvégzése után, végre olyan dolgokat élhetek át, olyan érzések keringhetnek bennem, amelyeket az emberek többsége soha nem tapasztal meg, és olyan bátorságra tehetek itt szert, amely által őszintén színt vallhatok mindenről, ami a fejemben forog.
- Na és milyen dolgok forognak a te fejedben? – kérdezte Alice, csillogó szemekkel.
- Szeretlek! Tudom, hogy hülyeség volt elmondani és, tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok valami főnyeremény, de amióta a bár előtt, sírás közben átöleltél, éreztem, hogy számomra többet jelentesz egy barátnál és erről nem tehetek. Nem akartam elmondani, hogy ne vessek véget ezzel a köztünk és a többiek közti viszonynak, de nem tudom irányítani az elmémet, hogyha veled vagyok.  – miután visszahallottam a fejemben a saját beszédemet, kételkedni kezdtem magamban:
- Úr Isten! Ezt a sok marhaságot mind én mondtam? Biztos, hogy ezek után már nincs esélyem nála… - ezeken gondolkodva erős szégyenérzet fogott el, az arcom kivörösödött.
Lassan egy hete azon törtem a fejem, hogyan nyílhatnék meg őszintén szívem választottja előtt, úgy, hogy az ne riadjon el tőlem, most pedig a hülye szövegemmel, percek alatt mindent romba döntöttem, amit addig elértem nála. A teljesen megalázott, zavarodott állapotomból Alice lágy szavai térítettek vissza a valóságba:
- Én is szeretlek! Kimondhatatlan az, amit érzek irántad és, tudom, hogy te kellesz nekem! Hogyha nem válik be a terved és Vertige végez velünk, azt akarom, hogy foghassam a kezed, hogy megérinthesselek, és együtt lépjünk be a túlvilág aranyozott kapuin.
Azzal gyengéden újra hozzám simult, ártatlanul a szemembe nézett, majd ajkai egyre közeledtek felém. Úgy tűnt, mégsem volt olyan rettentő az a vallomás, amit pár másodperce tettem neki. . Lehunytam a szemeimet és pár pillanaton belül, izgatott várakozásom közepette, Alice megcsókolt. Varázslatos érzés járta át az egész testemet és a lelkem reménnyel telt meg, mert végre megkaptam az első csókot, életem szerelmétől. Abban a pillanatban, amikor Alice a számhoz simította ajkait, megállt az idő és mintha minden gond elillant volna. 
- Szeretlek! Ezen túl életem minden percét veled akarom tölteni! – válaszoltam, szívemben a szerelem olthatatlan tüzével, de akkor hirtelen az egyik testőr, amely a termet őrizte, elénk állt és tudatta velünk, hogy ideje elbúcsúznunk egymástól, mert este tíz óra van, tehát a mai közös időtöltésünknek vége.
Be kellett tartanunk Vertige feltételeit, hogyha ismét találkozni szerettünk volna egymással, ezért felálltunk a kényelmes kanapéról, amely az első csókunk színhelyévé vált és indulatokkal megtelve lassan elbúcsúztunk egymástól, hogy kipihenjük magunkat és újult erővel nézzünk farkasszemet a holnappal.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
XII. FEEJEZET
 
 
Sokak szerint, a szerelem minden bajra gyógyír, azonban tapasztalataim szerint abban az esetben, hogyha életfogytig tartó szolgálatra vagy ítélve egy elmebeteg gyilkos mellé, máshogy fogod fel a helyzetet. Számomra az egész pénteki nap egy tündérmeséhez hasonló volt, mégis akadtak kisebb-nagyobb kételyeim a szerencsés végkifejletet illetően. Még mindig be voltam zsongva a tudattól, hogy elértem a célt, amiért a kastélyba merészkedtem, hiszen Alice valóban szeret és velem akar lenni. Az utolsó kiképzésen, amelyen barátommal, Arthuryal vettem részt az edzőterem csillogó falai között, óriási lendülettel pusztítottam a kijelölt célpontokat, felkészülve a holnapi esetleges harcra. Tudtam, hogy feltétlenül, mindenben helyt kellett álljak a nagy napon, egy apró hibát sem véthettem a bonyolult terv végrehajtásában, mert e múlott a szabadságom. Péntek délután, a könyvtár ajtaja előtti őrködés közben társammal végtelenszer átbeszéltük a szombati tennivalóink részleteit, mindennek tökéletesen kellett lezajlania. Este pedig, amikor újra találkozhattam Alicevel, megkértem rá, hogy addig ki se mozduljon az alapsori szobájából, amíg fel nem keresem. Így abban az esetben is, hogyha a szabadulási kísérlet közben Arthuryal elbukunk, a szerelmemre senki sem fog gyanakodni. Miután megtárgyaltam a teendők minden részletét a bűntársaimmal, én is nyugovóra tértem, hogy kipihent legyek a szökés reggelén.
Végre elérkezett a várva-várt nap. Energikusan, tele lendülettel keltem ki az apró, de mégis kényelmes ágyamból, amit valószínűleg nem láthattam többé. Arthuryal már korán reggel elindultunk az elkövetendő bűntett színhelye felé, kihagyva a mai edzést, mert szemtanúi akartunk lenni Vertige tényleges távozásának. Nagy tétek forogtak kockán a próbálkozásunkat illetően: hogyha a tervünk mégis kudarcba fullad, jobbik esetben az úr életünk végéig a barátom által említett bányákba száműz minket, de az is egy lehetőség volt, hogy azonnal megölet mindhármunkat. A könyvtár gazdagon díszített faajtaja előtt őrködve, hirtelen megpillantottunk egy különös alakot, lelépcsőzni a fenti emeletről. Mintha a kegyetlen házigazdánk, Jean Vertige lett volna ez a személy, de a megjelenése jóval elütött a megszokottól. A szokásos elegáns, ébenfekete öltönyei helyett, zöld-barna terepruhában pompázott a szemünk előtt. Óriási bőrbakancs feszült a lábán, a vad tekintetében egy vérbeli vadász gyilkos ösztöne tükröződött. Hátán egy sötét táskát, kifinomult kezében egy elegáns bőröndöt cipelt. Láthatóan jól felkészült a hosszú útra. Leérve a széles lépcsőkön még utoljára ránk pillantott, mart egy gyors intés után továbbviharzott a földszínt felé. Pár pillanattal később a kastély egyik ablakából látni véltem, ahogy az úr beszáll egy minden bizonnyal rá váró fekete limuzinba, majd eltűnik a saját, borzalmas birtoka területéről. Amint Vertige elhagyta az udvar határait és elillant a végtelen utca rengetegjében, Arthuryal tettre készen egymásra néztünk, majd barátom megszólalt:
- Itt az idő! Cselekednünk kell. Ezekre még szükséged lehet. – azzal előhúzta a makulátlan, vörös kabátja belsejéből a láncos buzogányt, amivel már napok óta gyakoroltam a gyilkolást, majd elővette a zsebéből a félelemkeltő injekciót, tűt, ami a kamrából lopott az erős altatót tartalmazta. A kezembe nyomta a két halálos eszközt, majd folytatta szavait:
- Számitok rád, Leo! Menj, iktasd ki a bent szolgáló testőrt, hozd el azt a könyvet és innentől minden simán fog menni. Gondolj Alicere és menni fog! Hogyha bármi történik, értesítelek. Itt várok rád, barátom!
Ezután Arthur biztatóan megveregette vállamat, majd útnak indított. Kész voltam bármit megtenni a szabadulás érdekében, ezért a buzogányomat az övemre csatoltam, és a puszizó szerrel a bal kezemben, benyitottam az ismeretlen helyiség termébe. Miután megtettem befelé az első lépéseket, becsuktam magam mögött az ajtót és körülnéztem a rejtélyes könyvtárban. Végtelennek tűnő, királyi rezidenciának is megfelelő, terebélyes szoba fogadott. Hatalmas polcok díszelegtek előttem, amerre a szem ellát. Amint megpillantottam ezt a csodálatos, könyvekkel teli mennyországot, feltettem magamban a kérdést: 
- Mennyi tudás lakozhat ebben a sok, értékes iratban?
