Tinta - 2. fejezet

James

A fejemet vakarva néztem az elszaladó utolsó jelöltet, majd megrázva azt leguggoltam, hogy felvegyem a lapokat a földről. Összeraktam őket, közben a számat undorra húzva próbáltam nem hozzáérni a véres lenyomathoz a papíron.
Ahogy felálltam körbe nézve még egy utolsó pillantást vetettem a kijárat felé, mely közben a szemem egy pillanatig megállt a pultnál. ’ Ez az új lány sem bírta sokáig. Pedig neki kellett volna bezárnia.
Ahogy még sok minden mást csinálnia is.’. Egy kisebb sóhaj szakadt ki belőlem, melyet egy apró mosoly követett végig az ajkam között. A lapokat összegöngyölve csaptam bele a tenyerembe és a váróteremből elindultam fényképező szobába, ahol az egész napomat töltöttem.
Vég nélkül hallgattam végig az összes jelentkező élettörténetét, tapasztalatait és egyéb más hobbiféleségüket, melyhez némi színészi attitűd bemutatására is sor került majd egy fényképpel lettem gazdagabb. A vége pedig mindig ugyanaz volt.
- Még a héten értesítjük a döntésünkről. Addig is további szép napot. – egy kézfogás. -  És köszönjük, hogy eljött. – de hogy ez tényleg így lesz-e arról én mint sem tudtam.
Csak azért hívtak ide, hogy lefényképezzem az embereket és a meglévő anyagot pedig adjam át a rendezőnek, hogy választani tudjon közülük a későbbiekben. Míg nem ma felmondott a rendező asszisztense, így hát nekem kellett meg csinálni a többit is. Az utolsó pillanatban pedig gyorsan fölvettek egy recepciós lányt a pult mögé, bár meg kell hagyni ez se volt egy épkézláb ötlet. Az e-mailek vagy megérkeztek a jelöltekhez vagy nem, máskor pedig legtöbbször csak a telefonon lógott.
A fejem fölött lévő neonfények zúgását hallgatva a szememet dörzsölve próbáltam még nyitva tartani és egy kicsit összpontosítani a még előttem álló feladatra.  Fáradt voltam, ráadásul, amikor a férfihez mentem, hogy bemondjam a nevét, egy kicsit reménykedtem.
Nem tudtam jól megnézni, az arcát is csak egy másodperc töredékéig ha láthattam, viszont valami azt súgta nekem, hogy ő más lenne.
Egy kicsit több mint mások. Vagy csak szimplán kimerültem és valami olyasmit képzeltem, ami igazából nincs is ott. Közben a kezemmel végiglapoztam a sablon szövegét, a homlokomon a bőr ráncokba kezdet rendeződni.  ’ Ez meg mi?’, láttam a jelentkezőknél lévő szövegeket, még fel is olvastattam belőlük egy pár sort. Aztán egy szituációt mondva nekik előadták, a legjobb tudásuk szerint. De ezt még soha nem láttam.
’ Lehet, hogy az új lány tehette bele véletlenül? És talán ettől ijedt volna meg a srác is? Kihívás aztán lehet benne elég. De lássuk csak az elejétől.’, előre lapoztam és már az első mondat megfogott benne.
„Nem kell, ahhoz művésznek lenned, hogy tudd, a festőnek ecsetre van szüksége, a vászonnak festékre, a modellnek pedig öröklétre. Ezt a férjem mondta nekem, már a megismerkedésünkkor is ezzel vett le a lábamról. Hitt abban, hogy mindennek meg van a maga rendje és logikája az életben. Ő, úgy vélte, hogy semmi sem a véletlen műve. A sors akarata. Ahogy csupán az is, hogy egy meleg délelőtt elmentem a műtermébe. Ott pedig találkoztam Margarettel.
A felvonóban voltam éppen, kezemben tartva erősen megszorítottam a táskám pántját. Ideges voltam és egyben boldog a hírtől, ami örökre megváltoztathatja az életünket.
- Igen. Dr. Can szeretnék időpontot foglalni. Oké. Köszönöm szépen. Viszhall. – elraktam a mobilomat a táskába és már alig bírtam a bőrömben megmaradni annyira izgultam.
A fülke egy nagyot zökkenve megállt és elhúzva ajtót a sínen, már is bent voltam. Onnan pedig észrevettem, hogy nem volt egyedül. A lakás L alakú volt, hosszában végig a falakon ceruzával rajzolt vázlatok, festett képek és üres vásznak dőltek neki a földön elfekve. Soha nem tudnám megunni a látványt és azokat az érzéseket, melyeket a képei okoznak bennem. De mind közül is, egy volt az, amit most nagyon ideillőnek találtam ebben a helyzetben. A falak fehérre voltak meszelve, melynek közepén egy ablak volt, melyen a beszűrődő fény megvilágította a padlót a szobában.
A fény közepén pedig egy copfos hajú kislány árnyéka mutatkozott meg, bizonyára a bent lévő ajtóban állhatott. Az ujjai között egy baba kezét fogta, melynek a többi része lefelé lógott a levegőben. A címe pedig az volt, hogy „Ha eljön az idő” és úgy éreztem, ez most rólunk szól. A helység végénél a fordulónál jobbra pedig egy konyha volt berendezve, melynek közepén egy ebédlő asztal helyezkedett el. Bár Dave nem éppen annak tartja fenn, mint inkább a festékéinek a tárolására.
A lakás sarkában pedig ott kapott helyet az alkotói részleg, ahol is éppen nagyba folyt a munka. A fiatal hölgy egy háromlábú széken ült, a háttér mögötte teljesen fehér volt, melyet a mellette lévő nyitott ablakon bekívánkozó napfény még jobban kiemelt és megvilágított. Ettől úgy tűnt, mintha lányt valamifajta égi ragyogás vette volna körbe, mégis ha jobban megnézi az ember, akkor látja, hogy téved.
Nem a fény tette tündöklővé, hanem ő maga volt az. Miközben a férjem észre sem véve, hogy megjöttem, elszántan dolgozott a modelljén, míg én közöttük álltam meg. És már is megértettem, hogy miért. Vállig érő világos szőke göndör haja kiemelte arcának íveltségét, pisze orrát, vékony szemöldökét, kecses állát és egy pillanatra megláttam az ég színéhez hasonló szempárját is.
A ruhája, a legegyszerűbb szürke kötött pulcsiból, meg egy farmerból állt mindössze, a lábán pedig sportcipő. Nem a megszokott modell öltözet, még ha csak Dave az utcán találkozott is vele, egy ilyen fiatal hölgy az ő korában nem szokta elrejteni önmagát. ’De mindezek ellenére, ő megtalálta’, néztem az ecsetet, hogy milyen gyorsan mozgatja és a következő pillanatban, már döbbenten nézett engem, mosollyal a száján.
