Tinta - 3. fejezet

Natali

Nem kellett volna így történnie. Leengedtem a fegyvert, majd egy nagy levegőt véve leguggoltam a már élettelen testhez.
- Neked már rég nem itt kellett volna lenned. – pillantásom a kezében lévő vérfoltos papírokra esett. – És azt sem akartam, hogy ezeket lásd. – kihúztam a merev ujjak közül.
- Csak egy kis bemutatót akartam látni belőle. – a füléhez hajolva suttogtam. – És még annál is jobbat kaptam. – a mosoly szétterülve az arcomon felálltam és kilépve a szobából elindultam a rendező ajtaja felé.
’ Eljött az idő egy kis beszélgetésre főnök.’, talán csak a kíváncsiság hajtott, vagy valamiféle erő, hogy végül ránézek a lapokra. Tudtam, hogy veszélyes lehet, illetve, hogy mindjárt két halottal kell foglalkoznom egy helyet, még sem tudtam ellenállni a kísértésnek. ’ Azt mondják, hogy a szavak hatalommal bírnak. Szinte az őrületbe kergeti, aki elolvassa őket. Hát lássuk.’, a lépéseimet lelassítottam, illetve magamban már is nevethetnékem támadt afelől, hogy a vér mennyire tönkre tehette a szöveg olvashatóságát.
De mikor kinyitottam csodák csodájára a fekete betűk tisztán kivehetőek voltak minden oldalon és sehol nem volt egyetlen egy folt sem, bárhogy forgattam. A vállamat meghúztam ennek láttán, mégis magam elé képzeltem, azt a több száz lelkes licitálót, akinek majd el fogom adni. Ehhez pedig már csak percek választottak el, de addig is a kitöltendő időt egy kis, röpke olvasással fogom eltölteni. ’ Végül is kár lenne egy ilyen tehetséget csak úgy veszni, hagyni.’, gondolok majd erre, amikor golyót röpítek a testébe, mihelyst átadta, ami kell nekem.
Még csak az első soránál tartottam, de valahogyan már is el tudott bűvölni a szavaival és valahol legbelül egy kicsit sajnáltam, hogy meg kell ölnöm. ’ De hát ilyen a kereslet’, mondtam magamba és folytattam tovább, miközben fordultam egyet a folyosón.
„ Ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét, de mindig az nyer, akinek mindkettője meg van. Nekem meg volt és nem is egyszer.
- Boldog Születésnapot Liza! – mondták a barátaim körülöttem, miközben a tortám felé hajolva elfújtam a 35-ös számgyertyát a kerek csokoládé bevonaton.
A taps nem állt le, én pedig felnézve, mosolyogva körbe néztem a jelenlévőkön. Az én kis családomon. Kikre mindig számíthattam és még nagyon sokáig részei is maradnak az életemnek. Anna és Eddy, akik szinte szüleimmé váltak az elmúlt évek során, amit nem állíthatok az eredeteikről, akik jobbnak láttak berakni egy bentlakásos suliba, csak, hogy ne legyek láb alatt otthon.
Barátnőm lett már attól a perctől kezdve, ahogy kiderült, hogy szobatársak leszünk. Estéről nappalra, fényből sötétbe ingázva beszélgettünk, álmodoztunk, minden titkunkat megosztottuk a másikkal. Így került szóba Eddy is. Egyik napról a másikra többször bukkant fel, így hódítva meg Anna szívét, aki mindvégig csak utána epekedett. Egy forró augusztusi reggelen, viszont már egymás mellett feküdtek és azóta sem szűnt meg a köztük lévő kötelék. A diploma végeztével pedig kaptam egy üdvözlő kártyát, benne egy hitelkártyával a szüleimtől, amelyekre egy pillantásnál többet nem is vetve a következő szemetes aljára kerültek.
Ettől a pillanattól kezdve jöttem rá, hogy az élet nem egyszerű, de nem biztos, hogy nehéz is egyben. A Max and Rose ügyvédi irodánál kezdtem el dolgozni, mint joggyakornokként. Ügyeket kellet dokumentálnom, többszöri másolatokat készíteni a jegyzőkönyvekről, illetve minden apróbb és nagyobb kérést, melyet a főnökeim rám bíztak. Az egyik ilyen során ismerkedtem meg Tamarával, akivel végig nevettük az egész éjjelt, miközben az előttünk lévő írat halom közöttünk terpeszkedett szét az asztalon.
Aztán nem sokkal később egy bírósági ügybe besegédkezve megismerkedtem a tárgyalóteremben Derekkel, aki éppen az ellenfelünk volt. Az ügyet megnyertük, én pedig újabb barátot szereztem, mihelyst tisztáztam vele, hogy már eljegyzett menyasszony vagyok. Frankkel az egyik házibuliban találkoztam, melyet Eddy és Anna rendezett meg. Nem volt olyan, mint a filmekben, inkább, mint két béna kezdő, aki most lát először életében banánon használva óvszert.
Majd megtörtént az első csók ott a konyhában. A nagyszobából hallatszó buli hangok teljesen elhalkultak és már csak az arcszeszének illatára, a borostájának finom szúrására és az első érintésére a bőrömön maradt meg bennem. Derek ezután egy ideig tartotta a távolságot, de egy hamar rájött, hogy sokáig nem képes nem hozzám szólni, legalábbis amikor az előttem álló házas életemen köszörülte az ízetlen poénjait.
Ebből kifolyólag hamar része lett ő is a kis csapatomnak. Aztán pár hónapra ki mondtam az igent és én voltam a legboldogabb ember a Földön. Elfogadtam, ami következik és kíváncsian vártam, hogy mi fog még ezután történni. De a változás olykor egyeseknek nem azt hozza el, amire számítanak. Tamara felmondott, melynek okát nem igazán firtatta és inkább csak ennyit mondott:
- Ideje tovább lépnem és valami újba belekezdnem. – és még mielőtt mondhattam volna bármit is, hirtelen megölelt. – Úgy-e barátok maradunk még így is? – a karunkat keresztezve egymáson még szorosabban vont magához.
- Hát persze, ne mondj butaságokat! – ezután kezdődött a nagy ötletelgetés, hogy mit is kezdjen most az életével, melyet egész éjjel folytatott, mind addig, míg ki nem fogyott a bor az üvegből.
Egy év elteltével már egy könyvesboltban dolgozott, délelőttönként pedig a gyerekeknek olvasott fel a mesékből. Néha mi is betévedtünk az egyik ilyen felolvasáskor és pofátlanul beültünk az első sorba. Tamara pedig megpróbálta nevetés és anélkül, hogy ránk nézne elmondani a történetet. Derektől szintén elpártolt a szerencse egy ügy során, amelyet csúfosan elvesztett és utána a főnökei lefokozták, visszakerülve az akta tologatókhoz, vagyis hozzám. Bár a kedve nem volt a régi, viszont idővel ez megváltozott.
A céget nem hagyta ott, viszont közben belekezdett személyi edző karrierjébe, mely lassacskán már minden idejét kitöltötte és ekkor jött el a búcsú ideje. Legalábbis mint kollégától, mert a következő időszakomban szükségem is volt minden barátomra.
3 év. Ennyi ideig tartott Frankkel. Hogy mi volt a probléma? Azt hiszem én. Túlságosan is sokat akartam beláthatatlan időn belül, aminek végül meg lett az ára. De mindig úgy tartottam, hogy egy kapcsolat mindig kettőn múlik.
Talán jobb is volt így, mint együtt maradni örökre egy megromlott viszonyban. Eddy és Anna örömmel fogadtak és kérték, hogy maradjak addig ameddig csak szükséges a házukban. Tamara és Derek pedig majd nem minden este átjöttek és mosolyt csaltak az arcomra a legrégebbi barátaimmal együtt. Nehéz szakasza volt ez az életemnek. Még is, ami nem sikerült a magánéletemben, az összejött a karrieremben. Hivatásos ügyvéd lettem, melyet még az nap sok pezsgővel és borral ünnepeltem meg a családommal. Igen, ekkor kezdtem el magamban így nevezni magunkat, melyet több pohárnyi alkohol után el is mondtam nekik. Ők csak nevetek velem együtt, a mosolyukat látva pedig tudtam, hogy ők sem gondolják másképpen. Aztán kiléptem a cégtől és megnyitottam a saját vállalkozásomat. Először Tamarára gondoltam, mint leendő partneremként, de mihelyst kiderült, hogy vezetői beosztásba került a boltba, inkább a második jelöltem mellett maradtam.
Cecilt, a Max and Rose egyik joggyakornokára egyből felfigyeltem az ott létem alatt, ahogy feljebb kerültem a ranglétrán. Ő persze az elején kedvesen visszautasította az ajánlatot, mint, hogy ő nem elég képzett még ehhez. A döntést nem egészen éreztem véglegesnek, de nem firtatva tovább, így hagytam. Ennek ellenére egy nap a reggeli e-mailjeim között megtaláltam az övét, melyben érdeklődni kezdett a még be nem töltött partneri pozíció iránt.
Nem kérdeztem rá, hogy mitől gondolta meg magát, pedig talán meg kellett volna, de a lelkesedését és a páratlan szorgalmát látva, minden kételyem elmúlt rögtön. A közös munkánknak hála pedig már lassan 5 éve működik a cégünk. Az ügyfeleink mindig győznek és egyetlen egy ügyet sem vesztettünk el eddig. Boldognak éreztem magam, bár a válásom óta nem volt senki olyan személy akivel tartósabban együtt lettem volna, melyet úgy találtam, hogy az életemnek eme szakasza még nagyon is rám vár.
