Venezia XI. rész

Beatriz a háta mögött összefont kézzel állt lakosztálya hatalmas ablaka előtt. Alatta Velence városa úgy nyüzsgött, mint egy hatalmas hangyaboly. Ám ő ebből semmit nem érzékelt. Szívesebben látott volna benne ismerős arcokat, emlékezett volna régi, vidám történetekre, amikor még gyerekként járta a várost testvéreivel és a barátaival. De nem ezt látta. Ha a városra tekintett egy államot látott. Kis túlzással egy birodalmat, mely egy súlyos feszültségekkel teli világban hivatott az egyensúlyt megőrizni.

Rezzenéstelen arccal hallgatta a körülötti sürgő-forgó udvaroncok locsogását. Az utóbbi napokban bármiféle fokozatosság nélkül zúdult rá az összes uralkodói tennivaló. A főurak gondoskodtak róla, hogy egy perc nyugta se legyen. Vagy ha éppen az a hat vérszívó nem ért rá, akkor valaki mást küldtek a nyakára. Egy pillanatra hátra sandított az ajtóban álló két alakra. Pedro és Juanita de Vega merev testtartásban figyelte, ahogy a tisztviselők lóti-futijainak egész armadája rohamozza meg a királynőt. Mindig volt valami, amit el kellett intézni. A legfontosabb az esküvő. A ceremónia, a vendégek listája, a fogadás. Minden, amit az ember el tud képzelni. Sőt. Még több is. Régebben arról álmodozott, hogy ha egyszer férjhez megy, akkor meg akar szökni szerelmével és titokban összeházasodni, minden felhajtás nélkül, csak hogy ne kelljen annyit foglalkoznia a ruhával, az esküvői vacsorával, a vendégekkel. Majdnem elnevette magát. Mit nem adott volna most azért, ha most egy átlagember bőrében lehetne, aki az esküvőjére készül. A ruha, ami normál esetben a menyasszony legnagyobb problémája lenne, most vajmi keveset számított. Bár a helyzetet figyelembe véve ebben a kapcsolatban inkább ő volt a férfi, mint Adriana, és ez azzal is járt, hogy nem visel olyan díszes ruhát. Viszont ez egy cseppet sem zavarta a hatalmas felfordulás közepette.
A ceremónia végtelen sorai. A nép üdvözlése, a nagyhatalmak küldötteinek köszöntése, a gratulációk fogadása. Ezek mögött maga az esküvő igazi menete el is veszett. És ezzel nem is ért véget az egész. Az egész színműsor után még találkoznia kellett Firenze trónörökösével, azon kívül pedig foglalkoznia kellett a kiújuló kínai-japán háborúval is. Már azt se tudta hol áll a feje. Merev arccal hallgatta az udvaroncok véget nem érő beszédeit, majd bólintott, aláírt néhány papírt és elhessegette az alkalmatlankodó alakot, akinek a helyébe azonban rögtön két másik érkezett és egymással versenyt kiabálva próbálták előadni mondandójukat.
A két de Vega rezzenéstelen arccal figyelte az egészet. Nekik sem volt igazán ínyükre a dolog, de az ellenőrzésük alatt kellett tartaniuk mindent. Az apjuk egyre többször emlegette, hogy egyre inkább kifárasztják az udvar folyamatos intrikái. Egyre többször előkerült a lehetőség, hogy visszavonul és átengedi a helyét a gyerekeinek. Bár a tanács maga választotta a tagjait, a főurak többnyire nem szóltak bele, hogy valamelyikük távozása után kit ültet a maga helyére. Az idősödő Juan de Vega már évek óta ígérgette a visszavonulását. Már anno, II. Ricardo Gonzalvo alatt is azt emlegette, hogy még kivárja a király uralkodásának végét, aztán leköszön. Aztán jött Ricardo kivégzése és Esmeralda Gonzalvo megválasztása és de Vega maradt a helyén. Azt mondta még ezt az egy évet kivárja. Aztán Esmeraldát váltotta Gavrilo és most Gavrilot Beatriz Sonza, de a spanyol főúr csak nem vonult vissza. Azonban mindenki látta, hogy egyre kevésbé bírja az udvari ügyeket. Az elmúlt években két legidősebb gyermekét, Pedrot és Juanitát folyamatosan maga mellett tartotta. Nem döntötte még el, hogy kit nevez meg utódjaként és azt akarta, hogy mindketten készen álljanak, ha eljön a pillanat.
Pedro undorodó grimaszt vágott és elfordult az ablak előtt növekvő tumultustól. Lassú léptekkel indult kifelé a szobából és a fejével intett Juanitának, hogy kövesse. A lány vetett még egy pillantást a királynőre, majd követte az öccsét.
- Mi történt, Pedro? – kérdezte halkan, amikor már kiértek a lakosztályból és behajtották a hatalmas ajtót.

A fiatal férfi morcos grimaszt vágott. Sosem kedvelte igazán a formaságokat. Juanita szenvtelenül végig tudott nézni bármit. Nem izgatta, hogy mi történik, még akkor sem ha nem látta át teljesen az egészet. Az öccse azonban nem tudott megbékélni azzal, ami eltért az általa helyesnek tartott lépésektől.
- Mi értelme ennek az egésznek? – kérdezett vissza Pedro heves mozdulattal a maguk mögött hagyott helyiség felé intve.
- Nem értelek. – válaszolta Juanita szenvtelenül.
- Minek ez az egész? – ismételte meg Pedro. – A tanács azért választotta meg Beatriz Sonzát királynőnek, mert könnyedén a markában tarthatja.
Juanita szótlanul bólintott.
- Hát akkor?! – csapott a térdére Pedro. – Minek ez az egész színjáték? Minek kellett annyira ragaszkodni Gavrilo Gonzalvo kívánságához, hogy hozzáadják Adriana Gonzalvot Beatriz Sonzához? Egyértelmű, hogy Gonzalvo nem ezt akarta.
- A politika sokszor kegyetlen és kifürkészhetetlen. – válaszolta szenvtelenül Juanita.