- Drágám? – láttam az arcán, hogy ebben a pillanatban esett le neki az esti vacsora. – Úristen, már ennyi az idő. Én annyira… - nézett a képre, aztán rám, és még egyszer a vászonra, tehetetlenségében még az ecsetet is lóbálni kezdte.
A megmentésére sietve el akartam mondani, neki, hogy semmi baj, amikor a lány közbelépett.
- Az én hibám. – felállt a székről és odajött kezet fogni velem. – A nevem Margaret Theona. Örülők, hogy megismerhettem és el kell mondanom a férje igazán tehetséges festő. – nézett rá, majd a tekintette újra visszatért hozzám.
- Ezért is kértem meg rá, hogy készítsen nekem egy portrét magamról. – ’Szóval mégsem volt igazam.’ és eszembe jutott még valami, ’Akkor hát nem felejtette el, csak nem tudott ellenállni a kísértésnek.’
Bár ami az igaz az igaz, tényleg gyönyörű volt és ahogy ő mondta, valamit nem szabad az elmúlás kezébe adni.
- Természetesen semmi baj nem történt. – néztem felváltva mindkettőjükre. – Ismerem már annyira a férjemet, hogy ha belekezd egy munkába, akkor nehéz onnan elszakítani. – Dave ekkor mellém lépve átkarolt és egy csókot nyomot a számra.
- És még lenne valami szívem. – összehúzta a homlokát, melytől a szemöldöke majd hogy nem összeért, melynek láttán próbáltam nem kuncogni, hiszen éppen komoly dolgot akar velem közölni.
De hamar lebuktam.
- Így összehúzod a szádat. – az ujját csak a levegőben tartva mutatta az ajkam előtt, mégis szinte éreztem az érintését, mely keveredett a festék illatával.
A szemében láttam, hogy éppen mire gondol, de tudtam, hogy a lánynak már talán így is elég kellemetlen az egész, ezért gyorsan visszatereltem a gondolatait.
- Szóval mi az a dolog szívem? – rákérdeztem, ő meg beletúrva a hajába, végül kimondta.
- Meghívtam Margaretet vacsorára hozzánk, ha nem probléma? – próbálta kifürkészni, hogy mit gondolhattok éppen most róla és egyből következett a bűntudat kártya. - 5-ig beszéltük meg, hogy elkészülők, az utolsó vonat pedig nem rég ment el. De tudod, hogy hogyan dolgozom? Addig nincs kész a mű…
- Amíg nem tökéletes. Tudom édesem. Már megszoktam és… - ránéztem a lányra – természetesen örülnék, ha csatlakoznál hozzánk vacsorára. – Margaret megköszönte, a férjem pedig az utolsó simítások után elkezdett összepakolni, míg én vele beszéltem.
- Tényleg nagyon köszönöm és remélem, nem leszek a terhükre, vagy ilyesmi, mert akkor én… - azon nyomban közbevágtam és nem hagytam, hogy végig mondja.
- Oh, de hogy is! Hisz ez a legkevesebb, ha már itt ragadtál a hóbortos férjem miatt. – a mosogató felől egy gúnyos heherészés hallatszott, de én csak legyintettem felé, melyet látva a lány elmosolyodott.
- Olyan szerencsések, hogy egymásra találtak. Mióta házasok? – a hangjából némi izgatottságot vettem észre.
- A következő hónapban leszünk 3 évesek. – elismerően bólintott, és ahogy kimondtam rájöttem, hogy amit el fogok neki mondani ma este, az talán mindent meg fog változtatni.
’ És mi készen állunk-e erre?’, figyeltem, ahogy Dave lemossa az ecseteit, a férfit, akivel elterveztem az egész jövőmet. Most végre tényleg megtörténik. A gondolataimba merülve észre sem vettem, hogy a lány hozzám szólt. Így mikor visszanéztem, elnézést kértem tőle.
- Csak annyit mondtam, hogy önök tökéletesek. – már mondani akartam, hogy senki sem az, amikor a portréját kezdte nézegetni.
A napfény egyenesen az arcára vetült és egy pillanatra, úgy éreztem, hogy rosszul láttam. Ez pedig így is volt.
’A fény miatt káprázhatott a szemem.’, rám nézett és újra visszatért az, akit a széken ülve figyeltem. Megnyugodtam, és elgondolkodva az eseten, csak annak tudhattam be a képzelődésem okát, amit közölni akarok este a férjemmel. Egy kicsit talán a kelleténél még feszültebbnek is éreztem magam, az előttem álló feladat miatt. Nem csodálom, hogy az ember néha olyan dolgokat lát meg, amik valójában soha nem voltak ott.
- A férje remek munkát végzett. Szinte talán túl tökéletes is. – ekkor lépett mellém Dave és megfogva a kezemet elindultunk kifelé, közben is a lány mögöttünk lépve beszélgettek a holnapról, meg pár igazításról a képen.
Az ajtó belakatolása után beszálltunk a felvonóba, még mindig folyt köztük a szó, de én már nem tudtam rájuk figyelni. Az elmém újra és újra visszajátszotta azt a képet, amit a fényben láttam.
Egy pillanatra hátra néztem és Margaret éppen engem nézett, rámosolyogtam, ő viszonozta és visszafordultam. ’Az arca.’, nyeltem egy nagyot és magam előtt volt, ahogy az ujjával visszasimítja, mintha csak egy, ’ Maszk lenne.’ A lift megállt, mi pedig kiszállva elindultunk a parkoló felé, egészen a házig nem bírtam ránézni a lányra. Féltem, hogy ha most rám tekintene, nem látna mást rajtam, mint a félelmet, hogy valójában kit is engedtem be a házunkba.”
- Ez elképesztő. – mondtam és beléptem a szerény kis stúdióba, amely állt a fal végén egy fehér bőr kanapéból, a két szélén álló állványra erősített reflexernyőkből és előtte egy fényképezőgép meg egy szék kapott helyet.
A szoba másik végében pedig két asztalt toltam össze, melyeken a kérdések, a jelentkezők adatai, meg a válaszaik szerepeltek. Még össze kellett volna rendeznem az egészet, hogy holnapra a rendező át tudja nézni és kiválasztani a legjobbakat, viszont valami oknál fogva a történet is nagyon érdekelt. ’ Talán Dennis Egleton legújabb művének egy részét tartanám a kezemben?’, átlapoztam, de semmi sem mutatott arra, hogy bármilyen kapcsolatban lenne a munkaadómmal.
Megvonva a vállamat már ültem volna le a kanapéra, hogy elmélyedjek a folytatásban, amikor a pillantásom a jelentkezők lapjaira suhant. Nagy volt a kísértés, hogy hátra dőljek abban a pillanatban és az estém többi részét egy ismeretlen szerző olvasmányával töltsem el, de a kötelesség tudatom előbbre való volt. Nem mintha a főnökömért tenném meg mindezt, inkább az emberekért, akik vették a bátorságot és eljöttek ide, hogy megmutassák mire is képesek egy szerepért. Így hát döntöttem.