Én pedig örömmel ugrok bele az ismeretlenbe, pláne ha barátaim is mellettem állnak. Ahogy most is mind körülöttem vannak. A pincérek kezünkbe nyomtak egy pohár pezsgőt, majd Anna megkocogtatta a poharát.
- Rád drága barátnőm! Az együtt töltött pillanatokra, eseményekre, mind arra, amit veled együtt éltünk át és nélküled… – az ujjai összefonódtak Eddyével, a szemei csillogtak a meghatottságtól. – nem történtek volna meg. – Boldog születésnapot Liz! – mindannyian felemeltük a poharunkat és egy nagyot kortyoltunk belőle.
A buborékok finoman csiklandozták a torkomat és mielőtt még észrevettem volna kiittam az egészet. Keresni kezdtem már egy újabbat, amikor Anna és Tamara között észrevettem négy igéző szempárt. Mind a ketten az étterem bárpultjának dőltek, fekete öltönyben, mint két párduc, akik készek rávetni magukat az első prédára, amit meglátnak. Mihelyst pedig feléjük néztem és a tekintettünk találkozott, már tudtam, hogy ez a szülinap egészen más lesz, mint a többi.
Kész voltam átvenni az ajándékomat, még ha azt két idegen férfi karjaiban is fogom megtalálni ma este. A lábam már magától megindult, amikor Anna hirtelen elém állt, az arcán félelmet láttam, melyre a választ hamar megkaptam.
- Frank van itt. Beszélni akar veled. – a mosolyom hirtelen összébb ment, és mint aki elfelejtette kihúzni a vasalót a konnektorból, gyorsan észbe kaptam.
- Oké. Merre? – a barátnőm arcán meglepettség tükröződött, majd a kezével hátramutatott.
- Kint van. A hotel bejáratnál. Azt mondta csak néhány percről lenne szó, és ha akarod, akkor én…
- Nem. – kicsit talán erősebbre sikerült, mint azt akartam és rátettem a kezem a vállára, hogy megnyugtassam, minden rendben van. – Ezt most egyedül kell megoldanom.  Remélem megérted? – Anna bólintott egyet.
- Hát persze. – már indultam volna el mellette, amikor megfogta a kezemet. – Mi itt leszünk, ha kellenénk. – az ajkammal egy köszönőmet formáltam, majd hátra fordulva nagy levegőt vettem az előttem álló feladathoz.
Ami végződhet nagyon kellemetlenül is. Akár mindkettőnk részéről.”
Csak egy pillantásra emeltem fel a szememet, hogy jó helyen járok és akkor újra a papírra néztem. Keresni kezdtem, hogy hol is tarthattam, sorról sorra ugrált a pillantásom, és mindenáron folytatni akartam. Olyan intenzitással meredtem a betűkre, hogy szinte fájt már. A szememet tágra nyitva bámultam bele a szavak okozta eksztázisba, mely egyre mélyebbre taszított.
A szöveget tartó kezem remegni kezdett a fáradtságtól, de nem bírtam letenni vagy egyáltalán elfordítani a fejemet róla. A fejemben többször is elgyakorolt terv minden lépése most már nem is tűnt annyira fontosnak, az egész kezdte elveszíteni az értelmét. Csak is egy nem. ’A folytatás. Meg akarom tudni. Meg kell találnom. Melyik sornál hagyhattam abba? Talán fordítsak rajta egyet? Nem, itt kell lennie valahol? A betűk. A szavak. Mind csak nekem szólnak. Ez az én…’ Felettem a neonlámpa fénye villogni kezdett, majd hirtelen kialudt az egész épület.
Hallottam a saját vissza fojtót lélegzetemet.  A remegő kezembe maró éles vágást.  A szemem könnyezett a fáradtságtól.  A lépések mellettem.  A torkomat érintő penge suhanása. Visszakapcsolódott a fény és egy fehér maszk bámult bele a képembe.  A tekintettem lassan felemelkedett, de még mielőtt találkozhatott volna a szemünk elmosolyodtam. A remegő kezem egy mozdulat alatt galacsinná gyűrte össze papírt. Felnéztem és megint csak én voltam egyedül a folyosón.
- Nem rossz. – ránéztem a galacsinra, majd egy öngyújtót kivéve a zsebemből meggyújtottam a szélét. –  De én jobban szeretem azt, amin igazán félni is lehet. – a földre ejtettem és a cipőm sarkával még jól bele is döngöltem a földbe.
Visszarakva a gyújtót észrevettem a tenyeremen lévő vágást, mely mintha már hegesedni is kezdett volna. Végig húztam rajta az ujjamat, amikor a fény újra elment.
- Oh, baszki, mi van már ezzel a hülye világítással! – mondtam magam elé, amikor hirtelen vissza is jött.
- Köszönöm – a vágással többet nem is törődve a pisztolyt előkapva rá akartam lőni a zárra, amikor észrevettem, hogy egy kis rés van az ajtó között. – Akkor vissza a munkához. – és beléptem a forgatókönyvíró, Dennis Egleton irodájába, aki ma mesésen gazdaggá fog tenni.
A szobába belépve pedig a folyosón ott állt egy maszkos alak. A kés vértől volt nedves. Aztán a fények újra kialudtak.
- A fenébe már! – a mobilomat elővéve bekapcsoltam rajta a világítást és körbe néztem a felfordult irodában.
Mert mint kiderült az aranytojást tojó tyúk megszökött előlem. Az asztal, a székek és minden egyéb tárgy is a helységben összevissza volt dobálva. A falhoz lépve egy kisebb bemélyedést láttam. Közelebbről megnézve észrevettem, hogy a közepén valami fekete folt volt. Meg akartam érinteni, amikor is az ajtó megnyikordult.
Arrafelé fordultam, de nem volt ott senki. Egy ideig figyeltem, hát, ha hallok valamit és a fegyvert előre tartva a mobillal együtt elindultam előre. ’ Ne, hogy már betojjak egy ilyen vacak fikciótól.’, a lélegzetemet visszatartva kinéztem a folyósora mindkét irányba, aztán megkönnyebbülve fújtam ki.
- Mekkora egy marha vagyok. – ráztam a fejemet a saját ostobaságomon és még ezen el is mosolyodva egy kis kuncogás tört ki belőlem.
’ Akkor hát hol is tartottunk? Jah, igen, meg kell találnom a milliókat érő írómat.’, ahogy visszafordultam a fény újra elöntötte az épületet.
- Végre. – elrakva a mobilomat felnéztem a neonlámpákra, remélve, hogy az áramingadozás abba maradt, amikor is a tekintetemet a földön lévő kusza papír halmok vonzották egyre lejjebb.
Leguggoltam és mögöttem egy árny tornyosult fölöttem.
A maszk engem nézett, miközben az üres oldalakat találva még dühösebb lettem, hogy hogyan sikerült kicsúsznia a kezem közül, amikor ráleltem a főnyereményre. Egy összegyűrt online jegyrendelésre.  A közeli pályaudvarról induló ma estére szóló járatra vett jegyet, ’Végre meg vagy.’, és már is éreztem a győzelem ízét a számban.
Megfordultam és miután kiléptem a szobából még egyszer ráléptem a már szénné égett papír maradványaira. Az érzés páratlan volt és mosollyal az arcomon elhagytam az épületet. Azt persze nem vettem észre, hogy egy kis darab papír foszlány rá ragadt a cipőmre. Még akkor sem, amikor padlógázt nyomva egyenesen a pályaudvar felé tartottam, hogy le ne késem a vonatomat.
„ Bár mennyire is meglepett az elején Frank itt léte, azt azért nem mondhattam őszintén, hogy váratlanul ért. A napokban sorozatosan próbálta fel venni velem a kapcsolatot, de én minduntalan nem vettem róluk tudomást. Túl akartam lépni rajta. Egy új fejezetet nyitni az életemben, lezárva az eddigit és nyitni a megújulás felé. Amit a közeledő születésnapom is egyre jobban jelzett.
De most nem volt hova elrejtőznöm előle. Ideje volt szembenézni vele. Az étterem üveg ajtajában azért még megállva a bárpult felé tekintetem, ahol is bánatomra a két férfi már nem volt sehol. Így hát kissé csalódottan, de reménykedve, hogy még viszont láthatom őket elhagytam a termet és a fejemmel körözve újra megcsodáltam a hotel belsejét.  A plafonon egy hatalmas kristálycsillár lógott, körülötte felhőkbe bújó kis pufók angyalokat ábrázoló freskó volt. A szárnyas gyermekek mosolyogva tekintetek lefelé, kezeiket összezárva imára kulcsolták, egyesek viszont a légpárnán heverésztek.
A képen túl az épület kupola alakja bontakozódott ki, fehér falai domború arany indájú mintákban mutatkozott és onnan lefelé egy két irányba elágazó lépcsősor kapott helyet. Korlátja csillogó borostyánból volt, míg a sorai a falon megegyező mintában osztozkodtak, melyek felvezettek a földszintre. Ott pedig két hatalmas lift várakozott az utasaira, onnan pedig balról és jobbról is egy-egy lépcsőház helyezkedett el. Eszembe juttatva azt a tényt, hogy a barátaim csak is az én szülinapom alkalmából kibéreltek egy egész emeletet, melynek elnöki lakosztályát én kaptam meg.