A tengernyi antik kötet vonzerejétől, egy pillanatra el is felejtettem eredeti célomat, de hamar észbe kaptam és elindultam a széles polcok között, megtalálni a boszorkányok szent okmányát. A fogyhatatlan bölcsesség termében barangolva, már kezdtem elveszíteni a reményt, hogy valaha is megtalálom azt, amiért idejöttem. Hirtelen, élesen szemlélve a körülöttem magasló tudományhegyeket, megpillantottam egy kisebb, szinte üres részleget az óriási teremben, amit körülvesznek a polcsorok. Ezen az apró helyen egy gondosan kifaragott, márványból készült állvány ékeskedett, a tetején egy hihetetlenül nagyméretű könyvvel, illetve egy egyszerű asztal, amelyen egy láthatóan szörnyen unatkozó, vörös egyenruhás testőr pihentette a fejét. Biztos voltam benne, hogy megtaláltam a számomra megfelelő könyvet. Kissé elfogott a félelem a lehetséges kudarcra gondolva, de a tudat, hogy talán még ma, szerelmemmel elhagyhatjuk ezt a rettentő helyet, bátorságforrásként szolgált az adott helyzetben. Nagy lélegzetet véve kisettenkedtem a biztonságot nyújtó könyvespolcok rengetegéből, majd lassan, lépésről-lépésre közeledtem a nekem háttal fekvő testőrhöz. Amikor már csak pár centiméter választott el az előttem pihenő ártatlan személytől, felemeltem a balkezemet és egy határozott lendülettel a férfi nyakába szúrtam az injekciót. Egy pillanatra felriadt a szúró fájdalomtól, majd rögtön elaludt. Megkönnyebbültem, hogy már csak egyedül maradtam a hatalmas könyvtárban. 
Odasétáltam a mellettem álló csillogó állványhoz, majd feltekintettem rá és elolvastam a rajta díszelgő kötet borítóját. Ez állt rajta: „Lamia Impérium 1204.” Megtaláltam a minden gondtól megszabadító kötetet és már csak annyi dolgom volt, hogy kiérve a helyiségből felolvassam a benne álló szöveget, ami felszabadítja Alice teljes hatalmát és az ő segítségével kijussunk az épületből. Mikor már megkönnyebbülten sétáltam volna ki az óriási terem falai közül, kezemben a boszorkányok ősi kódexével, megjelent előttem az, amire soha nem számítottam volna a kastélyban való tartózkodásom alatt: egy gyermek. Kék, rövid ujjú selyeminget, valamint fekete kosztümnadrágot viselő, tíz év körüli, szőke kisfiú alakja rajzolódott ki a szemem előtt. Nem tudtam, hogy megőrültem, vagy ez tényleg a valóság. A fiú megszólalt:
- Te ki vagy? Hol van anyu? – kérdezte félénken.
- Én Leonard vagyok. Sajnálom, nem tudom, hol az anyukád, esetleg, ha elmondod, hogy hívnak és elárulod az ő nevét is. – válaszoltam megzavarodottan.
- Tristan Vertige vagyok és az anyukám pedig Agatha . Három éve minden nap keresem, de sose találom. Apu mindig azt mondta, hogy már jobb helyen van, és már nem jön vissza, de én akkor is megtalálom! 
Úr Isten! Vertige gyereke beszél hozzám, miközben az apja lopott könyvével próbálok megszökni innen? Még azt sem tudtam, az úrnak családja van, nem hogy még a feleségét is minden bizonnyal eltüntette. Megdöbbentett a fejlemény, amit a kisfiú szájából hallottam, de valahogy mégis le kellett rázzam a terv sikeres végbevitele érdekében. Kis ideig gondolkodtam, majd beszélni kezdtem:
- Figyelj, te keresd továbbra is itt az anyukádat, én pedig kimegyek, megnézem a folyosón, és ha megtaláltam, értesítelek.
- Rendben. Szia. – válaszolt lelkesen a gyermek.
Miután kimagyaráztam magam a forró helyzetből, egyenesen a kijárati ajtó felé tartottam. Eddig viszonylag minden simán ment, ezért büszkén sétáltam ki a könyvtárból a második emeleti folyosóra, amikor olyan borzalmat láttam, amitől a kódex rögtön kiesett a kezemből és szinte én is összeestem. Arthur, a nemes, segítőkész bajtársam, a terem ajtajában feküdt egy nyílvesszővel a szívében. Mindig tiszta egyenruhája vértócsában úszott, szájával kapkodta a levegőt, Odasiettem hozzá, majd lehajoltam elé.
- Arthur, ne aggódj, bármi is történt, meg fogsz gyógyulni és kijutunk innen! Ne add fel! – kiáltoztam könnyben izzó szemekkel.
- Nem, te is tudod jól, hogy én már itt maradok – válaszolta iszonyatos köhögések közepette.
- Nem, nem hagyom, hogy meghalj, érted? Nem hagyom!
- Ne erőlködj, nekem már végem. Szeretnék még valamit kérni tőled, mielőtt… elmegyek.
- Mit az? Mondd, Arthur, bármi is legyen az!
- Öld meg azt a szemétládát és juss ki innen!
- Esküszöm, barátom, így lesz! – üvöltöttem, miközben végső búcsút vettem a legnemesebb embertől, akit ismertem.
Mihelyt kiejtettem ezeket a szavakat, Arthur szemei végleg lecsukódtak és sápadt arcán eluralkodott a nyugalom. Elveszítettem azt a személyt, aki nélkül talán még ma sem élnék. Ő volt a mesterem, a bűntársam és a barátom is egyben. Habár csak pár napja ismertük egymást, hihetetlenül szoros barátság alakult ki köztünk, aminek most vége szakadt. Leküzdve könnyeimet, felálltam Arthur dermedt holttestétől, majd eleget téve az akaratának, elindultam, hogy kiszabadítsam Alice-t. Jobb kezemben a kódexszel, a balban a buzogányommal, nekilendültem volna a halálos csatának egyedül, a kastély népe ellen, amikor a szörnyeteg az utamat állta. Jean Vertige, a kegyetlen, hidegvérű öldöklőgép, Alice nyakát szorongatva jelent meg előttem a könyvtár emeletén. Meglátván barátom gyilkosát, könnyező szemekkel rontottam neki az öregnek, őrült tekintettel és semmitől sem elriadva, amikor a semmiből előbukkanó testőrök kiragadták a kezemből a fegyveremet, majd hosszú kínlódás árán lefogtak. Elvették tőlem a megváltást hozó kötetet és Vertige elé hurcoltak. A szörnyeteg megszólalt:
- Szép húzás volt ez, Mr. Clayton, azt meg kell hagyni! Azonban, tudja, nem volt szép, amit tett, főleg azok után, hogy milyen engedékeny voltam önnel. Szinte már családtagként kezeltem, de maga elárult engem. Sejtettem, hogy tervelnek valamit ellenem, ezért is rendeztem meg ezt az álutazást, mindent tudni akartam és sikerült. Ez nem a legprecízebb terv volt, amiről hallottam, de első kísérletnek elmegy… Az értelmetlen próbálkozásainak a bűntársa itta meg a levét, de ne féljen, maguk is megkapják a büntetésüket a kis undorító barátnőjével együtt.
- Velem azt csinál, amit akar, de Alice nem tudott semmiről! Őt ne bántsa! – könyörögtem térdre borulva a gyilkosnak.
- Újabb hazugságok, Mr. Clayton, újabb hazugságok! Tudja, talán ezt az egy állítását el is hittem volna, ha nem fogtam volna el Miss. Lionst, miközben fel próbált lopózni magukhoz, a másodig emeletre. Kedves voltam magával, mindeddig a pillanatig, de egyszer nálam is bételig a pohár, és az pedig most van! Ahova most fog menni, ott lesz ideje elgondolkodni azon, amit tett. Fiúk, a bányába velük! – kiáltotta feldúltan Vertige.
Ezután az üresfejű testőrök megragadták a szerelmemet, majd engem is, és elindultak velünk lefelé a hosszú lépcsősorokon. Még nem tudtam, milyen sorsra számíthatok, mihelyt lehurcoltak az új ’’otthonomba”, de bármi is várt rám a jövőben, egyben biztos voltam: megtartom a Arthurnak tett eskümet, és egyszer, kijutok innen!
Amikor a bejárati ajtó széles küszöbéhez értünk, az egyik őr egy fényes, hosszú fémcsövet vett elő hirtelen a háta mögül. Meglendítette az eszközt, ami egyenesen a fejemet találta el és ez által mély álomba ringatott.
 
