Történet rólam…

Abbahagytam az írást… de ez a történet nem erről szól, sőt semmi köze ezen történetnek ehhez, csak maximum a végkifejlettnek. De az még azért messze van.
Ez a „történet”, melyet leírok egy fiúról, szól. Egy fiúról, aki él, aki valós lény, aki még van. És ez a fiú én vagyok…

Születtem valamikor a nem is távoli múltban. Halálom időpontja a jövő titka, annak homálya. És életem? Azt a jelen ködje fedi, az-az, mely egyelőre ülepszik rajta.
Születtem Magyarországon, ezen a tájon, ezen a vidéken, itt, ebben a hazában… Budapesten. Nőttem, nőttem. Nem voltam rossz gyerek, mindig megúsztam minden bajt. Életem első intőjét is csak 13 évnyi iskola után 18 és fél évesen kaptam, pedig jóval korábban megérdemeltem volna. Persze… azért a csúcson kezdtem, és ott is hagytam abba. Igazgatói intőben részesültem, mert önbíráskodást követtem el. Ez magyarul annyit tesz, hogy egy nálam 4 évvel, és 20 kilóval könnyebb srácot enyhén megdorgáltam Csak a szerencsén, meg az ő lelkén száradó bűnöknek köszönhető, hogy nem lett belőle rendőrségi ügy, mert 8 napon (3 hét) túl gyógyuló sérüléseket gyűjtött be tőlem… hát, azt hiszem, megesik az ilyesmi másokkal is, ezért az egyért még önmagában nem kerülnék a pokolba (ha van olyan).
Na mindegy, nem ez a lényeg. Szóval: nem voltam annyira vészesen rossz kölök. Azért biztos, ami sicher alapon 4 suliba jártam, és több mint 200 volt osztálytársat gyűjtöttem magam mellé az évek, azaz 13 év során.

A suliban elvoltam. Voltak álmaim ott is. Suli újság, különböző versenyek, mint amilyen foci, falmászás, sakk, kémia, töri… és még jó pár, hasonló. Azt hiszem ilyenek, ha csak különböző mértékben is, de mindenkinek voltak. Volt pár jobb eredményem is. Fociból 3. sakkból magántanár foglalkozott velem, vívásból megvertem az edzőmet (pedig egy igen „profi” ember volt, aki Európa, világ, országos helyezéseket tudhatott maga mögött) és még van pár. De mindent abbahagytam. Nem volt kitartásom a többséghez, sőt valamiből nagyon leromlottam. Egy kivételével mindet azért hagytam abba, mert feladtam. Hiába voltam sikeres benne (esetleg), akkor is többre vágytam, arra, hogy felnézzenek rám, hogy még rövidebb idő alatt (pedig a vívás csak negyed évig ment) érjek el még kézzelfoghatóbb, még nagyobb, még fényesebb sikereket. Azt hiszem, ezért hagytam abba. Életemben mindig is maximalista voltam, de a rosszabbik fajtából. Akkor is, ha a csúcsra értem (az akkori helynek, körülményeknek megfelelően, de a csúcsra, az akkori toppra), akkor se volt elég. És azt hiszem, ebbe buktam el, ebbe tört bele a fogam.

De növekedtem. A második iskolámban megleltem egy helyet, ahová ma is vágyódok. Ami nekem a legjobb, és nem tudom valaha is át tudom-e lépni az általa rajzolt határvonalat. Talán soha… ők azért jelentik nekem a legjobbat, és azért akarok 13 éves lenni újra, mert olyan közösség jött létre, melyet mindenkinek meg kell ismernie. Huszonegynéhányan voltunk az osztályba, és mindenki mindenkinek a barátja. Mindenki mindenkit szeretett. Bementem, és bármi bajom volt, mindenki azon volt, hogy segítsen. Volt, hogy egyszer oltást kaptunk. Én nem ettem akkor vagy két napja, ezért rosszul lettem. A Doktornő megkérdezte kinek van egy kis kajája, esetleg pénze. Pár perc alatt több mint 1000ft gyűlt össze (5 és fél éve!!!), ami az akkori árak mellett (cigi 230, szendvics 50-100ft, üdítő 30/dl) nagyon nagy pénznek számított. És összedobták. Az utolsó osztálykiránduláson elfogyott a pénzem. Egymással versengtek az utolsó napon, hogy ki hívjon meg engem egy pizzára és egy korsó sörre…