- Kegyetlen?! Kifürkészhetetlen?! – grimaszolt Pedro. – Miről beszélsz te?! Mire jó az, ha a király húgát hozzáadjuk az őt követő királynőhöz, amikor egyértelműen nem ez volt az akarata. Ez… ez…
Pedro nem találta a megfelelő szavakat.
- Értelek Pedro. – válaszolta a lány. – Értelek, de te is értsd meg, hogy ez nem így működik.
- Hát hogy?! – kiáltott fel a férfi, majd ismét halkabbra vette a hangját. – Akkor hogy működik? Mindent kiforgatunk, csak hogy a végén már mi se értsük az eseményeket?!
- Félreérted a helyzetet, Pedro. – szólalt meg egy hang.
Mindketten hátra fordultak és a folyosó árnyékos végéből előlépő termetes alakot figyelték.
- Apa! – csodálkozott Juanita. – Mikor értél vissza?
Egyikük sem vette észre, hogy a termetes főúr mikor lépett mögéjük. Lehet hogy már akkor is itt volt, amikor ők kijöttek a királyi lakosztályból, csak nem szólalt meg? Juan de Vega nem szólt semmit csak mosolyogva odalépett a gyerekeihez.
- Félreérted a helyzetet. – mondta ismét Pedrora nézve, aki érdeklődve fürkészte apja merev arcvonásait. – Beatriz Sonza nagyszerű báb, igen.
Tekintetét felemelte és benézett az ajtó résén, hogy lássa a királynőt, amint a tülekedő udvaroncok gyűrűjében áll mozdulatlanul.
- Játssza a kemény uralkodót, de akkor is csak egy gyenge báb. – folytatta. – Azonban a bábokat sem szabad alábecsülni. Nem elég hogy megválasztunk egy olyan embert, akit könnyen a markunkban tarthatunk, de utána gondoskodni kell arról is, hogy ne legyen alkalma kicsúszni a szorításunkból.

Pedro még mindig értetlenül nézett rá, de az idősebb de Vega nem folytatta.
- Én azt hiszem értem. – emelte az egyik kezét az állához Juanita elgondolkodva. – Le akarjátok kötni őt. Olyan helyzeteket állítotok elé, amelyek súlyosan megviselik.
- Így van. – bólintott de Vega.
- Mindenki számára egyértelmű, hogy Gavrilo Gonzalvo nem egy nőhöz akarta hozzáadni a húgát, de nyitva hagyott egy kiskaput azzal, hogy a végrendeletében nem tett említést húga jövendőbelijének nemére. Pusztán csak annyit mondott hogy az utóda, a következő uralkodó vegye el Adrianát.
- Pontosan. – mondta ismét Juan de Vega. – Azzal hogy kihasználjuk ezt a kiskaput két legyet is ütünk egy csapásra. Gavrilo Gonzalvonak ezzel a házassággal egyértelműen az volt a célja, hogy a húga, a Gonzalvo család utolsó tagjaként, menjen hozzá a következő uralkodóhoz, bárki is legyen az és szüljön neki utódokat, akik nem feltétlenül rögtön az apjuk után, de egyszer majd szintén királyok lehetnek és feléleszthetik a dinasztiát. Ha ügyesen taktikáznak, a tanács végül kénytelen lesz őket kinevezni és a dinasztia hosszú ideig folytatódhat tovább, amíg olyan nagy hatalomhoz nem jutnak, hogy a saját kezükbe vegyék a tényleges uralmat a tanács helyett. De ha Adriana Gonzalvo egy nőhöz megy hozzá, akkor nem szülhet gyerekeket. Nem örökítheti tovább a vérvonalat. Az pedig, hogy valaki mástól legyen terhes ez esetben kizárható, hiszen senki sem hinné el, hogy Beatriz Sonzától lennének a gyerekek.
Juanita és Pedro utálkozó grimaszt vágott.
- Ezen felül – folytatta de Vega. – a királynő kitöréseinek is elejét vesszük. Az, hogy egy nővel házasítjuk össze, alapjában is elég nagy lelki teher a számára, de amellett rávonja a teljes közvélemény érdeklődését is. Így nehezebb lesz valami fondorlatos cselt kifőzni, amivel kitéphetik a tanács kezéből.
- Ezért küldted Fernando Sonzát is a Keleti Hadsereghez. – jegyezte meg Pedro.
- Kitűnő, fiam. – csapott a vállára de Vega, olyan erősen, hogy a fiatalember majdnem összeesett. – Látom beléd is szorult némi ész. Fernando Sonza nem olyan könnyű eset, mint a húga. Ha hagyjuk szabadon mozogni, akkor egy idő után elragadhatja tőlünk a kezdeményezést és a saját kezébe veheti a dolgokat. Ehhez persze segítségre van szüksége. De azok az erők, akik a palotában a segítségére lehetnek, nélküle nem tudnak lépni.
- Beatriz Sonzát pedig lefoglalják a tennivalói, ezen felül pedig az a lelki teher, amit az Adriana Gonzalvoval kötendő házasság jelent. – fejezte be Juanita.
- Pontosan. – helyeselt az apja.
- És ha ez lezajlott… - folytatta a lány.
- Akkor találunk valami mást, amivel lefoglalhatjuk. – fejezte be helyette az öccse.
- Kitűnő, gyerekek. – mosolygott de Vega. – Még a végén tényleg méltók lesztek a helyemre. De most mennyetek vissza és vigyázzatok, nehogy „szeretett királynőnk” valami veszélyes manőverbe kezdjen.
Pedro és Juanita értették a célzást. Azzal, hogy ennyi tennivalót zúdítanak rá, egyúttal lehetőséget is adnak Beatriznak, hogy a kezébe vegye az irányítást. A háttérből mindig úgy kell szőniük a szálakat, hogy erre ne legyen alkalma.
A két fiatal de Vega szó nélkül bólintott és visszament a zajos lakosztályba, miközben a termetes főúr lassan elindult a palotában berendezett dolgozószobája felé, hogy pihenjen egy kicsit a nap további fáradalmai előtt.

Fernando értetlenül szemlélte az ürességtől kongó termet. Valaha tényleg közkatonák elszállásolására szolgálhatott, de a jelek szerint már évek óta nem járt itt senki. A roskadozó plafont nem kevésbé korhadt fa gerendák támasztották meg, hogy ne omoljon le, magával rántva a fél szárnyat.
