Tolvajmese: 2. fejezet - A Karcsú Narf

Belss a kihalt kikötő nedves macskakövein lépkedett a sötét nyelvként a tengerbe nyúló moló felé, mely mellett egy átlagos méretű áruszállító-hajó horgonyzott. Vitorlái egyenlőre le voltak eresztve, de a hajnal első leheletével felduzzadva messzire repítik majd a lányt. Addig is feje felett őrzői, a Hold és a csillagok ragyogtak, megcsillanva a víz lágyan ringó fekete habjain.

- A Ther’gare - szakadt fel belőle a szó vágyakozó pillantással és egy mélyről jövő sóhajjal, majd hátizsákját lába mellé helyezte, és maga is leült a vízpárával borított deszkákra, szemben a végtelennel, mely néhány hétig biztosan otthona lesz. Már előre megbizsergett teste, lábujjától a feje búbjáig, amint arra gondolt, miféle kalandok várják a tengeren és aztán a túlparton; még elképzelni is nehezére esett. Úgy hallotta, még kislány korában, hogy messze fenn északon, az Ackrak-hegyeiben még élnek sárkányok - pikkelyeik vörösek, zsengekorukban aranyszínűek -, bár ritkán hagyják el barlangjaikat, hogy pusztító lángcsóváikkal rettegést szórjanak a környező falvak főképp állattenyésztésből és földművelésből élő lakosságára. Ezek a rettentő intelligens lények inkább alszanak kincseik halmán, odúik mélyén. Nem úgy, mint a hajdan volt időkben. Akkor egy Ackenuth nevű sárkány uralta az északi földeket, egyesek szerint az egész kontinenst. Tőle eredeztetik a hegység nevét is. Ez a sárkány a gonoszabbak közül is a leggonoszabb volt, hatalomvágya nem ismert határokat: Ardas-ran egész világát igába akarta fogni. Mielőtt még ez sikerült volna, jött egy hős. Úgy hívták: nép; az Ackenuth rabságában élő emberek és elfek erős hadsereget kovácsoltak, de mire megérkeztek a sárkány barlangjához, annak már hűlt helyét találták. Senki se látta azóta; eltűnt, mintha nem is létezett volna.
"Megkeresem!"

Aztán ott van az Akrack lábainál elterülő varázslatos erdősáv, a Kenaldar, az elfek ősi földje, melyet legtöbb lakója rég elhagyott, csupán kisebb törzsek élnek ott elszigeteltségben, őrizve hagyományaikat, elárasztva mágiával levegőt és vizeket. Állítólag unikornisokat is nevelnek szeplőtelen gyermekeik, de erről tanúbizonyságot vennie még senkinek sem sikeredett, ugyanis csak a bűntelent pillanthatják meg, s csupán a tiszta lelkűek érinthetik őket; az ő számuk elenyésző Kenaldaron kívül - ha egyáltalán vannak.
"Én az vagyok!"

De nemcsak az Ackrak komor vonulatai és Kenaldar tündevarázsa az, mi nem hagyta Belss-t Fetongar-ban maradni. Keannroth és Cleethas, az északi kontinens egyesült kereskedővárosai is rengeteg vonzó tényezővel bírtak: legfőképp a dúsgazdag arisztokraták palotanegyedével, mely a tolvajok mézes-mázas álma - amennyiben sikerül élve elmenekülniük. Egy kivétellel még nem esett meg. Az a kivétel pedig egy Hindar nevű férfi volt, akit remek álcája és egy szerencsétlen - aki rosszkor rossz helyen járt, és akit helyette tartóztattak le - mentett meg a kötéltől.