Az étterem bejáratát átövező orchideás soron átvágva elmentem a recepció mellett. A hosszú fehér márványból készült pulton túl egy vörös hosszú hajú lány szolgált ki éppen egy idősebb párt, míg a mellette lévő magas fiatalember a telefonon beszélt az egyik vendéggel. Kezével intett egyet, mire az ajtóban álló londiner odament hozzá, miközben még mindig beszélt a hívó féllel.
Majd egy pillanatra észrevéve rám mosolygott kedvesen, melyet én is viszonoztam. Végig lépkedve a tükör sima világos barna márványpadlón egyenesen elértem a forgó ajtót. Beengedtem a belépő embereket, majd a következő fordulóval már kint is voltam. A kapuőr felém emelte kalapját, felé biccentettem, de mind végig Franket kerestem a szememmel. Amikor is kilépve a szálloda kapujának üveg kupolája alól valaki megragadta a karomat erősen és a falhoz szorított. Páran felénk néztek megrökönyödésükre, de nem akarva beavatkozni, inkább tovább álltak és én sem tettem volna másképp a helyükben.
- Liz. Liz. Liz. – lihegte felém egy borzas barna hajú, borostás, bűzlő férfi, akiről először azt gondolva, hogy egy hajléktalan, már is segítséget akartam kérni, amikor jobban megnézve megláttam benne azt az embert, akinek egykoron a szívemet adtam oda.
- Frank? Mi a… - hitetlenkedve néztem végig rajta, nem is sejtve, hogy mi történt vele azóta, hogy elváltunk.
Amikor a szemünk találkozott, láttam, hogy vörösek és a kialvatlanságtól keletkező mély árkok húzódnak végig alatta.
- Velem kell jönnöd. – szinte kérlelte, a kezével még erősebben a falhoz szorított, ami már egyre kényelmetlenebb volt. – Gyere velem most! – ekkor megragadta a kezemet és húzott volna, amikor kirántottam a markából.
- Nem! Frank nem megyek veled sehova, amíg nem magyarázod meg, hogy mit keresel itt és… - mutattam végig rajta, aztán a karomat keresztbe tettem a mellemnél, ami némi biztonságot adott és némi távolságot tőle. – mi történt veled? – Frank egy pillanatra a szakadt, foltos barna kabátjára és alóla előbukkanó mocskos cipőjére nézett, aztán vissza rám.
Meglepetésemre nevetni kezdett. Olyan hangosan, hogy még a mellettünk elmenő járókelők is összenéztek és nagyba elkerülték a kicsit sem normálisnak tűnő volt férjemet. A rajta lévő ruhái megrázkódtak és ekkor vettem észre, hogy mennyire lógnak rajta a ruhái és hogy mennyivel vékonyabb lett az utolsó találkozásunk óta.
’ Mióta élhet így? És miért nem kért bármelyikünktől is segítséget? Elváltunk az igaz, de az együtt átélt élményekből kifolyólag fordulhatott volna hozzám bármikor’. Annyira elgondolkodtam az állapotán, hogy észre sem vettem, hogy egy ideje már csendben áll és mereven engem bámul.
Ahogy pedig rám nézz, éreztem, hogy az a Frank akibe egykoron beleszeretem már nincsen többé. Nem maradt más belőle, mint egy üres héj, egy elveszett lélek a tömegben. A csendet egy lépéssel törte meg, majd mind végig a szemembe nézett.
- Liz velem kell jönnöd. – nyelt egy nagyot és láttam rajta, hogy elég nehezen találja meg a megfelelő szavakat. – Itt. – mutatott az épület felé. – Nem vagy biztonságban. – most én éreztem úgy, hogy hirtelen mindjárt nevethetnékem támad.
- Miért ne lennék biztonságban Frank? – vártam a válaszát, de úgy láttam, mintha azt akarná, én mondjam ki. – Az összes barátunk bent van a… - váratlanul elém lépett, olyan közel állva meg előttem, hogy éreztem a sörtől bűzlő lélegzetét.
A fogait összeszorította és mintha ez az egyetlen szó is hatalmas fájdalommal járna számára kinyögte.
- Ők. – dühös volt, ingerült és a nyakán az erek veszélyesen kidagadtak. – Ők! - kezeit a vállamra téve erősen megszorított és húzni kezdett magához, de én nem akartam vele menni sehova.
Elkezdtem kirántani magamat, ahogy csak bírtam, ő meg látva a próbálkozásomat egy idétlen röfögés-szerű hang tört ki belőle.
- Hát még mindig nem látod. – rázott meg erősen és ekkor már segítségért kiáltottam. – Én segíteni akarok neked Liz! Velem kell jönnöd! – az eddig látottakból nem gondoltam volna, hogy Frank képes ilyen erőt kifejteni, de a két kezemet összefogva húzni kezdett maga után.
Az ujjaim mintha egy présbe kerültek volna tehetetlenül feküdtek egymáson, így a lábammal próbáltam lassítani az elrablásomat, amikor is váratlanul két mentőangyal sietett a segítségemre. Az egyikük tartott engem ne essek hátra, míg a másik az öklével bevágott egyet Franknek, amitől azon nyomban a földre került. A két férfi volt az a bárpultnál.
- Hölgyem minden rendben? – kérdezte a szőke hajú, barna szemű fiatalember, miközben a társa figyelte, ahogy a volt férjem kicsit imbolyogva, de felállt.
A szemében némi meglepettség tükröződött a váratlan támadástól. A kezével aztán odakapva az orrához, rájött, hogy vérzik és a foga közül kicsúszó káromkodás hallatán el is törhetett neki. A megmentőimre ügyet sem fordítva engem keresett a szemével, majd könnyek kezdtek hullani az arcán.
- Én, csak meg akarlak védeni Liz. Szeretlek! – az ismerős szó hallatán a szívem egy nagyot dobbant, és meglátva azt az apró reményt lépett felém egyet, kinyújtva a kezét. – Gyere velem Liz! Kérlek! – de mindaz, amit éreztem egykoron iránta, az már a múlté, csak emlékképek számomra.
A két férfi a szemeiket köztünk váltogatva figyelték az eseményeket, amikor a fekete hajú illető a segítségemre sietett.
- Ember figyelj! Látod, hogy nem akar veled… - ekkor újra megláttam azt a hihetetlen erőt Frankben, mint a legutóbb, ahogy a férfi ingjét megragadva szembe nézett vele.
Szinte már állatiasan kivillantotta a fogait, a pupillái hatalmasra tágultak, én pedig egy pillanatra elgondolkodtam. ’ Ha akkor ezt az oldalát mutatta volna ki… talán minden más lenne most közöttünk.’, a kezemet rátettem a volt férjem karjára, melytől azon nyomban elengedte a megmentőmet.
Ezt pedig látva már majdhogynem gyermeki örömmel az arcán nyúlt volna már a kezemért, amelyet gyorsan elhúztam előle és védelmet keresve megálltam a két férfi között.
- Frank vége van. – mondani akart volna valamit, de végignézve a számbeli többségen, inkább hátrálni kezdett. – Menj, el kérlek, mielőtt még… - hirtelen erélyesen közbe vágott és leereszkedő vigyort villantott felénk.
- Baj! Liza. Hisz a baj már rég megtörtént. Csak te még nem vetted észre. – aztán újra végignézett rajtunk, megállt még egyszer egy pillanatig a szeme rajtam, hát, ha lát még némi esélyt, hogy meggondoljam magam, míg nem elfogadta.
Egészen az utca végig figyeltük, ahogy eltűnik a saroknál, majd a két megmentőm társaságában visszamentem a hotelbe. Az eddig önfeledt hangulatomat hirtelen felváltotta a kétely és olyan kérdéseket vetett fel bennem, melyekre egyedül nem találhatom meg a válaszokat. Beszélni akartam erről a többiekkel, csak még előtte meg kell köszönöm a megmentőimnek a sikeres közbelépést.
A recepcióig kísértek, amikor szembe fordulva velem most már alaposabban is megnézhettem őket. A szőke hajú, bronz barna bőrű, nyúlánk, vékony, de mégis, mikor a teste hozzám ért kint, nem éreztem benne semmiféle könnyedséget. Ami ugyanúgy igaz a barátjára is. Keményebb, szélesebb vállak, igéző borosta és még csodálatosabb zöld szemek.
- Köszönöm szépen, hogy segítettek. A nevem…
- Liz. – mondta a fekete hajú villantva felém egy mosolyt, melytől már is bizseregni kezdett az egész lényem. –  Az én nevem Brody.
- Az enyém pedig Sebastian. – és megfogva a kezemet egy finom csókot nyomott rá, majd visszaengedte lassan, habár sokkal kíváncsibb lennék, milyen lenne más részeimen is érezni az ajkait.
Az érzéki fantáziálásom miatt kissé nagyobb szünetet hagyva, mint hittem, arra lettem figyelmes, hogy mind a kettőjük engem nézz. Szinte éreztem, ahogy levetkőztetnek a szemükkel és meg kell hagyni nem volt rossz érzés. Talán, ahogy a vadász becserkészi a prédáját. ’Most már csak az volt a kérdés, hogy ki-ki lesz ma este?’, kíváncsivá tett a dolog.