Nem volt kétséges hogy jó helyen jár. Többször is leellenőrizte, hogy pontosan követte-e Carli tábornok útbaigazításait, de arra kellett jutnia, hogy semmi hibát nem vétett. Az ősz hajú, görnyedt hátú főtiszt egyértelműen ehhez a teremhez igazította útba. Most már csak az a kérdés, hogy milyen szándékkal. Félre akarta vezetni? Meglehet. Elvégre de Vega bizonyára nem kéjutazásnak szánta ezt a kis katonásdit. Ha a tábornok fele olyan fondorlatos is, mint a spanyol főúr, akkor minden kitelik tőle.
Órák óta álldogálhatott már ott, néha fel-alá járkálva, amikor léptek zaja ütötte meg a fülét. Ahogy kilépett a folyosóra egyenesen egy fiatal katonába ütközött. A férfi valamivel alacsonyabb volt nála. Bár, amint észrevette Fernando tábornoki egyenruháját azonnal haptákba vágta magát, feltételezhető volt, hogy normál testtartásban akár egy fejjel is alacsonyabb lehet nála. Fekete haja rövidre volt nyírva, nagyrészt simára borotvált arcát pedig az arcélen és a szája körül végigfutó vékony körszakáll övezte. Sötét szemeit határozottan előre szegezte. Bár egyértelműen Fernandora nézett, úgy nézett ki, mint aki a semmibe bámul. Hasonló sötétkék egyenruhát viselt, mint a közlegény, aki a tanácsterembe szólította őket. Filucci, ha jól emlékszik a nevére. Azonban ennek a férfinak az egyenruháját, a közlegényével ellentétben, számos rangjelzés díszítette.
- Pihenj, katona! – csúszott ki Fernando száján, szinte önkéntelenül, a férfi azonban készségesen engedelmeskedett neki. Nem tudta mihez kezdjen, de ez a tiszt talán tud neki segíteni. – Meg tudná mondani, merre találom a II. gépi hadtestet?
Kissé barátságosra sikeredett a mondani valója, ám a férfi arcán mégsem látszódott megrökönyödés, inkább némi érdeklődés.
- Szóval ön Sonza tábornok? – kérdezte bizonytalanul.
- Igen. – válaszolta Fernando. – Én vagyok.
A másik férfi elmosolyodott és mintha el akart volna fojtani egy nevetést.
- Mi olyan vicces, katona? – szólt rá színlelt rosszallással Fernando, mire a férfi arca egy pillanat alatt visszarándult abba az érzelemmentes kifejezésbe, melyben azelőtt volt és ismét haptákba vágta magát.
- Semmi, uram! – válaszolta színtelen hangon. Fernando intett, hogy pihenjen. – A nevem Cristofer Gordon őrnagy. Szolgálatára uram!
Fernando haloványan biccentett. Talán ismernie kellene ezt az alakot? Nem emlékezett rá, hogy valaha is említették volna a neki a nevét.
- A II. gépi hadtest parancsnokhelyettese vagyok, uram. – folytatta a férfi, mintha csak olvasott volna Fernando fejében. – A hadtest már felsorakozott a gyakorlótéren, uram.
- Értem. – vakarta meg az állát Fernando. – Pedig engem a szállásra igazítottak helybe.
Azzal a háta mögé bökött az ürességtől kongó terem felé. Már ha egyáltalán ez a szállás. – tette hozzá gondolatban.
Gordon őrnagy ismét elfojtott egy nevetést. Fernando rosszallóan nézett rá, de inkább érzett értetlenséget, mint dühöt a tiszteletlennek tűnő tiszt miatt.
- Ezt a hálótermet már évtizedek óta nem használjuk, uram. Szabad érdeklődnöm, hogy ki küldte ide?
- Carli tábornok. – válaszolt rögtön Fernando, mire az őrnagy ismét elmosolyodott. – Talán valami probléma van, Cristofer?
- Nem, uram. – rázta meg a fejét a férfi, majd kissé bizalmasan közelebb hajolt a tábornokához. – Ha adhatok egy jó tanácsot, ne bízzon meg feltétlenül Giuseppe Carli tábornokban, uram! Kissé már szenilis.
Fernando szótlanul bólintott.
- Értem. – válaszolta elmerengve.
- Ami azt illeti – folytatta Gordon – jobban teszi, ha az egész vezérkart óvatosan kezeli.
- Ezt meg hogy érti, őrnagy? – nézett rá meglepetten Fernando.
- Úgy, uram, hogy mindannyian egy kicsit… - azzal az egyik kézfejét lassan mozgatni kezdte az arca előtt.
- Őrnagy! – csattant fel Fernando.
- Elnézést, uram. – sütötte le a szemét a férfi, ám az arcán nem látszott a megbánás jele.
- Miért tartja… bolondnak a vezérkari tiszteket? – kérdezte végül kissé elgondolkodva, mi lenne a megfelelő szó.
- Fogalmazzunk úgy, hogy mindannyiuknak megvan a maga dilije, uram. – aztán Fernando értetlenségét látva folytatta. – Carli tábornok például még mindig a harminc évvel ezelőtti valóságban él. Ne lepődjön meg, uram, ha véletlenül összetévesztené Juan de Vegával. Akkoriban ő volt itt az újonc tábornok.
Fernando valahogy nem tudta elképzelni de Vegát ilyen helyzetben, de inkább nem szólt semmit.
- Aztán ott van Weber tábornok. – folytatta Gordon. – Egy nagy tuskó, ha megengedi uram! Mindenkit lenéz. Vagy mert alacsonyabb rangú nála, vagy mert szerinte nem érdemelte ki az előléptetést. Donati ezredes pedig egy gerinctelen haszonleső. Mindenkinek behízelgi magát, hogy aztán elintézzék helyette a mocskos ügyeket. Dendalio tábornokról pedig ne is beszéljünk!
- Miért? – értetlenkedett Fernando.
- Talán ő a legzakkantabb mindannyiuk közül, uram. Carli tábornok már öreg. Neki elnézhető, hogy szenilis. De Dendalio még ereje teljében van, mégis úgy viselkedik, mint egy kivénhedt hadirokkant.