’ Előbb a munka, aztán csak a szórakozás.’, mondtam magamba és ledobva művet a kanapéra, elindultam az asztalok felé, amikor félúton valaki kopogtatott falon. A hang felé fordulva pedig döbbenten vettem észre, hogy ki az.
- Remélem még nem túl késő. – az előbb elfutott fiatalember mosolygott rám vissza, én pedig csak a kezemmel intve kanapé felé bólogattam. – Elnézést, ha egy kicsit megijesztettem, az előbbi kirohanásom miatt, de azt hittem vészhelyzet van. – a kérdéseket rendeztem és hátra szóltam.
- És most már elmúlt? – aztán éreztem, hogy a hangja kissé megváltozott.
- Csak vaklárma volt. És most, hogy így körbe nézek. – egy pillantást vetettem hátra és hát jól sejtve, nem éppen a kamerában gyönyörködik ennyit a srác.
Ami cseppet sem zavart és igazán hízelgőnek is találtam.
- Kár lett volna kihagyni. – összefogva, ami kell, visszafordultam felé és leülve a székre ránéztem.
- Akkor hát, készen áll? – ő csak bólintott és már mondtam is az első kérdést.
„ Az utolsó falatot nyeltem le éppen, amikor Margaret rám nézett.
- Ez isteni volt. Köszönöm szépen, még egyszer a meghívást és, hogy itt aludhattok önöknél. – váltogatta köztünk a pillantását, melyet végül Dave tört meg, miközben felállt és elkezdte összeszedegetni a tányérokat az asztalról.
- Semmiség az egész. – a mosogatóhoz fordult, mi pedig az asztaltól távozva kiléptünk a konyha lépcső felőli bejáratán.
- Megmutatom a vendégszobát. - a fokokra lépve felfelé vettük az irányt, a gondolataim viszont visszatértek abba a pillanatban, amikor beléptünk a házba.
A kabátunkat akasztottuk be, Margaret pedig forgatva a fejét minden irányban körbenézett.
- Mióta laknak itt? – a kérdését hallva eltöprengtem az érdeklődésének okán, de közben is válaszoltam rá.
- 1 éve. A nászutunk után még egy darabig a szüleimnél laktunk, aztán mikor elég pénzt összegyűjtöttünk, kiválasztottuk ezt. – a hangomból sütött az büszkeség, bár akkor még nem is jutott az eszembe, hogy talán pár hónap múlva már többen lehetünk.
Most pedig csak még jobban örülök a választásunknak.
A földszint, ha az az ajtótól elindulunk, akkor előtte van az emeleti lépcső, mely alatt ott van a pincébe levezető további fokok. Ettől jobbra a nappali van, melynek terét egy vékony fal választja csak el az előszobától, melyen egy fakeretes tükör lógott, alatta pedig egy kis asztallal, rajta helyett kapva a telefon.
A társalgóban, ahogyan én azt sokadszor is kiemeltem Dave számára, képek voltak. Nem csak a falakon végig felakasztva, egy csöppnyi helyet sem hagyva az olívazöld szín megtekintésére, de még a padlón a falnak támasztva, a kandalló elé döntve és az egyetlen ülő alkalmatosságon is, egy terebélyes világos barna kanapét foglaltak el. De bármennyire zavart az ott létük eleinte, idővel rájöttem, hogy ha belépek a nappaliba, akkor nem csupán a képek néztek vissza rám, hanem olyan érzés volt, mintha ő maga tette volna ezt. A tekintetekben, a mozdulatokban és az apró fényfoltok tükrében, ahogy a nap rájuk veti a fényét, tisztában láttam őt, mint bármikor máskor.
Amikre gondolok ilyenkor azok a kanapén heverő három kép. Jobb oldalról indulva az első a „Szirt asszonya”. A kicsinyke partrészen álló háttal lerajzolt fekete hajú hölgy fehér lepel-szerű ruháját szorosan tartva nézi a horizontot. A lebukó nap utolsó fénye csillogó ezüsté változtatja a végtelen tengert a szír alatt. A fényesség mellett pedig a homályból a holdsarló alakja bontakozik ki, mögötte halvány csillanások jelzik az éj eljövetelét. Az örökkön tartó reményt és a hűségben rejlő várakozást jelentette eddig, most mégis a nő alakját jobban átlátva, a kezeit a hasán nyugtatja, mint én, amikor, rá gondolok. A második és harmadik egymásnak folytatásaként készült el.
Egy nagy ablakkeretet mintázva meg, melyből kinézve a teret láthatjuk jobb és bal oldalát szétválasztva festményeken. Az egyik oldalon kis lábnyomokat láthatunk a ház felé szaladva a könnyed talajban. A füves pusztában egy fa állott, mely csak félig szerepelt rajta. A messzeségben hegyvidék alakját lehet kivenni, melyen az ég sötét felhői zord palástként borulnak a tájra.
Ugyanakkor a másikon már láthatjuk a kitisztult eget, a csendben merengő tüskés távlatot és a fa másik felét, amely a napfényben tündöklő prizmaként csillogott a levelein megpihenő apró vízcseppektől. A füves pusztában lévő virágok is, mintha csillogó gyémántból formálták volna meg őket. A háztól siető aprócska lábnyomok futottak el, és ha jól figyel az ember, szél hozta gyermeki kacajokra lehet figyelmes a napsütötte délutánban. A két képnek pedig „Megtisztulás” nevet adta.
Sose tudtam úgy elmenni mellettük, hogy ne töltsek el egy pár percet a nézésükkel és annak létrejöttének történetére gondolva. Éppen egy nagy veszekedésen voltunk túl. A házról volt szó és arról, hogy Dave úgy érezte cserben hagy, azzal, hogy nem olyan munkát végez, mellyel megadhat nekem bármit, vagy amivel előrébb tudnánk jutni az életben. Akkor érkezett egy üzenet az utolsó galériából és a sok közül ez sem adott más választ, mint, hogy nem állítják ki a férjem munkáit.
