Váll, sírás, szerelem

Láttam rajta, hogy sírni fog. A helyzet is követelte. Elfogott az a furcsa érzés, megint. Tetszett a női gyengeség, hogy tudnak sírni. Szemhéjai kipirultak, pillantásai lelassultak, orra megtelt könnyel. Szipogni kezdett. Az első könnycsepp megjelent szemhéja peremén. Elfolyott jobbra-balra, de még nem gördült le. Közben folyamatosan a szemeibe néztem, illetve szemébe. Ugyanis nem régiben vettem észre, hogy egyszerre csak egy szembe lehet nézni. Szerettem volna kettőbe. Mindegy.
Az első leszaladó könnycsepp az arcán. Csak figyeltem. Furcsa volt. Nem reagáltam semmit. Sírva nevetős, illetve nevetve sírós kedvem kis híján átcsapott nevetésbe, persze csak magamban. Elszégyeltem magam. Én majdnem nevetek, ő meg sír mellettem. A második könnycseppnél észbe kaptam és eltöröltem kipirult orcáján. Nem hitte el, hogy szeretem. Pedig, ha tudta volna, érezte volna azt amit akkor én ott! Mikor sír talán még jobban szeretem. Most már patakokban folyt a könnye. Egy pillanatig csak néztem és gyönyörködtem benne, majd egy célzó mozdulatot tettem arra, hogy boruljon vállamra. Nem kérette magát. Rámborult, sírt, a polóm kissé átázott. Nem beszéltünk egy darabig, de aztán éppen csak hangosabban a szipogásánál, a fülébe súgtam: Szeretlek! Nem tudom, hogy elhitte-e. Nem tudom.
Még öt percig sírt, majd pityergésbe aztán akadozó levegő kapkodásba áttérve elakadtak könnyei. Csend volt, s ismét én törtem meg: Tudod miért sírtál? - kérdeztem. Nem válaszolt csak újra elsírta magát. Fájt. Gonosznak éreztem magam. Miért kellett ezt kérdeznem? Én hülye!
Sírt, ismét a vállamon. Én szerettem, talán most már el is hitte. Miért ne hitte volna.
F. Ramónának