- Ezt meg hogy érti? – kérdezte Fernando és keze akaratlanul is az újonnan kapott kardjára csúszott.
Gordon figyelmét nem kerülte el a mozdulat és tekintete a kard markolatára szegeződött.
- Látom megajándékozta önt az egyik „értékes” kardjával.
- Miért mondja ezt így, őrnagy? – húzta fel a szemöldökét Fernando.
- Jobb, ha tudja, uram, hogy az ilyen kardokból Dendalio tábornoknak egy egész raktárnyi van. Fogadok, hogy azt mondta önnek, hogy a középkorból származik.
Fernando bólintott, mire Gordon halványan elvigyorodott.
- Én valószínűbbnek tartom, hogy egy gyenge utánzat, amit valószínűleg valamikor az elmúlt években gyárthattak. Mindenkire rátukmál egy ilyet. Ki tudja miért.
Fernando végigsimította a kard markolatát. Nem tudta mennyire hihet az őrnagynak. Dendalio úgy festett, mint egy barátságos, ám mégis tiszteletteljes főtiszt, Gordon pedig, mint egy tipikus elégedetlenkedő katona. De úgy döntött ezt nem teszi szóvá.
- Ha megbocsát, uram – törte meg a csendet Gordon – sietnünk kéne. A tüzérségi hadtest már menetkészen áll. Nekünk is elő kéne készülnünk a hadgyakorlatra minél hamarabb.
- Igaz, őrnagy. – bólintott Fernando és elengedte a kardot. – Csak ön után.
Gordon tisztelgett és határozott léptekkel elindult a folyosón. Fernando követte.

Adriana és Briana szótlanul álltak a palota udvarában. A kert egyik szegletében egy szoborparkot alakítottak ki, még a kezdeti időkben, ahova az egykori királyok és Venezia legnagyobb embereinek szobrát állították fel a haláluk után. Természetesen a rangot jelezték azzal, hogy míg az egyszerűbb emberek szobrai életnagyságúak, az uralkodókéi kétszer akkorák voltak.
A két nő szótlanul bámulta az előttük tornyosuló bronz szobrot, mely mereven bámult a messzeségbe. Bár az emlékmű egyszínű volt és jóval nagyobb a mintájánál, mégis úgy érezték, mintha Gavrilo Gonzalvo hús-vér valójában állna előttük. Mintha csak éppen elgondolkodott volna valamin és elfeledkezett volna az előtte álló két nőről. De a valóság sokkal fájdalmasabb volt. A király az öbölben nyugodott a királyi mauzóleumban és soha többé nem fog visszatérni.
- Miért tette ezt? – törte meg a csendet Adriana.
Sógornője ránézett és látta, hogy a lány arcán könnycseppek csordulnak végig. Tudta mire gondol. Bár bizonyára ő is tisztában volt vele, hogy nem a bátyja akarta így, inkább ebbe a hitbe ringatta magát, mint hogy a főurakat hibáztassa.
- Nyugodj meg! – ölelte át Briana szelíden. – Minden rendben lesz.
Adriana nem szólt semmit, csak halkan zokogott. A szobor kérlelhetetlen óriásként emelkedett fölé.
Annyi mindent eltervezett. Egyszer férjhez megy, családot alapít, gyerekeket szül, és boldog édesanyaként neveli őket. Még abba is könnyedén beletörődött volna, ha Gavrilo rá hagyja a trónt, a halál közeli súlyával együtt. De ez… ez túl sok volt. Ezzel nem csak, hogy megrövidítették az életét, de mintha el is vették volna az értelmét.
De érdekes módon mintha már maga sem hitte volna el ezeket a vádakat. Az emberben benne rejlik némi mazochizmus. Mindig olyasmiben reménykedik, amire legfeljebb egy halvány esély van, vagy még annyi sem. Olyasmi miatt rágja magát, amit úgysem változtathat meg és lénygében már bele is törődött.
Eszébe jutott az az érzés, amikor felébredt. A takaró lecsúszott egészen a derekáig és a mellén ott feküdt a békésen szuszogó Ana. Olyan jó érzés volt. Melegséggel töltötte el. Egy pillanatra úgy érezte magát, mint egy szerető férj, aki a feleségét szemléli, miközben az alszik. A gondolattól egy pillanatra megborzongott.
Már nem félt attól, hogy mit hoz a holnap. Már nem félt a közeledő esküvőjétől Beatrizzal. De az a megfoghatatlan idegenkedés még mindig szorította a szívét. Nem szólt semmit csak ő is átölelte Brianát és arcát sógornője hajába temette.

A II. gépi hadtest rendszerezetten készülődött. A megközelítőleg ezer katonát számláló alakulat tagjai nyugodtan, de mégis sietősen készülődtek. Mindenki a saját harcosán végezte az utolsó karbantartási műveleteket. Ellenőrizték minden rendszer megfelelő működését, megtöltötték a fegyvereket gyakorló lövedékkel, vagy éppen csak fényesre suvickolták a géptest felszínét.
Fernando elmerengve figyelte őket. Nem igazán értette minek az ilyen szintű felosztás. A katonák javarészt mind harcosokat használtak. Értelmetlen volt a gyalogság és a lovasság helyett bevezetett gépi hadtest megkülönböztetése. Bár a gyalogság járművei egyszerűbb darabok voltak, melyeket a gépi hadtest katonái egyszerűen csak góliátnak csúfoltak. A gyalogsági harcosok valóban nem különböztek sokban egy túlméretezett páncéltól, amit néhány fegyverrel turbóztak föl. Hasonlóak voltak, mint a világtörténelem első harcosai, amelyeket a III. világháború első sötét korában építettek a magyarok a déli fronton. Egy egyszerű pajzsgenerátor és egy gépágyú. Ennyi volt az egész. Na meg persze a dögnehéz páncélzat. A gyalogsági harcosok ezeknél már fejlettebbek voltak, de a fegyverzetük nem lett szélesebb körű, csak jobban idomult a használathoz. A két gépi hadtest azonban a legmodernebb technológiát kapta. Ahogy a tüzérség is, bár az ő gépeik fegyverzete a lehető legkevesebb darabból állt, ám azok a lehető legerősebbek voltak.