Szóval… az-az élet volt a mindent elsöprő, a felemelő, a hihetetlen. Az osztály legnagyobb része rock beállítottságú volt. Nirvana, Tankcsapda, Guns, Metallica, LGT… és hasonló zene harsogott mindig a fülembe, ezek lengték be mindennapjaimat. És éltem. Osztály bulikon táncoltunk, ittunk, buliztunk, játszottunk, és jó volt. És éltem. És nem azért éltem, mert muszáj… ez távol állt tőlem… hanem mert akartam. Vártam a következő napot, mert tudtam: újra bemegyek a suliba, suli után meg valahová baromkodni a barátokkal. Falat mászni, basbolozni, focizni, krosszozni, vagy péntekekét 2-3 haverommal venni egy fél tucat pizzát, chipszet, popkornt, és a videotékából 2 filmet min. És az a délután a mienk volt. Nem volt mobil, így nem zaklattak. Ha akartam hazatelefonáltam, ha meg nem volt kedvem… szegény szüleim aggódtak, hogy hol, mi, mikor. Persze mindig megkaptam a szidást, de következő héten, nap, újra elmentem. És csatangoltam. Volt, hogy cél nélkül, volt, hogy kitalált céllal, volt, hogy olyan céllal, ami nekem akkor fontos volt.

A legemlékezetesebb eset, 1999-ben esett meg velem. Tüntettem. Akkor is tüntettem, azóta is tüntetek, csak a cél változott meg. Ami akkor nekem ténylegesen az életet jelentette, a hétköznapjaim, gondolkodásom egy része volt, mára kitűnt, kihalt belőlem.
A Dragonball Z nevű, akkor igen közkedvelt, és népszerű sorozat beszüntetése ellen volt minden. Kártyáim, pólóim, párnám volt, van abból, és akkor, valamiért szerettem… talán azért mert. Mert nem volt földhözragadt… szó szerinti, és átvitt értelemben sem. Mert volt egy főhős, aki mindenre képes volt, amit akart, mindent meg tudott tenni, és volt elég akaratereje felépülni, harcolni, megvédeni barátait, a világot, és nem utolsósorban önmaga, és saját becsületét. Talán azért szerettem akkor, és azért szeretem ma is, mert ilyen akarok lenni ő is. Ő volt a példaképem, ha csak részben is. Abban volt ő, hogy megtette amit akart, volt bátorsága szembenézni mindenkivel, mindennel… de legfőképpen magával… és ezért nézek fel rá ma is, és néztem fel rá 5-6 éve is. Pedig az óta sok minden megváltozott, talán felnőttem, de mindenesetre sok mindent, nagyon sok mindent megéltem…

Tüntettem, lázadtam… és tüntetek, lázadok. És holnap is, ha egyetértek valamivel, fel fogok vonulni, és mikor nem értek egyet valamivel, akkor tiltakozni fogok. Szolidan, csendesen, de ott leszek, és bár tudom, hogy csak egy csepp vagyok a tengerbe, és nem érek sokat, azért elmegyek. Hátha mégis az a plusz egy, amit személyem jelent az, ami kell.
Ma is sokszor sétálgatok az utcákon, de ez már mégis egészen más. Most gyakran éjjel, akkor amikor kihalt minden, akkor amikor az emberek alszanak, álmodnak… és én csak sétálok, és élek, és gondolkodok, és szeretném ha jobb lenne, de nem vagyok képes megtenni semmit se. Csak gondolkodom, elképzelem magamban tízszer, százszor
a helyzetet, hogy akkor mit tennék… és felébredek. Illetve elalszok, de már nem én irányítom az álmaimat.