 
 
 
XIII. FEJEZET
 
A hatalmas ütés után, hosszú órákon át voltam eszméletlen. Amikor nagy nehézségek árán, iszonyatos fejfájás közepette ki sikerült nyitnom a szemem, ismeretlen helyen találtam magam. Egy apró, még a kastélybeli szobámnál is kisebb cella jéghideg, érdes padlóján ébredtem. Alig tudtam megmozdulni a testemen lévő millió horzsolás és seb miatt. Próbáltam visszaemlékezni arra, hogyan kerültem ide, de az utolsó zavaros kép a múltból, ami beugrott, a halálos fémrúd volt, amivel leütöttek. Újra tudatosult bennem, hogy nemrég vesztettem el a nemes szívű bajtársamat, Arthurt, aki nélkül, valószínűleg, örökké a kastély rabja leszek. A szemeim ismét megteltek könnyel. Szörnyen éreztem magam, fizikailag és lelkileg egyaránt. 
Kis idő múlva, kezdtek visszatérni az érzékeim. A kőkemény padlón feküdve, igyekeztem minél tágabbra nyitni a szemeimet, hogy részletesem megszemlélhessem a helyet. A szobának nem volt ablaka, szinte teljesen sötét volt. Az egyetlen beáramló fényforrás a mellettem levő rácsajtón keresztül szűrődött be. A helyiség falai egyeletlenek, durvák voltak, vályogból és földből épültek. A szobára, ahol gyengélkedtem, gond nélkül rá mondhattam volna, hogy egy barlang és senki sem tiltakozhatott volna. Az egyetlen kivétel, amiben eltért az ősemberek hajdani otthonától, hogy egy kevés bútorzat fellelhető volt benne: két kopott, félig-meddig törött szék, valamint egy faasztal. Az ajtótól baloldalra levő sarokba egy pár szakadt pokróc volt ledobva. Hirtelen arra létem figyelmes, hogy szövetdarabok alatt valami mozog. Felálltam a kényelmetlen padlóról, majd odasántikáltam. Közelebb hajoltam a pokrócokhoz, majd észrevettem a lényt, aki akaratlanul rémített meg. Alice volt. Fényes, fekete haja iszonyatosan össze volt kócolva, a ruháit szinte teljesen összetépte valaki, de még így is gyönyörű volt. Egészen biztosan őt is leütötték, hiszen más módon nem hittem, hogy ebben a jeges veremben el lehet szenderedni. Alice forgolódott a hideg földön, nem akartam felébreszteni. Lassan, óvatosan leültem mellé és teljes csöndben csodáltam, ahogy alszik, amíg egy váratlan, iszonyatos csengés fel nem riasztotta őt az álmából. Megfordultam, hogy megtudjam, mi keltette ezt a szörnyű dübörgést és megláttam őt. Maga az emberbőrbe bújt ördög, Jean Vertige állt a cella előtt és széles kardjával ütötte a rácsajtót.
- Jó reggelt, drágáim! Jól aludtak? – kérdezősködött, démoni mosollyal a száján az úr.
- Hol vagyunk, Vertige? Hova hozott minket, maga elmebeteg? – kiáltottam rá, ahogy csak a telt erőmből.
- Mr. Clayton, nem hiszem, hogy így illik beszélni azzal, aki tetőt ad a feje fölé, de mivel ennyire kíváncsi, szívesen válaszolok magának. Önök a Vertige birtok promicinbányáiban tartózkodnak. Nem érdemes többet mondjak a helyről, a kis drága munkások úgyis megismertetik magukat vele. Annyit szerettem volna csak közölni magukkal, hogy életük többi részét itt fogják eltölteni. Mr. Clayton, nincs oka szomorkodásra, hiszen az elkövetkező hónapokat Miss. Lionssal töltheti és év végéig lesz alkalma elbúcsúzni tőle. Sétáljanak, szórakozzanak. Oh, és Miss. Lions, ne feledje: Közeledik a vég! azzal Vertige hangosan felnevetett és el is tűnt a cellánk ajtajából.
Nem tudtam szóhoz jutni. Újabb zsákutcába kerültünk, ahonnan esélytelen volt visszatalálni a szabadba. Rájöttem, hogy ez a hely volt az, amelyről Arthur barátom mesélt a halála előtt, és hogyha még ő sem ismert kiutat innen, mi még úgysem fogunk találni, de kötött az esküm. Megfogadtam bajtársamnak, hogy végzek Vertige-l és kiszabadulok erről a szörnyű helyről, ezért valamit ki kellett eszeljek. Időm nem sok volt, párhónap állta rendelkezésemre, új tervet kiötleni és megvalósítani, de sajnos Alicen kívül senkire se számíthattam a még ismeretlen, félelmetes helyen. 
Miután már nem hallatszottak Vertige léptei az ajtónk előtt, szerelmemhez fordultam, majd átöleltem úgy, mintha ezer éve nem láttam volna. Ezután egyenesen a csodálatos szemeibe néztem, majd rámosolyogtam, mintha azt próbálnám vele elhitetni, hogy nincs semmi baj. Tulajdonképpen, amikor Alicevel kettesben voltunk, néha valóban úgy éreztem, hogy most már minden jobbra fog fordulni, de később kiderült, hogy mindig tévedtem. Most azonban ki kellett élvezzem az együtt töltött közös perceket, hiszen nem tudhattam, mikor veszik el tőlem újra. Az egyetlen jó dolog, mióta Cambridgeből az volt, hogy Alice belém szeretett, minden egyéb tevékenységem sikeressége füstbement: hiába iktattam ki Calebet a Brightonba tartó vonaton, mert pár perc múlva engem is megvertek, hiába próbálkoztam kiszabadulni a kastélyból, mert semmi esélyem sem volt rá és hiába ismerkedtem meg a világ legnemesebb szívű emberével, akit még barátomnak is neveztem, hogyha Vertige megfosztotta őt az élettől. Felfogtam, hogy mennyi szörnyű dolog történt velem az utóbbi időben, de most nem szabadott elhagyjam magam. Alice mellett kellett legyek, hogy vigyázzak rá és megvédje. Tudtam, hogy ki kell, szabaduljak innen, nem csak magam, hanem a szerelmem és a Arthurnak tett ígéretem miatt is.
- Ne aggódj kicsim, még semmi sincs veszve. – szólaltam meg bátorítóan.
- Tudom, Leo. Tudom, hogy te ki fogsz szabadítani bármi áron, hiszek benned. Szeretlek.
Amint a kedvesem kimondta ezeket a szavakat, az ajtó előtt egy hatalmas, sötét alak jelent meg és takarta el a szobába beáramló fényt. Nem tudtuk ki ez, és mit akarhat. A rejtélyes ismeretlen elővett egy kulcsot a zsebéből, kizárta a cella ajtaját és lassan, nyugodtan besétált elénk. Egy nálam két fejjel magasabb, izmos középkorú harcedzett barna férfit szemlélhettünk meg a szerelmemmel. Egy hajszál sem torzította csillogó, kopasz fejét, egyenletesre igazított körszakálla vérbeli motoros benyomását keltett bennem. Koszos, fehér munkásinget, valamint barna bársonynadrágot viselt, látszódott rajta, hogy nincs könnyű dolga e helyen. A tekintete hideg volt, nem lehetett belelátni a fejébe. Nem tudtam, hogy mit akar a mi frissen kiadott cellánkban, de a legértelmesebb gondolat, ami a fejemben forgott, hogy Vertige küldte őt valami okból. Rögtön Alice elé léptem, ezzel védeni próbálva a rémisztő óriástól, de ekkor a férfi nevetni kezdett:
- Ne izgulj, pajti, nem bántani jöttem titeket. Hallottam, új foglyok érkeztek, ezért gondoltam meglátogatom őket. Csak nem képzelted, hogy valamiféle gyilkos áll előtted, barátom, he? – szólalt meg a fickó, majd ismét kacagni kezdett.
Valamennyire én is megnyugodtam, látván, hogy a férfi békés szándékkal jött, ezért visszaléptem Alice elől és válaszoltam a kérdésére.
- Ne haragudj, már mindenhol az ellenséget látom. Leonard Clayton vagyok, ő itt pedig a barátnőm, Alice Lions. - mutattam rá jobboldalamon álló kedvesemre. 
- Kivel van szerencsém megismerkedni? – nyújtottam kezemet a számomra ismeretlen alak irányába.
- Gerhard Stone vagyok, a hely főbányásza, leltárosa és gondnoka. De inkább ti meséljetek magatokról. Hogyan sikerült ilyen fiatalon tönkretennetek az életeteket?
- Úgy történt az egész, hogy pár hete a kastélyba csalták a barátnőmet, mivel boszorkány leszármazott, én pedig a látogatására indultam és Vertige rabul ejtett. Tegnap reggel szökéssel próbálkoztunk, de sajnos az kudarcba fulladt, ezért az öreg ide hurcoltatott minket. 
- Hát, nem semmi, amit mondasz, pajti. Őszintén sajnálom, hogy már ettől a kortól itt kell, raboskodjatok, de nincs mit tenni. – válaszolt elkeseredetten a főbányász.
- De van! Mindig van mit tenni! Mielőtt idehoztak minket, megígértem a haldokló társamnak, Arthurnak, hogy bármi áron ki fogok innen jutni, és tartom a szavam! Csak át kell jussunk a dolgok nehezén és a végén már könnyű lesz a szabadulás, eső nélkül szivárvány sincs. 
- Azt mondtad, hogy Arthur? Arthur Locke, kastélybeli testőr? – kérdezte kíváncsian Gerhard. – Annak a kölyöknek aranyból van a szíve!
- Igen, róla. Talán ismerted?
- Hogy ismertem-e? Ő volt a legjobb pajtim, amíg az a szemét le nem küldött ide dolgozni. Azt mondod, meghalt szegény?
- Sajnos igen. A szökési próbálkozásunk közben találta el Vertige egyik nyila és még mindig nem sikerült teljesen feldolgozzam. – mondtam, fejemet lehajtva a föld felé.
- Hogyha Arthurnak tettél ígéretet, azt bizony illik megtartanod, pajti. Ha lehetne, én is segítenék nektek a szabadulásban, de mi hárman éhez, kevesek vagyunk, a többi bányász pedig már teljesen elveszítette a reményt és képtelen lenne szembeszállni a ház urával. 
- Ezen változtathatunk! Vigyél el hozzájuk, majd én lelket verek beléjük. Kijutok innen, még az idén, ha addig élek is! – feleltem lángoló szemekkel és végtelen lelkesedéssel.
- Most épp jó lenne az időzítés, mindenki az ebédlőben van. Hálát adok az égnek, hogy rátok találtam, pajtikáim! Talán most először, hosszú évek után, újra meglátom a napvilágot! Irány a kantin! 
Az újonnan megismert szövetségesünk rögtön sarkon fordult, kirohant a szobából, majd intett, hogy kövessük. Azt éreztem abban a pillanatba, hogy nekünk is éppen annyira szükségünk van rá, mint neki ránk. A cellából kilépve egy hosszú, fáklyákkal kivilágított folyosóra értünk. Hamar feltűnt nem csak nekem, hanem Alicenek is, hogy ez a része a Vertige birtoknak jóval eltér a kastély csillogásától. Az egész folyosó egy földbevájt, sötét barlang. A padlón levő porba szinte teljesen belesüllyedt a lábam, a falakból néhol kisebb-nagyobb sziklák álltak ki. Ezen végigsietve egy teremben találtuk magunkat, aminek még csak ajtaja sem volt. A helyiség a kastély kantinjában levőhöz hasonló bútorzattal volt berendezve, de minden másban különbözött tőle. A tisztasági körülmények messze le voltak maradva a megszokott kantin színvonalától. Minek is építtette volna ki az öreg ezt a porfészket, hogyha úgyis csak rabok járnak ide… a terem tele volt nagydarab, borzos, izzadt férfiakkal, ők voltak a bánya munkásai. Ezek az emberek lélegzés nélkül tömték magukba a jól megérdemelt ebédet, mint néhány kiéheztetett kóbor kutya. Szinte azonnal észrevettem, hogy egy egyenruhás testőr sem felügyelt a térségben, a dolgozók teljesen magukra voltak hagyva egész idő alatt, amit furcsának találtam. Új idegenvezetőnk, Gerhard, kapkodva szétnézett a hatalmas helyiségben. Abban a pillanatban, amint talált egy üres asztalt, odarohant, majd hirtelen felugrott rá és üvölteni kezdett:
- Pajtikáim! Eljött hát a mi napunk! Hamarosan kiszabadulhatunk ebből a börtönből, hogyha mellém álltok. 
- Ez már megint hülyeségeket beszél! Szedje már le valaki onnan a szerencsétlent! – kiáltották hitetlenkedve a bányászok.
Láttam, hogy sorstársamra nem hallgatnak a beosztottjai, ezért nekem kellett cselekednem.
- Gerhard, másszon le onnan! Majd én elintézem. – súgtam neki diszkréten. 
Mr. Stone leszállt az asztalról, átengedve nekem a helyét. Gyorsan felpattantam a poros bútordarabra és körülnéztem. Mindenki engem bámult. Egy pillanatra elillant a bátorságom, de nagy lélegzetet vettem és beszélni kezdtem a számomra ismeretlen férfisereghez:
- Hé, emberek! Hallottátok a főnöküket! Nemsokára kijutnak innen mindnyájan! 
- Ki ez a kölyök? Mit pattog itt nekünk? Úgy se érti, mi folyik itt… - válaszolta néhány reményvesztett munkás.
- A nevem Leonard Clayton és azért jöttem, hogy kiszabadítsam a szerelmemet! Tudom, maguk mind azért kerültek ide, mert meg akartak menteni valakit, aki számukra fontos. Nem gondolják, hogy az a személy azt szeretné, hogy épségben hazajussanak? Ugye, innen mindenkinek van családja? Nem hiszik, hogy harcolniuk kellene, azért, hogy újra láthassák a szeretteiket? Hogy ismét átölelhessék a gyerekeiket? Szerintem mindenki tudja innen, hogy milyen nehéz önöknek, de attól még nem szabad beletörődniük abba, hogy fogságban éljék le az életüket! Küzdjenek a végsőkig, vívjunk együtt élet-halál harcot Vertige-l és fosszuk meg attól, amit elvett tőlünk is. Együtt legyőzhetjük a kastély testőreit és ti visszatérhettek a családotokhoz és új életet kezdhettek. Tudjátok, a barátom, Arthur Locke, akit talán néhányan ismertek, az életét adta a szabadulásomért és az utolsó kívánsága az volt, hogy vigyem végig, amit elkezdtem és jussak ki ebből a szörnyű helyről. Biztos vagyok benne, hogy most mindenkinek ebből a teremből sok sikert kíván és vigyáz ránk az égből, tehát ne okozzunk csalódást neki! Húzzunk el innen, barátaim! 
Miután elprédikáltam minden mondanivalómat a fáradt dolgozóknak, csak szótlanul álltam az asztal közepén és vártam a beszédem eredményét. Kezdtem elveszíteni a reményt, úgy éreztem, hogy még csak nem is érdekelte az embereket semmi, abból, amit mondtam, vagy talán engem is őrültnek tartanak, mint szegény Gerhardot. Pár pillanatig síri csend uralkodott az ebédlőben, majd az emberek hihetetlen módon, valami elképesztő dolgot tettek: tapsoltak. Szó nélkül néztek rám, az ismeretlen bohócra, aki új esélyt hozott az életükbe. Most se tudom miért tapsoltak, soha nem is kérdeztem rá, de nekem elég volt a munkások álmokkal teli csillogó szemének látványa ahhoz, hogy rájöjjek: már csak egy jó terv kell.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
XIV. FEJEZET
 
