Vége

Már két óra is elmúlt, az ebéd régen elkészült, már csak a főzőlap gombjának halvány fénye világít.
Mintha ütésként ért volna, ahogy megcsörren a telefon. Idegen szám az. Az édesanyja hív, hogy baj van.

Belépek a szobába, elnémult csend fogad. Ruhástól dőlök az ágynak gondolataimban hamar elveszek.
Ahogy látom őt kisétálni egy egész életből. Érzem kevés egy élet, hogy felfogjam már nincs többé.
Utoljára még csókot lehelt az ajkamra, karjaival ölelt, mosolyogva távozott.
Emlékszem éppen főztem, napi teendőimet végeztem. Sündörögtem a konyhában, rendet tettem a szobában, s vártam, hogy hívjon. Meséljen a napjáról. De nem hívott... Féltékenységre okot sosem keltett bennem, ha nem hív, ha nem jön időben, egy pillantás elég volt nekem, hogy tudjam, mi már egyek vagyunk.

Az ágyon fekve lehunyom szemem, és érzem őt. Érzem, ahogy átölel, ahogy csókol, szinte fáj, hogy egy pillanatra elengedi ajkaimat, hogy nem érzem apró borostáinak érdes érintését. Hirtelen felébredek. A csönd újra égető fájdalomként hasít belém. Nincs itt. Gyorsan körbe járom pici lakásunkat, hátha csak kiment a szobából. Nincs a konyhában nincs sehol. Előtör újra a tegnap délután. Igen már emlékszem, itt hagyott. Ruhái, amiket tegnap mostam ki, még mindig ott száradnak a szárítón. Én balga miért mostam ki? Érezhetném még őt, ha csak egy kis ideig is. Miért nem kértem, hogy maradjon? Miért nem kísértem inkább el? Miért maradtam inkább itthon?! Kérdéseim hangtalanul fejembe visszhangozva árad szét a szobában. Könnyes szemeim már nem látnak. A kinti zajok lassan tompulnak fejemben, s úrrá lesz a csönd.

Napok teltek el, nekem mégis egy percnek tűnik. Telefonom után kutatok, de a gondolataim mégis messze járnak. Nem érzem az időt, már nem érzek semmit. Rengeteg hívás, rengeteg SMS. Mindenki aggódik, mindenki beszélni akar velem. Nem tudom, mit mondjak, nem tudom, hogyan mondjam. Csak űrt érzek, és fájdalmat. Szemeim égnek a sok sírástól, testem elgyengült a napok óta tartó koplalástól. Mintha testemet ólom fedné, mintha minden egyes lépésnél ezer kiló terhelné lábaimat, lassan kisétálok a konyhába. A lábosban még mindig ott az ebéd. Megromlott, akárcsak az életem. Neki készítettem. Szemeim újra könnyekkel küszködnek, majd lehunyom őket, és hátat fordítok. Nem bírom kidobni, nem bírom tovább.
A távolból tompa hangot hallok, testem összerezdül, lépnék, de nem tudok, érzem, ahogy lábaim elhagynak és összecsuklok, mint egy kártyavár. Még érzem a hideg csempét, jól esik könnyektől begyulladt szemem, megnyugszik… Egy hang szólít, ő az? Kérdem magamban, nem az nem lehet, ő elment. Egy erős férfi felkarol, ágyra tesz, hallom, ahogy többen sündörögnek a szobában. Felnyögök "hagyjatok békén." De talán már csak álmodom.