Többek között ezért akart lemondani a festészetről. A döntése pedig véglegesnek tűnt aznap. Ki akarta törölni az életéből, az emlékkel együtt véve, ezért egy zsákba összeszedve már készült volna kidobni az egészet, amikor én kiragadtam a kezéből és ledobva a földre a szemébe néztem. A szavak, mint a kések és törékeny bútorok, úgy vagdostuk egymás fejéhez, míg nem minden elcsendesedett. A zsákból kiborult festékek, ecsetek, kicsúszott üres vásznak körében ültünk a földön egymás kezét fogva és akkor mondtam neki ezt:
- Mindig lesznek viharok. – felnézett rám, én pedig felé fordulva átkaroltam a nyakát – Ha hagyjuk, hogy mindent elsöpörjön, elpusztítson, engedve, hogy magával vigyen mindent, soha nem láthatjuk meg mi lesz utána. – a fejemet a vállára hajtottam, éreztem, ahogy egyre szorosabban átölel és magához vonz. - Mert minden vihar után következik a megtisztulás. Várjunk és utána mindent tisztában fogunk látni. –a szavaim elhaltak, mire az arcomat gyengéden megfogva megcsókolt.
A számról lassan lejjebb haladt, a kezei és az apró finom szőrű ecsetjeitől vezetve a ruhám lassan lekerült rólam. A végén már csak a festék foltok voltak azok, melyek a testünket borították. Rá egy pár hónapra megvettük a házat. A vihar pedig már rég mögöttünk volt.
Ezután mindig mosolyogva, vagy éppen David lágy csókjától a tarkómon szakadtam ki a gondolataim közül és folytattam tovább a dolgomat.
Az előszobára és a nappalira is nyíló konyha téglalap alakú volt, melyet fehér és fekete csempével kirakott padló és fal borította. Vele azonos színben fent kétajtós szekrények és alatta végig szürke pult helyezkedett el. Rajta a fűszerek rendezett sorba voltak állítva, ahogy a késtartó, a pirítógép, az edénytartó és mellette egy mosogatótálca is helyett kapott. Középen pedig magányos szigetként emelkedett ki egy asztal, körülötte kis zátonyokként tekintve négy szék ölelte körbe.
A ruháink felakasztása után én egyből a konyhába indultam előkészíteni a vacsorához valókat, míg a többiek a nappaliba mentek. Onnan figyeltem Davet, ahogy Margaretnek mutogatta a képeket, hozzá téve mindig, hogy mennyi ideig dolgozott rajta, vagy éppen mi ihlethette meg. A zöldségeket vágtam éppen az asztalon, amikor meghallottam a lány nevetését, odanéztem és egy pillanatra megcsúszott a kés.
Fogamat összeszorítva szidtam az ügyetlenségemet, miközben a mosogató csapját megnyitva hideg vizet engedtem az ujjamra. Közben is próbáltam újra összerakni magamban, hogy mit is láthattam. Margaret az ablaknál állt a férjemnek háttal, miközben valamelyik festményét próbálta meglátni a sok közül.
Biztos Dave mondott valamit, melyen elkezdett kacagni és erre odakapva a fejemet, a műteremben látott torz arc nézett vissza rám. Mert meglátott. Az ajka mosolyra, vagy éppen az én szemszögömből torz vigyornak tűnt. A szőke haja oldalra esett, de nem a természetes módon, hanem mint ha az egész bőr is vele együtt mozgott volna. Az arca petyhüdten lógott, hozzá az álla, mint egy toka csüngött róla és a szemgödre mögül pedig hús-szerű szín bontakozott ki. A körülötte már-már sötétben forgó szemei csak engem néztek.
Mindez csak talán egy percig tarthatott, viszont sokkal többnek éreztem, mire a késsel megvágtam magam és Dave a kezében tartva a képet megmutatta Margaretnek. Aki azon nyomban érdeklődve és rengeteg kérdéssel fordult a férjem felé. A víz csöpögésébe temetkezve észre sem vettem, hogy valaki a hátam mögé lépett és mikor megéreztem egy kezet a vállamon összerezzentem. Felé fordulva aztán megnyugodva fújtam ki a levegőt.
- Bocs szívem, ha megijesztettelek. – mosolygott rám, a kezével pedig végigsimított a hátamon, melytől a szívem heves dobogása kezdett alábbhagyni. – Csak kijöttem megnézni, hogy hogy haladsz és hogy kell-e segítség? – már mondani akartam, hogy szívesen venném, amikor a hangom elakadt a szoba másik végéből érkező válaszra.
- Én is segíthettek? – nézett rám csillogó szemmel Margaret, miközben az asztalhoz állva a kezébe fogta a véres kést. – Hisz ez a legkevesebb, amit tehetek. – az ujjával letörölte a vért és egy óvatlan pillanatban a szeméből rögvest láttam, hogy mit gondolhat most éppen.
„ Tudom, hogy láttad. Az én titkom most már a te titkod is. A mi kis tökéletes titkunk. Mi mind azok vagyunk.”. A szememet egy pillanatra becsukva kizártam a fejemből ezen gondolatokat, közben is rájöve, hogy mind eddig a válaszomat várhatták. Egy mosolyt erőltettem magamra és először a férjemre majd a lányra néztem.
- Oh, nem szükséges. – legyintettem egyet és már húztam is ki egy fiókot, melyből egy ragtapaszt elővéve rátettem a sebre.
- Biztos vagy benne drágám. Mi történt az…
- Semmi csak egy kis baleset az egész szívem. – egy gyors csókot adtam Davenek és már intettem is nekik, hogy menjenek ki a konyhából. – Ti csak menjetek. A vacsora pedig hamarosan készen lesz. – Margaret letéve a kést visszament a nappaliba, melyet egyből magamhoz véve magamhoz szorítottam, mint ha az életem függne tőle.
Ez persze Dave figyelmét sem kerülhette el és míg én a szememmel követtem Margaret lépéseit a kandalló felé, addig ő az arcomat nézte.
- Biztos minden rendben van? Mert ha Margaret miatt van, akkor én… - végül eljutva a tudatómig is, hogy mit próbál elmondani, azon nyomban rázni kezdtem a fejem.
- Nem. Persze, hogy nem ő miatta. – megvontam a vállamat is még hozzá és az arcára nyomtam egy puszit. – Csak kicsit talán megszédültem ennyi az egész. – már láttam, hogy jöttek volna az újabb kérdések, mire gyorsan eléje vágtam.
- De most már semmi bajom. Most pedig menj vissza és foglalkozz a vendégünkkel, míg én megpróbálom nem összevérezni a vacsoránkat. – már fordultam volna el, amikor Dave az arcomat megfogva megcsókolt.
Nem akartam, hogy véget érjen és visszamenjen, ahhoz az izéhez, amit láttam a fényben, viszont abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán megtörtént-e. „A napfény néha megcsalja szemet és olyat enged látni, ami igazából nincs is ott.”, mondta a nagymamám egyszer nekem, amikor kint a kertben a pillangókat kergetve elestem egy fa kiugró gyökerében.
Én azt állítottam, hogy rengeteg volt, míg a mamám szerint csak egy volt, és az is már rég elrepült. ’Lehet, hogy valami baj van velem? Vagy csak a jövőt érintő stressz okozza bennem ezeket a szürreális képeket, amelyeket Margaretre vetítenék?’. Nem tudhattam biztosra, így hát csak túl akartam lenni már az egészen és holnap úgy felkelni Dave mellett, hogy már nem csak férj és feleség vagyunk, hanem leendő szülők is.
