Tündérek ébredése 2. fejezet

2.


Az ébrenléttel együtt járt a tudatot széttépő fájdalom, ami görcsbe rántotta az előbb még élettelennek tűnő, eszméletlen testét. Azt remélte pedig, hogy vége van, a roham végképp elszakítja lelkét meggyötört testétől, de a halál kegyetlenül elkerülte és most ismét felébredt. Gyötörte a csontjáig hatoló hideg és a bűz, ami bekúszott kusza tudatába. A saját nevét próbálta felidézni. Muszáj, hogy hívják valahogy, mindenkinek van neve! Képtelen volt koncentrálni, elméjét ellepték az emlékképek az erőszakról és a vérről, rengeteg vérről, ami patakokban folyt körülötte, spriccelve lőtt ki egy makulátlanul tiszta fehér ingre, aminek gazdája elégedetten felmordult erre, arca, maga volt a megtestesült gonoszság. Idegen kezek markolták testét, kéretlen ujjak és hímtagok feszítették szét és ő erőtlenül, tehetetlenül hagyta. Örökkévalóságnyi távolságban érezte magát az egésztől. Akkor még nem tudta, hogy van borzasztóbb kínzás is. Szaggatottan sóhajtott, meleg lélegzetének párája gomolygott szeme előtt. Csodálkozott, hogy egyáltalán látta ebben a sötét teremben. Mozdulni próbált, de úgy érezte, hogy a padlóhoz fagyott. Keserűségének könnye az arcára fagyott. Mégis mennyire lehet hideg idebent? Mégis miért nem fagyott még halálra, mint ez a többi szerencsétlen körülötte? 
A kék derengésben végtagok összevisszaságát látta, fedetlen formás női combokat, izmos férfikarokat. A dús hajkoronákat dér csípte, a hullák ajka lilult, egyikük sem fordította rá jeges, néma tekintetét. Valamennyien szinte meztelenek voltak, ahogy ő maga is, habár akadt néhány félretolt bugyi, melltartóból kibuggyanó mellek, széttépett ingek, pólók. Mindegy volt. Mind menthetetlenül halottak voltak, csak ő vacogott összegömbölyödve. Lábaira egy szőke lány ívbehajló tetemét hajították. Kezdetben undorodott a testek érintősétől, de mostanra már mindegy volt, ereje se volt, hogy arrébb lökje őket. 
Csak a saját nevét tudná, csak eszébe jutna, hogy ne érezze magát önmaga számára is elveszettnek! A válasz azonban elkerülte elméjét, semmi kellemeset nem engedett át a horror képein túl, mintha más nem is létezett volna az életében, pedig tudta, hogy igen! Létezett egy másik világ! Meleg és langyos, kellemesen simogató és ragyogó! Az emlékfoszlányok villózását léptelen volt megragadni, végül mindig kínzóinak groteszk arca merevedett meg élesen képzelete képernyőjén. Bosszúságában megfeszítette állkapcsát és döbbenten vette észre a vér fémes ízét szájában. Valami idegen, éles dolog megvágta a nyelvét. Uram atyám! Mi ez?
Ebben a pillanatban lépések lassítottak a fémajtó túloldalán és nagy kattanással kinyitották. Három egyenruhás férfi egymást ugratva tolták be a testekkel megpakolt hordágyat. Frissen kiontott vér szaga töltötte be a helységet. A gyomrába mérhetetlen fájdalom nyilallt. Nem mert moccanni, levegőt is csak óvatosan vett. Biztos volt benne, hogy ezektől segítséget nem várhat, ha felfedezik, hogy él, biztos halál vár rá. Talán nem is lenne annyira rossz. 
Figyelte a komoly fegyverekkel teleaggatott fickókat, ahogy a még ki sem hült testeket felnyalábolják és a többi tetejére vetik. Az egyikük egyszer csak megállt, vigyorogva a hordágyon átvetett hosszú hajú nő fölé hajolt. Ajkai közül éles szemfogak tülekedtek elő, tekintete megtelt vággyal és éhséggel. Belemarkolt a nő dús melleibe és elégedetten felnyögött a nő halk tiltakozását hallva.
– Hé! Ez itt még él! Istenem, milyen finom az illata! – morogta és magához húzta a vérrel borított lányt. 
Az őr zihálva szaglászta, mielőtt széttrancsírozott nyakára vetette volna magát. Társai sem maradhattak ki, a szerencsétlen karját kapták el, akinek csöpp ereje se maradt tiltakozni az újabb támadás ellen. Rángatózott kicsit, mielőtt a három fickó röhögve egyenesen rá hajította. Érezte meleg testét jeges mellkasához csapódni, a most már élettelen tekintet rámeredt. Édes vére állára és arcára csöpögött. Teste felpezsdült az illattól. A vágytól, hogy a vérző sebeket nyalogassa majdnem megőrült. 
Végre csapódott az ajtó a távozók mögött és ő mohón lenyalta a vért, bocsánatkérőn a szépséges nőre nézett és hálát rebegett neki, amiért rajta landolt. Mohón szívta belőle azt a kevés éltető erőt, ami még benne volt, egészen addig, míg alvadni nem kezdett a vér. Melegség járta át tagjait és már tudta, miért nem halott még, habár a saját nevére még mindig nem emlékezett.