A katonái nem törődtek túl sokat Fernandoval. Már az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy csak egy púpnak tekintik a hátukon és a két helyettesét, Gordon őrnagyot és egy fiatal, mindig mogorva természetű alezredest, Viola Kahnt tekintik igazi vezetőjüknek. De ez így is van rendjén. Az alárendeltek sosem tisztelik azt eléggé, akit nem ismernek. Mindig probléma van abból, ha egy közösségre kívülről ültetnek rá egy vezetőt. Bár az is összetűzésekkel jár, ha valaki olyanoknak parancsol, akik eddig vele egyenrangúak voltak, vagy esetlegesen, akiknek a parancsait eddig neki kellett teljesíteni, de mégis jobb, ha olyat neveznek ki a közösség élére, akit az emberek ismernek. Ez ugyanúgy vonatkozik egy falura, egy városra, vagy akár egy tartományra, egy egész országra, mint a hadseregre vagy annak egy alakulatára.
- Uram! – szakította félbe a gondolatmenetét egy határozott hang.
Fernando oldalra tekintett. Kahn alezredes állt mellette. Hideg arckifejezéséből leginkább a várakozás volt kiolvasható, de ott lappangott mögötte némi ellenszenv, sőt megvetés is.
Az alezredes néhány évvel fiatalabb lehetett Fernandonál. Talán Beatrizzal egy idős. Formás testalkatával akár még modellnek is elmehetet volna, de Fernando jól tudta, hogy a gyönge nő külseje mögött egy fenevad rejtőzik. Kevés idejébe került, amíg megtudta, hogy a nő egyszerre mestere több keleti harcművészetnek a karatétól a takewandoig, valamint a boxnak, a kick boxnak és a birkózásnak is. Kevés katona volt, aki ujjat mert volna vele húzni. A fiatal nő sima arca, fénylő, feszes bőre és gondosan ápolt szőke haja erős ellentétben állt a testén feszülő sötétkék zubbonnyal és a számos rangjelzéssel.
- Igen, máris. – bólintott Fernando és követte Kahnt, aki a katonák tömegén keresztül egy gondosan karban tartott harcoshoz vezette.
A gép az egyik legmodernebb gyártmány volt. Az Avatar osztályt csak néhány évre kezdték el gyártani Magyarországon, Németországban és Skóciában. Bár a magyarok és a németek között már évszázadok óta feszült volt a viszony, a béke megőrzése érdekében minden technológiájukat megosztották egymással, legalábbis látszólag.
Az Avatar-2-es típusú harcos ezüstszín páncélzata fényesre volt pucolva. A jobb oldalán függőlegesen végigfutó arany sáv, benne az emberi anatómiát követve a szív magasságában elhelyezett címerrel és a II. gépi hadtest emblémájával, olyan tiszta és érintetlen volt, mintha csak most hozták volna a gyárból. Bár a látszatra kínosan ügyelő de Veganál ez sem elképzelhetetlen. A hatalmas gépezet a jobb térdére ereszkedve pihent és felső testét előre hajtotta. A feje, melynek álla és homloka élesen kiemelkedett az arcsíkból, vízszintesen állt, párhuzamosan a talajjal. A két szem helyén elhelyezkedő ellipszis alakú érzékelő, amely készenléti állapotban enyhe vörös fényt bocsát ki, most teljesen elsötétült. A gépezet a fej formájától eltekintve teljesen olyan volt, mint egy túlméretezett ember, páncélba bújtatva. És még a fej is elment volna egy átalakított salakmotoros sisaknak.
- A Leviathán, uram. – szólalt meg hidegen Kahn.
- A Leviathán? – nézett rá értetlenül Fernando, de a nő nem viszonozta a pillantását, csak ugyanolyan hidegen válaszolt, mintha nem is hozzá beszélne.
- Ez a neve… uram.
Azzal elindult a gép felé. Az óriás harcos lábai közül, amely akkora lehetett, mint négy-öt ember egymás fejére állva, egy koszos zubbonyba öltözött szerelő tűnt elő.
- Üdvözlöm, Kahn alezredes! – tisztelgett a férfi.
- Készen van már, Fiuri? – kérdezte a nő ugyanolyan hidegen, mint ahogy Fernandohoz beszélt. Nem is nézett a szerelőre, csak kezét a harcos leeresztett combjára helyezte.
- Igen, asszonyom. – válaszolta a férfi kissé bizonytalanul.
- Remek. – mondta Kahn, majd hátat fordított és elsétált Fernando mellett, a saját, tőlük néhány méterre álló, harcosához.
Amikor a tábornoka mellé ért, egy pillanatra lelassított és alig hallhatóan motyogott valamit.
- Ha ki akarja vívni a katonái tiszteletét, kezdje azzal, hogy megtanulja a nevüket,… uram.
Láthatóan nehezére esett uramnak szólítania Fernandot, akin látszott, hogy sohasem szolgált még a hadseregnél. Legalábbis tisztként nem. De a férfinak imponált, hogy az alezredes, a hideg külső ellenére, igyekszik segíteni neki.
- Jó napot, uram! – szólította meg, kissé bizonytalanul a szerelő.
- Jó napot… Fiuri, igaz? – tette a kezét a fiatal férfi vállára Fernando.
- Igen, uram. – bólogatott félénken a szerelő. – Nick Fiuri… Nicholas Fiuri.
- Rendben, Fiuri! – mosolygott rá Fernando. – Mit tud ez a kicsike?
Azzal tekintetét a csillogó felszínű harcosra függesztette.
- Ó, a Leviathán az egyik legjobb gépünk, uram. – válaszolta Fiuri. – Még Valentini tábornoké volt. Az ön elődjéé, de alig használta. Pedig igen kiváló gép, uram.
Azzal az óriás oldalához lépett és egy kis távirányítót húzott elő a zubbonya zsebéből. Megnyomta a távirányítón lévő néhány gomb egyikét, mire a harcos hátpáncélja, halk sistergéssel felnyílt. Ezek a gépek hermetikusan záródtak, hogy a biológiai fegyverek ellen is jól védjenek, ezért felnyitáskor a kicserélődő levegő halk sziszegést hallatott.