 
  A kantinban tartott sikeres beszédet követően igyekeztem megismerkedni új lakásommal, mert tény, hogy ezt a sötét, nedves helyet otthonnak nem nevezhettem. Alice a történtek után nagyon kimerült volt, ezért a nap nagy részét a szobánkban töltötte, mivel új barátomnak, a főbányásznak sikerült egy ágyat szereznie a számunkra. Szívesen maradtam volna vele én is, viszont muszáj, volt informálódjak a környékről és az itt dolgozó emberekről.
  Gerhard Stone, a bányászok egyik legbölcsebb egyénisége több napon keresztül, lelkesen mutatta be a bányák minden zugát. Megmutatta nekem a kantin melletti konyhát, az egyenruhatárat, valamint a fürdőt is, ami úgy nézett ki, mintha pockok tartanának bennük medencés bulit. Stone büszke volt rá, hogy itt ő a legtekintélyesebb munkás, akire a többiek nagy része felnéz. Sajnos ő sem volt a legragyogóbb elme, akivel találkoztam, de a szíve a helyén volt, és az büszkeségében sem szerettem volna kárt tenni azzal, hogy beleszólok a történeteibe, hiszen egy ehhez hasonló helyen áldás az embernek egy pillanatnyi lelkesedés is. Így hát végighallgattam az óriás véget nem érő meséit, remélve, hogy majd azok engem is felvidítanak. Stone pajtásom mesélt mindenről, ami eszébe jutott. Egyszer, amikor a déli folyósón sétáltunk végig, hogy leltárt tarthasson a promicin raktárban, részletes ismertetőt tartott nekem a bányák dolgozóiról:
- Pajtikám, nem is tudod te, mennyi őrültség történik itt, sőt, mennyi őrült van bedugva ebbe a pocoklyukba, és az idő múlásával mindenki csak hülyébbé teszi a másikat.
Nem szóltam semmit, tudtam, hogy úgysem áll be a szája és folytatni fogja a mesét…
- Látod azt a bejáratot ott, a műhellyel szemben? – mutatott vastag karjával a tőlünk pár lépésre levő mély üregre a falban.
- Ja. Miért, mi van ott? – kérdeztem megjátszott érdeklődéssel. Nem mintha nem kedveltem volna szegény Stonet, de most épp jobb dolgom is volt annál, minthogy ajtókat nézzek. Szökési terven gondolkodtam.
- Ott, pajtás, kupleráj van. Oda jár a sok ö… langyos bányász, ha kényeztetésre vágyik, de én be nem tenném oda a lábam, még öt másodpercre sem!
- Kupleráj? De az hogy a francban lehet, mikor én még egy nővel sem találkoztam Alicen kívül, amióta itt vagyok?
- Azért nem találkoztál nővel, mert nem is nagyon akad itt olyan! Akik abba a helyiségbe járnak, mind buzik. Elvesztették minden hitüket a szabadulásban és emberi kapcsolatokat kerestek, hogy ne őrüljenek meg. Így egymáson istentelenkedve szereznek maguknak örömet pár percig. Így élik túl ezeket a körülményeket.
Amikor ezt meghallottam az öreg Gerhard szájából, azt hittem leesik az állam. Nem volt nekem az égvilágon semmi bajom a melegekkel, de egy ilyen váratlan információtól szerintem még a legközömbösebb ember szíve is nagyot dobbant volna. Alig jutottam szóhoz, de valamit már mondanom kellett szegény Stone-nak, hogy ne tűnjek érdektelennek. Nem sokat tudtam mondani, de a kidülledt, álmélkodó szemem biztos elárulta a megdöbbenésemet. Végül, miután pár másodperc néma bámulás után összegyűjtöttem a gondolataimat, és megfogalmaztam magamban valami értelmes mondatot, kinyílt a szám és annyit mondtam.
- Basszus! 
- Basszus bizony! – felelt elmosolyodva az új cimborám. – Történnek itt fura dolgok, pajtikám, ezek ellen nincs mit tenni. Egyrészt megértem ezeket a szerencsétleneket, mert átérzem a szenvedésüket, de én inkább puskacsövet dugnék a torkomba, minthogy engedjem, hogy seggbe… pfoajj! Drága jó Istenem, hová jutott ez a világ? – tört ki lázadva, csalódottan a bányászok példaképe. 
Eközben lassan odaértünk a promicin raktárhoz, ahol Gerhardnak dolga volt. Eltűnődtem magamban: mennyi kitartás és hit lehet ebben az emberben? Raktárakban dolgozik, irányítja a bányászokat, foglalkozik a rabokkal… és mindent a semmiért tesz, mert itt ugyan se fizetést nem kap, sem semmiféle egyéb jutalmat. 
Stone nem engedhetett be a raktárba, mert állítólag a szabályzat egyedül csak a leltárfelelős munkás léphet be és ő is csak szigorúan heti egyszer, hétfőn 14:00 és 16:00 között, mintha nem lenne egyformán sötét a bányában a nap minden órájában. Nem értettem mire való ez a nagy elővigyázatosság, ezért rákérdeztem új barátomra. Társamnak nem nevezhettem őt, mivel csak szegény Arthur érdemelte ki ezt az elnevezést a szememben, és most, hogy ő nincs, már senki nem méltó rá.
- Hé, Stone! Miért őrzik ennyire a raktárt? Ki akarna az innen promicint lopni, hogyha úgysem viheti sehova és a bányában sem veszi hasznát? – kérdeztem értetlenkedve.
- Hát a fertőzöttek miatt…- válaszolta, mintha nekem négy itt töltött nap után tudnom kellett volna mindent a bánya életéről.
- Fertőzöttek? Milyen fertőzöttek? – nem értettem semmit, abból, amit magyarázott.
- Bocs, pajti, most mennem kell, mert nem lesz időm elkészíteni a leltárt. Holnap mindent elmesélek, most menj vissza az északi részlegre, pontosan azon az úton, amelyen jöttünk. Ha más úton mész, az veszélyes lehet. Légy jó!
- Jó munkát! –szóltam, azután sarkon fordultam és indultam vissza a cellám felé.
 Már idegesített a sötét folyosók végtelennek tűnő sorozata, a gondolat, hogy Isten tudja, mikor fogom érezni a levegőhűsítő csiklandozását, a nap sugarainak bizsergető simogatását. Hiányzott az erdő illata, ahová minden évben eljártunk szórakozni a többiekkel. Emlékszem, Ted minden alkalommal madarakat akart lőni, hogy aztán megsüssük őket, de végül mindig megsajnálta őket.  Sam egész éjjel Jennyre próbált nyomulni, hogy ne ezáltal elrejtse, hogy valójában meleg. Alice kedvenc helye volt az erdő. Ő imádta azt a helyet, imádta a természetet, a felszabadító, korlátlan terek csendjét, a nyugalom harmóniáját és sosem akart visszamenni Prestonba. Mindig azt mondta: „Az ember alapjában véve jó, de ahogy kikerül a természetből, a lelke elértéktelenedik. Csak a természetben lehetünk olyanok, amilyennek teremtettek minket.” 
Vidám napokat töltöttünk abban az erdőben, tudom, hogy mennyire egyedül éreztem magam ott, mégis milyen boldog voltam. Nem igazán foglalkoztam a többiekkel, csak élveztem az egyedüllétet, a szabadságomat. De szép emlékek ezek, kár, hogy a pokol porában bandukolva jutnak eszembe! 
Nem sokkal az után, hogy visszafelé indultam az apró szobámba a déli részlegről, nosztalgiámat női hangok, vagy inkább nyögések sorozata zavarta meg. A folyosó egy elágazásban végződött: a nyögések jobb oldalról hallatszottak, a szobám pedig az ellenkező irányban volt. Eszembe jutott, hogy Gerhard megtiltotta, hogy letérjek az útról, mert állítólag veszélyes, de korábban azt is mondta, hogy Alicen kívül nincsenek nők a bányában, én pedig női hangot hallottam. Tehát Gerhard nem mondott nekem igazat, hazug ember parancsát nincs értelme figyelembe venni, különben is: talán szegény nő segítségre szorul valamiben.
A főbányász utasításait figyelembe nem véve letértem hát a biztonságos útról, hogy kielégítsem a kíváncsiságomat. Lassan, ahogy egyre közelebb értem a célomhoz, kirajzolódtak a megpillantott nő vonásai a fáklyák nem éppen erős fényének köszönhetően. Szörnyen nézett ki szegény asszony. Körülbelül negyven éves lehetett, de valamilyen kórság iszonyatosan elcsúfította a bőrt a végtagjain, a ruhája piszkos, a fekete haja ápolatlan és kócos volt. Hófehér arcáról nem rejthette el a gyötrődés és szenvedés nyomait. Sokkal soványabb volt az itt élő bányászoknál, pedig azok is éppen eléggé éheztek. A nő már a lábán sem tudott állni, egy sziklának támaszkodva feküdt a porban. A látványától megrémültem, de meg kellett tudnom, hogy mi történt vele és vajon, hogy segíthetek rajta. Leguggoltam mellé és megkérdeztem:
- Asszonyom, rosszul érzi magát? Segíthetnék valahogy önnek?
A nő lassan felém fordította a fejét, égszínkék tekintetével megvizsgált, majd elfojtva a fájdalmait a szemembe nézett, majd rekedt hangon hozzám szólt:
- A fiamat akarom, a kisfiamat! Hol van a kisfiam?
- Sajnálom hölgyem, de itt még egy gyerekkel sem találkoztam. De maga segítségre szorul, engedje meg, hogy elvigyem az északi részlegre, ott majd találunk magának egy orvost.
- Te csak folytasd az utadat, Leonard. Vidd végbe, amit elkezdtél, de óvakodj a kígyótól. Ő a gonoszság megtestesítője, óvd magad és hozd vissza a fényt a kastélyba.
Nem tudtam, hogy az asszony honnan ismeri a nevemet, de épp eléggé megrémített ahhoz, hogy rögtön eltűnjek onnan. Amilyen gyorsan csak tudtam, hátat fordítottam az őrült nőnek és visszasiettem a cellám felé vezető úton.  Néha még hallatszódtak a nyögései, valamint a kisfia keresése, szólítgatása, de ez most már még inkább ösztönzött a menekülésre. Gerhardnak mégis igaza volt, furcsa dolgok történnek itt. A szobámhoz tartva éreztem, hogy egyre jobban elgyengülök, szédülni kezdtem és alig tartott meg a lábam. Miután nehezen visszaértem, rögtön lefeküdtem egyszerű fáradtságra gyanakodva. Alice már aludt, ezért nem ébresztettem fel. Egyre csak a kígyón járt az eszem, amiről az asszony beszélt. Végül elaludtam.
  Másnap még gyengébbnek éreztem magam, ezért behívtam Gerhardot a szobámba, aki megpróbálta kideríteni, vajon mi bajom lehet. Elmondtam neki, hogy a tegnapi kijelentésében tévedett az itt élőket illetően, hiszen én találkoztam egy nővel, aki a fiát kereste. Amint ezt a barátom meghallotta, a fejét fogta és mintha felrobbant volna a feje az idegességtől:
- Te tényleg ennyire hülye vagy, vagy csak csinálod? Szerinted viccből mondtam, hogy ne menj le az útról? Mert kurvára nem!  Az egyetlen út, ahol az a dög nem mer mászkálni, mert fél, hogy elkapjuk. Pajtikám, szerencséd volt találkozni Mrs. Vertigevel, személyesen, bárcsak ne találkoztál volna! 
- Micsoda? Az öreg bezárta a saját feleségét? – kérdeztem hitetlenkedve. 
- Nekem ez már nem meglepő, ismerve őt. Állítólag a felesége félig-meddig boszorkány, egyszer pedig azon kapta őt a nagyúr, hogy az egyik áldozatát próbálja megszöktetni. Ezért a bányákba zártatta, az asszony pedig az gyermekétől távol, bekattant. Ezután elkapta a fertőzést is, ami csak súlyosbított a helyzetén, és nem engedi, hogy segítsünk rajta, csak összevissza járkál a folyosókon a fiát keresve.  Ha valaki az útjába kerül, azt akaratlanul is megfertőzi, elkapni pedig lehetetlen, mert a bányászok is félnek tőle.
- És mi ez a fertőzés, amit elkaptam tőle? Ez gyógyítható? – kérdeztem gyenge, rekedt hangon.
- Remélem, hogy még nincs késő hozzá pajti, de ide már Humera lesz szükség. – mondta aggodalommal teli arckifejezéssel.
 
