Véletlenek véletlenje

Szokás szerint hajnalban ébredtem. Talán már 5 óra is lehetett. Ugyanaz az álom. A temetőben vagyunk, ő a sírra van borulva és zokog. Én a háta mögött állok és némán könnyezem. Majd hallom magamban az anyja hangját, „Kérlek vigyázz majd rá”. Térdre rogyok és ölelem szorosan, amennyire csak tudom. Halkan súgom neki, hogy itt vagyok. Én mindig itt leszek.
Mint mindig, ver a víz és sűrűn kapkodom a levegőt. Mellettem az éppen aktuális esti partnerem békésen szunyókál. De nem kellene itt lennie. Abban egyeztünk meg, hogy haza megy, nem alszik itt.
Mióta szakítottunk, nagyon sok minden történt. Amikor az anyja meghalt, elkövettünk néhány ballépést, de nekünk az úgy volt jó, éreztem, neki az kell, hogy ott legyek akkor. Bár az én lelkem minden egyes éjszaka után egyre apróbb darabokban volt, azok az órák, amiket egymás karjaiban töltöttünk felejthetetlenek voltak. Az utolsó alkalommal mindketten éreztük,hogy az az utolsó. Úgy öleltük és csókoltuk a másikat, mintha az életünk múlt volna rajta. Abban az éjszakában benne volt minden a mögöttünk lévő 2,5 évből. Minden szerelmünk bele adtuk az utolsó éjszakánkba.
Azután nem nagyon kerestem. Még néha hívtam, hogy hogy van, hogy mennek a dolgai. De leginkább a húgától érdeklődtem. Mindig tudnom kellett, hogy hogy van. Egyszerűen csak tudnom kellett, hogy van mellette valaki, aki majd összemeri, mert én már nem tehetem. Viszont nem volt soha senkije.
Már hónapok teltek el az utolsó éjszakánk óta, de nagyon sokszor jött vissza a temetős álmom. Talán 3 nappal az anyja temetése után, kétségbe esetten hívott az apja, nem tudja, hogy  merre van, eltűnt. Én éreztem, hogy hol van és egyedül mentem.  Persze ott volt, ahol gondoltam. Az anyja sírjára borulva zokogott. Nem is értem, hogy nem bolondult meg. Ja de… én ott voltam és támogatta, mint mindig.
Azóta nem volt kapcsolata. Egyéjszakásak se nagyon. Nekem minden hétvégére akadt egy két új sportoló, akit tesztelhettem, de egyik sem érdekelt annyira, hogy megengedjem, hogy maradjanak. Mindben őt kerestem… De senki nem volt hál’ istennek olyan. Talán jobb is.
Mivel a kollégium nem sikerült szeptemberben, albérletbe költöztem. Az ismerősök révén találtam egy egészen jó lakást, 2 szoba, konyha, fürdő, nappali és egy egész tűrhető lakótárs. Nem zavarta, hogy kiket viszek fel, takarított, főzött, és egész jól össze is barátkoztunk.
Egy ideig nem mászkáltam semerre. Kerestem az arany középutat a munka az egyetem és az óriásként a nyakban ugráló magány között. Találtam egy céget, ahol alkalmaztak. Új cég volt, sport támogatók. Rá is beszéltem a főnököm, hogy az egyetemi csapatot támogassa, lépjen kapcsolatba az egyetemmel, mert az neki is jó.
Ezáltal a főnök is megkedvelt, mert látta rajtam, hogy kihasználom a lehetőségeket, amiket a szakma nyújt. A kézilabdát választottuk, mondván egyszer csak sikerül vissza kerülniük az élre. Az őszi szezon egész jó eredményeket hozott. Az én munkám az volt karácsonyig, hogy szorgalmasan járjak a meccsekre és drukkoljak a hőn szeretett csapatomnak. És persze… Neki.
Nem tudtam, hogy tudja-e, hogy én ki vagyok, de szerintem nem is vett észre. Bár egy kiskosztümös tűsarkakon tipegő vörös hajú nő elég feltűnő. Szerintem nem gondolta, hogy utána újra visszatérek a vöröshöz. De mivel volt normális munkám és a lakás mellett az autót is el tudtam látni, maradt még némi jövedelmem, amit végre magamra tudtam költeni, és eljártam kozmetikushoz, fodrászhoz.