Aztán szakközepes lettem. És… nem éltem. Bár részben igen, de mégse volt ugyanaz. A napjaim nagy része a cigi beszerzése körüli dolgokkal telt el. A másik része meg számítógépes játékokról szólt. Nem voltam, és talán az óta se vagyok, de ami biztos, akkor ténylegesen csak egy test mozgott lélek nélkül.
És eljött 2001 nyara, pontosabban annak is a legvége. Amikor… amikor itt hagytam az országot, és 2001. szeptember 1.-én kiköltöztem. Akkor, abban az egy évben többet változtam mint azóta, mint addig, mint amennyit valaha is fogok még. Ebben azért lehet csak olyan biztos, mert… mert én tudom mit éltem meg, és mindenkinek kívánom, hogy abból a 10 hónapból 15 napot átéljen. A maradék egy részét viszont még ellenségeimnek sem kívánom. A fennálló rész az jó, hasznos. Sokat gondolkodtam, sokat álmodoztam, sokat… aludtam, voltam komában. Nem tudom mi rá a megfelelő szó…

Lehet, hogy nincs is rá. Szóval… vegetáltam, éltem, bár testem fogoly volt, lelkem szabad. Otthon volt a családommal, a barátokkal, az ismerősökkel, a várossal, az országgal.
Ebben az évben történt meg velem pár eset, melyek befolyásolták gondolkodásmódomat, életemet, lelkemet, és testemet is.
Ott tanultam meg mások szemével nézni a világot, és ott haltak ki belőlem az előítéletek másik emberekkel szemben. Láttam. Láttam milyen a nemzeteken átnyúló barátság, milyen az amikor egy Lengyel egy Svéd, és egy Magyar egyre gondol. Milyen, amikor a múlt a jelen fölé tornyosul, és várjuk azt újra. Milyen várni azt, hogy újra egy országba, egy kultúrában élni, mint amikor mindkét országban (különböző mértékben), de aranykornak hívtak. Ekkor kezdtem pozitívan nézni az Unióra, és ekkor értettem meg az eszmét: egyesíteni minden országot, hogy létrejöhessen a nagy, és egységes Európa, melyet nem szabdalják határok, s melyben a nyelvek, a kultúrák sokszínűen keverednek, elegyednek, és megélnek egymás mellett. Nekem onnantól kezdve ez a szervezet az, mely megvalósíthatja (az az óta már beteljesült) álmomat: egy országban élni barátaimmal. Lengyelekkel, Osztrákokkal, Franciákkal, Svédekkel, Németekkel, Norvégokkal, Szlovákokkal… és az, hogyha kimegyek hozzájuk, csak suhanjak át a határokon, és ott ne úgy nézzenek rám, mint egy idegenre, hanem mint egy Európaira, aki ha nem is egyazon nemzet része, de ugyanaz az érdeké, közösségé, életé.

Sok csalódásom, kellemetlen, sőt fájó emlékem van, de ezek a múltba vesznek, és az idő homálya fedi be őket. Az a pár öröm, kellemes élmény, melyet megéltem mind föléjük kerekedik, és sokkal fényesebben ragyognak, így, most már ennyi idő múlva csak rájuk emlékezek, csak ők éltetnek, hisz ők adják a reményt, hogy van még szépség az életben. Most már csak azt tudom milyen volt újra Magyarország, Budapest, a Lakásom, Otthonom levegőjét szívni, és érezni a szeretet, mely akkor árad felém, amikor hazajöttem. A fogadtatásom az iskolában, a családi, a baráti körömben. Arra emlékezek milyen zöld volt a fő, milyen csodálatosan kék az ég, milyen szépen ragyogott a nap, és milyen volt újra az első itthoni napfelkeltém. Immáron arról mesélek, milyen egy barátság, melyben a két fél nem beszél azonos nyelvet, és mégis teljes az összhang, az egyetértés. Emlékezem arra, milyen búcsút venni egy embertől, egy baráttól, akit szeretek, és akit lehet, már nem látok soha. És állt a vonaton, én a peronon. Kölcsönösen cigit nyújtottunk egymásnak. Ő egy lengyelt, én egy magyart. Egy utolsó kézfogás, egy utolsó ölelés, pár baráti szó németül, majd mindketten a saját anyanyelvünkön mondjuk el ugyanazt. Mint egy szertartás, minden úgy zajlik. Nincsenek fölösleges szavak, és nem is kellenek.