- Mivel tudnám meghálálni a kedvességüket? – a két férfi egymásra nézett, majd vissza rám.
- Hallottuk, hogy ma van a születésnapod. – Sebastian rám mosolygott kedvesen. – Boldog születésnapot!
- Köszönöm! – aztán Brody egyet felém lépve, megdöbbentem mennyivel magasabb nálam, illetve így testközelből megszemlélve elég veszélyes figurának látszott.
Olyannak, aki szívesen vett be az ágyba némi náspángolást és bilincs használatot, ’ Ez a nap, egyre és egyre csak jobb lesz.’.
- Mit szólnál, ha adnánk neked egy ajándékot. – mondta, de tudtam jól, hogy hármunk közül más nem hallhatta meg, ahogy azt sem, amit hozzátett. – De mert sajnos nem készültünk előre, így improvizálnunk kell. Benne vagy? – azt akartam, hogy a szememből olvassa ki a válaszomat, és ahogy egészen felé hajolok a testemmel, úgy hogy a mellem megérinti a mellkasát.
Aztán ellépve tőlük a recepcióhoz mentem.
- Az elnöki lakosztálynak a kulcsát kérném. – a lány rám mosolygott és ha lehet még nagyobb lett, amikor rátekintett a hátam mögött lévő tökéletes férfi példányokra.
- Jó szórakozást! – mondta és átnyújtotta a kulcsot, én pedig megköszönve feléjük mutattam.
- Akkor mit szólnátok, hogy az ajándékomat a szobámban bontanám ki? – a két férfi, erre némán felém léptek és mindkét karomba belekarolva elindultunk a lépcső felé.
Az arcukon lévő mosolyt észrevéve, én sem tudtam letörölni magamról, amikor is az étterem ajtajánál megpillantottam Tamarát. Szemében némi meglepődéssel tekintet felénk, de egyben látszott rajta, hogy örül a boldogságomnak, és hogy ma este jót fogok szórakozni.
Előre engedtem a fiúkat és mondták, hogy liftnél meg fognak várni, míg én megpróbálok meglógni a saját bulimról. ’ Ez az Liz! Csak így tovább, tudod mikor fognak utoljára neked szervezni egy ilyen pazar szállodába bulit. Soha többet.’, de meglepetésemre a barátnőmet ez nem zavarta.
- Látom találtál pár új barátot. – nem voltam képes megszólalni, így hát csak követem a pillantását a két megmentőmre. – Hogy ment Frankkel? Anna mesélte, hogy beugrott. Még itt van? – a hangja némi aggodalmat sugallt és nem akarva még jobban megrémíteni azzal, hogy a volt férjem szerintem el akart rabolni, elmondtam a igazság egy részét
- Már elment. Egy kicsit nosztalgiáztunk és ennyi volt. Azt mondta nem akar tovább feltartani, de majd később felhív, hogy még egyszer boldog születésnapot kívánjon nekem. – Tamara az arcomat nézte, míg én a háta mögé rejtett kezeire lettem figyelmes, melyet aztán ő is észrevéve elmosolyodott.
- Csak ne hidd azt, hogy semmivel nem készültem neked. – és a háta mögül a kedvenc évjáratú borunkat húzta elő. – Persze azt gondoltam, hogy majd együtt fogjuk meginni, de úgy érzem ez még tökéletesebb alkalom hozzá. – átnyújtotta, én pedig már is megöleltem.
- Köszönöm és hogy itt vagytok mindannyian.
- Azért nem mindenki, gondolok én arra a két helyes fickóra, akik éppen majd meggebednek érted a liftnél állva. – elnevettem magam és észre sem vettem, hogy egy könny szökött ki a szememből.
- De komolyan örülők. Te vagy a legjobb barátnőm. És persze Anna, meg Cecil is.  – bólintott egyet és most ő ölelt meg engem.
- Tudom. – suttogta a fülembe, majd elengedett. – Most pedig menj! Majd mi megvárunk itt lent. – elindultam felfelé a lépcsőn és még utánam kiáltotta. - Aztán ha kell egy kis segítség, vagy nem bírsz velük, akkor tudod a számom. – a fejemet ráztam és éreztem, ahogy az arcom vörös lett, mely még akkor is olyan volt, amikor felértem hozzájuk.
Nem néztem rájuk, de tudtam, hogy jól szórakoznak a barátnőm megjegyzését hallva. A lift éppen kinyílt, így gyorsan előre menve beszálltam, aztán nem sokkal később már hárman emelkedtünk felfelé a legfelső szintre. ’Ami csak is a miénk.’, gondolva a hangokra és az esetleges károkra, amiket mi hárman okozhattunk.
De nem volt időm gondolkodni, mert már a felvonó elindulásától Brody letámadott a szájával, közben pedig Sebastian hátulról a nyakamat csókolgatta. Ahogy pedig közbe zártak éreztem a testük vágyakozást irántam.
A bort óvatosságból az egyik sarokba le is tettem, ne hogy kárba vesszen, miközben a két megmentőm közelebbről is meg akart ismerni. Míg Brody keményen hágta át a szabályokat, addig barátja csókja lassabb érzékiséggel forrósította fel a régen érzett tüzet. Ezt pedig részletesebben ki is elemeztem, míg másik újdonsült ismerősöm a szoknyám alá nyúlva a bugyimon keresztül megérintett.
Ott helyben a tudatánál voltam, hogy a testem mind ez idáig csak erre vágyott és most kérlelhetetlenül követeli is magának. Aztán a lift megállt, mi pedig mint három kamasz a borral a kezünkben nevetve lépdeltünk a lakosztály felé. Bár eltartott egy darabig, miközben a két férfi a falnak szegezett minden percben, hogy megkóstoljon ott helyben a folyosón. De mindezek ellenére a bugyimmal együtt jutottam el az ajtóig, amelybe beillesztve a kulcsot, azon nyomban beléptünk.
Brody hátul tartott a kezével, ahogy a melltartó pántomat kapcsolta ki, elől pedig Sebastian csókjától lettem még tüzesebb, miközben a ruhán keresztül simogatta a melleimet. Azt sem tudva, hogy valójában bezártuk-e az ajtót, vagy éppen kellő időt szakítottunk-e a bámulatos lakosztályban való gyönyörködésre, ahogy a szépséges kilátásban, kinyitottuk a két ajtós hálószobát és már is az ágyon voltunk.
Sebastian ingjét gomboltam ki éppen, amikor Brody poharakat hozott a borhoz, de nekem volt egy sokkal jobb ötletem. Megfogta az üveget, kihúztam a dugót belőle, ami elég egyszerűen kipattant belőle, viszont a figyelmemet a már az előttem csupaszra vetkőzött férfira összpontosítottam.
- Na, lássuk az ajándékomat. – és egy pár cseppet végig öntöttem a nyakától egészen az ágyékáig, majd lentről fölfelé elkezdtem lenyalni róla. – Isteni az ízed. – már a hasánál jártam, amikor Brody mosolygó arcát vettem észre, ahogy a szoknyámat felhúzva lehúzza rólam a bugyimat.
- Boldog Születésnapot Liz! – mondták mind a ketten, melyre Sebastian felülve átfogta az arcomat és finoman megcsókolt.
Az ajkában elveszve, megmozdult az ágy és már hárman voltunk rajta. A másik férfi sem tétlenkedve ölelt át, majd köztük, az érintésük és simogatások gyűrűjében ünnepeltem meg a világ legjobb szülinapját. Miközben már rég elfeledkezve az étteremben lévő barátaimról, átadtam magam a féktelen gyönyöröknek.”
Leparkoltam a pályaudvar parkolójába és egy pillanatra megállt a kezem az ajtó kilincsén. Eleinte olyan volt, mint az irodában, de most sokkal erősebben hatott. Nem hallottam mást, mint a saját lélegzetem halovány derengését a külvilág zajaiból. Egy motor süvített el nem messze, két kocsi majd nem egymásnak ment és hangos dudálásba kezdtek, melynél a nyelvük sokkal gyorsabban forgott a szitokszókat érintően.
Tinédzserek pedig egy csapata hangos, fület hasogató zenebona közben haladt el a parkolóban. Kint a világ, mint egy felpörgetett felvétel, úgy suhant el a szemem előtt, akár csak az arcomon végig csurgó izzadtság csepp. Megkönnyeztette a bőrömet egy vékony vonalban, pedig még meleg sem volt benn. Úgy éreztem, hogy a levegő, mint ha présgépen keresztül áramolna a tüdőmbe, minden egyes lélegzet után már is egy újabbra szomjaztam.
A belső tér tompa üressége mellett, viszont valaki figyelt. Éreztem, ahogy a hátsó ülés mozdulatlan kárpitjának valaki hozzá dől. Szinte lyukat égetett a tarkómon a tekintete. A szívem minden másodpercben ezret dobbant. A testemet még soha át nem járó erős rettegés töltötte el, a tehetetlenség váratlan érzete újdonságként hatott rám. A mozdulatok, amivel elértem a pisztolyt a zsebemben többnek tűnt, mint egy percnél, de a hátsó ülésből érkező rugó nyekergése egyből elért hozzám.