- Parancsoljon, uram. – nyújtotta át a távirányítót Fiuri a felettesének. – Kérem, üljön be!
Fernando felkapaszkodott a harcos lábán és bemászott a testben kialakított pilótafülkébe. A fülke meglehetően szűkös volt, de mivel menet közben, sisakkal a fején úgyis csak a sisakrostély kivetítőit fogja látni, ez sok problémát nem jelenthet.
Ennek megfelelően a fülke belső kialakítása is meglehetősen szegényes volt. Java részét a hatalmas ülés foglalta el. A kényelmes fotel karfáján vagy egy tucat keresztirányú bilincsszerű fémcsat volt elhelyezve. A harcosok nagy előnye az volt a régi harcijárművekkel szemben, hogy kezelését szinte alig kellett tanulni, mivel a test legapróbb rezdüléseit követve cselekszik. Csupán ahhoz kellett hozzászokni, hogy egy arányosan jóval nagyobb testtel rendelkezik az ember. Ezek a bilincsszerű szerkezetek valójában a kar izmait és a bennük végigfutó elektromos jeleket figyelő érzékelők voltak.
Fernando elhelyezkedett az ülésben és bedugta mindkét karját az érzékelők közé. Amikor megragadta a karfák végén elhelyezett egy-egy botkormányt, az érzékelők és a feje felett lógó sisak rostélya is felizzott. A két botkormány nem az irányítást szolgálta, mivel azt a test rezdüléseit figyelő érzékelők elvégezték helyette. Összfeladatuk a fegyverek kezelése volt. Az Avatar-2 az egyik legmodernebb fegyverekkel felszerelt gép volt. Ezeknél modernebbet csak a koronás fők és a teljes hadseregnek parancsoló hadvezérek használtak, illetve legfeljebb a különleges alakulatok. Ahogy a sisak a fejére ereszkedett, Fernando szeme előtt számtalan kijelző izzott fel.
- Üdvözlöm, tábornok úr! – szólalt meg egy szaggatott gépi hang.
- A Leviathán fejlett hangmodullal van felszerelve. – kommentálta Fiuri, aki még mindig Fernando mögött állt, kényelmetlenül szorongva az ajtóban. – Természetesen a beállításokat módosíthatjuk és megfelelő hangmintával a hangját is átállíthatjuk, ha kívánja uram.
- Köszönöm, Fiuri. – mosolygott Fernando, ám a sisak alatt ezt a szerelő valószínűleg nem látta.
- Sok sikert, uram! – mondta a szerelő és hallatszott, ahogy kikászálódik a gépezetből.
Amikor hallotta, hogy a férfi leért, Fernando lezárta a gépet. A készenléti helyzet beálltával szinte minden rendszer azonnal működésbe lépett.
Fernando szeme előtt megjelent a kinti környezet zöldes árnyalatú képe, szélén különböző jelző berendezésekkel. Az energiapajzs hatásfokjelzője, a fegyverek tárainak töltöttsége, a sebességjelző, a harcos működését biztosító öntöltő generátor hatásfoka és pillanatnyi töltöttsége és még számos más diagramm.
Ahogy Fernando elfordította a fejét a harcos feje is mozgásba lendült, és követte pilótája mozdulatait, hogy a szemek helyén lévő érzékelők a megfelelő irányból foghassák a jeleket.
Körülötte a többi katona is beugrott a harcosába és sorra izzottak fel a gépek szemei helyén elhelyezett érzékelők.
- Készen állunk. – hallatszott Gordon hangja a rádión keresztül.
Bár rangját tekintve az őrnagy Kahn alezredesnek volt alárendelve, de úgy tűnt, hogy a hadtesten belül mégis ő a főnök. Legalábbis kettőjük közül.
- Rendben. – szólt bele a rádióba Fernando. – Akkor indulás.
Izmai megfeszülésére a harcos lassan felállt és egyensúlyi helyzetbe helyezkedett, maga elé tartva készenlétben álló puskáját, mely legalább olyan hosszú volt, mint ő maga a fejétől a talpáig.
- Minden rendszer működik. – recsegte a gépi hang.
- Kitűnő. – mosolygott Fernando. – Hát akkor indulás.
Ahogy körülötte a többi harcos is felállt és alakzatba rendeződött, Fernando lassan elindult előre, a gyakorlótér felé. A léptek erős döngését még hallotta egy ideig, ám aztán füle hozzászokott a hanghoz és a Leviathán csillapító rendszerei is mindent helyre állítottak.

Ahogy kiérek a széles, keményre döngölt talajú gyakorlómezőre, Fernando azonnal megpillantotta a már hadrendben álló tüzérségi csapatokat. A bronzszínű harcosok jobb oldalán bíbor csík futott végig szívmagasságban a tüzérségi címerrel. A harcosok karja mintha izmosabb lett volna, ám ezt valójában a beléjük épített nagy hatásfokú ágyúk tették. Míg a gyalogság és a gépi hadtestek fő fegyverzete a hátukon hordott hatalmas pallos és a kisebb hatásfokú, de könnyebben kezelhető lőfegyverek voltak, addig a tüzérségé a jóval nagyobb ütőképességű, de kevesebb töltéssel bíró és nehezebben kezelhető ágyúk, amelyeket a harcosok testébe építettek, illetve egy kézben hordozható ágyú egy tartaléknak beszerelt puskacsővel, hogy a tüzérek, muníciójuk kifogyása után is meg tudják védeni magukat visszavonulás közben.
- Végre megérkeztél, öcskös. – hallatszott Otto Weber recsegő hangja a rádióban.
Fernando azonnal észrevette a tüzérek élén áll fényesre pucolt Prometheus-5-öst. A gép fejlettségét tekintve annyira kiemelkedett a többi közül, hogy csak az lehetett a parancsnok harcosa, így Fernando folyamatosan azt nézte, miközben beszélt. A Leviathán rendszerei, Fernando számára érthetetlen módon, mindig arra a harcosra összpontosították a rádióhullámokat, amelynek pilótájához épp beszélt.