Nem lehet mit mondani, amit akartunk, már elmondunk, amit szeretnénk, csak akarjuk. Úgyis tudja a másik. És csak nézzük egymást, miközben gépiesen rágyújtunk a másiktól kapott cigire. A szemem nedves, és szomorú… az övé is. Indul a vonat. Lassan gördül kifelé a pályaudvarról. Nézek utána. Ő csak áll, és nézz. Becsukódik az ajtó. Visszamegyek a többiekhez. Jól lehordanak, hogy rám kellet várni 10 percet, és hogy ilyet nem lehet tenni. Csak a lengyel lány néz rám szótlanul. Csak annyit kérdez: „elment”? Nem válaszolok. Szemem megadta a választ. Csendben megyünk egymás mellett, szívjuk a cigiket. Átkarolom a vállát, ő a derekamnál öleli át.

Az idő megváltoztat mindent. Ő a legnagyobb úr. Mi egykor szomorú volt, vidám lesz, mi egykor felejthetetlennek tűnt, a homályba vész, mi egykor napoknak tűnt, mára csak egy másodperc töredéke a gondolatok szürke síkján. Az idő az igaz úr, ő a legnagyobb tisztogató, ő az, aki eldönti: mi volt igazán fontos, mi az, mi a legnagyobb szerepet játszotta, mi az, amiből a jövőnket kell építenünk.

És hazajöttem. 2002. június 16.-án. Ez a nap éppúgy belevésődött a tudatomba, mint a születésem napja, mint a csernobili katasztrófa, mint a második világháború kitörése, mint elutazásom napja… és mint annyi minden.
Ezen a napon ünneplem a másik születésnapomat. Akkor születtem meg újra, vagy talán először. Amikor átléptem a harát, a határőrre mosolyogtam, de ő persze nem értette. Hogyan is érthette volna azt, mit jelent számomra látni fejét, lényét, és mellén azt a csillogó kis igazolványt. És a tábla: „Üdvözöljük Magyarországon”, mely számomra egy egész regényt jelentett akkor. Nekem az volt odaírva: ”üdvözlünk újra itthon, és kezd el új életedet, új lényeddel”. Az égen néhány bárányfelhő úszott, amúgy nyári valójában, és kékségében ragyogott. A sötétzöld fű, az érő búzakalászok lengedeztek a meleg nyári szélben, a nap korongja teljes erejével sütött. Madarak mindenhol, és csiripelték isteni eredetű dalukat, mely akkor ott nekem az otthon a haza dala volt, és melyet halva mindig eszembe jut az a pillanat, amikor lábammal ismét ennek az országnak a földjét tapostam. És néztem, és láttam.

Az első Trabant, mely elsuhant mellettem. Igen… akkor éreztem újra, hogy itthon vagyok. Éreztem a levegő friss, mámorító illatát, és halottam a föld szívverését. Sok kedves táj mellett haladtam el, és szívtam, ittam szememmel, mintha sose láttam volna még. És nem is láttam. Bár annyiszor jártam azokon a tájakon, de most mégis más volt. Egészen más, új világ tárult fel előttem, melyet eddig nem láttam, pedig… minden ugyanolyan volt, és mégis teljesen más. Nem tudom leírni azt, amit éreztem, de a nagy felfedezők érezhettek ilyet akkor, mikor megpillantottak egy addig emberek számára ismeretlen tájat. Hazaértem. Szívem nagyot dobbant, mikor megláttam az M7-es autópályáról a várost, mely számomra a legszebb, és amikor a hegyek körvonala kibontakozott a ragyogó napból, el se hittem. Annyiszor álmodtam erről, és olyan valósághűen, hogy újra… de most amikor tény, amikor a valóság volt, mégis olyan álomszerűnek tűnt… és nem hittem el, hogy tényleg. De a valóság volt.