- Szeretlek. – mondta a csók után.
- Én is. – majd visszament a nappaliba, én pedig folytattam a vacsorakészítést és bármit is hallottam vagy történt benn nem néztem oda, hanem inkább a kajával foglalatoskodtam.
Idővel aztán mindennel elkészültem és asztalhoz hívva őket, leültünk mindannyian, majd hozzá láttunk.
- Ez nagyon finom lett drágám. – megköszöntem, majd Margaret követte.
- Tényleg nagyon jó lett. És még egyszer köszönöm, hogy itt lehetek a tökéletes otthonotokban. – „tökéletes”, állandóan ezt hajtogatja velünk kapcsolatban.
’Van valami vele kapcsolatban, ami nem hagyj nyugodni. De lehet, hogy csak kezdek paranoiássá válni?’, és ahelyett, hogy még jobban elmerültem volna saját gondolataimban, gyorsan válaszoltam neki.
- Köszönöm szépen. A nagymamámmal és az anyámmal sokat voltam a konyhában, így hát néhány dolog rám ragadt. – mosolyodtam el az emlékek miatt, de gyorsan kiragadott a lány újabb kérdése, melyet követett még egy és aztán csak jött a többi is.
Davet nem zavarta a nagy érdeklődés, engem viszont egy határon túl már kicsit idegsítőnek és értelmetlennek tartottam. ’ Miért kell tudnia, hogy mi a kedvenc a fűszerem vagy éppen, hogy melyik sütemény fogott ki mindig rajtam. Értem én, hogy érdekesnek talál minket, de azért ez már kezd kicsit túlzás lenni. Már nagyon azt vártam, hogy mikor kérdez rá arra, hogy Davevel
melyik pozitúrát szeretjük és hogy lenyelem-e vagy nem.” De hála az égnek a kérdések hirtelen abbamaradtak, mi pedig lassan befejeztük a vacsorát.
Felérve az emeletre megmutattam neki az első ajtót, mely az övé lesz és hozzá téve, hogy miénk pedig a folyosó végén van.
Belépett és körbe fordulva a fehér színű szobában egy finom kuncogás tört ki belőle. Ezt hallva és látva a mosolygó arcát, már kezdtem teljesen elfelejteni a fényben látott torz lény képét. Váratlanul pedig megölelve és megköszönve a kedvességünket, már nem voltam benne biztos, hogy igaz volt-e amit láttam.
- Ez csak természetes. És ha bármire is szükséged van, akkor megtalálsz minket a szobánkban. – mondtam, ő pedig bólintva egyet jó éjt kívánt és eldőlt az ágyon.
Becsuktam az ajtaját és hallva a hangos gyors lépteket a lépcső felé fordultam, mihelyst a Dave a karjába kapva a hálószobába vitt. Csókolgattatta az arcomat, míg én hangosan nevettem, majd az ajtónkat belökte a lábával.
A zár kattanása után pedig nem kellett sok és már is magamon éreztem a szerelmemet, a férjet, akivel leélem az életemet és még azon túl is.”
Már akartam feltenni a következő kérdést, amikor hirtelen közbe vágott.
- Miért nem teszed fel egyszerűen azt a kérdést, amire igazából kíváncsi vagy? – felnéztem a papírból, a szemünk találkozott, én pedig a homlokomat ráncolva próbáltam értetlen arcot vágni, de ő könnyedén átlátott rajta.
- Gyerünk csak. – dőlt neki a kanapé háttámlájának és élvezte, hogy mennyire meglephetett ezzel. – Kérdezz nyugodtan. – ott ültem előtte és valamiért a kezdődő idegesség mellé még némi izgalom is kezdett alakot ölteni, ha arra gondoltam, hogy ezután talán még mi történhet.
A papírt letettem a földre, közben végig őt néztem és próbáltam rájönni, hogy ez valami átverés-e vagy tényleg ekkora szerencsém lenne. Nem egy embertől hallottam, hogy mit meg nem tesznek mások, csak hogy szerephez jussanak a filmvásznon. De én mindig is úgy voltam vele, hogy ha ilyen helyzetbe kerülnék, akkor is meg fogom őrizni a profizmusomat.
Most pedig épp ellentmondok mindenek, amiben eddig hittem és tudtam magamról. Megráztam a fejemet, hogy tudjam ez a valóság-e még mindig és talán túl élénken is csináltam, mert a srác nevetni kezdett.
- Én tudok várni. – a kezét az ágyékára tette és egy gombbal már is kevesebb tartotta rajta a nadrágot. – Csak nem tudom, meddig kell még várnom. – a támadt kis résen pedig az ujjai indultak befelé, mire én nyeltem egy nagyot és felnéztem rá.
- Meg van a kérdésem. – mosolyogtam felé és lassan felálltam.
- Hagyj, halljam a… - aztán, mint egy éhező, aki 1 hónapja nem látott ételt rávetettem magam az ajkára.
- Annyira gyönyörű vagy. – mondtam és újra elvesztem benne, mire ő hirtelen megfordított és már ő volt fölöttem.
- Te meg tökéletes vagy. – a kezei gyorsan dolgozva lehúzták rólam a pólómat, a nadrágomat, melyet neki is meg akartam könnyíteni, amikor hirtelen a kezével összefogva a csuklómat a fejem fölé szorította.
- Először én. – egy csókot lehelt a számra. – Hagyj, kóstoljalak meg. – annyira be voltam indulva, hogy még arra is rábólintottam, hogy az övemmel kötözze meg a kezemet, majd szép lassan elkezdett felfalni.
„Valami zajt hallottam, vagy talán csak az álmom ért véget hirtelen, de ébredezni kezdtem, melyre nem álltam készen teljesen. Forgolódtam és az ágy másik oldala felé nyúlva arra lettem bizonyos, hogy Dave nincs mellettem. Kinyitottam a szemem és akkor meghallottam újból. A szememből kitörölve a maradék álmot is, kiszálltam az ágyból és a szekrényemből elővettem a köntösömet. Jól meghúztam magam körül és már indultam is megkeresni a zaj forrását, amikor valami lent összetört. Mozdulatlanul álltam ott és gondolkodni kezdtem.
’ Hol lehet Dave?’, ez volt, ami először eszembe jutott és a különböző válaszok megjelenve a lelki szemem előtt, csak még jobban fokozták bennem a kezdődő rettegést. Legszívesebben visszamásztam volna az ágyba, becsuktam volna a szemem, arra gondolva, hogy ez biztos csak egy rossz álom lehet, és ha kinyitom újra, akkor már reggel lesz. Dave pedig mellettem alszik békésen, a rémálom pedig már rég eltűnt körülöttem, tudva azt is, hogy ilyen velünk soha sem történhet meg. De a valóság sajnos sokkal kegyetlenebb, mint aminek hisszük eleinte.