- Jó napot, Weber tábornok. – válaszolt csípősen, bár legszívesebben azonnal előrántotta volna a Leviathán hátán függő hatalmas pallost, amibe annyira beverte a lábát, amikor bemászott, és átdöfte volna a Prometheus testét.
Azonban nem engedhetett a heccelésnek. Azon túl pedig valószínűleg Weber sem teljesen ütődött. Nem hagyná magát ledöfni, és ha komolyan veszi a dolgot, akkor a Leviathán előbb rogy a földre használhatatlanul, mint hogy elérje a Prometheust. Ezért Fernando inkább türtőztette magát.
Mögötte a II. gépi hadtest már alakzatba is rendeződött. Normál esetben a két hadtestet kettébontanák, és keresztbe párosítanák össze őket. Egy tüzérségi félhadtest egy gépi félhadtesttel együtt a másik kettő ellen. De mindenki belátta, hogy ez nem egy átlagos helyzet. Weber egyértelműen meg akarta leckéztetni az „új fiút”. A tüzérségiek ebből fakadóan jobban fel is voltak fegyverezve, mint egyébként szoktak. A hátukon esetlenül lifegett a gondatlanul rögzített pallos és a vezérlő rendszereik is szemmel láthatóan rögtönözve voltak átalakítva a fürgébb mozgás kedvéért.
Tüzérség a gépi hadtest ellen? – morfondírozott Fernando. Alapjáraton ez rossz ötlet, hiszen ha az első lövések nem söprik el a teljes hadtestjét, amihez valljuk be, tényleg zöldfülűnek kellene lennie minden tisztjével együtt, akkor még a legalkalmatlanabb főtiszt is legyűri őket.
De ez most más. A tüzérségiek számoltak ezzel. A másodlagos védelmet szolgálta a mozgást gyorsító átalakítások sora, a külső tartozékokkal felturbózott energiapajzs és a hátukon lógó pallos is.
- Akkor kezdhetjük. – jelentette ki Weber és azonnal harcba is lendült.
A tüzérségi harcosok egy pillanat alatt szétterítették az alakzatukat, mint egy legyezőt és fél másodperc múlva tüzet is nyitottak. A lövedékek most éles energianyalábok helyett egyszerű elektromos jelek voltak, melyek találat esetén működésbe hozzák a gyakorlás idejére beépített záróreléket, amelyek úgy zárják le az érintett részleget, mintha azt találat érte volna.
Fernando azonnal oldalra lendült és gyakorlatlansága eredményeképp, egy lövést kikerülve, azonnal el is terült a földön. Azonban még mielőtt földet ért volna, megeresztett egy sorozatot a támadójára a gépfegyverével. A tüzérségi harcos könnyedén félre libbent. Mintha csak egy tűnő lidércnyomás lenne, nem egy igazi harcos.
- Csak ennyi telik tőled, fiam? – hallatszott Weber nevetése a rádióban.
Fernando meg tudta állapítani, hogy támadója egyértelműen nem a tábornok, de bizonyára figyeli őt, és jót mulat rajta.
Könnyedén talpra szökkent. Ami azonban a harcos szerkezetének túl nyaktörő manővernek bizonyult és földet éréskor a térde kissé megroggyant. Mire sikerült visszanyernie az egyensúlyát, már csak azt láthatta, hogy egy energianyaláb egyenesen az arcába csapódik. A kijelzők egy pillanat alatt kásás feketeséggé omlottak össze.
- Találat! Találat! – harsogta a géphang, mire Fernando hangosan átkozódni kezdett. – Másodlagos rendszerek aktiválása.
Normál esetben a Leviathán most áramtalanítaná a sérült érzékelőket és a másodlagos, gyengébb rendszereket aktiválná, amelyek bár gyengébbek az elsődlegeseknél, de a teljes vakságnál mindenképp jobbak. Most azonban csak az elsődleges érzékelőket alakította át, szimulálva a másodlagosak hatását.
Fernando szeme előtt kissé homályos kép bontakozott ki. Már nem látta tisztán a közeledő tüzérségi harcosokat, de mozgásukat még ki tudta venni.
- Hatos és tizenhármas alakulat! – kiáltott bele a rádióba. – Jobbszárnyon bekerítő manőver! Hetes és tízes! Balszárny! Egyes, kilences és tizennyolcas alakulat! Körém védőgyűrű! Gyerünk!
Bár még sosem vezetett valódi támadást, de rengeteg haditervet átnézett már. Az a bekerítés, amire most készült, jelentős veszteségekkel járhat, de nagy eséllyel vezethet győzelemhez. Azon túl pedig nem hagyhatja, hogy kilőjék. Hiába működik változatlanul a hadtest harcbeli helytállással nélküle is, most nem egyedi esetről van szó, hanem egy jól működő hadtestet kell szimulálni, ahol a parancsnok elvesztése végzetes.
Ezt valószínűleg a többiek is pontosan tudták, mégsem látszott semmi reakció. A tüzérségiek változatlanul közeledtek. A Leviathán körül sisteregtek az energianyalábok, Fernando pedig eszeveszetten, ám mégis jól kiszámoltan tüzelt. A lövései azonban csak ritkán találtak célba és akkor is lepattantak az energiapajzsról. A tüzérek erős lövései azonban az ő pajzsát simán áttörhetik. Gyorsan átirányította az energiát a fejet védő pajzsra, így meggyengítve bár a test többi részének védelmét, de legalább valószínűbbé téve, hogy nem éri a fejet egy második, immár végzetes lövés is.
- Mi lesz már! – ordította magából kikelve.
- Hatos és tizenhármas alakulat! – hallatszott Gordon hangja a rádióban. – Jobbszárnyon bekerítő manőver! Gyerünk!
Szóról szóra ismételte el Fernando parancsát, ám most a katonák mégis elindultak jobbról megkerülve a tüzérségieket, úgy, mint a kilőtt rakéta, melyre egy kötelet kötöttek. A harcosok sorra szakadoztak le az előre száguldó alakulatról és kiszélesítették a frontvonalat.
- Hetes és tízes alakulat! – szólalt meg most Kahn. – Balszárnyon bekerítő manőver! Gyerünk!
Az alakulatok a másikak tükörképeként indultak el a másik irányba.