Világéletemben gyűlöltem futni, de mikor ősszel vissza tértem a nagyvárosba, hírtelen le kellett kötnöm magam, hogy ne mardosson a hiánya, ahányszor csak végig megyek a belvárosban. Így hát, reggelente, mikor így felkeltem, lementem a kis erdőbe futni. Igen, Én futni.
Kicsit cinkes helyzet volt, amikor hajnalban 2 bögre kávé és 4 szál cigaretta után a futós szerkómban felkeltettem az esti vendégemet, hogy hát örülnék, ha haza térne, és nem keresne többet. Talán a másnaposság miatt, de nem szólt semmit. A körükben már hírneve van a vörös démonnak, aki lépre csalja a sportolókat, kihajtja a lelküket, majd lapátra teszi őket. Valamiért az összesnek imponált a viselkedésem. Még csak Ő nem vett észre. Bár nem láttam azokban a körökben, ahol én mozogtam, és a kis áldozataimat pár nap múlva kiengeszteltem egy sporttáskával, ami még nem jelent meg, vagy új labdával, vagy akármilyen sport cuccal. Őszintén tele volt velük a spájzom és már lassan több volt a select labdám és salming cipőm, mint a prada táska vagy a tűsarkú. És ez roppant mód zavart, de ők örültek a vigasz ajándéknak én meg örültem, hogy lett egy üres helyem, ahova rögtön vehetek valamit.
Múlt héten láttam, hogy nagyon költözködött fölöttem kettővel valaki. de nem láttam, csak a cuccait akik cipelték. Volt egy két olyan holmija, ami nagyon ismerős volt. De nem mertem kombinálni, mert éppen hogy csak kezdtem össze kaparni magam, nem akartam azonnal vissza esni.
Miután az újabb trófeám elkullogott a vadonatúj kempa cipőjével, kint ültem az erkélyen és elszívtam még egy pár cigarettát. Aztán hangosan csapódott a lépcsőház ajtó, amit vasárnap reggelente külön imádtam, majd elkocogott előttem egy ismerős alak.
Neeeem, ez nem lehet ő. Ennyire szerencsétlen nem lehetek- gondoltam, majd bementem, felvettem a cipőm, kulcsom, vizem és zenelejátszómat, bedugtam a fülem, elszigeteltem magam a külvilágtól, bezártam magam mögött az ajtóm és elindultam én is.
A szokásos helyemre mentem. Ott mindig csend volt és talán 2-3 ember szokott rajtam kívül szenvedni. És láttam az alakot, aki az erkélyem előtt is lekocogott.
Húú… ez már ijesztő.- futott rajtam végig a hideg. Egyszer- kétszer, mintha láttam volna már ezt az alakot itt futni, de mivel szemüveget nem szoktam hozni, nem néztem meg annyira. De nagyon ismerős volt a futása. Én ismerem őt! villant belém, amikor megelőzött egyszer.
De neeeem… ilyen nem létezik- hessegettem el a gondolatot. Futottam tovább. Talán egy órát is kint voltam, meg sem álltam, csak zakatolt az agyam a ritmusra.  Mikor hazafelé sétáltam, a ház alatti kis pékség már nyitva volt. Anikó a tulaj dolgozott hétvégénete és mikor meglátta, hogy közelítek, már főzte a kávét. Leültem a dohányzós helyre.
-Már megint nem tudsz aludni? azt hittem, tegnap kifáraszt az új srác- mosolygott rám. Persze vele, meg a csajokkal voltam előző este az új helyen, ami az ETO parkban nyílt, és látták,hogy kivel távozok.
- Egész jól bírta szegény, de mikor felriadtam ott feküdt.. mennie kellett, de adtam neki egyet az új cipők közül. Nem láttad,hogy ki költözött be a héten? reggel szerintem ő futott a parkban, de nem mertem megnézni, mert nagyon ismerős volt. Persze megint arra az álomra keltem- meséltem neki lihegve az estémet.
- Megint? pedig már hetek óta nem volt. Talán láttad valamerre és a tudatalattid érezteti veled, hogy a közelben lehet. Amúgy nem tudom, ki lehet az új srác, de Mariann ódákat zengett a gyönyörű szeméről. Reggelente fut és mindig beugrik. De nem sokat beszél. Csak vizet vesz, meg újságot. – ahogy mondta, szöget ütött a fejemben a szeme.
- Mari nem mondta, hogy mégis milyen az a szépszem?- Nem tudtam ellenállni a gondolatnak, hogy a sors ilyen rövid idő után össze akasztja megint az útjainkat.