’A férjem nincsen itt, ez nem egy álom és én teljesen védtelen vagyok a saját házamban.’ Amikor ezt elfogadtam, a félelem helyett erő öntötte el a testemet és egy érzés, Dave szekrényébe vezetett el. Kitártam a két ajtaját, majd az akasztókon lógó ruhákat félrehúzva egy kis fémládára esett a pillantásom. Kivettem onnan és az ágyra letéve kinyitottam ott.
Már mikor rápillantottam elfogott az a képtelen érzés, hogy én valaha is használni fogom ezt, mégis a kezembe fogva leellenőriztem benne a tárat és kibiztosítottam. Nagy levegőt vettem és magamban is megköszöntem Dave paranoiás óvintézkedését, afelől, hogy mindenképpen ismernem kell a használatát. Eleinte kételkedtem a döntésében, de most csak örülni tudtam az akkori útmutatásának.
Ahogy az ajtóhoz értem észrevettem, hogy résnyire nyitva van. ’ Lehet, hogy csak Dave van lenn, én pedig egész végig a semmitől féltem és vettem magamhoz a pisztolyt’, lentről egy nagy puffanás hallatszott, mire ugrottam egy nagyot. ’ De ha ő az, akkor miért nem jött már rég vissza?’, nem hagyott nyugodni a tudat, hogy valaki mindenesetre lent van, így hát halkan kitárva az ajtót kiléptem a folyosóra. Elindultam lassan a lépcső felé, míg nem megálltam Margaret szobájánál. Tárva nyitva volt és a lány nem volt sehol. Az ágy érintetlen volt.
Úgy tűnt, mintha soha sem léptem volna be ebbe a szobába. A tekintetemet elfordítva folytattam tovább az utamat már lefelé a lépcsőn, közben sem gondolva Margaretre és a vele kapcsolatos furcsa érzéseimre, amelyek egyre jobban kezdtek beigazolódni. Bár nem tudom, hogy ő a felelős-e Dave eltűnéséhez, illetve a fura zajokhoz, de az biztos, hogy valami nem stimmel vele.
Leértem a földszintre és a pisztolyt előre tartva körbe néztem, majd egy nagy lendülettel a pincét rejtő ajtó felé fordultam. Halk kopogás-szerű hangra lettem figyelmes. A pince ajtó tárva nyitva volt, és ahogy közeledtem, úgy erősödőt egyre a zaj. Már majdnem ott voltam, hogy lenézek, amikor valaki hátulról megérintette a vállamat és egyenesen felé céloztam a pisztollyal.
- Hé! Hé! Hé! Szívem én vagyok az! – emelte fel mindkét kezét Dave a sötétben, mire én leengedve a fegyvert odaszaladva átöleltem.
- Bocsáss meg drágám, de annyira féltem, hogy valaki talán van itt lenn, én pedig… - kezét a fejemre téve finoman végigsimított.
- Semmi baj. Most már itt vagyok. Menjünk vissza aludni. – és már fogta meg a kezemet és húzott volna vissza, amikor eszembe jutott az üres szoba.
- És Margaret? Nincs a szobájában! És szinte biztosra tudom, hogy az ágyában sem aludt. – Dave megmozgatta a fejét, az arcát nem láttam tisztán a sötétben, viszont tudtam, hogy nagyon fáradt lehet már.
’ Egyébként is mit kereshetett lenn ilyenkor?’, rá akartam kérdezni, de a válasz hamarabb jött, mint gondoltam.
- Margaret felkeltett, hogy néhány barátja érte jönnek, így hát felkeltem és kikísértem az utca végéig, majd visszajöttem. Aztán támadt némi ötletem és lementem a pincébe kicsit festeni, biztos azt halhattad meg odafentről. Bocs szívem, hogy felébresztettelek és a frászt hoztam rád. – bólogattam nagyban és az információkat megemésztve a testemet eddig átölelő feszültség kezdett végleg alább hagyni.
Már indultam volna felé, amikor a pince felé pillantva azért még valami nem volt tiszta számomra.
- És a zajok? Mert mikor lejöttem, akkor hallottam valami kopogás-félét lentről. Talán jobb lenne ha… - erre egy nagy sóhaj hallatszott a férjem felől és láttam, ahogy a két kezét az arcára téve végighúzza.
Valami oknál fogva eszembe jutott a lány torz-szerű képe. A bőre egészen megnyúlik és egy mozdulattal lerántva azt, alatta megmutatkozik a hólyagos, rothadó hús-szerű szövet, melynek a gondolatától is kirázott a hideg.
- Csak mókusok szívem. Egy párat el is kellett ijesztenem, ne hogy megrágják a lent lévő vásznakat. Majd holnap elintézem őket. Rendben? – bólintottam és nem tudva, hogy mennyit lát belőle gyorsan utána mondtam.
- Oké. Úgyis mára elég volt számomra az éjjeli mászkálás. – megfogva a kezemet ment előttem fent a lépcsőn.
- Szintúgy.- ásított egy nagyot, amelyet nem sokkal utána már én sem tudtam visszafogni.
Útközben becsuktam a vendégszoba ajtaját és visszalépve a hálószobánkba, azt vettem észre, hogy a másik kezemben még mindig ott tartom a pisztolyt. Dave már nyújtotta volna a kezét érte, amikor ösztönösen elrántottam előle és inkább a dobozt megragadva az éjjeli szekrényemre tettem.
- Majd én elrakom. Úgyis én vettem elő. Te csak búj vissza nyugodtan az ágyba. – a félhomály sem tett jobbat annak, hogy kivegyem szerelmem arcát és lássam éppen, mire gondolhat, de ő csak meghúzta a vállát és befeküdt az ő oldalára.
Én pedig a dobozt kinyitva már raktam volna be a pisztolyt, amikor megálltam a mozdulat közepette.
Elgondolkodtam és ott tartva a kezemben bámultam a fegyverre. Nem mintha még szükségem lett volna rá, hisz itt van Dave mellettem, de valami oknál fogva sokkal biztonságosabbnak éreztem azt, ha még nem tenném el.
- Szívem jössz már az ágyba? – a férjem hangját meghallva becsuktam a dobozt, majd, hogy ne vegye észre a párnám alá csúsztattam be a pisztolyt.
’ Egy kis óvatosság még senkinek nem árt.’, gondoltam és Dave mögé bújva átkaroltam a vállát és egy csókot hintettem a vállára, melytől aztán kissé meglepődtem. Elkezdtem kicsit dörzsölni a bőrét, majd szóltam neki.