 
 
 
 
XV. FEJEZET
 
 
  Ezután az óriás a karjaiba vett, mint ahogy az ifjú férjnek szokása átvinni a szerelmét az új ház küszöbén, Gerhard úgy sietett velem egészen egy helyiségig, aminek bejáratán, érdekes módon ajtó is volt. A szemeimet már alig tudtam nyitva tartani, a végtagjaim lebénultak, nem reménykedtem a gyógyulásban. Kezdtem beletörődni a gondolatba, hogy rabként, fogságban fogok meghalni, úgy, hogy az ittlétem semmit sem könnyített az dolgozók sorsán. Már minden elveszett. Tudtam, ha meghalok, Alice-t kivégzik, a bányászok pedig örök rabságban maradnak. Volt akaratom, szerettem volna talpra állni és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mintha az átkozott asszony nem fertőzött volna, meg valami Isten tudja milyen kórral, de a lábaim már nem mozogtak, így a reményem is elveszett. Szegény Alice azt sem tudja, hogy történt velem valami, hisz átaludta a történteket, sőt, szerintem most is alszik. Vajon miért pihen ennyit? Talán az ő reménye is odalett, vagy lehet, hogy csak nagyon fáradt? Nem tudom, de valószínű, hogy a halálomat is végig fogja aludni, mert érzem, hogy már nem sok időm van hátra.
Megrémültem a halál gondolatától, bármire képes lettem volna az életben maradásért, de még inkább azért, hogy ha meg is halok, legalább a szabadban hunyjam le örökre a szemem, otthon, a Meling’s Woodban, a kedvenc tölgyfám lombjai alatt. Ekkor felvillant előttem a kígyó, majd a keresztes pók, amit megevett, az, hogy vajon ez jelentett-e valamit. Vajon figyelmeztetni akart valamire? Talán ha jól értelmeztem volna a mondanivalóját, nem kerültem volna fogságba? Nem volt már se erőm töprengeni ezen, Gerhard egy hordágyra fektetett és elkiabálta magát:
- Hume! Új beteget hoztam!
Szinte azonnal, siető léptek hallatszottak a szemközti szobából és pillanatokon belül egy rémisztő külsejű, ősz szakálas, középkorú férfi nézett le rám kíváncsiskodóan. Tekintete enyhén közömbös, szeme vakítóan csillogó kék volt, amint érdeklődően kísérte végig a szenvedésemet. Pár perc merengés után megszólalt:
- Stone! Mi a frászért hoztál ide még egy idiótát? Már unom őket kezelni, inkább szólj a műhelyben, hogy kezdjenek koporsókat faragni, legalább kevesebb dolgom lesz.
Amint ezt kimondta, a félelem még jobban eluralkodott rajtam. Miféle ember ez? – kérdeztem magamban.
- De hiszen azt se tudod, mi a baja! – felelt Gerhard ideges hangon
- Nem a frászt nem tudom. Idióta, az a baja. A bokája be van dagadva, de nem jajgat miatta, ami arra utal, hogy nem is érzi a lábát és szerintem egy huszonéves kölyöknek nem így néz ki a bőre sem, hacsak nem ez az új divat a bányászok körében. Mindkét szeme alatti rész be van kékülve, ami ugyancsak tünetnek tudható, kivéve, ha nem kezdett el mostanában bokszolni, amit kötve hiszek. Vertige nője, az a ribanc fertőzte meg ezt is. A fertőzés túlságosan elterjedt. 4 kapszula antianyagra lesz szükség. Stone, hozd ide a másik szobából!
- Hume, te megőrültél. 4 kapszulától teljesen bekattanhat szegény pajtikám! Nem lehetne kicsit kevesebbet beadni neki? 
- De, lehetne, de attól még kicsit meg is halna. Stone, elhiszem én, hogy te egy zseni vagy, de most csak hallgass és hozd a szert!
Miközben Gerhard elrohant keresni az antianyagot, faggatni kezdtem a kezelőmet:
- Mondja már el nekem is valaki, hogy mi ez a fertőzés! – próbáltam kiabálni, de csak rekedt hang jött ki a torkomon.
- Te új vagy itt, igaz, kölyök? Gondolom annyit tudtál már eddig, hogy a promicin nem a legbiztonságosabb kőzet a világon. Ez egy radioaktív anyag, és annak ellenére, hogy itt mindenki immunis a belőle készített transzba ejtő vegyszer hatására, a kőzet káros sugárzására nem ellenállóak.  A kórt minden itt dolgozó bányász elkapja egyszer az életében, de többnyire én meggyógyítom őket. Ezeket az embereket általában nem éri nagy mennyiségű sugárzás, ezért könnyebben kikezelhetőek, ha időben jelentkeznek nálam. Aki nem jelentkezik, annak idővel addig fajul a betegsége, ameddig Vertige feleségéhez hasonlóvá válik, ha addig nem hal meg. Te nagyon megbetegedtél, és mivel semmit sem tudsz a fertőzésről, gyanítom, hogy vagy nagyon idióta vagy, vagy csak nem rég kerültél ide. 
- Új vagyok itt. – válaszoltam gyengén.
- Ezek szerint igazam volt. Téged is az a ribanc fertőzött meg.
- Miért? Fertőzött meg másokat is? – kérdeztem érdeklődve.
- Én vagyok rá a példa. Az én esetem súlyosabb volt, mint a tiéd, a végtagjaimat ugyan már érzem, de a fájdalom még mindig megmaradt bennük. Naponta 2 kapszula antianyagot kell, beadjak magamnak, hogy elviselhető legyen. Úgyis elkapom egyszer azt a ribancot! – tört ki dühöngve az orvos.
Nem volt időm szóhoz jutni sem, Gerhard visszasietett, kezében, négy kapszulában, amelyek valamilyen élénkzöld színű folyadékkal voltak megtelítve. Hume kezébe nyomta őket, majd figyelmesen várta, hogy az mit fog cselekedni. A nem éppen szokványos gyógyítóm felbontotta az egyik kapszulát, a zsebéből egy hosszú injekciós tűt húzott elő, teleszívta a zöld anyaggal, majd megfordított és sietve a hátamba döfte azt. Iszonyatosan fájdalmas volt, amint a hideg, éles fémdarab átszúrja a bőrömet és a hátamba nyilak, de nem ellenszegülhettem, hisz mozdulni sem tudtam. 
- Ne ijedj meg kölyök, most elalszol, a többit érezni sem fo… - ennyit értettem Hume mondanivalójából, mert hirtelen kábulni kezdtem, a szemem pedig akaratom ellenére lecsukódott és mély álomba zuhantam. 
A Hume által beadott szernek köszönhetően alvás közben megszűnt a fájdalmam, így pihenni tudtam. Ismét álmodtam, a kígyóról, amely végigkísérte életem elmúlt egy évét. A látomásom már nem erdőben, hanem a puszta sivatagban játszódott. A perzselő homoktakaró alatt millió apró keresztes pókot láttam, amelyek békében éltek. Eltávolodva a külvilágtól, semmi nem zavarta őket, de hirtelen megjelent az álnok, gyilkos kígyó. A ravasz hüllő áttörte magát a homokon, egyenesen a pókok elzárt otthonába, majd annyi mérget fecskendezett a földalatti üregbe, hogy megtelítette azt, megölve az összes pókot.
Szörnyű rémálomként éltem át a látomást. Még mindig kicsit kábultan, felriadtam és a meglepetésemre a saját, hitvány cellámban találtam magam, abban az ágyban feküdve, amit cimborám, Gerhard szerzett nekem. Szédülten körülnéztem a szobában, mire megpillantottam magam mellett Alice-t. Szótlanul ült az ágyunk sarkán, kisírt szemekkel, aggodalmas tekintetet vetve rám. Amikor észrevette, hogy felébredtem, a remény szikrája csillant fel benne, megkönnyebbülten elmosolyodott, majd hozzám szólt:
- Szia, édesem. – csak ennyit tudott mondani, más mondat nem csúszott ki a torkán.
- Szia, Alice. Nagyon hiányoztál. – feleltem halkan.
- Te is nekem, Leo. Tudtam, hogy fel fogsz ébredni. – tényleg tudta, de erre csak később jöttem rá.
- Mennyi ideig aludtam? 
- Két napig.
- Jézusom! Akkor ezért vagyok ennyire éhes! Történt addig valami említésre méltó?
- Vertige rengeteg élelmet küldött nekünk. Ha úgyis éhes vagy, gyere, felsegítelek és elmegyünk a kantinba. Ma lesz az első kiszolgálás.
- Új élelem? Még hozzá rengeteg? Mi ütött a nagyúrba? – gondolkozni kezdtem Vertige lehetséges szándékain, sejtettem, hogy valami itt nem stimmel.
- Mindenki azt mondja, hogy azért kaptuk az adományt, mert mostantól többet fogja dolgoztatni a bányászokat és szeretné, hogy jó erőnlétben legyenek. A déli részleg már fél napja megkapta az adagját, de mi csak most kerültünk sorra.