A nyakamat megcsapó váratlan hideg szellőtől már is átjárt a libabőr. A fejemet csak egy pillanatra elmozdítva belenéztem a visszapillantóba. Sötét volt, a parkoló lámpafénye nem érte el a kocsinak azt a részét és már kezdtem megnyugodni a hirtelen kialakult paranoiám miatt. Amikor valami megcsillant az árnyak között. A sötétség pedig kiemelkedett. A hideg fém pedig már a nyakamon siklott végig.
Mire minden izmom egyszerre mozdulva hátra fordultam és a pisztolyt előrántva már a ravaszt húztam volna meg, amikor az ujjam elengedte. A szememmel párat pislantva is, még mindig az üres hátsó ülést figyeltem. A fejemet forgattam és nem hittem el, hogy ennyire gyenge lennék. ’ Ne, hogy szétess a célvonal előtt kislány! Szedd össze magad és nyugodj meg végre! ’, nagy levegőt vettem, majd hangosan kifújtam. Ezt még párszor megcsináltam, aztán a pisztolyt a zsebembe visszatéve kinyitottam az ajtót. A hideg, friss levegőt megérezve az arcomon azon nyomban egy nagyot szippantottam belőle. Bezártam az ajtót, aztán megnyomva a riasztót elindultam a pályaudvar felé, de még el sem indultam és az érzés váratlanul újra előtörve hátra néztem.
De a kocsiban nem volt senki, ’ Ahogy soha se volt, rajtam kívül. Csak én és a túlpörgött agyam. Semmi több. Ha pedig mégis, akkor gondolj arra, hogy mennyit fogsz kaszálni ezzel.’. A pénz. Még soha nem volt gondom vele és az, hogy most még többet szerezhettek, már is megadta azt az erőt, amellyel hátat fordítva a kocsinak vissza sem néztem többet. ’ Csak én, egyedül a világ ellen.’, voltak olyanok, akik azt hitték, hogy vágyom, szükségem van, vagy bármiféle igényem lehet rájuk.
De tévedtek és nagy árat fizettek meg érte. Habár ami az egyik embernek rossz, az a másiknak még jobb. A keserédes emlékektől elmosolyodva mentem le az aluljáróba, hogy onnan feljussak a jegyen látott peronra.
A kocsi üres volt.  Az ablakai elkezdtek bepárásodni belülről.  Aztán a vezetőülés mögötti ablakon egy ujjal rajzolt mosolygó arc tekintett kifelé a külvilágba. A rajz csak akkor lett még szebb, amikor a vörös cseppek permetszerűen szóródtak szét rajta a járműben. Szinte úgy tűnt, hogy sír és a mosolya soha nem volt igazi.
„ A szemem hirtelen kipattant, és ahogy emeltem fel a fejemet a párnáról elfogott a szédülés. Egyből átfogva próbáltam úrrá lenni a hirtelen jött érzésen. A tincseim nedvesen tapadtak egymáshoz, aztán, ahogy a forgás kezdett alábbhagyni körbe néztem. A félhomályos szobában az egyetlen fényt a szemközti épület neonreklám táblájának fénye nyújtotta, viszont a szemközti falon emlékeztem egy villanykapcsolóra.
A kezemmel egyensúlyozva elkezdtem lemászni az ágyról, miközben mosolyogva érintettem meg a mellettem fekvő két testet. A lepedő selymes érintése és az alatta fekvő férfias összetétel még nagyobb elégedettséggel szolgált számomra, mint azt hihettem volna. A nedves pacákról tudomást sem véve a kezem alatt haladtam egyre lejjebb.
- Nektek köszönhettem életem egyik legnagyobb szülinapját. – finoman végig húztam a csípőjüktől lefelé az ujjamat. – és persze az ajándékot is. – aztán előttük megállva figyelmesen szemléltem a mozdulatlan, lepedővel lefedett alakjukat.
A halovány fényben a huzaton lévő pöttyök sokkal nagyobbnak és sötétebbnek tűntek. Ők pedig mind ez idáig meg sem mozdultak.
- Hé, fiúk! -kiáltottam rájuk, éreztem, hogy a hangom kicsit megremeg és már elkezdtem hátra felé menni a falhoz. – Ez már egyáltalán nem vicces. - miközben a kezem megakadt a rajtam lévő idegen ruhán, ’ Talán az egyiküké lenne? Mennyit ittam én? ’ erre az orromat odanyomva beszippantottam az illatát, de bárcsak ne tettem volna.
Az egész valamitől tocsogott, a szaga elviselhetetlen volt és most már az egész arcomat is befedte. Amikor is elérve a kapcsolót megnyomtam. A fény pillanatok alatt betöltve a tágas hálószobát egy rémálom kezdett kibontakozni a szemem előtt. Lassan, kimérten visszalépkedtem az ágy felé, a torkom kiszáradt, és ahogy a kezemmel lerántottam a lepedőt róluk, észrevettem, hogy remeg a félelemtől.
A rettegés robbanásszerűen törve ki belőlem felsikoltottam, ahogy a két fej nélkül törzs került a szemem elé. A tekintetem a lepedőre esett, melyet még mindig szorosan fogtam. Ahogy pedig magamhoz érintettem újabb vérfoltok jelentek meg rajta.
- Mi a… - a vörös ujjaim abban a pillanatban engedték el.
A lehulló lepellel együtt a világ hirtelen megnémult körülöttem, mint amikor az ember lemerül egy nagyon mély tóba. A külvilág szinte megszűnik körülötted és csak a saját lélegzetvételedre tudsz összpontosítani. Az izmok rezdülésére a lábadban, ahogy szaladni kezdesz, vissza sem fordulva és már érzed a féktelen vágyat, arra hogy a legközelebbi szobasarokba elbújva kivárd a végét.
De nem tudod. Az ösztöneid csak egy valamit sugallnak mind végig neked és az nem ez. Hanem, hogy éld túl, mindenáron. Az ajtó tárva nyitva volt, mellyel nem is foglalkozva egyenesen a lift felé rohantam, amikor a lábam megcsúszott és hanyatt vágódtam a földön. A hátamat, meg a fejemet érő fájdalomnál nagyobb sokként ért, amikor láttam, hogy mi van végig padlón.
Vér volt, egy hatalmas tócsaként szétterülve, mely ágaira bomolva minden egyes ajtó alatt látszott egy hosszú vörös csík.
- Uramisten!- gyorsan fel akartam állni, de ehelyett újra elveszve az egyensúlyomat most a hasamra estem.
A vas kellemetlen keserű íze szétterjedt a számban. Küzdöttem a maradék lelkierőmmel is azon, hogy ne boruljak ki és ne törjek meg a félelemtől, ’ Szedd össze magad! Túl kell élned ezt! Nem halhatok meg!’. Még ha az emeleten lévő összes szobában sejtettem, hogy csak a barátaim megcsonkított testét találhatom, ahogy a két szerencsétlen férfiét az ágyban. Minden erőmet összeszedve óvatosan felálltam, de a bal lábamra állva éreztem, hogy kificamodott és majdnem újra lerogytam a földre, hanem támaszkodok meg gyorsan a falban. A síkfelületen megkapaszkodva húztam magam előre, minden centiméterrel közelebb kerülve a lifthez. Közben is a fejemet forgatva lestem a körülöttem lévő eltorzult világot, amely bármely pillanatban engem is elnyelhetett
’ Hogy lehetséges ez? És miért?’, feltéve magamban újra és újra ezeket a kérdéseket, miközben a távolság egyre jobban csökkent a felvonó és köztem. Az ajtókat ki is kerülve botladoztam át a túlsó falra, minél kevesebb zajt csapva és felhívva rám a figyelmet. Mert éreztem, hogy még itt van. Nagyon közel, hogy befejezze, amit elkezdett. De mikor a gombokhoz érve megnyomta a hívót, azon nyomban jobban éreztem magam. ’ Már mindjárt fenn van.’, néztem az egyre emelkedő számokat a kijelzőn, amikor a lépcsőház felől gyerek gügyögés hallatszott.
Arra fordultam és már szinte mentem volna a hang után, míg nem a felvonó megérkezett. A kitáró ajtót hallva villámgyorsan lépni akartam befelé, míg nem a mozdulat közben megállva ledermedtem. Egy fehér maszkos fekete kapucnis alak állt benne. A fejét kicsit félre döntötte, aztán megvillantva a kezében tartott éles vörös pengét elindult felém.
- Nem! Ne! – hangoztattam könyörögve, míg elkezdtem hátrálni előle. – Kérem ne! Könyörgöm ne! – és egy pillanatra nem figyelve a rossz lábammal léptem egyet, amitől egyből hátra estem, de azon nyomban hátrafelé kezdtem mászni.
A gyilkos pedig megtartva a távolságot végig figyelte a szenvedésemet. Bárhogy próbáltam messzebb kerülni tőle, ő megállás nélkül jött utánam, míg nem a tenyerem elcsúszott a vértől áztatott padlón és ettől a fejem is hátra esve bevertem. Az ütéstől a szemem előtt a világ kezdett szétesni, a gyilkos pedig ezt kihasználva ragadta meg a lábamat.
Éreztem, ahogy megfordítja a testemet és elkezdett húzni, ’ Vissza akar vinni, hogy befejezze. Küzdj már az ég szerelmére!’, a belső hangomból erőt merítve próbáltam kiszabadítani a lábamat, mire az idegen egy nagyot szorítva a bokámon, azonnal felhagytam vele. A fájdalom végigcikázott a testemen, a fogamat pedig összeszorítva nyüszítettem. Fel akartam adni és átadni magam a sötétségnek, csak, hogy minél hamarabb túl legyek rajta, amikor az egyik szobából valaki segítségért kiáltott. Derek volt az.