- Szívem, te nem fázol? Szinte jéghideg a bőröd. – simogattam még egy ideig, majd rájöve, hogy biztosan már alszik és lehet, hogy csak a kinti sétája miatt ilyen hideg, átfordultam az én oldalamra.
A kezemet finoman a párna alácsúsztattam, csak, hogy érezem a hideg fémet, majd becsuktam a szemem, tudva, hogy most már minden rendben van.”
- Csukd be a szemed. – mondta a fiú, én pedig engedelmeskedtem neki és, ahogy megéreztem a nyelvét a testemen, már is legszívesebben felsóhajtottam volna hangosan, hogy milyen szerencsés is vagyok.
A nyakamtól elindulva lassan csókolgatott végig. Minden egyes eltelt percet kitöltött a végtelen éhség és játékosság. A mellbimbómat bekapva harapta, cirógatta, olyan dolgokat művelt vele, melytől már a lábujjaim is befelé fordultak. Miközben egyre lejjebb haladt, én pedig legszívesebben kibújtam volna a béklyóimból, amikor az ujjai megragadták a bokszeremet és egy rántással lehúzták a lábamról.
Most már éreztem, hogy teljesen az övé vagyok és a friss levegőt megérezve a lábam között, már is élőbbnek éreztem magam, mint valaha. A köldököm finom apró csókjaival való bombázása után már az ágyékom fölött körözött, amikor éreztem, hogy elmosolyodik és kitérve a felajzottságom bálványától a térdemen folytatta tovább a szeretgetést.
- Azt hiszem valamit kihagytál. – mondtam, mire, hirtelen megragadta és én köpni, nyelni nem bírtam az érintésétől áthatva.
- Oh, dehogy is. – és egy újabb rántással adta tudtomra, hogy ki is a főnök valójában. – Csak tudom, mit kell hagyni a legvégére. – egy kis kuncogás szökött ki belőlem, miközben a lábujjaimra rátérve finoman szopogatta őket.
- Annyira finom vagy… és tökéletes. – a szavait hallva teljesen begerjedtem és már csak arra vágytam, hogy őt is ugyan ilyen elbánásban részesítsem.
- Oké, akkor most én jövők. – mondtam és már nem érezve magamon az érintését, megpróbáltam leszedni magamról a béklyót, de nem sikerült.
Bárhogy húztam vagy próbáltam kiszabadulni, egyik sem vált be.
- Rendben ez nagyon vicces, de most már engedj el. – nem hallva semmilyen választ a legrosszabbtól kezdtem tartani. – Itt vagy még? – kinyitottam a szemem, mire hirtelen rá ült a hasamra.
- De jó, már azt hittem elmentél. – nézett rám és a zsebéből kihúzott egy apró szikét, melyre rávetülve a pillantásom egy kicsit kezdtem pánikba esni. – Hé, haver mit akarsz azzal csinálni? – az ujja közé véve végigsimított az éles pengén, majd rám nézett.
- Tökéletes vagy. – rám mosolygott, de szinte már morbid vigyorrá változott a szája, amikor hirtelen a nyakam alá szúrta a pengét és szép lassan lefelé kezdte húzni, míg én üvöltöttem a fájdalomtól. – És most én is az leszek. Tökéletes! – egészen le az ágyékomig kezdte lehúzni, majd mikor végzett benyúlt a testembe és onnan a bőrömet megfogva kezdte széjjel húzni.
Kiáltoztam, ahogy csak bírtam, ameddig volt erő bennem, minden létező istennek, embernek ordítva, míg nem a kétségbeesés és félelem teljesen átvette felettem az uralmat. A szoba forogni kezdett és a rettenetes fájdalmat már nem bírva tovább elájultam. Az utolsó dolog, ami még a szemem előtt volt, azaz volt, hogy valami leemelkedik rólam és apró nedves cseppek hullok rá az arcomra.
„ Az egész olyan váratlan volt. Arra eszméltem, hogy nem kapok levegőt, erős szorítást éreztem a torkomon és a következő pillanatban mikor kinyitottam a szemem a férjem félhomályba boruló fejét láttam meg. Ahogy ellenkezni próbáltam beletérdelt a mellkasomba, melytől még jobban kiszorította belőlem az így is kevés levegőt. Meg akartam szólalni. Üvölteni a világ felé, hogy bárki vagy bármi, de segítsen, mégis legfőképpen, azt kérdeztem volna, meg hogy miért.
Számba vehettem volna minden eddigi cselekedetemet az életünkből, minden egyes apró nézeteltérést, hibát vagy feszültséget kettőnk között, ami felmerült egyszer is, de ahhoz, hogy ezt véglegesen megtehessem, élnem kell. Ahogy neki is életben kell maradnia, legalább azért amiben eddig hittem és ismertem jól. A közös életünk reményében. Rákulcsoltam az egyik kezemet a karjára és megkíséreltem eltolni magamtól, mire a szorítása még keményebb lett. Küszködve kapkodtam levegőért, míg a másik kezemmel a párnám mögé nyúltam. Bele akartam nézni a szemébe, hogy lássam, van-e még remény vagy bármiféle jel, hogy ez az egész csak egy ostoba félreértés és mindjárt véget ér.
De nem volt ott semmi, ahogy abból az emberből sem, akit egykoron szeretem. Megragadtam a fegyvert, az ujjamon a ravasszal kihúztam és már feléje akartam célozni, amikor meglátva ezt, egyenesen rám vettette magát. Megpróbálta kicsavarni az ujjaim közül a pisztolyt, de nem adtam könnyen magam. Rúgtam, haraptam és ütöttem, ahogy csak tudtam miközben a testünk egy köteg húscsomóként forgolódott az ágyon. Nem gondoltam volna, hogy egyszer idáig jutunk el. Egymás halálát kívánjuk a másiknak, semmilyen magyarázat vagy egyáltalán bármiféle okra alapozva mindezt.
A test, pedig ami egyszer megajándékozott egy élettel, most képes lenne mindkettőt elvenni egy pillanat alatt. ’ Ezt nem engedhettem meg.’, hasított belém az öntudat és minden egyes erőmet összeszedve sikerült az oldalába rúgnom, amitől hangosan felnyögött fölöttem. A pillanatnyi esélyt pedig kihasználva a pisztoly elhúztam előle és az ujjam a ravaszon volt. Lövésre készen álltam, már a mellkasát céloztam be, amikor visszakozni kezdtem. ’ Tényleg képes lennék megölni őt?’.
A könnyeim hirtelen kitörve az arcomat keresztezték, Dave pedig ekkor rám nézett én pedig tehetetlenségemben felkiáltottam. A pisztolyt elrántva rögtön vállát céloztam be, amikor az egész testemet magával rántva leestünk az ágy mellé. A sötét hálószobát egy, majd következőleg pár perc elteltével több lövés is felrázta. A fényre és a hangokra a szomszédok bizonyára felkeltek. A rendőrség pedig mindjárt úton van és akkor vége lesz.