És nekem onnantól nyáron, egész nyáron kék volt az ég, zöld a fű. Élveztem magabiztosságomat, azt, hogy a többiek felnéznek rám. Azt, hogy körüllengedez az ismeretlenség homályos lénye, és mindenki amikor néz, úgy néz rám, mint akit ismer, de aki mégis ismeretlen. Külsőleg, belsőleg egyaránt más lettem. Megizmosodtam, nagyobb lettem, és a belső… máshogy láttam a világot. Rengetek új tulajdonságom volt, és meg akartam ismerni magamat, hisz tulajdonképpen saját magam számára is ismeretlen voltam. És próbára tettem mit tudok. Két kézzel, teli szájjal faltam az életet, a kilométereket, a sört, az ételeket, és a nőket. És új énem aratott. Akit akartam, megszereztem, de mivel mohó voltam, el is dobtam. Akkor csak arra ment ki a játék, hogy bizonyítsak magamnak, hogy tudok, hogy képes vagyok mindent megszerezni, amit akartam. És nagyon kevés kivételével így is volt…
És eljött a szeptember, új suli, és régi. Mit sem változott, és más lett. Látni régi osztálytársaimat, amint egy másik osztályterembe mennek… fájt. A tanárok hozzámállása teljesen más lett. Felnőttként kezeltek, hisz a többségük tudta, ki voltam, mi voltam, és mivé lettem.

És éltem. Más életem lett. Írtam. Alkottam. Éreztem. Új életet kezdtem. Nem tudom jobb-e, mint a korábbi, de hogy egészen más az biztos. Értékeltem minden gramm szeretetet, melyet kaptam, és minden barátnak örültem. Megtanultam mit jelent a Barátság, és átéltem minden porcikámmal. Mai napig hálás vagyok minden embernek, aki azt mondja rám: Barát. Egy mondás lebeg mindig szemem előtt: „ha több mint egy kezeden tudod megszámolni barátaidat, már szerencsés vagy”.
És én az vagyok. Nagyon…

És élek ma is. Sok mindent történt azóta velem. Írok, és írásaimat szeretik páran, sokan tanultak belőle (ha mást nem, azt amit én érzek, gondolok), és nagyjából elértem mindent, amit lehet. Mármint az írás terén. Fotózgatok ha olyanom van, és nekem élvezet nyújt. Barátaimmal vagyok, dolgozok… főiskolát abbahagytam. Sokszor másztam ki gödörből, legutoljára most. Voltam szerelmes, csalódtam, éltem, haltam, élek, halok.
És mosolygok… bár fáj néha, de szomorú vagyok. Lelkem kacag, de félek, szemem szomorú, pedig néha boldog vagyok
Boldog… persze ez is csak relatív. Szerintem teljesen az sose leszek. Talán, nem tudom. Mint annyi mindent, ezt se, és egyre jobban úgy érzem, hogy semmit se tudok. Furcsa. Egyre többet látok, és tudok, és mégis tágul az űr az életemben…

És élek, és fogok, és talán újra van remény. Éled a tavasz, és tudom: megélem a holnapot… a szebb napot… tudom, holnap is süt rám a nap, csak nem tudom melyik tornyot világítja meg. London? Frankfrurt? Budapest? Esetleg valami más? Nem tudom…
De köszönöm az életet, és hálás vagyok… mindennek, mindenkinek. ÉLEK.