Valami itt akkor sem stimmelt. Nagyon nem. Az a vénember volt a legkegyetlenebb és veszélyesebb alak, akivel találkoztam, az ilyenek nem sajnálják meg a jónépet, biztos tervel valamit az öreg. De mit? Miért küldene hirtelen annyi ételt a bányászoknak, miután évekig dolgoztatta őket és éppen csak annyi táplálékot biztosított nekik, hogy ne haljanak éhen? Min jár az eszed Vertige, te mocskos kígyó? Kígyó! Ez az! A Vertige család címerén kígyó található, kereszttel a szájában. Az álmomban pedig kígyó öli meg szegény pókokat. A nagyúr a kígyó, a bányászok pedig a pókok. Tehát ki akarja irtani a bányát! A hitvány gyilkos! De én ezt akkor sem engedhetem! Ezeknek az embereknek nem szabad bezárva meghalniuk, hiszen eddigi csak a szabadság eszménye éltette őket. 
- Alice, segíts, felkérlek, vigyél a kantinba, amilyen gyorsan csak tudsz!
- Mi történt, édesem? Mi jutott eszedbe?
- Csak menjünk már, mindjárt megtudod!
Alice segített talpra állnom, majd erősen sántítva, a vállába kapaszkodva siettem a kantinba, hogy megakadályozzam Vertige tervét.  A munkások nagy része épp most lépett be a terembe és várták, hogy végre ételt kapjanak. 
 Amint én is bejutottam, átbotorkáltam az asztalok között, majd nem törődve gyengeségemmel, torkom szakadtából üvölteni kezdtem, hogy mindenki jól halljon:
- Emberek! Senki sem ehet semmit abból, amit Vertige küldött mára! Mindent meg kell semmisíteni az új ételszállítmányból! – beszéltem, de a fáradt tömeg értetlenül nézett rám.
- Miről beszélsz, kölyök? Tizenkét éve döglök itt, de jó kaját még az óta sem láttam ezen az átkozott helyen. Tedd félre a büszkeséged és állj be a sorba, mert a végén éhen maradsz. – szólalt meg az egyik bányász.
- Nem értitek! Az étel mérgezett! Vertige meg akar ölni minden itt levőt.
Az emberek nagyot néztek a szavaim hallatára, de többségük még mindig kételkedett. Az egyikük felidegesedett a mondanivalómon:
- Vertige nem megy nélkülünk semmire, ha mi nem vagyunk, nem termelhet már promicint. Nincs, miért megöljön minket.
- Új emberek mindig akadnak! Senki nem pótolhatatlan Vertige számára. Kérlek, hallgassatok rám!
- Sajnálom, kölyök, egy évtizede várom a pillanatot, hogy megtöltsem végre a hasamat. Nem sok öröme lehet itt egy magunkfajtának, de ha valami még mosolyt csalhat az arcomra egy hosszú nap után, az egy jó nagy szelet sült hús. 
Azzal a férfi a pult mögé sietett, felkapott egy vastag húsdarabot, majd jóízűen beleharapott. Az öröme viszont csak pár másodpercig tarthatott, mert alig, hogy lenyelte a mérgezett ételt, az arca elsápadt, a térdei összecsuklottak, a férfi pedig holtan esett össze a szenvedés börtönében. 
Az álmélkodó tömeg összeborzongott, majd szó nélkül állta körül a méreg áldozatának hófehér holttestét. Megszólalni nem tudtak, csak bámultak a földre, válaszokat keresve. Pár perc elteltével Gerhard Stone törte meg a csendet:
- A déli részleg már majdnem egy napja megkapta a szállítmányt! Siessünk, hátha még megmenthetjük őket.
A bányászok rémült, szakálas serege sietve száguldott át a végtelennek ható folyosókon, eltaposva minden eléjük álló tárgyat, rovart, vagy rágcsálót. Egyetlen közös kívánság hajtotta őket: a társaik megmentése. Mind reménykedtünk, hogy valaki észrevette, hogy méreg van az ételben és mire odaérünk, mindenkit életben találunk. Azonban, ha valaki rájött volna a merényletre, azonnal szólt volna nekünk, hiszen ők korábban megkapták az adagjaikat, hozzánk viszont nem érkezett senki, hogy figyelmeztessen minket. Ez egy rossz jel volt.  Alice és én egymás mellett rohantunk a többiek nyomában. Alice rám nézett. Keserves gyászt láttam az arcán, mintha már előre tudná, mi fog történni. Tudta is. Amint beléptünk a déli részleg kantintermébe, a halál ördögi diadala fogadott minket. A helyiség tele volt emberekkel, ám ezeknek szeméből már rég kialudt az élet fénye. A munkások holttestei bőrből készült lábtörlőként borították be a terem padlóját. Szólni már nem tudtak, de ha mégis tudtak volna, kiáltottak, üvöltöttek volna, mert hosszú évek fáradalmas munkája után, rabként haltak meg a világ legpokolibb börtönében. Aki itt hal meg, az annak lelke annyira mélyen van a földön, hogy már képtelen megtalálni a mennyországot, szelleme pedig örök kísértésre ítéltetett. Az északi részleg munkásai közül némelyek szemében könnyek csillantak meg, tisztelegve a nagyúr áldozatainak emlékére, mások tekintetét pedig a bosszú lángja fogta el.  Voltak köztük, akiket a félelem uralt, hisz nem bírtak a gondolattal, hogy talán ma, holnap, vagy egy év múlva, de ők is így fogják végezni, megfosztva a méltóságuktól, mint néhány szánalmas, semmirekellő patkány. 
  Ez volt az a pillanat, amelytől már teljesen mindegy volt az érzelmek milyensége. Mindegy volt, hogy szomorkodsz, haragszol, vagy félsz, ugyanis a közös cél egy volt: a rabság megtörése. Az emberek elme megzavarodott, teljes káosz uralkodott a bányákban. Mindenki ki akart törni, szabadulni akart, bármi áron. Alicevel egymás karjaiba borultunk. Ez volt a búcsúzás ideje, arra az esetre, ha utoljára látjuk egymást. Nem szóltunk erről egy szót se egymásnak, de mindketten éreztük.
- Kiszabadulunk innen, meglátod, és együtt hazamegyünk. – biztattam a lányt.
Alice nem felelt, mintha nem akart volna hazudni nekem. Csak ölelt, egyre szorosabban.
Gerhard odasietett hozzám kapkodva, majd megráncigálta a vállamat: 
- Pajti, a bányászok fellázadtak. Ennél jobb pillanatunk már nem lesz Kitörni ebből az Istenverte pocoklyukból. Gyere velem, hozzunk fegyvereket. Ebből háború lesz.
- Nem mehetek el, vigyáznom kell Alice-re. – tiltakoztam, félvén, hogy nélkülem a szerelmemnek baja esik.
- Menj nyugodtan, Leonard. – szólalt meg Alice. – Én vigyázok magamra, hiszen tudod, más vagyok.
- Hallottad a csajt, pajti, nyomás!- kiáltott Gerhard sietve.
- Kint találkozunk. Szeretlek Alice! 
- Én is téged Leo! Most menj!
Alicevel búcsúzóul megcsókoltuk egymást és az útjaink különváltak. Az életben maradott bányászok nagy része elindult vissza az északi részlegre, Gerhard, annak körülbelül tíz-tizenkét embere és én pedig a „kupleráj” melletti folyosón vágtattunk át fegyverkeresés céljából. Egy évtizedek óta porosodó helyiségben kötöttünk ki, de ott aztán mindenféle harci eszközből akadt tucat számra.
A főbányász szemei felcsillantak, majd így szólt:
- Na, akkor pajtikáim, tessék csak válogatni, kinek milyen kell! A „katonák ” között volt, aki kardot, lándzsát, buzogányt emelt fel a porból, de olyan is akadt, aki a csákányt tartotta megfelelőnek. Gerhard barátom egy óriási, kifényezett kardot húzott elő a terem egyik sarkából, mintha már előre elő lett volna készítve.
- Pajti, te mit választasz? Keressek neked is egy kardot? – kérdezte kíváncsian.
- Elfogadok egyet, de ha nincs ellenedre, kérnék mellé egy íjat is. Tudod, Arthuryal tanulgattam célba lőni, még a kastélyban. – válaszoltam merészen.
- Minél több, annál jobb! Tessék pajti, ez akkor a tiéd lesz. – egyetlenegy íj volt a szobában. Régi volt már ugyan, a por is ellepte, de rugalmas volt, akár új korában és a szélei bőven voltak díszítve, mellette rengeteg nyílvesszővel. Gerhard felemelte és a kezembe nyomta.
Büszkén átvettem az íjat és közben eszembe jutott Arthur hősiessége. Ezen az utolsó csatán a halála értelmet nyerhetett, tudtam, hogy nem veszíthetünk. 
Felpakoltuk magunkat annyi eszközzel, amennyit csak elbírtunk, aztán siettünk vissza az északi részlegre, hogy átadva a fegyvereket a többieknek, megtörhessük a kígyó uralmát.
A visszafelé tartó úton Stone megvakarta körszakállát, éles tekintetét rám vetette, majd komoran megjegyezte:
- Pajtikám, mindent bele, mert itt az idő! Ez már a vég kezdete! 
 