- Egyes, kilences és tizennyolcas alakulat! – mondta ismét Gordon. – Sonza tábornok köré védőgyűrűbe rendeződj! Gyerünk!
A három alakulat tagjai körbevették Fernandot és össztüzet indítottak a támadóira. A tüzérségiek közül néhányat találat ért és kissé lelassultak, a többiek azonban a tüzelést beszüntetve kettéváltak és igyekeztek ők is kiszélesíteni az arcvonalat, nehogy bekerítsék őket.
- Nem is rossz, kölyök! – hallatszott Weber nevetése. Fernando a kásás képen nem tudta kivenni a Prometheust, de tudta, hogy Weber valahol a közelben van.
Próbált minél több energiát kapcsolni a képi érzékelőkre és inkább lekapcsolta az infravörös letapogatókat, melyek bár előnyösek, de nappali viszonyok között nélkülözhetők. Lekapcsolta a puskakezelő-rendszert is, mivel a megerősített tüzérségi pajzsok ellen a puskája sokat nem érhet. Inkább el is tette és előhúzta a pallosát.
A kép kissé kitisztult, így már eléggé élesen látott ahhoz, hogy tudjon vívni. Fernando parancsot adott a védelmi gyűrű alakulatai felének a kard előhúzására. Pillanatnyi tétovázás után az alakulatok tisztjei megismételték a parancsát és a közkatonák most már engedelmeskedtek.
Fernando előre lendült és a gyűrűből kitörve lesújtott az egyik sebesült tüzérségi harcosra. A beszerelt gátló berendezések megakadályozták, hogy kárt tegyen ellenfelében, de egy ilyen erejű csapással simán kettészelte volna áldozatát, így hát a harcos mozdulatlanul zuhant a földre.
A Leviathán villámgyorsan visszasorolt a gyűrűbe, amelyből példáját követve többen is kitörtek egy-egy csapás erejéig, amíg a többiek fedezték őket, és miután a vágást vagy szúrást végrehajtották, az akár sikeres volt, akár nem, visszatértek a gyűrűbe. A katonák, bár egy szót sem szóltak, és még mindig vonakodva teljesítették újdonsült tábornokuk parancsait, hallgatólagosan elismerték, hogy Fernando ért valamicskét a munkájához.
A csata azonban nem állt túl fényesen. A bekerítő egységeket utolérték a tüzérségiek és tűzharcba, majd egyes helyeken kardpárbajba keveredtek. A visszaszorulást Fernando leginkább a katonák vonakodásának számlájára írta, de inkább türtőztette magát. Aztán a még mindig hangyás képernyőn megpillantotta Weber Prometheusát.
- Kamminszkij és Geszler! – kiáltott fel két mellette küzdő őrmesternek. Bár a csata hevében pattanásig feszültek az idegei, igyekezett minél több nevet megjegyezni és párosítani őket a parancsra engedelmeskedő katonákkal. Bár egyelőre csak a harcosaikat ismerte fel, ez is több a semminél. – Az embereikkel kövessenek! Tüzérek védelem, kardosok támadás!
Azzal előre lódult. A két őrmester egy pillanatig teketóriázott, majd úgy döntöttek követik az utasítást. Azonban akkor már késő volt. Mire utolérték a Leviathánt, az már keményen összeakaszkodott a Prométheusszal.
Weber közelről nem tudott tüzelni az ágyújával. Bár megtehette volna, de éles küzdelemben ilyen közelről leadott lövés, bár szétrobbantja az ellenfél harcosának jelentős részét, a szilánkok legjobb esetben is harcképtelenné teszik a saját gépét is. Ennek megfelelően a gyakorlatnál is leállnának a rendszerei. Így hát sebtében szerzett kardjával védekezett, amely eléggé nehézkesen mozgott a Prométheusz kezében. Azonban támogatói megállították Kamminszkij és Geszler őrmesterek csapatait, így védtelenül hagyva Fernandot, akit hirtelen oldalról lövés ért.
A Leviathán fegyvertartó karja elgyengült. Mielőtt még minden erő kiment volna belőle, Fernando átvette a másik kezébe a kardot, de gyakorlatlansága miatt Weber egy határozott lökése következtében elejtette a fegyvert.
- Vége van. – hallatszott Weber hangja és a Prométheusz egy határozott csapást mért a Leviathán nyakára.
Éles küzdelemben a csapás lemetszette volna a Leviathán fejét és a kifolyó gépfolyadékok lángra lobbanva, akár fel is robbanthatták volna az egész harcost. A gátlórendszer következtében azonban a kard milliméterekre a Leviathán nyakától megállt, az áldozat vizuális rendszerei pedig teljes mértékben csődöt mondtak.
Fernando sisakjának rostélyán elsötétültek a kivetítők. A fej érzékelői által a fülébe közvetített csatazaj is megszűnt és mivel a rádióadó is a fejben volt, az is süketté vált. Azonban mivel mégsem semmisült meg teljesen, Weber át tudta hidalni a lezárást és bár a gépi hadtest tagjainak hosszadalmas munkába telt volna elérni parancsnokukat, amire csatában nem hogy nincs lehetőség, de idő sem, most még tudott intézni hozzá néhány keresetlen mondatot.
- Megmondtam, hogy egy alkalmatlan kisfiú vagy – mondta.
Aztán Fernando érezte, hogy valami meglöki a Leviathán testét. Valószínűleg a Prométheusz lehetett. Azzal a harcos megállíthatatlanul elterült a földön.
Fernando halkan hallotta a vastag páncélzaton keresztül, ahogy Weber harcosa elszáguld és visszatér a halvány zajként hallatszó csatába. Annyira sikerült helyreállítania a rendszereit, hogy bár éles helyzetben már halott lenne, hallhatta csapatai rádióbeszélgetéseit, ha bele nem is szólhatott.
A „csatát” elvesztették. Sokan „elestek” már. Gordon és Kahn már a visszavonulást szervezte. Fernando elernyesztett izmokkal hevert az ülésében. A gyakorlatnak vége és ő vereséget szenvedett. Minden harci kedvét elvesztve lerázta magáról a sisakot, lehunyta a szemeit és néma relaxációba mélyedve várta, hogy érte jöjjenek.