Vallomások

Meleg volt és olyan lélegzetelállítóan gyönyör, ahogy a hold fényében megcsillant a kezemen. Felálltam, letöröltem a kezemről a vért és néztem, ahogy a félholt teste az utolsó lélegzeteiért küszködött. Kinéztem az ablakon és arra gondoltam, hogy mennyire utálom a lovakat. Mihály szerette a lovakat. Furcsa módon megkönnyebbülést és boldogságot éreztem, ez volt az első alkalom, hogy életet ontottam ki. Kegyetlen volt és brutális, ahogy a kés pengéjét lassan belemélyesztettem a testébe. Láttam a nagy, szikrázóan zöld szemében a fájdalmat, és ettől csak nagyobb kedvet kaptam ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neki, nagy fájdalmat. Éreztem, hogy a kés eléri a bordáját, egy erősebb mozdulattal áthasítottam, így szabadon hagyva az utat a szívéhez. Visszanéztem a testére, láttam, ahogy a vér előtört a szájából, nem hagyva, hogy levegőt vegyen, így a saját vérébe fulladva bele halt meg. Láttam még utoljára a gyűlöletet és a megaláztatottságot a szemében, amit rám pillantott, ez felettébb szórakoztató volt. Ránéztem az órára, tudtam hogy már mindjárt vége. Féltizenegy múlt öt perccel, most már mindjárt itt van. Hallottam, ahogy nyílt az ajtó, láttam ahogy a fények felvillannak, éreztem ahogy a bilincsel hátraszorítják a kezem, és egész végig csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire utálom a lovakat, és hogy Mihály szerette a lovakat, mennyire szerette a lovakat.