"De én majd változtatok a történelmen! Lesz egy második is. Egy nő..."
A színes képek forgataga teljesen megtöltötte Belss elméjét - perceken, talán órákon keresztül -, így nem hallhatta a mögéje érkező alak lépteit. Ottlétéről csak akkor szerzett tudomást, amikor az élesen megköszörülte torkát.
- Mire vársz itt, kislány? - szólította meg egy öblös férfihang, nem durván, de a lány ijedten felugrott és szembe nézett a szakállas idegennel, aki kampókéz és faláb híján, de fején tollas kalappal, pontosan úgy nézett ki, ahogy egy hajókapitányról az elképzelhető.
- Ugye maga a Karcsú Narf kapitánya? - kérdezte félénken Belss.
- Meglehet. Segíthetek valamiben?
- Szeretnék a legénység tagja lenni! - felelte immár sokkal magabiztosabban.
A kapitány harsány nevetése megtöltötte az éjszakát.
- Általában nem szoktam gyenge nőket matróznak fogadni...
- Kérem! - vágott közbe Belss.
A férfi feltartotta mutatóujját.
- ... és most sem fogok. - A lány arca a félhomályban is jólláthatóan elfehéredett. - Viszont az egyik szakácsom megbetegedett. Mondd csak, tudsz-e ételt készíteni?
- Igen! - kiáltotta szenvedéllyel telt hangon Belss. - Akármit.
- Arra nem lesz szükség! - legyintett a kapitány. - A hajón csak az lesz, amit útközben kihalászunk: hal és rák. Esetleg néha cápa.
Azzal a férfi sarkon fordult, és elindult felfelé hajójára a vékony pallón. Belss értetlenül követte tekintetével, mígnem a kapitány megállt és intett.

- Mi lesz már? Meggondoltad magad?
- Nem! Dehogyis! - kiáltott a lány, és már kapta is fel hátizsákját és futólépésben végigvágtatott a pallón, felzárkózott a férfihoz. - Kapitány!
- Kaloph! - helyesbített a férfi, mikor a hajótérbe vezető lépcsőt elérték.
- Rendben... Kaloph. Hol köt majd ki a Karcsú Narf?
- Először Ranamorban. Szóval ha gondolod, még leszállhatsz - közölte a kapitány egy vállrándítással.
- Miért? Mi van Ranamorban? - kíváncsiskodott Belss.
- Hogy mi? Halszag. Az egyszer biztos. A házaknak, az embereknek. De a gond nem a várossal van. Ranamor nyugodt hely. Az odáig vezető út annál kevésbé. A Ther’gare kelet felé eső része csakúgy hemzseg Cyrd kalózaitól. Az egész átkozott szigetvilágot megszállták, mégis kénytelen vagyok arra kormányozni a hajómat, mert az Ég tudja miért, de a viharok valamiért elkerüli azt a vidéket. A Karcsú Narf pedig lehagyja a kalózhajókat. - Magyarázta Kaloph kapitány a keskeny, mécsesekkel megvilágított folyosón haladva, majd hirtelen megállt egy ajtónál, és benyitott. Előre ment és karjával körbemutatott: - Ez lesz a kabinod. Nem éppen tágas, de nem is tűnsz hercegkisasszonynak. - Vigyorgott a lány piszkos arcára nézve, melyet még a homály sem fedhetett el. - Sebaj! A tenger sós párája majd tisztára mossa az arcod.

Belss elszégyellte magát, így ahelyett, hogy kérdezősködött volna még a kalózokról, behúzódott a kabin legvégébe, s egész addig háttal állt, kifelé bámulva parányi kerek ablakon, míg a férfi kuncogva ki nem sétált és vissza nem csukta az ajtót.
Az égbolt alja már kezdett világosodni, a csillagok halványulni, a Hold is megszökött a bolygó másik felére. Elérkezett az indulás ideje. Matrózok lábainak dobogása hallatszott le a fedélzetről, a vitorla surrogása, miközben felhúzták, s vidám kiáltások, melyek köszöntötték a reggelt. Egy óra sem telt bele és a Karcsú Narf már a Ther’gare habjait szelte fékezhetetlenül, úti célja, Ranamor felé.
"Ég veled, Déli Kontinens! Ég veled, Fetongar! Ég veled, Remelo... szerelmem!"