- Kék. a külső része….- kezdte a leírást
- A pupilla körül pedig zöld?- valósággal égnek állt az összes szál hajam. Akkor fordult be a sarkon. Nem volt kétség, ez ő!
Anikó hamar észre vette rajtam, hogy nem stimmel valami, mert miután oda hozta a kávét, leült mellém. – Na! mondj már valamit! de nagyon megnémultál! Idd meg a kávéd, jót fog tenni! Honnan tudtad, milyen a szeme?- eszmélt rá, hogy mit is mondtam neki. Riadtan nézte a kikerekedett szemeimet, ahogy mereven bámulok valamit, vagy valakit. Ekkor oda nézett és rá jött ő is.
-    Te!!! ez ŐŐ???!?!?!?!? amit mutattál, képet isten bizony Ő az!!- az ő szeme és szája is tátva maradt.
Amikor oda ért hozzánk, egy pillanat alatt magunkhoz tértünk Anikóval. De a sokkból nem tértem még vissza. Csak bólintottam és jó nagyot szívtam a cigarettámból.
-    Jó reggelt! Látom nem csak én nem tudok aludni! köszönt oda, de nem nézett ránk, csak böngészte az újságot. Kiszúrtam, hogy az én reklámomat nézni, pontosabban azt a reklámot, amit én szerkesztettem. Az első nagy önálló projektem.
-    Jövő hónaptól a hervisben lehet először kapni majd azokat az új cipőket. Ez egy teljesen új tervező, most debütált Amerikában, ott a kosarasok imádják, ezért mertük elhozni a kéziseknek.
-    köszi- mondta, de nem nézett rám, csak a szeme sarkából.
-    Ani, hoznál nekem egy műzlit? kérdek, tudod, a szokásosat.- mosolyogtam rá.
-    Persze. máris. Neked lesz más?- kérdezte tőle, de ő csak állt és nézett rám. Én tüsszögni kezdtem, ő pedig felkapta a fejét a második tüsszentésnél.
-    A vörös démon. Most már értem, miért ismerősek a történetek, amiket hallok. Nem is tudtam, hogy sportolókra szakosodtál- mondta gúnyosan, éreztem az élt a hangjában. Nem tudom, miért volt felháborodva, neki nem kellettem. Ő akarta, hogy lépjek tovább. De kettőnk közül ő volt, aki még mindig engem várt. A húga mesélte valamelyik nap, mikor beszéltünk, hogy mindig mondja neki, hogy mintha az én hangomat hallotta volna a meccsen, de sehol nem látott.
-    Tudod, ha az ember rákap a jóra, nem adja lejjebb. Azt hittem már meg sem ismersz, pedig fél év nem olyan nagy idő.
-    Kicsit sok volt a dolgom mostanság, nem is vettem észre, mennyi idő telt el… Újra vörös?
-    Igen. Gondoltam megkeresem magamban azt a lányt, aki anno voltam és azt hiszem, a vörös időszakban értem el a legtöbb dolgot. Szóval te vagy az új szomszéd.
-    Te laksz a másodikon? te bömbölteted néha a cigány zenét?
-    Igen. Tudod anyudtól talán azt tanultam meg először, hogy azokra a számokra a legjobb kiengedni a gőzt.
-    Értem. Hát majd még úgyis találkozunk!
-    Nem is sejted, milyen hamar- kacsintottam rá. Fizetett, majd bement a lépcsőházba.
-    ÚÚÚÚÚÚR isteeeen, Teeeee ez ez… nagyon nagyon….- Anikó nem találta a megfelelő szót, ami nála elég ritka.
-    Igen, pontosan. Ez húúúú volt. Nem értem, miért volt ilyen rideg. Bár lehet kicsit övön alul érte az ütés, hogy miért ismerősek neki a sztorik a vörös démonról- Röhögtem el magam-
-    A pasik nagyon pletykásak ám. Biztos elmesélték, hogy mit művelt velük ez a nő. – vigyorgott rám büszkén.
-    remélem… na megyek, mert tiszta izzadt vagyok, nem is tudom, mennyit futhattam..- Elköszöntem, és felmentem a lakásba. A lakótársam a nem volt fent a héten. Elég sokat nincs otthon. Ez nem is volt baj, legalább kedvemre hallgathattam a zenét és táncolhattam, miközben takarítottam.
