TST 4. rész

Negyedik fejezet


- Központ hívja a Kapitányt! Kapitány jelentkezzen a központnak, vétel!
A városi Tűzoltóság hírközpont ügyeletese a körmét rágta, s afelett búsongott, miért van az, hogy amikor végre csend és nyugalom van, mindig beüt valami disznóság. Délelőtt fizikai felkészítés folyt, amit végig mozogtak, sőt a társulat egy része kivonult egy lakástűzhöz is ami szerencsére vaklármának bizonyult.

Amióta egy fiatal frissen végzett igazi trénert kapott a kapitány, mániája lett az alapos fizikai felkészítés. Nem számított, hogy ötvenéves a tűzoltó, végezték a gyakorlatokat, igaz némelyik nyögdécselve. Kiböjtölték azt is amíg a főnökség - tűzvizsgálók, tűzmegelőzési előadók - délután négykor hazaszállingózott. Ilyenkor, ha rendkívüli esemény nem adódott, lehetett pöffeszkedni, videót bámulni, lazítani az öltözéken. Erre, negyed ötkor megszólalt a telefon...
A hírközpont pultján egymás mellett sorakoztak a négy tűzjelző vonal, a két városi telefon, a belső hírhálózat, a CB rádió készülékei illetve kézbeszélői. Volt még ott szolgálati zárt láncú rádiótelefon, számítógép vezérelt helyzetmegjelenítő, soksávos magnetofon, meg még sok más szerkezet. Az ügyeletes végig pislantott a készülék soron és megnyugodva nyugtázta, hogy nem a tűzjelző, hanem az egyik ügyintézői városi vonal készüléke jelez. Unott képe amellyel felvette a kagylót egyszeriben feszült, tisztelettudó vonásokba ugrott amint hallgatott.

- Itt Mc Carthy ezredes beszél a minisztériumból.
Kérem adja a főnökét. Nincs már bent? Nos, akkor figyeljen! Félóra múlva megérkezik magukhoz két kamion amelyeknek vezetőinek pihenésre van szükségük, de a két kocsit a környezetvédők miatt, nem parkoltathatjuk a városban. Beállnak az udvarra, ott nem köt bele senki. Megértette? Holnap reggel, amikor a kocsik továbbindulnak, jelentsék nekem. - Se köpni, se nyelni nem tudott olyan hirtelen lecsapták a kagylót. Dohogva kiadta az utasításokat, hogy tárják ki mind a két kapuszárnyat és az udvaron hagyott eszközöket úgy tolják félre, hogy a két kamion elférjen.

Többször is próbálta elérni a kapitányát telefonon, de csak a feleségét találta otthon, aki közölte, a férje késő éjszakába nyúló összevont névnapi kanmurin vesz részt valamelyik barátja hétvégi házában, ahol nincs telefon. Még kísérletezett a rádiótelefonnal, hátha a Kap’ magával vitte a walkie-talkie-ját. Csak akkor hagyta abba a kisérletezgetést, amikor megérkezett a két kamion. A két sofőr lezárta a kocsikat és beszóltak a hírközpontba, hogy a néhány utcányira levő olcsó szállodába mennek és reggel hat óra körül szeretnének indulni. A mit visznek, és hova viszik kezdetű kérdések elöl udvariasan kitértek, majd elsétáltak. Az éjszaka csendben, békésen telt el. A szabályok szerint a hírközpont ügyeletesen, és a kapuson kívül - aki riasztás esetén a szertárajtókat kinyitogatta, hogy mire a többiek odaérnek, azonnal indulhassanak - mindenki lepihenhet, aludhat. A hírközpontos, régi szokása szerint egy egyszerű vekkert hordott magával, amely ha éjjel elnyomta a buzgóság, a főnökség érkezése előtt, háromnegyed-hatkor felébresztette. Álmosan dörzsölgette a szemeit, majd ki szólt az egyik tűzoltóautóban szunyókáló kapusnak, kapcsolgassa fel az épületben a világításokat és nyissa ki a kaput. Már megmosakodott amikor jó tíz perc múlva a kapus visszatért, és izgatottan érdeklődött, mikor mentek el a kamionok.
- Mikor mentek volna, hát te is itt voltál mellettem.
- Nem? - ránézett az ijedt ábrázatú kollégára, és valami nem stimmelt.
- Hol vannak a kocsik ?! - kérdezte. A pult felett átnézve feltűnt a két sofőr egy-egy hot-dogot majszolva.
- Azt nem tudom, de az udvaron nincsenek. -

Az ügyeletes gerincén jeges érzés kezdett felfelé kúszni...
Már totál pánikba esve intett a kapusnak, hogy figyelje a telefonokat és elrohant a hátsó ajtó felé amely az udvarra nyílt, s az utolsó pillanatig reménykedett, hogy ez az egész csak társa ostoba tréfája.
Döbbenten bámulta a teherautók hűlt helyét, majd félig magához térve visszasietett a hírközpontba és az ablakon át a közeledő gépkocsivezetőket figyelve tárcsázni kezdte a rendőrség ügyeletének számát. Már hallatszott a kicsengést jelző búgó hang, amikor a két férfi belépett.