- Segítség! Valaki kérem segítsen! Meg fogok halni! – aztán halk kaparászás-féle hallatszott az ajtó túloldaláról, meg hangos köhögés, de ennyi elég is volt, ahhoz, hogy a gyilkost kicselezem.
Mindenáron megmentettem volna a barátomat, ha lett volna bármi esély arra, hogy mind a ketten életben maradunk közben, de az elém táruló kilátások közül egyik sem volt biztató, így hát gyorsan kellett döntenem. Vagy ő vagy én és választottam. Míg a maszkos a hang forrását próbálta megtalálni, addig én a szabad lábammal, ami szerencsére a jó volt, minden izmomat bevetve belerúgtam a térdhajlatába.
Azonnal összeesett, majd a tekintetem azonnal megállt a földön heverő késen, amit gyorsan magamhoz is vettem. Amilyen gyorsan csak tudtam felálltam és hátrálva előre tartva a fegyvert sietem, ahogy csak bírtam a nyitott liftig. Lépéseimet a még mindig folytatódó gyerek gügyögés kísérte, míg nem egy éles, fájdalommal teli női hang kiáltott fel. Ismerősnek tűnt, de mihelyst láttam, hogy a gyilkos feláll, tovább nem gondolkodva beléptem a felvonóba és megnyomtam a földszintet. Remélve, hogy a rémálom hamarosan véget ér.”
A peronra felérve egyből kiszúrtam Dennis Egletont. Alacsony, mihaszna testtartása mellett, majd nem a lábát verdeső ballonkabátról, meg a fejébe húzott karimás kalapból ítélve csak ő lehetett. Az idétlen kinézete mellett pedig a kezében szorongatott kis bőröndöt észrevéve, már minden kétségem elszállt a kiléte felől. Mert a minap is pont ezzel a táskával jött be az irodába.
A kabátom alá rejtve tartottam az egyik kezemben a pisztolyt, ne hogy még több áldozatot követeljen ez az egyszerű adásvétel. Elindultam felé és már félúton jártam, amikor az előttem elmenő fiatal lány alakja megállított. Ő nem vett észre, vagy legalábbis nem tudhattam biztosra és már meg akartam szólítani, amikor a köztünk lévő ember tömegben hirtelen eltűnt. Már mentem volna utána, mihelyst azon nyomban visszaléptem egyet, ’ Mit csinálok? Hagyom elszalasztani a legnagyobb zsákmányt a világon, mert csak megláttam valakit, aki ráhasonlít rá? Kísértetiesen.’. A szememet fókuszálva próbáltam kivenni újra, míg nem megrázva a fejemet, kiűztem a gondolataim közül. A tekintetemet visszafordítottam, majd újra a célpont felé haladtam.
- Jó estét Mr. Egleton. – súgtam a férfi fülébe, aki majd öt centivel alacsonyabb volt nálam és a hangom hallatán felugorva, majd nem elnevettem magam. – Azt hiszem, van valamije, ami nekem kell. – az ujjai szorosabban fonódtak a táskájának fogantyújára.
- Natali, kérem… - habogni kezdett és még szánalmasabbnak éreztem, mint eddig valaha. – Ön nem tudja, mivel áll… - ’ Oh, hogy én ne tudnám? Ettől fogok végre a nekem kijáró tisztelettel teljes életet élni, ami mindig is kijárt nekem.’, erre erősen odanyomtam a hátába a pisztoly csövét, melytől végre abbahagyta az idegesítő hablatyolását.
- Most pedig kérem, kövessen Dennis. Szép lassan forduljon meg, és ha kérhettem ne csináljon semmiféle butaságot. – többször is bólintott, aztán a karjába belekapaszkodva elindultunk a peron végéhez.
Mindeközben a fegyvert az oldalához nyomtam, míg a külvilág számára csak egy édes pár voltunk, aki a vonatára vár. Már a szélén voltunk, amikor váratlanul az emberek közül valaki nekem ütközött.
- Nem látsz fa… - hátra fordultam és bele akartam nézni ennek az ügyefogyottnak a szemébe, amikor a levegő benn rekedt a tüdőmben a döbbenettől.
A fiatalember csontvázas pólójában rám mosolygott, aztán a köztünk lévő elhaladó emberek gyűrűjében eltűnt. Még mindig arrafelé néztem, ahol a srác eddig állt, amikor Dennis megszólalt. Meglepetten vettem észre, hogy teljesen nyugodt volt a hangja.
- Csak nem olyat lát, aminek nem is lenne ott a helye? Nem is tudja mibe keveredett bele. – ekkor már legszívesebben a torkán nyomtam volna le pisztoly csövét, de ehelyett újra belé karoltam, úgy hogy a könyökömmel a mellkasába vágtam.
Már össze akart esni, mire én felhúzva újra az oldalához nyomtam, a külvilág felé pedig bárgyún elmosolyodtam.
- Oh semmi baj, drágám! Bárkivel előfordul az ilyesmi. – ahogy a peronról a sínek mellett kezdtünk elmenni, még egyet taszítottam rajta a pisztollyal, melytől a fogait összeszorítva nyüszített. – Most pedig Mr. Egleton. Térjünk is rá az üzletre. – a férfi még mindig erősen szorította a bőröndjét, szinte, mint ha az élete függne tőle.
Nem is sejtve, hogy mennyire igaza van.
„ A lift csendben haladt lefelé, míg az egyelten hangos dolog a mellkasomban dobogó szívem volt. A falnak dőltem és legszívesebben a földre kuporodva zokogni kezdtem volna, hitegetve magammal, hogy bizonyára ez csak egy rossz rémálom lehet, amiből mindjárt fel fogok ébredni. De ez maga volt a valóság, és ha nem néztem volna le közvetlenül, akkor talán már az utolsó reményt is elveszítve törtem volna össze.
Alattam minden egyes négyzetcentimétert fehér lapok borítottak be. A sietős belépésem folytán pedig a közepe egy kicsit elmozdulva valami feketét vettem észre. A lábammal félre lökve őket, mindkét oldalon feltornyozva hevertek, míg én lassan lehajolva közelebbről is szemügyre vettem a fekete festékkel felírt szöveget.
- „Minden titokra egyszer fény derül.” – olvastam fel, szinte suttogva, és a kezemben maradt lapokat megfordítva egyetlen szó nézett vissza rám.
„Kurva”, a felvonó megállt, én pedig már is tudtam, hogy ki áll az egész mögött. A fülkéből kilépve körbe néztem és nem látva senkit kimerészkedtem. A fájdalommal a lábamban nem is foglalkozva lerohantam a lépcsőn. A recepciós pult üresen állt és már mentem volna el mellette érintetlenül hagyva, látva a rajta lévő vértengert, de egy halvány reménysugártól hajtva megkerültem.
Bár ne tettem volna. A két fiatal nyakát a telefon zsinór vastagon befedte, mintha egy sál lett volna rajtuk, mely egészen a bőrükbe vájt. Nem beszélve a londiner rettegéstől kimerevedett arcáról, ahogy a szájából a telefonkagyló egyik fele lógott, a másik része pedig a nyelőcsövét duzzasztotta a kétszeresére. Éreztem, ahogy a gyomrom kifordul magából és itt helyben ki adtam volna mindent, amikor a fejemet a kijárat felé fordítottam. Megmozdulva a forgóajtó egy hosszú árny bontakozott ki a földön. A kés, ami mind végig a kezemben maradt megszorítottam az ujjaim között és gyorsan elbicegtem az étterem felé. Az ajtó tárva nyitva volt, melybe belépve azonnal elöntött a sötétség.
Már ki akartam mondani, hogy tudok mindenről és nem kell tovább játszadozni, amikor a terem közepén egy fénysugár megvilágított egy asztalt, rajta egy dobozzal. Piros szalaggal átkötve, méregzöld színű papírosba volt csomagolva az egész. Ahogy pedig a cetlin megláttam a nevem, a kést készenlétbe helyeztem az ujjaim között. A szalagot elvágva levettem róla tetejét és elmélyülten tanulmányozni kezdtem a tartalmát.
A múltnak egy-egy darabkája hevert benne, olyan dolgokról, melyeket csak egyetlen egy embernek mondtam el életem során. De most az is meg fog fizetni, mind azért, amit velem tett. A hátam mögül lépésekre lettem figyelmes. Ahogy pedig sejtettem az egyre rövidülő távolságot köztünk, a kést megszorítva felé fordultam és beledöftem. Újra és újra, míg nem már a földre zuhant, én pedig melléje térdelve figyeltem, ahogy az élet utolsó szikrája is elszáll belőle.
- Te tényleg azt hitted, hogy képes vagy erre. – mutattam a dobozra, majd megrántva a haját felhúztam. – Nem csak vagy más, mint egy szánalmas lúzer és úgy is fogsz most meghalni. Szerelmem. – Frank hangja elveszett a torkából felöklendező vértől, aztán a fejét visszaengedve a földre, örömmel vettem észre, hogy meghalt.
Amikor is a boldogságom egy perc alatt szertefoszlott, a terembe beözönlő rendőrök láttán.
