Vasnyereg

I.
Em


Még épphogy csak világosodott az ég alja, amikor egy magányos lovas tűnt fel a poros úton. Vasparipája felmordult, ahogy magasabb sebességre kapcsolt, mély hangja betöltötte az ébredező tájat.
A lovas a kihalt pusztaság közepén álldogáló ház felé tartott; a ház olyan volt, mint maga a sivatag; végtelen és védtelen. Kerítése nem volt, csupán néhány öreg fa vette körül. Kőből épült fala kitartóan bírta a kegyetlen időjárást, csakúgy, mint kusza kéményei és tornya. Mérete egy kastélyéra emlékeztetett.
A paripa elégedett brummogással fújt egyet, ahogy a lovas leállította a motort. A férfi néhány másodpercig óvatos tekintettel kémlelte a szunnyadó épületet, majd leszállt a nyeregből.
A sisak mögül egy harmincas évei közepén járó fiatal férfi arca bukkant elő. Ovális arcának markáns vonalakat kölcsönzött kissé ferde orra, határozott vonalú szája és mélyen ülő, sötét szemei.
Bőrcsizmája térdéig poros és piszkos volt, farmere elnyűtt, egyedül nehéz, kopottas bőrdzsekije bírta a gyűrődést. Övén egy kicsi pisztoly lógott.
Könnyed és puha léptekkel lépett oda a nehéz faajtóhoz, majd bekopogott.
Néhány másodperc elteltével nyugtalan léptek zaja hallatszott, majd az ajtóban egy idősebb nő jelent meg. Köntösét szorosan összehúzta magán, összefont, szőkés haja rendetlenül hullott az arcába. Szürke szemeiben meglepetés és félelem csillant, ahogy meglátta a férfit.
– Jim! - suttogta döbbenten.
– Bocs a korai óráért, Ros – felelte a férfi mély, nyugodt hangján. – Billt keresem.
– Itthon van – felelte a nő. – Mi dolgod vele?
– A segítségetekért jöttem.
Rose szemöldöke egy pillanatra felszaladt, majd kissé kelletlenül bár, de félreállt az ajtóból.
– Gyere.
Jim belépett az előszobába, majd anélkül, hogy levette volna a csizmáját vagy dzsekijét, a tágas nappaliba sietett. A könyvespolcok a plafonig nyújtózkodtak, a kopottas foteleken és asztalokon is könyvek hevertek.  A kandallóban az előző esti hamu feketéje pihent.
– Szólok Billnek – sietett fel a lépcsőn Rose.
Jim egy bólintással nyugtázta a dolgot, és a hajnal első fényénél megnézegette az ablak mellett álló könyvespolcot. Csupa régi enciklopédia, néhány kézikönyv motorokhoz, autókhoz és fegyverekhez. Bill mindig is nagy rajongója volt a motoroknak, a kint álló táltost is ő szerelte meg párszor.
Épp leemelt volna egy könyvet, amikor nehéz léptek kíséretében megjelent Bill a lépcső aljánál, Rosezal az oldalán.
– Jim! Milyen kellemetlen meglepetés, bajtárs! – kiáltott fel minden rokonszenv nélkül és a férfihez lépett, hogy kezet rázzon vele.
Bill középmagas, erős felépítésű férfi volt, hatvanas évei elején. Szürkébe hajló haját rövidre nyírva hordta, fekete szakálla ugyanakkor a mellkasáig ért. Egyszerű kockás inget és farmert viselt. Hűvös pillantással viszonozta a nála egy fejjel magasabb férfi pillantását, majd hellyel kínálta.
– Rose csinál nekünk teát – ült le ő is Jimmel szemben. – Addig beszélgessünk.
Jim udvariasan elmosolyodott.
– Nem hittem volna, hogy ismét találkozunk.
– Én sem – ismerte be Bill – De őszintén szólva reméltem is. Mit keresel itt?
– Gondolom, nem hallottál a legutóbbi parancsról...
– Nem, mivel már több, mint 10 éve kiléptem. De ezt te is tudod.
– Tudom, de nem hiszek neked. Mindenhol vannak kapcsolataid, mai napig tudsz a társaság tevékenységéről.
Bill vonásai megkeményedtek.
– Mit keresel itt, Carter?
– Inkább kit?
– Nem tudom, kire gondolsz - vont vállat Bill. – Egyedül lakunk itt Rose-zal.
Jim előrehajolt a fotelben, szemeiben izgatottság villant.
– Őt keresem, Bill. Meg kell találnom.
Bill közönyös arccal mérte fel a társát.
– Itt ugyan hiába keresed.
– Tudom, hogy járt nálad, ne is próbáld meg tagadni – felelt ingerülten Jim. – Vannak kémeink és forrásaink. Tudnom kell, merre ment tovább.
– Már nem te felelsz a sorsáért, Jim – válaszolta Bill. – Több, mint 8 éve eltűnt, sem én, sem ti nem tudjátok, merre ment.
– Ez nem igaz – folytatta Jim. – A városbéliektől kapott információk alapján másfél éve erre járt egy huszonhét év körüli nő, hosszú, sötét hajjal, rúzsozott szájjal, motoron! Ez senki más nem lehet.