Villámgyorsan vágott az agyuk, meg az egyikük keze a telefon üresen álló villájára, a két sápadt, riadt ember láttán.
- Mi történt? Kinek akart telefonálni? - Katonásan pattogó hangon kérdezte és a mozdulataik is katonásan szögletessé váltak. A frissen meszelt fal nem lehet fehérebb, mint a híradós volt.
- Eltűntek az autók! - Nyögte ki végül nagy nehezen.
Az egyik sofőr félelmetesen ismerős mozdulattal megtapogatta a bal hónalját és kivágtatott az udvari ajtón. A magasabbik észrevehetetlen mozdulattal elő teremtett egy olyan igazolványt amilyet a híradós még csak a Szabályzat fényképes mellékletében látott.
Az elképedt ember orra alá tolta, majd mintegy a mozdulat folytatásaként kipenderítette az ajtón. Tiltakozni próbált, hogy ez az ő munkahelye, de a "sofőr" olyan határozottan mozgott, s csapta be az orra előtt - magára csukva - a helyiség ajtaját, hogy bennszorult a tiltakozás.

Ámulva figyelte az üvegen keresztül a másikat, amint az, látható gyakorlottsággal szédítő tempóban nyomkodta a gombokat. Szinte azonnal megszólalt a riasztó csengő, de nem a megszokott rövid-hosszú jelkombinációkat zengte, hanem egy ismeretlen jelsorozatot. Az üveg mögött a férfi a mikrofonhoz hajolt, s a maximumra állított térhangosító rendszer engedelmesen bömbölte:
- Azonnal mindenkinek sorakozó, a hírközpont előtt. -
A híradós, még mindig tátott szájjal bámulta az idegent, aki látható rutinnal bánt a hírközlési eszközökkel. A pihenőtermekből, mellékhelyiségekből elősiető emberek értetlenül ácsorogtak hevenyészett sorban az előtérben és csak pillantásaikkal kérdezgették társukat, akit kicsuktak a munkahelyéről. Szólni nem mertek mert a fel-alá sétáló marcona "sofőr" csendre intette őket és gondoskodott róla, hogy lássák a hóna alatt a fegyvert. Még nem volt idejük megunni az álldogálást, amikor megjelent három fel irt nélküli furgon amelyekből kettő, mint a tégla bezuhant az udvarra, a harmadik pedig erőteljes fékezéssel, a bejárat előtt állt meg. Kommandós ruhás alakok ugráltak ki az autókból és elözönlötték a tűzoltóságot

Steve, idáig jutva az olvasásban, megpihent, majd folytatta a kihallgatások jegyzőkönyveinek tanulmányozásával, amelyekből az derült ki, hogy senki nem látott-hallott semmit. A rendőrség meglepő gyorsan lezárta az ügyet, így a biztosítónak fizetnie kellett. Steve, akkor még mint új seprű, aki jól seper, buzgón belevetette magát az általa furcsának vélt részletek tisztázásába (egy kamion hangos szerkezet, miért nem hallotta senki. Ha, valóban gépalkatrészek voltak a raktérben, hogy kerültek szóba a környezetvédők). A főnöke azonban leállította beosztottja aktivitását, majd szép csendben ad acta tette az ügyet...
A hajnali fény már az ablakon derengett. Egyre álmosabban lapozgatott és eldöntötte, ez az az ügy amellyel kipróbálja Peter barátja képességeit. Az archívum ügyeletes nagyot horkantva riadt fel szendergéséből, amint Steve zsibbadt tagjait rázogatva előjött az irattárból.
- Sikerült Uram ? - igyekezett udvariasan motyogni, fejét felemelve a pultról.
- Az majd csak később derül ki - válaszolt, míg a kiléptető kártyáját átvette.

- Eva nem bírta türtőztetni magát. - Az ördögbe is, mindennek oka van! Nehezen bár, de tudomásul veszem, hogy te tudsz olyat amit én, illetve egy átlag ember nem tud. Azt is értem, hogy még hasonló élményed nem volt. De akkor most miért, hogyan, mitől? Érted te ezt? -
Peter a fejét ingatta, minthogy csak utolsó kérdés jutott el a tudatáig. A lány háttal állt az ablaknak, és az apró fehérneműn kívül csak barátja egyik ingje volt rajta, ami hiába ért combközépig. A reggeli nap sugarai dicsfény vontak teste köré, átvilágítva a ruhán. Ahogy tett-vett reggeli készítés közben, a legapróbb részleteket is mohón itta a fiú szeme. A lány, nem igazán elégedetten a válasszal, ránézett és persze, hogy értett mindent.
- Leeresszem a redőnyt, felvegyem a télikabátomat, vagy hajlandó vagy tárgyalni velem? - emelte fel a hangját.
- Hogyne, hogyne - eszmélt elpirulva, majd arra gondolt, hogy egymás előtt nincs is mit szégyellniük.