- Dobja el a kést asszonyom! Most rögtön! – eldobtam, majd lassan felálltam és már mondani akartam, hogy ez csupán egy félreértés, amikor újra rám kiáltottak. – Kezeket a magasba! És semmi hirtelen mozdulat hölgyem! – a kezemre bilincset tettek majd kivezettek az épületből, míg én azon gondolkoztam, hogy mennyi időbe fog telni nekik, hogy rájöjjenek, itt én vagyok a hős, nem pedig fordítva.
Mosollyal a számon belenéztem a napfénybe és soha nem láttam még ennyire verőfényes reggelt, mint a mostani.”
Mikor már jó messze voltunk az állomástól, hogy még az emberek se lássák meg mire készülők, akkor megállítottam a könyökömmel és lökve egyet rajta a közeli kerítésnek vágtam.
Épp ebben a pillanatban ért mellénk a sínen egy vonat. A robogó szerelvény a közeli utcai lámpa fényét megtörte a szemem előtt, miközben a túloldalról egy elmosódó alakot vettem észre. De mielőtt még közelebb mehettem volna, a vonat elsuhant és a furcsa árnyat is magával vitte. Aztán jajdulást hallva kihúztam a kabátom rejtekéből a fegyvert, majd beélesítettem, mikor rám nézett.
- Akkor hát kezdjünk is neki Mr. Egleton. Adja át nekem vagy… - becéloztam a fejét. – higgye el nem kell sokat gondolkodnia a legújabb könyvének a történetén. – a táska finoman remegett a kezétől, az arcára kiülő bizonytalanságot látva pedig tudtam, hogy most kell ütnöm a vasat.
- Olvastam magáról, tudja? – a fegyvert egy kissé leeresztettem, tudva, hogy ez némi bizalmat ébreszthet benne, ha egy kicsit megnyílok neki.
Hagyva, hogy a remény éltesse tovább, mind addig, míg ki nem oltom mind a kettőt.
- Huszonévesen kezdett el írni, volt pár novellája, apróbb kísérletei színházdaraboknál, viszont aztán semmi. Majd rá jó 5 év múlva, - tapsolni kezdtem. – magából sztár lett. – abbahagyva csettintettem egyet. – Csak így hirtelen. Mindenki a lábai előtt hevert. Interjúk a tévében, sztárokkal, nem is beszélve a több száz rajongóról. Most pedig filmet készít. Nos, tudja, nem voltam olyan sokáig maga mellett, mint azt bárki is elképzelné. – a fegyver csöve újra a fejét vette célba. – De én tudom, hogy van valami magánál. Egy olyan dolog, amitől szemvillanás alatt ilyen híres, gazdag, tiszteletreméltó ember lett magából. És még mielőtt rákérdezné, tudom, hogy mire képes a kis írása. – kacsintottam rá. – Olvastam már jobbat is és… - bár az eddigiek alapján azt hittem, hogy Dennis megnémult a fegyvert látva, viszont a szájából elhangzó mondatok olyan magabiztosságról árulkodtak, ami még engem is meglepett.
- Sokat jelentene, ha nem becsmérelné az írásomat, ha megkérhettem. – egy mosolyt villantottam felé, bár tudva, hogy ez olyan mintha azt mondanám, nem fogom megölni, mihelyst elvettem tőle, ami kell, de a bárgyú, önelégült képét figyelve, úgy látszik bevette. – Ha pedig tudja, hogy mire képes, akkor a legjobb lesz elfelejtenie az egészet, még mielőtt… - a térdemmel jó erősen belerúgtam egyet a hasába, melytől egyből a földre kerülve nyöszörögni kezdett.
- Maga csak ne oktasson ki arról, hogy mit kéne tennem vagy nem! Elmúltak már azok az idők, amikor valaki is… - a hangom elhalt és én ellépve tőle, próbáltam összeszedni magam, ’ Ez is amiatt a félkegyelmű alak, meg a fiatal kis csitri miatt van.’.
- Ki volt az Natalie? – a férfi felállt, én pedig szembe nézve vele, felfedtem az életem azon részét, melyről még soha senkinek nem beszéltem.
Ősz volt. Halloween este volt és én a nővéremmel együtt mentem el csokit gyűjtögetni. Emlékszem a jelmezem nem állt másból, mint egy fehér álarcból, meg egy fekete kapucnis felsőből. Jól éreztük magunkat, legalábbis az én szemszögömből nézve. Amíg meg nem jelent a barátja Tom, engem pedig ott hagyott valamelyik drogos barátnőjénél. Ez volt az utolsó alkalom, hogy életben láttam a testvéremet. Másnap jött a hír, hogy Tom egy kővel agyonverte a kocsi hátsó ülésén, az agyának a darabkáit úgy kellett leszedegetni az ablaküvegről, mint a szélvédőn összenyomott bogár tettemet. Aztán pár hónapra rá a fiú felakasztotta magát a cellájában. Az mondták a bűntudata vitte rá az öngyilkosságra, de én tudtam, hogy nem igaz. A búcsúlevelében írt rövidke kis szöveg is ennyiből állt: Nem én tettem. Hát persze, hogy nem ő volt. Nem is neki kellett mindennap a testvére árnyékában élni. Ő volt a tökéletes, én pedig csupán egy hiba a szüleim jövőbeli terveiben. Nem kellett hozzá sok, hogy rájöjjek az életem nem ér többet az apám fiókjából elővett lyukas óvszernél. Akkor este elmentem sétálni az erdőbe. Szép éjszaka volt, még a csillagok is fent ragyogtak, ahogy a nővérem szemei is, ahogy Tom éppen a hátsó ülésen élvezett bele. Az ajtók tárva nyitva voltak, a barátja elment az erdőbe, a testvérem pedig kinyújtóztatva végtagjait a hátán feküdt az ülésen, majd becsukta a szemét és akkor jöttem én. Egy közeli követ megfogva odaálltam a feje fölé. Egy pillanatig hezitáltam és tudtam, amit teszek rossz, de… ekkor rám nézett.
- Mit akarsz te kis nyomi? Csak nem… - a kő egyenesen a homlokát találta el és még mielőtt sikolthatott volna újra lecsaptam rá, hallottam, ahogy a koponyája megrepedt és csak folytattam tovább.
Míg nem az a tökéletes arc, már nem is volt annyira tökéletes. Belenéztem abba a vörös hús és csont csomóba, ami a feje helyén maradt. Rájöve arra is, hogy én mind végig így láttam őt. De már nem csak én.
Egy lövés dördült el az eddig csöndes pályaudvaron. Dennis Egleton hátrahanyatlott, majd el is esett, ahogy a kezével a hasán ért sebet próbálta elszorítani. Míg a másikkal a lába között heverő bőröndért nyúlt, amikor találkozott a tekintetünk.
- Nem tudja, hogy mivel játszik kisasszony. – közelebb lépve a homlokához nyomtam a fegyvert, majd meghúztam.
- De hogy nem tudom. – elfordulva tőle odanyúltam a bőröndért és egy kattintással ki is nyitottam. – Pontosan ez fog gazdaggá tenni. – dobálni kezdtem ki belőle a ruhákat, hogy végre megtaláljam köztük, amire mindig is vágytam.
- „Mi az, hogy nincsenek holttestek?! – döbbenten néztem a felügyelő arcát, aki a szemét a szálloda felé fordította majd vissza rám, de én már csak a térdeimet bámultam. – Én nem képzeltem az egészet felügyelő úr. Én láttam, hogy… - megálltam, hogy lássa, mennyire felzaklatott az egész és az emlékek egy percre való felidézése is mennyi kínnal jár számomra. – A rengeteg vért, Denny kiáltását és a gyilkos… - felnéztem – engem is meg akart ölni. Frank végezni akart velem is, ezért kellett megölnöm. – a könnyek, mint megannyi gyakorlás után már maguktól hullottak.
A férfi egy zsebkendőt nyújtott át és miközben letöröltem az arcomról, addig próbáltam rájönni, hogy mennyi ideig szándékoznak még itt tartani. ’ Hisz nem egyértelmű! Oh, az isten szerelmére, én vagyok itt az áldozat! Hullák vagy a nélkül is, de ártatlan vagyok.’, amikor egy rendőr odalépve a férfihoz valamit odasúgott a fülébe. Aztán távozva a felügyelő egy ideig csak maga elé nézett. A várakozástól már egyre idegesebbnek éreztem magam és rá akartam kérdezni, amikor a szemünk találkozott.
- Pár járókelő tanúsította, hogy Ön és a volt férje tegnap a szálloda bejáratánál keményen összevesztek valamin. Úgy azt is tudom, hogy mennyire fajult el a dolog. – meg akartam szólalni, mire eszembe jutott Frank kérése.
’ Talán már akkor is azt tervezte, hogy meg fog ölni engem?’, a fejemben elhangzó kérdésre talán már sohasem kaphattam meg a választ, viszont a férfinak volt egy pár számomra.
- Az egész épületet átvizsgáltuk, de a magáén kívül nem volt más ujjlenyomat. Ahogy az említett maszkon és a késen sem volt más. A ruháján talált vért még nem tudtuk beazonosítani, de a labor eredmények alapján hamar ki fog derülni, hogy mi is történt valójában. Az említett vértócsa pedig… – hirtelen nem kaptam levegőt, szorított a mellkasom és szinte forgott velem a világ a hallottaktól.