XVI. FEJEZET
 
 
  
      Mindnyájan tudtuk, hogy ez lesz az utolsó felvonás a kastély átka alatt. Két lehetőségünk volt: vagy megdöntjük a nagyúr hatalmát és elnyerjük a méltón kiérdemelt szabadságunkat, vagy elbukunk és csontjaink örökre a rabság földjébe tapadnak.   
     Gerharddal és kis csapatával, többi felfegyverkezett férfival sikeresen visszajutottunk az északi részleg területére. Rohantunk, ahogy csak tudtunk, hogy a második csoport ne induljon el nélkülünk a felszínre. A többi bányász már a kantinban várt minket. Alice is köztük volt. Amikor odaértünk, nagy tolongás közepette szétosztottuk közöttük a megmaradt harci kellékeket, akinek pedig nem maradt, az csákányokkal, vagy egyéb itt található eszközökkel készült a csatára. Mind dühösek voltak és készen álltak feláldozni az életüket a szabadságért. A déli részlegen dolgozók kegyetlen meggyilkolása miatt érzett bosszúvágyuk csak megerősítette az akaratukat és motiválta őket. Alig várták a pillanatot, hogy eszüket elvesztve kirontsanak ebből a börtönből. Bátorságuk a magasba emelkedett, most készen álltak olyan tetteket véghezvinni, amilyenekre eddig évtizedekig nem voltak képesek. Mindenki indulni akart, de senki nem mert Stone parancsa nélkül. Az emberek arra vártak, hogy a főbányász indítsa őket a csatába. Gerhard Stone volt a szemükben a tökéletes vezér, a legmagasabb tekintély, akire mindegyikük felnézett. Gerhard az őrjöngő hadserege elé állt, majd elkezdte dicső beszédét: 
- Pajtásaim! Eljött hát a nap, amikor a szabadságot hirdetve megvívhatjuk végső párbajunkat a fogság démonjaival! Ez az a nap, amelyen minden rabságban töltött percünk kifizetődhet! Ez az a nap, amelyen minden itt veszett társunk halála értelmet nyerhet! Mindnyájan erről álmodtatok, erről álmodtunk és most eljött a tettek ideje, amikor bebizonyíthatjuk, méltók vagyunk-e a szabadságra.  Azt mondom, mutassuk meg Vertigenek és a hitvány szolgáinak, hogy többé nem taposhatnak el minket, mert ez már a mi időnk és bármi történjék is, ne adjuk fel. Ha megöljük a nagyurat a szolgáival együtt, többé senki nem lesz foglya ennek a helynek, úgyhogy irány a kastély! Nem számit, hogy élünk, vagy halunk, ameddig szabadok maradunk!
 