Teljesen elvesztem, üvöltött a zene és körbe táncoltam a lakást. Nem tudtam, hogy miért, de nagyon boldognak éreztem magam. Talán csak maga a tudat, hogy véletlenül pont oda költözött, ahol én is laktam.
A húga mesélte valamelyik nap, hogy van egy csaj, akit kinézett magának. Meccseken szokta látni, meg egyszer látta, amikor az edzővel beszélgetett. De nem tudja, hogy ki ő. Egy vörös hajú nő, akire ha rá néz, valami megmagyarázhatatlan érzés fogja el. Aztán elmagyaráztam a húgának, hogy az a titokzatos nő, én vagyok. Szegény sírva röhögött, hogy mekkora szerencsétlenek vagyunk, hogy így kínlódunk egymással.
A nagy elmélkedés közben neki álltam takarítani. A szombat mindig a takarítós napom volt. Laura általában nem volt fenn szombaton, úgyhogy tényleg azt csináltam, amit akartam. Mivel viszonylag hűvös volt, az egyik jóga nadrágomban álltam neki port törölgetni, és egy ujjatlan felsőt vettem fel, mert hamar kimelegedtem, főleg azért, mert közben táncoltam. Nagyon elmerülhettem a gondolataim között, mert arra eszméltem fel, hogy a nappali ajtajával pont szembe, teljes átéléssel énekeltem, a fenekem az égben, sikálom a szőnyegemet, és nem vettem észre, hogy valaki kopogott és be is jött. Mikor elhalkult a szám és váltott a lejátszóm, majdnem szívrohamot kaptam, mikor valaki krákogott egyet mögöttem.
-    Hát te nem vagy normális. Majdnem szívrohamot kaptam!- akadtam ki kb 0,1 mp alatt. Ő állt ott az ajtóban és a fene tudja, mennyi ideje stírölhette a hátsó felemet.
-    Nem akartalak megijeszteni, kopogtam nem is egyszer. Valahogy sejtettem, hogy el vagy foglalva, ha nem hallod, de nagy szükségem lenne egy csavarhúzóra és neked biztos,hogy van.- szabadkozott,  bár nem értem, ha kell  neki, menjen le a praktikerbe vagy az obiba és vegyen.
-    Igen, nekem mindenem van- mondtam a legtermészetesebben- nyisd ki az az ajtót és a harmadik polcon van egy kis doboz, abban van több méret és forma is. vidd el nyugodtan, csak ne hagyd el- mutattam a spájzom felé és mosolyogtam.
Kinyitotta az ajtót, és furcsállottam, hogy nem hallom, hogy matatna benne, de nem láttam a nappaliból, a szőnyeget meg nem akartam félbe hagyni, ha már egyszer neki álltam.
-    Nincs meg? ott lesz a jakos táska mellett. vagy alatt. Bocsi, hatalmas ott a kupi.
-    Hát azt látom, hogy jó sok cuccod van. De minek neked 46os cipőből ennyi fajta? ezeket még nem is lehet sehol kapni, előjegyezésre meg horror áron szállítják ki.- teljesen kiment a fejemből, hogy ő nincs képben, hogy mit meg hol dolgozom, és azt meg végképp nem tudja, hogy ezeket én ingyen kapom.
-    Kell egy? vigyél nyugodtan, ezek az első minták. Tudod, a cég, ahol dolgozom a suli mellett egy új szponzor cég, meg reklám iroda. Titeket is támogatunk, elég jelentősen, remélem nem kell csalódnunk bennetek… megint- tettem hozzá halkan, hogy pont meghallja. – nekem tényleg nem kellenek, ha van ott olyan, ami tetszik, vidd el nyugodtan!
-    Ja, nem kell, kösz. Megvan, ami nekem kell.- fogta a dobozot, amiben a csavarhúzóim kallódnak, de közben nagyon nagyon nézett. Egy pillanatra nem tudtam eldönteni, hogy e most a dobozra vagy rám vonatkozik.
-    Tényleg, vidd csak el! A legtöbbet vigasz ajándékba szoktam adni, azoknak akiket hajnalban elhajtok..- ahogy kimondtam, egy kicsit gáznak hangzott…
-    A többiek is tőled kapták a limitált példányokat?- mintha rosszallást vettem volna ki a szavaiból.
-    Nem mindenki azért, amire gondolsz. Sok ember teljesítményre kapta… Mármint a főnököm elemeztette ki a játékukat és azért kapták.