’ Mi folyik itt?! Ez valami átverés, beteges tréfa a szülinapom alkalmából? Miért hiszi mindenki, hogy örült vagyok? Hisz ott voltak, láttam őket, mostanra pedig minden elcseszett barátom halott! Mindegyikük meghalt. De nem én öltem meg őket.’. A felügyelő kezében viszont meglátva az ajándékdobozt, kezdtem teljesen átgondolni az előbbit.
- Úgy érzem, magának sokat jelentenek ezek. – és elkezdte szép sorban kivenni őket, minden titkomat, melyet a mai napig sikerült megőriznem. – Egy halotti bizonyítvány egy kora szülött babáról, édesanyja Anna…
Le kellett itatnom, és hogy még jobb legyen neki egy kis pluszt is raktam az italába akkor éjjel. Így múlt el a fene nagy szüzességi fogadalma. Amiért persze hálásnak kellett volna lennie, mert a fiúk azok voltak. Az összes. Másnap persze a szerelme mellett ébredt, amikor a kielégült horda magára hagyta, én pedig betettem mellé. Nem is sejtve, hogy ezelőtt pár órával Eddy velem kefélt, álnéven meg egy halom sminkkel az arcomon.
Kipróbáltam és nem voltam lenyűgözve tőle, de ha a barátnőmnek ezt kell, hát legyen az övé. Eddy persze, mint valami hűséges öleb, végig mellette maradt, még akkor is, amikor a világra hozta. Aztán egy perc múltán, mielőtt még nevet adhattak volna neki, már meg is halt. Mint később kiderült Annának ezután már nem lehetett több gyereke a szülés közbeni komplikációk miatt. Én persze eközben is végig mellette álltam.
- Látom képes megfogni az ember lelkét a fotóin. Ezen például…
Tamara, jobb volt nálam és előbb utóbb kirúgtak volna, ha nem teszek valamit, minél előbb. A megoldás pedig kézen fekvő volt.  Max-szel, a főnünkkel állandó jelleggel tartottak személyi megbeszéléseket, melyekre bedugva a fényképezőmet, megörökítettem már lélegzetelállító felbontást. Aztán nem kellett sok hozzá, hogy eldöntsék, ki is közülünk az igazán rátermettebb, ha a munkáról van szó. Elintézve persze azt is számára, hogy a hírneve meg legyen a szakmában, mint „Asztali lotyó”.
Derek szemlátomást nem félt az ellenfeleitől, ahogy tőlem sem és ez hiba volt. Alábecsülve a képességeimet és magabiztosságát nem is titkolva többször is a földbe döngölt a tárgyalóteremben. A nyilvános megaláztatások után pedig lépnem kellett. Persze kihitte volna, hogy a sármos, magas, ügyész szereti, ha néhányszor alaposan kielégítik análisan. Nem is beszélve, hogy az államügyész úr fia még soha nem nézett ki ilyen jól a barátom lábai között. Csak egy kis ösztönzés kellett a drága apucinak és az ügyeket sorra én nyertem meg. De mit mondhatnék, ilyen a kapitalizmus.
- A levelezései meg egyszerűen regényesek. Szívesen olvasnám…
Cecil elutasítása fájt. A sértés, hogy nem képes megbízni bennem a pletykák alapján, amiket terjesztettek rólam az irodában, felháborítónak találtam. Azt pedig, hogy valaki, ilyen durván cserbenhagyna, semmiképpen sem volt az ínyemre. Így bevetve a még mindig meglévő meggyőző képességemet Max-nél, rávettem, hogy egy kicsit ijesszen rá a lányra. El se képzelné az ember, hogy mennyi mindenre képes egy családos ember, csak azért, hogy a szeretett és tisztelet teljes életmódja fennmaradjon.
Az ijesztgetések, a telefonos zaklatások, az állandó gúnyos megjegyzések a háta mögött, nem is beszélve a jól megfizetett emberekről, akik az irodától ne messze szexuálisan bántalmazták. Az utolsó e-mail fordultával pedig Cecil, mint szárnyaszegett madárka hozzám fordult segítségért. Soha nem lettem volna képes visszautasítani, még ha el is játszottam a gondolattal.
- Magának sok ellenfele lehetett hölgyem az élete során. – visszarakta a doboz tetejét. – De most a legnagyobb ellenfele saját maga volt és veszített. – szó nélkül, emelt fővel álltam fel és hagytam, hogy elvezessenek a kocsihoz.
Ahol aztán rám csukva az ajtót körbe néztem, majd a fejemet hátra hajtva odavertem az üléshez.
Aztán ezt többször is megismételtem. Már vér folyt le az arcomon, amikor a rendőrök megpróbáltak lefogni, én pedig üvölteni kezdtem. Mindvégig egy szót: A barátaim.
Nem is tudva, hogy az utca túloldaláról öt maszkos alak figyelte a jelenetet. Majd négy részre szakadva elindultak és az álarcukat egytől egyig a földre ejtve maguk után hagyták a múltat. És annak minden titkát.”
- Hol a fenében van?! – a bőrönd egész tartalmát a földre borítva újra és újra át túrtam, amit pedig találtam az egy üres tintatartó volt. – Hova az istenbe rejtetted el?! – fogva az üvegcsét, meglendítettem a karomat és jó messziről is tökéletesen hallatszott az üveg széttörése.
Belerúgtam a táskába és a lábamat többször is meglendítve széjjel repítettem az egész tartalmát. Nem hittem el, hogy nem találtam semmit, amikor a szememet felhúzva gúnyos mosolyt öltött az ajkam.
- Vagy talán magadnál volt mind végig Dennis? Nem elegáns dolog elrejteni előlem valamit, ami már úgy is az enyém. – a vállát megragadva felém akartam fordítani, amikor a csuklómra jéghideg ujjak kulcsolódtak.
Azonnal cselekedve kihúztam a pisztolyt a zsebemből és bele lőttem az összes tárat. A szorítás hirtelen abbamaradt, én pedig hátra esve bevertem a fejemet. Az ütéstől megszédülve forgott velem a világ, amikor fölöttem valaki megállt.
Ahogy ránéztem azon nyomban hátra felé kezdtem mászni, végig söpörve a kezemmel a földet, hogy minél távolabb kerüljek tőle. De ő jött utánam. Aztán megérezve a fémet magam mögött, abból erőt merítve lassan felálltam.
- Ki a francnak képzeled magad?! – ordítottam rá. – Mi?! Ki vagy te valójában?! – szinte már könyörögtem neki, amikor a kapucnit lehúzva lekerült róla a fehér maszkja is.
- Nem! Ez nem! – hátrálni kezdtem és majd nem elestem a sínen átkelve, annyira letaglózott a látvány.
- Te vagyok. – a száján lévő vigyor kezdett megnyúlni, a szeme sötét lett, és ahogy belőle, úgy a füléből, orrából, szájából ömleni kezdett valami fekete lé.
Nem is, gondoltam aztán, ahogy láttam a lámpafényben közelebbről megláttam az arcát.
- Azt akarod, hogy mindenki tiszteljen és szeressen Natalie? – hangja mélyebb lett és egyre közeledett felém. – Megkaphatod mind azt, ami Dennisnek volt. Hát nem erre vágysz már mióta. – kitárta a karját. - Csak gyere ide hozzám. – intett felém, mire én nem tudtam mit tegyek, de valójában már rég eldöntöttem.
Mert amit mind végig kerestem az ott volt előttem. Elindultam felé, a hang süvített a fülem mellett, viszont úgy éreztem, hogy már semmi nem állíthat meg. Az arcon már sötétkék mázként csurgott le a folyadék. Az ujjával aztán rám mutatott, én pedig megállva a torkomhoz kaptam és öklendezni kezdtem. A tenyeremet a szám elé tartottam, majd felemelve megnéztem a benne lévő sűrű tintát.
Felnéztem rá, de alig tudtam ráösszpontosítani, amikor a fény az oldalamról előtört. A kezeit a szájába dugta és egy rántással ketté szakította magát. A testből pedig óriási szökőkútként tör fel belőle a sötétkék massza, amely két hosszú karmokban végződő ujjait a szétfeszített torzón nyugtatta.
A szervek maga körül széjjel hulltak, vagy élettelen csomókként lógtak ki belőle. Körbe ölelve maga körül a maradék valóságot is, átrántott egy torz tükrön át. Szinte úgy éreztem magam, mint Alice, amikor a nyúlüregbe beleesve átkerül Csodaországba csak ez sokkal valódibb volt. A hosszúkás fejen éles sötét szemek és vigyorra húzódó száj öltött alakot.
Ledöbbenve figyeltem mindezt, közben a szívem összevissza vert a mellkasomban és éreztem annak fájdalmas szorítását is a testemben. Amikor a lény felém hajolt és az egyik karomban végződő ujjával megérintette a homlokomat. A helyén egyből vér kezdett folyni.
- Most már félsz? – ebben a pillanatban felsikoltottam, de a hangomat azonnal elnyelte a vonat hangos dudálása és az ütközés, mellyel a testem a sínek alá került.
Dennis Egleton holtestét nem sokkal utánam találták meg. Az egyetlen, amit nem tudtak meg magyarázni, az a tenyerén lévő bőr alatti folt volt.
Feketének nézett ki, de ha az ember közelebbről megnézte a fényben akár sötétkék is lehetett.