   Ezekkel a szavakkal indította útnak Gerhard a dicső hadseregét, a bányászokat, akiket megedzett az élet, és akik akaratát már ember nem taposhatta el.  
A tömeg elindult a kijárat felé, de abban a pillanatban a semmiből egy asszony ugrott elő, megpróbálván megakadályozni a lázadást. Ő volt az, Vertige fertőzött, bolond felesége. Alig tudta elébünk vonszolni magát. Amint meglátta, hogy észrevettük őt, sikoltozni kezdett:
- Megálljatok, ti utolsó férgek! Nem engedem, hogy kitegyétek innen a lábaitokat! Nem hagyom, hogy bántsátok a kisfiamat! Hol van a kisfiam?
    A meglepődött bányászok pár pillanatig csak bámulták szerencsétlen bolondot, ekkor egy alak büszkén kiállt társai közül és elindult a nő felé. Ősz szakálláról és egyenetlen mozgásáról felismertem a férfit: Hume volt az, az ember, aki pár napja megmentette az életemet. Eszembe jutott, hogy megemlítette, korábban őt is ez az asszony betegítette meg, maradandóan. 
Hume láthatóan örült, hogy végre rátalált megfertőzőjére. Ördögi vigyorral sétált védtelen asszony elé, jobb oldaláról előhúzta a poros kardját, majd hidegvérrel szíven szúrta a nőt.
- Ez már járt neked, ribanc! – szólalt meg, ezután kárörvendő nevetésben tört ki, majd folytatta. – Gyerünk emberek, haladjunk, nincs itt semmi látnivaló, csak egy idióta volt a szerencsétlen… - magyarázta az orvos.
    A bányászok többsége nem kedvelte Hume-t a modortalansága miatt, de ez alkalommal figyelem nélkül hagyták a történteket, mert mindegyikük tudta, hogy Vertige felesége megérdemli a halált.  
    Ezen a napon az egyetlen fontos tényező csak is a szabadság lehetett, ezt mindenki tudta. A meggyilkolt nő holttestét könnyedén maguk mögött hagyva, a bányászok tömege megfékezhetetlen hadsereg látszatát keltve masírozott végig a bányák folyosóján, elefántcsordaként dübörögve, Gerhard Stone-nal az élen, aki, akárcsak Hannibal hadvezér Kr.e. 200-ban diadalt aratott a rómaiak felett.
    Az emberek csak özönlöttek végig a hosszú folyosón, amíg a kijárati ajtóhoz értek, amelyről lépcső vezetett ki a birtok udvarára. Az ajtó természetesen le volt láncolva, kívülről pedig a nagyúr őrei felügyeltek a rendre. Nem szabadulhattunk ki észrevétlenül, másik kijárat nem volt. Eljött a harc ideje. Az elől álló bányászok éles eszközeikkel igyekeztek minél gyorsabban széttörni a láncokat, majd amikor ez sikerült és Stone főbányász kirúgta a meggyengült fémajtót a helyéről, a barlangba teljes nemességével áradt be a Nap, simogató fénye. A bánya bosszúszomjas harcosai dicső lovagokként haladtak fel a lépcsősoron, amely kivezette őket a rabság karmaiból. Közeledett a naplemente, de a mennyei égitest még mindig elég tüzesen ragyogott ahhoz, hogy bevilágítsa az udvart. A bányászok nagy része évtizedek óta nem látott ehhez fogható jelenséget. Varázslatos érzést nyújtott számukra, ahogy az udvaron levő selymes fűszálak simogatták a bokájukat, ahogy végre, hosszú évek után érezhették a friss szellő csiklandozását a bőrükön. A kastélyra rávetülő napfény kristályosan ragyogóvá tette az épület köveit, csodálatos látvány volt ez szegény, öregedő bányászok számára. Ha nem lett volna más dolguk, sírva fakadtak volna örömükben, de mindannyian tisztában voltak vele, hogy ez csak az első lépés a szabadsághoz. A kastély őrei ránk támadtak, védték az otthonukat. Sokkal többen voltak nálunk, féltem, talán ez a csata is elveszett. A kardok csattogása közepette megpillantottam Alice-t a tömegben. Iszonyatos sebességgel tartott a kastély felé. Rohantam utána és végül sikerült vállon ragadnom. 
- Alice! Együtt kell, maradjunk! Hova szaladsz? – kérdeztem lihegve. 
- Leo! Szeretlek, de most el kell engedned. A bányászoknak semmi esélyük sincs a kiképzett őrökkel szemben, te is tudod. Nem tudjuk legyőzni őket és megölni Vertige-t is, én viszont el tudom intézni a nagyurat. Segíts az embereinknek és figyeld az erkélyt. Ennél többet nem tehetsz. Minden rendben lesz! – azzal elengedett és rohant tovább a kastély felé.
   Bíztam benne, tudtam, hogy van egy terve, ezért hagytam, hogy a szerint cselekedjen. Eközben a kastély előtt még mindig dúlt a harc, a levegőben érződött a friss vér szaga. Az embereink létszáma egyre csökkent, nem volt esélyünk az őrökkel szemben. Mintha már órák teltek volna el, de hiába küzdöttünk, az ellenség csak egyre jött és eltiport minket. Figyeltem a kastély díszített erkélyét, ahogy Alice kért meg rá, de nem láttam meg sem őt, sem Vertige-t a helyen. A birtok átkozott földjét átitatta a vér, amerre léptem, szinte csak bajtársam holttesteibe botlottam. Szegény Humet is kivégezték a kastély kegyetlen szolgái. Talán megverte a sors? Talán azért érte utol a végzete, mert kiontotta egy védtelen nő életét? Ha igen, akkor az a végzet igazságosságát bizonyítja és biztosak lehetünk benne, hogy szenvedéseink kifizetődnek. De hogyha viszont csak véletlen volt a szomorú eset végbemenetele, akkor az öreg Hume csak a betegsége okozta ügyetlensége miatt lelt végső nyugalomra ilyen korán, a mi sorsunk pedig a saját kezünkben marad.
     Gerhard egyszerre három emberrel is tudott harcolni, de ő sem volt legyőzhetetlen. Vörös verejték ömlött le az arcáról, szinte már az ő hite is odaveszett. Mellé álltam, hogy segítsek neki legyőzni a közeledő ellenségeket, addig pedig elfordítottam a fejem az erkély irányából. Pár perc múlva, amikor visszapillantottam rá, Vertige-t és Alice-t vettem észre, amint annak szélén állnak. A nagyúr felismert engem a tömegben.
   Az álnok kígyó rám meresztette titkokat rejtő, sárga szemeit.  Rezzenetlenül bámult engem, én pedig bámultam őt. Farkasszemet néztem a kígyóval, a világ bűneinek hordozójával. Mintha egy egész életet éltem volna le a szemeibe nézve, egy harccal és vívódásokkal teli életet, arcán a végtelen rabság és szenvedés trónját látva. A tekintete leláncolt, nem szabadulhattam. Belső párbajunk ideje alatt a külvilág megszűnt létezni, csak ketten voltunk: a kígyó és én.  Ellenségem váratlanul levetette rólam ádáz tekintetét, majd, mintha a kettőnk köteléke szétfoszlott volna, elfordult tőlem, és Alice felé vette az irányt. Tudtam, hogy most akarja kiontani szerelmem életét, mivel nem volt biztos benne, hogy később még alkalma lesz kivégezni őt. Valamit tennem kellett. 
    Messze voltam az erkélytől, de bíztam Arthur tanításában. Nem hagyhattam, hogy bárki is kárt tegyen Aliceben, ezért leemeltem a hátamhoz csatolt íjat, sietve belehelyeztem egy nyílvesszőt, majd gondolkodás nélkül lőttem. Vertige mellkasát találtam el. A megkönnyebbülés küszöbéről azonban ismét a mélybe zuhantam: mielőtt összeesett volna, a nagyúr kitépte a testéből a véres nyílvesszőt, majd minden erejét összegyűjtve szíven döfte vele Alice-t. Mindketten egyszerre estek össze a kastély erkélyén. Abban a pillanatban minden elveszett számomra. Alice volt, aki a múltban kitaszított engem az önsajnálatból, most pedig az ő elvesztése lök vissza a mélybe? A kastély őrei túlerőben vannak, a szerelmemet leszúrták, így már az életem sem ér semmit, hiszen minden, amiért küzdöttünk, odavan! Lőttek a szabadságnak, az igazak diadalának, örökké rabok maradunk, vagy ha nem, megölnek minket is. Beletörődtem, hogy ez itt már a vég, de még egyszer, utoljára, látnom kellett Alice arcát. Felsiettem a kastélyba, mit sem törődve a többiek küzdelmével, fel a díszített oszlopok között a kristályos lépcsősoron, át a hatalmas visszhangzó folyosón és végül az erkélyre értem.
  Az egykor dicsőséget és fényt hirdető padló vérben úszott. Vertige holttestén átlépve a szerelmemhez siettem, majd letérdeltem elé. A fejemet sápadt arcához simítottam. Még lélegzett. Meglátván a véres nyílvesszőt, amely kiállt a mellkasából, nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Alice lassan kinyitotta égszínkék szemeit, amelyekben most millió álom lángja készülődött kialudni. A teste remegett, hófehér bőrét a halál angyalának karmai simogatták. 
- Leonard. Kérlek, ne aggódj miattam, mindennek így kellett történnie. Most már senkinek nem kell tartania a kígyótól. Az őrökkel pedig ne törődj, kérlek. Bízz bennem! –szólalt meg remegő hangon.
- De Alice, kedvesem, most… most mi fog történni? – kérdeztem értetlenül, könnyben úszó szemekkel.
- Most beteljesül az, ami elrendeltetett, az emberek pedig visszanyerik a szabadságukat. Kérlek, ölelj át szorosan, hogy neked ne essen bajod és ne kérdezz semmit. Légy jó mindig, Leonard!
Szó nélkül teljesítettem a szerelmem utolsó kívánságát, majd, habár kérésének okát nem értettem, de nem is ez volt a fontos. Vele akartam lenni, ő pedig velem. Éreztem, ahogy Alice lehunyja szemeit és átengedi magát a természet hatalmának. Nem tudtam mi fog történni ezután, de azt igen, hogy ameddig csak erőmtől telik, nem engedem el őt a karjaim közül. Hirtelen, melegséget éreztem a kedvesem testén, majd ezt követően erős, hófehér fény vakított el. Az egész csak pár pillanatig tartott, de aközben hallottam az udvaron küzdő ellenség segítség kiáltásait, mintha a pokol, izzó parazsa égetné el őket. Félelem kezdett eluralkodni rajtam, majd még erősebben szorítottam magamhoz szerelmem forró testét, amíg egyszer csak váratlanul álomba zuhantam.
 
   Amikor magamhoz tértem, reggel volt. A tisztító Nap sugarai mindent látó Istenként aranyozták be a tájat. A harmatos fűben feküdve a madarak gyönyörű éneke ébresztett fel. Felkeltem a földről és körülnéztem. A környéken álló fákat felismerve, még mindig a kastély udvarában voltam, de az épületnek nyoma sem volt, ugyanúgy, ahogy a bányászoknak és az őröknek sem. Csak én voltam és a fejem fölött a rabsággal szembeni diadalmam jelképe magasodott: Egy tölgyfa. Ugyanolyan magas, nemességgel teli, pompázatos fa volt, mint amilyen alatt otthon időnként nyugalomra lelhettem, egy kivételével: már nem volt ott a kígyó, ami eddig ősellenségemként kísérte végig lépteimet.
      Az a tölgyfa pedig Alice volt. Ő volt az, aki mindvégig tudta, hogy fog beteljesedni a történetünk. Mindent azért vitt véghez, azért ment keresztül annyi szenvedésen, azért tűrte el a rabságot, hogy célokat találjon nekem és kiszabaduljak az önsajnálat ketrecéből.  Feláldozta magát, mindent elpusztítva maga körül, hogy megmentse a rabok lelkét és az életemet. Megmutatta, mennyit ér a szabadság, hogy később megtaníthassak rá másokat. 
 A mennyei fa sötét árnyéka alatt feküdve, a lelkem megnyugodott. Gyász helyett csodálatot éreztem Alice iránt, mindaz iránt, amiért képes volt az életét adni. Rájöttem, hogy teljesítettem azt, amit ő elvárt tőlem. Magam mögött hagytam minden sebet, életem naplójának előző fejezeteiből, elfeledtem minden korlátot, ami eddig megakadályozta, hogy továbblépjek. Nyugalom és boldogság öntött el.
A feledés szükséges volt számomra azért, hogy sebeimet begyógyítva tovább küzdjek a szabadság felé vezető úton. A szabadság a lélek megtisztulása, megtörhetetlenné válása. A puszta emberléten való felülkerekedés, amely egy új szintre emeli a létezést. Feledés nélkül viszont nem lehetünk szabadok sem.  Nem könnyű feladat ez senki számára, de nekem most sikerült. Elmúlt a fájdalom, a rabság, már csak két dolog maradt: a szabadság és Alice gyönyörű emléke.
   Alice volt maga az megtörhetetlen szépség, ő volt a lángoló főnix, amely tüze utat mutat, hogy kijussunk a boldogtalanság sötét tömlöceiből. Ékes tollú madár volt, mit nem lehetett bezárva tartani, vagy megrontani. Olyan madár, amely tökéletessé válásakor újjászületett a dicső természet örökös jelképeként. Az ő önfeláldozása mély heget hagyott a világon, megváltoztatva azt és belevésve aranyszabályát minden szív falába: 
 Az embert be lehet zárni, fogva lehet tartani, de a lelke örökre szabad marad. 
 
 
 
 
 
 
 
Hasonló történetek
4694
Ismered azt az érzést, amikor rájössz, hogy valaki, valami iszonyúan hiányzik, és nem teljes az életed, mert nem kaphatod meg azt, amire istenigazából vágysz, nem kaphatod meg azt, amitől boldog lehetnél, kis morzsákra futja csak, de ez nem elég, mert a vagy szélviharként tombol benned?
6676
Hjajj de szép, jujj de formás lanka. Se nem körte, nem is alma az alakja. Ott a kettő közt, kecses rádiuszok halma...
Hozzászólások
AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A tortenetek csapata új társkereső oldalt indított. Ismerkedés meleg férfiaknak: WWW.BOYSXX.SITE Ismerkedés heteroszexuálisoknak: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: