Utolsó jótett

Egyedül sétáltam a néptelennek tűnő utcán.
A máskor zsúfolásig megtelt járdán most csak én lépkedtem magányosan. Igaz, a hétfő hajnali három órás időponthoz képest ez nem is olyan természetellenes.
Ahogy haladtam előre, a villanyoszlopokhoz közeledve egyre világosabbá, elhagyva őket pedig egyre sötétebbé vált az éjszaka. De a leghátborzongatóbb, még is a csend volt. A nagyvárosi hangzavarhoz szokott fülemnek idegen volt ez az érzés. Hallani a saját lépteimet, hallani a saját lélegzetem. Mintha egy horror filmben lettem volna.

Az úti célom a két háztömbnyire lévő lakásom volt. Egy moziban voltam a barátnőmmel, az éjféli vetítésre ültünk be.
Valami romantikus vígjátékot néztünk meg, ami egy tini párról szólt, akik sorozatban szétmennek, majd összejönnek. Szóval: a szokásos. Az igazság az, hogy nem is nagyon a film érdekelt, csak hogy egy hátsó sorban, a sötétben kettesben tudjak lenni a szerelmemmel.
Már lassan két éve vagyunk együtt, és a legnagyobb örömmel mondhatom, hogy a mai napig tart az a szenvedélyes tűz, ami összehozott minket.
És a legszebb az egészben, hogy tudom, hogy ő az igazi!
Épp ezért, már a zsebemben van a jövőnk záloga, a jövőnk jelképe. Egy pár jegygyűrű.
Holnapra tervezem. Egy gyönyörű gyertyafényes vacsora keretében.
Kapcsolatunk kezdete óta már annyiszor álmodoztam a holnapi napról. Annyiszor elgondoltam, hogy mit fog mondani, hogy miként fog reagálni. Töprengtem a helyszínről, vívódtam magamban a legmegfelelőbb, a leg kifejezőbb szavakról, amit mondhatok neki.
Mert azt szeretném, azt akarom, hogy tökéletes legyen, legalább annyira, mint ő maga.

Hirtelen megdermedtem.
A síri, éjszakai csendet egy hang törte meg. Egy sikoly. Egy női sikoly. Egy olyan női sikoly, amilyet még soha sem hallottam.
Ez a sikoly nem az öröm, a meglepetés, vagy a szenvedély sikolya volt. Hanem a félelem, a fájdalom hirtelen jövő, s a semmibe vesző sikolya.
Körülnéztem. Épp két villanypózna közt, a lehető legnagyobb sötétségben álltam. Mellettem jobbra, két épület közt, egy keskeny sikátor nyílt.
A hangokat onnan hallottam kiszűrődni.
Egy percig sem tétováztam. Tudtam, mi a helyes, tudtam, mit kell tennem.
A sikátor bejáratához siettem. A hangokat egyre hangosabban, tisztábban hallottam. De látni nem láttam semmit. A két ház közti keskeny kisutcában a sötétség majdhogy nem teljesen eluralkodott.
– Kérem! Kérem, ne!
A kétségbeesett könyörgés egy konténer mögül hallatszódott.
Lassan, megfontoltan, a lehető legkisebb zajt csapva közeledtem a kuka felé.
Egy olyan látvány tárult a szemem elé, melyet soha sem fogok elfelejteni.
Ott hevert a lány, koszosan, véresen.
A támadója, egy csavargónak tűnő csont sovány férfi a térdén ült, és folyamatosan ütlegelte.

A szemem elé táruló képhatására, egy darabig csak álltam meredten.
Mikor a férfi a ruhák szaggatásával egyértelműsítette szándékát, valami elpattant bennem, s nekirontottam.
A meglepetés ereje az én oldalamon állt. Sikerült úgy egy pontos ütést mérnem a halántékára, hogy mit sem sejtve, egyáltalán nem védekezett. És az első ütésemet követte a második, harmadik, negyedik. Teljesen elvesztettem a fejem.
Egy erősebb ütésemet követő hátborzongató reccsenés térített észre. Leálltam, és egy ideig csak néztem a művemet. Mit mondjak, nem úgy nézett ki, mint aki mostanában lábra fog állni.
Gyorsan odasiettem a lányhoz. Nem tudtam, hogy mit csinálok, csak a TV-ből látott technikát alkalmazva cselekedtem.
Megérintettem a nyakát, a pulzusát keresve. Mintha éreztem is volna valami lüktetésféleséget. Megnyugodtam. Ha pulzus van, akkor még él, gondoltam.
Hirtelen kinyitotta a szemét.
– Hogy érzi magát? Minden rendben? – hajoltam közelebb, és tettem fel az ilyenkor szokásos, mindazonáltal teljesen fölösleges kérdéseket. Hiszen csak rá kellett nézni, és rögtön látta az ember, hogy valami nagyon nincs rendben.

A szemei mintha rátaláltak volna a fókuszra, de nem rám nézett. Hanem a vállam fölött valamit, a hátam mögött.
Hirtelen megfordultam, de már késő volt. A már szinte holtából visszatérő férfi kezében egy késsel, hatalmas erővel csapott le.
A penge tövig hatolt, egyenesen a nyakamba. Megragadtam a kés markolatát, de már nem tudtam vele mit kezdeni. Elképesztő gyorsasággal jött rám a fáradtság, a kimerültség. Tudtam: vége van. Tudtam: nincs tovább. Tudtam, meghalok.
Eldőltem a sáros talajon, de már nem éreztem a föld hidegét, keménységét.
Vártam, hogy elkezdődjön a kisfilmem, az életem saját pár másodperces forgatókönyves verziója. De nem történt semmi. A szemem előtt, a fejemben, a gondolataimban csak egyetlen egy kép lebegett.
A SZERELMEM.
Gyönyörű, vörös haja, mely elképesztő kecsességgel hullik vállára. A szeme, az a zöld szempár, melybe ha belenéztem, úgy éreztem, megnyílik alattam a föld, és az övé vagyok testestől, lelkestől. A mosoly, mely ha rám villant, a szívem kihagyott egy ütemet. Az arc, mellyel fejemben már két éve keltem, s feküdtem.
És most halok is.
Fejemben arcával, ajkamon nevével mondtam búcsút az életnek.