Bill felnevetett, mély hangja betöltötte a szobát.
– Tudják is azok a parasztok, kit láttak…
– Hova ment? – vágott közbe Jim türelmetlenül.
Bill abbahagyta a nevetést, és fenyegetően előrehajolt.
– Mondtam már; tíz éve nem láttam Emmát.
Jim hátradőlt, és egy mély levegő kíséretében ökölbe szorította a kezét.
– Tudnom kell, hol van.
– Tőlem nem fogod – rázta meg a fejét Bill. – És felőlem idejöhet a fél Társaság, akkor sem fogok mást mondani. Ha tudnám is, hogy hol van, akkor sem árulnám el. Nem hagynánk, hogy bántsátok.
–Ó, szóval azt hiszed, bántani akarom? Én, aki kiskölyökként menekítettem ki őt az égő házból azon az éjszakán, amikor a szüleit megölték?
– Sok minden történt azóta – dörmögte Bill.
– Tudom, hogy miért léptél ki, Bill – felelte Jim. – Tudom, hogy az egész Társaságot a pokolba kívánod. Ezért jöttem ide. Segíts nekem megtalálni Emet! S. elrendelte a felkutatását, és ha hamarabb találnak rá, mint én...
– Megölik, tudom! – csattant fel hirtelen Bill. – Ezért gyűlölöm az Árnyakat! Ha megbuknak a próbán, mi vár rájuk? Halál! És csodálkozol, hogy ilyen kevesen maradtatok? Azért öltétek volna meg Emmát, mert nem különleges?!
– Nem én döntöttem így – szűrte a fogai közt Jim. – És megszökött, mielőtt megtették volna.
– Megtették? Talán megtetted volna! Téged bíztak meg a feladattal, Jim!
– És, megöltem? Nem! – rúgta hátra a székét dühösen Jim – Elrejtettem volna a világ egy kis szegletén, hogy senki se találhassa meg!
– Felesleges arról beszélni, mi lett volna – fújt Bill lecsillapodva. – Elment. És ha nyolc évig nem sikerült megtalálni, most se fogják.
– Nem érted, Bill? Most nagy erőkkel keresik, és nem fogják abbahagyni a vadászatot, mert azt hiszik, elárulta őket!
– Őket? Nem titeket? Te is Árny vagy, nem?
Jim némán, de dühösen meredt Billre. Teste megfeszült, keze az övén lógó pisztoly felé vándorolt, ám mielőtt bármi történhetett volna, Rose jelent meg a tálcával.
– A tea – felelte meglepő nyugodtsággal. – Igyátok meg, és utána próbáljátok meg nyugodtan megbeszélni a dolgot.
– Bill nem tud rendes választ adni a kérdéseimre – felelte borúsan Jim
– Jim figyelj rám – fordult a férfi felé Rose. – Emmáról nem hallottunk semmit sem most, sem egy éve. Visszavonultunk, nem ártjuk bele magunkat a Társaság dolgaiba. Tudod jól, hogy Bill még mindig haragszik Emma miatt, már csak azért is, mert megígérte a lány szüleinek is anno, hogy vigyázni fog rá.
– Nem arra kértem, hogy fogja el...
– Mit akarsz tenni?
– Megtalálni, aztán megvédeni.
– Felnőtt nő, ha eddig elrejtőzött, valószínűleg nincs szüksége a segítségedre.
– S. embereivel szemben védtelen.
– Hmm. Szóval a tieiddel szemben akarod megvédeni? Ez nem árulás? Tudják, hogy utána kutakodsz? – lépett Rose mellé Bill.
Jim néhány másodpercig nem szólt semmit, csak hol Rose-ra, hol Billre nézett. Mikor megszólalt, mindig határozott hangja szomorúan csengett.
– Engem bíztak meg a felkutatásával. De S. nem bízik meg bennem teljesen, lehet, hogy követtek.
Bill dühös ordítással lendítette Jim felé hatalmas karját, de a férfi egy ügyes mozdulattal kitért előle, majd kirántotta a fegyverét az övéből.
– A haja szála sem fog görbülni! Az Árnyak pedig nem fognak zaklatni titeket, ha...
Ám ebben a pillanatban a vasparipa motorja felbőgött, a kerekek csikorogva indultak meg a por fedte úton. Jim az ajtóhoz rohant, feltépve, szinte kifordítva azt a sarokvasaiból, és pisztollyal a kezében a paripája után rohant.
A por a szemébe csapott, a szája megtelt a kipufogógáz bűzével, de még így is ki tudta venni a karcsú alakot, és a göndör, sötét hajat, melybe belekapott a reggeli szél.
A lovas magasabb sebességre kapcsolt, és maga mögött hagyta a férfit.
Jim zihálva állt meg a sivatag közepén, arcán kétségbeesés jelent meg, pisztolyt tartó keze megremegett, csakúgy, mint szíve, ahogy felidézte a lány arcát annyi évvel korábbról. És éppúgy, mint akkor, teljes tüdejéből elkiáltotta magát:
– Emma!