-    Ezek szerint én nem teljesítettem elég jól…- Most már végképp nem tudom követni a gondolat menetét. Most biztosan egy ninfomán rib*ncnak néz…. Erről csak ő tehet.
-    Te is kaptál volna, csak a főnök nem hajlandó a csarnokba menni, én meg nem akartam odamenni hozzád azzal, hogy csúcs a teljesítményed, bár az ugrásod kicsit romlott, de tessék, ez a te ajándékod. Amúgy az edződ a holnapi meccsen adja oda. Megkértem, hogy adja oda a cégünk nevében. – ezen a ponton már tényleg nem tudtam, leolvasni a képéről, hogy mit gondol.
-    Szóval romlott az ugrásom. NAH, köszi. ezeket elviszem, majd hozom, ha végeztem. Szerintem többet kellene zárnod az ajtód.
-    Majd észben tartom. – és azzal már csapódott is az ajtóm. Oda futottam az ajtóhoz és hallottam, ahogy morog magában felfele menet, viszont semmit nem értettem, csak azt tudtam, hogy rólam van szó.
Már pont kizártam a fejemből a délelőtti jelenetet, mikor neki álltam főzni. Egy kis levest dobtam össze, meg sütöttem húst, egy kis rizzsel, nehogy éhen haljak a héten. A zord téli időben valahogy még inkább magányosnak éreztem magam, hiába kezdtem el felrakosgatni a díszeimet, amit a napokban vásároltam. A lakás ragyogott. A szőnyeg, mint amit most hoztak az áruházból, egy kicsit nézelődtem a webshopokban, majd rábeszéltem magam, hogy egy kis süti nem árthat. Gyorsan össze dobtam egy kevertet egy kis gyümölccsel, pont akkor vettem ki a sütőből, amikor csengettek.
-    Nyitva, gyere!- kiabáltam ki, viszont ahogy kivettem a sütőből a tepsit, megégettem magam.
-    Hogy az a názáreti hétszentséges… *******- cifráztam ezerrel, mert borzasztóan fájt.
-    Ez ám a kedves fogadtatás, csak vissza hoztam ezeket. Mi történt?- nagyon poénosnak gondolta magát, ahogy ledobtam a tepsit a pultra, és léptem a csaphoz, már nyitotta is a hideg vizet. – Van égésre krémem, hozzak? hidd el, jó, mert nem lesz utána heged.- a hangja tele volt törődéssel, és már nem is éreztem a kezemen az égést, mert abban a pillanatban kezdett a szívem újra hasadni. Nem akartam beleélni magam a dolgokba, de tudtam, hogy nem a semmiért tett minket megint egymás alá-fölé a sors. Nekünk tényleg együtt kellett lennünk.
-    Azt hiszem, azt megköszönöm, mert a keddi meetingen nem lenne a legszebb az új kosztümömhöz egy ekkora hólyag. – mosolyogtam rá kedvesen.
-    Máris hozom, ezt vissza tegyem oda, ahol találtam?- biccentett a dobozka felé. én meg csak bólogattam. Hírtelen nem tudtam mit szólni.
Nagyon vegyes érzelmek keringtek bennem. Egyszerre tudtam volna sírva fakadni és bebújni a sütőmbe, és egyszerre ujjongtam volna. De az egyikhez késő, mert már az ajtómban volt, a másiknak meg még korai.
Finoman bekente a kezem, és mondta, hogy ott hagyja a krémet, este is kenjem be,meg majd reggel is. Én pedig cserébe megkínáltam. Még nem ebédelt, úgyhogy mondtam, maradjon, én is most akarok enni és jobban esik társaságban.
-    Ahogy el néztem, most sem eszel többet, mint Júniusban. Ennek nem lesz jó vége. – Mondta és láttam rajt egy pillanatra, hogy aggódik.
-    Tudod, mióta tej érzékeny vagyok, nem ehetek össze vissza annyi mindent. Nem rendelhetek már akármit. Meg egy jóképű gyomor fekélyem is lett, úgyhogy ha jól lakok, biztos hogy hamar kihányom. Sokszor úgy vagyok vele, hogy minek egyek, ha úgysem bírom… - lemondóan piszkáltam a húst a tányéron. Sehogy nem akart lemenni.
Egész kellemesen elbeszélgettünk. Azt vettem ki a szavaiból, hogy tudta,hogy én működök a héttérben, én segítek a húgának elintézni a dolgokat. De nem vallotta be, én meg nem hencegtem vele.