Ennek okán ismét elpirult. - Teljesen igazad van - dadogta
- Nem is mondtam semmit! Kérdeztem! - nézett ingerülten a teljesen zavarba jött fiúra, ám látva lángoló füleit megenyhült, s a tálcával az asztal mellé ülepedett. A csoda elmúlt, Steve magához tért.
- Mit kérdeztél? - érdeklődött, miközben tömte magába az élelmet, olyan sebességgel, mint ahogy, egy gyakorlott bányász rak meg egy csillét szívlapáttal.
- Már lapoztam - morogta barátságosan lány - Hanem tudod mit? Reggeli után írunk egy naplót emlékezetből, a betegséged előtti napokról, hátha találunk magyarázatot.
Egész délelőtt írtak és civódtak napló írás közben.

Peter elmesélte a kórházba kerülését, az előtte volt napokat, és belekezdett a reaktor meghibásodás napjának eseményeibe. Eva szeme felcsillant, feszült lett.
Mint az ellenséggel szembeszálló macska, görbe háttal, izgatottan hallgatta a fiút, akinek egy idő után feltűnt, hogy nem vitatkozik vele senki. - Felnézett
- Valami rosszat mondtam? Egyébként is már unom. Mi van veled? Mi bajod? Miért bámulsz így rám?
- Mond el légyszives újra ezt a napot - szólalt meg végre az izgalomtól rekedten a lány.
Átragadt rá Eva izgatottsága és kissé zavartan kezdte újra. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy a reaktor folyosón rosszul lett, barátnője megállította.
- Tudsz valamit az üzemzavar alatti sugárzásokról? -
- Csak ami az újságokban is megjelent, hogy semmi nem történt. De, talán a számítóközpontban a kezelőket rá tudom venni, hogy a pontos adatokat kinyomtassák nekem. -

- Nos, kedves Peterem, kezdhetjük? - Steve fáradtan vigyorgott - Ha elolvastad az aktát, próbálj meg "visszaemlékezni", bár nem tudom ez a kifejezés kellően takarja-e azt amit művelsz. A lényeg, szeretném tudni kik, hogyan, és miért csinálták? Na, persze egy füst alatt ellenőrzöm, ha úgy tetszik tesztelem a tudományodat. A késő délutáni nap bearanyozta Peter arcát, amint szemeit lehunyva koncentrálni próbált. Erőnek erejével igyekezett a való világot kizárni. Meglepve tapasztalta, hogy nem megy a dolog. Ha, sikerült teljesen kikapcsolódni, akkor is csak elmosódva, életlenül, foszlányokban vélt látni bizonyos dolgokat. Lemondóan legyintett. Steve türelmesen magyarázott:
- Lehet, hogy ezt is, mint mindent, tanulni kell -
Próbáld csak újra!
- Valami lehet benne - Gondolta Peter, majd ismét nekikezdett. Sokadszorra, kezdett valamelyest tisztulni a kép, de így is csak részleteket tudott felidézni. Steve csendben szuszogva elaludt, Eva pedig" én ezt látni sem bírom" című kiselőadása után elindult egy medika barátnőjét meglátogatni. Így magára maradva, csapzottan, kimerülve "még egyszer utoljára" újrakezdte...

Ritkaságszámba ment, amilyen szép csendben elmúlt a délután, majd az este is. A hírközpont ügyeletese, az évek alatt megszokott módon, este tíz körül beállította a kis vekkert, előhalászta a tűzvédelmi könyvek mögül a párnáját, ami ugyan székrevaló párna volt, de jó szolgálatot tett az asztalra borulva alvásnál, és már csak kicsit dohogva gondolt arra, délután milyen magas lóról, parancsolgatva beszélt az a minisztériumi pojáca.
- Biztos nem dolgozott életében tíz percet beosztottként. Apuci-anyuci pénzén tanult évekig, azután belecsöppent egy vezetői székbe. Ah, kár is mérgelődni rajta, ez van. Egyébként is reggel hazamegyek, már nem is érdekel. - Kihallgatózott a garázsba, ahonnan behallatszott a kolléga egyenletes "fűrészelése" valamelyik autóból. Elsimogatta a párnát és a pultra borulva szunyókálni kezdett.
A szemközti utcában álló sötét színű furgonban elégedetten tette le a távcsövét a sofőr. Indított, majd halkan duruzsoló motorral lassan elindult.

Folyt. köv.