…

- Így történt biztos urak. – megrezzentem, ahogy a mentős összevarrta a sebet a vállam körül. – Aztán a földre kerülve a fegyvert ellenem fordítva bele lőtt a vállamba. Aztán azt hiszem a felszabaduló adrenalintól vagy a félelemtől, hogy bármelyik pillanatban meghalhattok belerúgtam a hasába. Ő ettől eldőlt a földön, a pisztoly pedig kiesett a markából, melyet azon nyomban magamhoz vettem és mielőtt még újra rám támadhatott volna lőttem. – éreztem, ahogy az arcomon a könnyek újra neki kezdtek peregni. – Csak lőttem, lőttem és lőttem, míg nem kifogyott a tár. – ahogy újra felidéztem az emlékét a történteknek, átszakadt bennem a gát és nem tudtam tovább visszafogni.
Előre dőlve a kezembe temetem az arcom és zokogni kezdtem. Csak néhány mondattöredéket, ha tudtam is rendesen kivenni a rendőrök közti párbeszédből, de egy pár dolgot tisztán hallottam. Mint férj-szerető-féle incidens, házastársi gyilkosság és önvédelem.
Hallottam a lépéseket, ahogy feljönnek a pincéből, cipzár húzását a hullazsákon, melyet aztán kivittek és beraktak a kocsiba Dave mellé. A szívemben érződő fájdalom helyét átvette az üresség, a könnyeim elakadtak és ezzel a tompa érzéssel álltam fel, majd kísértem ki a rend őreit.
- Próbáljon meg piheni hölgyem. – a jegyzetkönyvébe elkezdett valamit írni, majd felnézett rám. - Értesíteni fogjuk, ha szükségünk lenne még valamire a vallomásához és addig is kérnénk, hogy ne hagyja el a házat. – bólintottam egyet, az ajtóban állva pedig figyeltem, ahogy beszállnak a kocsijukba és velük együtt elindul a több is.
Néztem, ahogy befordulnak a sarkon, aztán mikor már nem láttam, se nem hallottam őket, akkor becsuktam az ajtót. Egy nagy sóhaj hagyta el az ajkamat, körbe néztem és szép komótosan fellépkedtem az emeletre.
A hálószobába érve figyelmet sem fordítottam a krétával megrajzolt testre, meg vérfoltra a padlóban, csak keresztülmentem rajta és a szekrényben találva egy bőröndöt egyből pakolni kezdtem bele.
A csomagot levittem ezután a földszintre, majd a pincében lévő benzines kannát felhozva elkezdtem széjjel locsolni az egész házban. Az emelettel elkészülve lent kezdtem neki, amikor a telefon csörögni kezdett. Figyelmen kívül hagyva a csörgést, folytattam a konyhában, a nappaliba lépve, aztán felfigyeltem az üzenetrögzítőre.
- Hello! Itt Dr. Can beszél. Tegnap foglalt időpontot a rendelőmbe és mert nem érkezett meg, gondoltam fel hívom, hogy minden rendben van-e? – egy pillanatig vártam a folytatást és gondolkodni kezdtem, amikor a kezem a hasamra tévedt.
Egyből minden összeállt.
- Ha szeretne egy újabb időpontot kérni, akkor csak nyugodtan hívjon vissza ezen a számon. További szép napot! – a telefon elnémult és egy kis sercegés tört fel belőle, ahogy leöntöttem az utolsó pár cseppel.
A kannát behajítottam festmények közé és, ahogy kiléptem az ajtón elővettem egy öngyújtót a zsebemből. Bekapcsolva egy pillanatig figyeltem a táncoló lángot az ujjaim között, majd hátra sem nézve bedobtam az előszobában lévő tócsába, amely azonnal lángra kapott. A bőrönddel a kezemben kikapcsoltam a riasztót, kinyitottam a csomagtartót és beraktam a csomagomat. Ahogy lezártam, még egy utolsó pillantást vetettem a környékre, ’ Tudtam volna itt élni.’, közben elindultam a vezető ülés felé, érezve az égő fa felszabadító illatát, ’ Egy kis házban, egy férjjel, aki szeret és talán egy vagy két gyerekkel.’.
Beszálltam és becsukva magam után az ajtót bele néztem a visszapillantó tükörbe, ’ Tökéletes lenne.’ és elmosolyodtam. Aztán látva, hogy a bőr kissé megereszkedett gyorsan visszasimítottam az arcomra, mint ha mindig is hozzám tartozott volna.
- Szinte túl tökéletes. – suttogtam a tükörnek és a kulcsot elfordítva, egy új élet felé vettem az irányt.
Ami reméltem, hogy tökéletes lesz számomra.”
A fájdalom. A hasító érzés egészen a koponyámig hatolt, mely egyből a felszínre hozott a sötétségből. Ahogy pedig kinyitottam a szemem a tortúra tovább folytatódott. Ezerszeresen.
Fájt a levegő, gyötört a lámpafény, még maga a pislantás is szenvedést okozott nekem.
Meg akartam érinteni az arcomat, de mihelyst megtettem volna elborzadva tekintetem a kezemre. Ami nem állt másból, mint erek, inak és a vöröslő hús összefonódásából, mindez a szemem előtt lejátszva. A döbbenet az arcomon, nem volt több mint egy rándulás a fejemen, mely ezernyi kínnal jutalmazott meg.
De semmi sem volt annyira félelmet keltő, mint szembe nézni magammal, vagyis azzal, aki viselte a bőrömet. Aki látva, hogy felébredtem rám mosolygott, megvillanva kezében a szikét.
- Miért? – kérdeztem felé, mire egy suhintással elmetszette a torkomat és szám megtelt a saját véremmel. – Miért? – tettem fel újra és újra, addig, amíg már az élet kezdett elszállni belőlem.
Végül pedig megkaptam választ, ahogy a fülemhez hajolva belesuttogta.
- Hogy tökéletes legyek. – nevetett és ez volt az utolsó dolog, amit hallottam, mielőtt felébredtem a kanapén.
Mint akibe áramot vezettek úgy, keltem fel azonnal és körbe nézve a szobában rájöttem, hogy mind végig álmodtam az egészet. A mellkasom le-felemelkedett, ahogy próbáltam levegőhöz kapni és megnyugodni végre.
Amikor is észrevettem a földön heverő papírokat.  Lassan lehajoltam értük és bele lapozgatva átolvastam, az igazság pedig vasmarokként szorította ki belőlem a levegőt, amikor valaki belépet a szobába. Felé fordultam és abban a pillanatban egy lövés elhangzása után a földre rogytam és üres, élettelen babaként eldőltem a fejemben lévő golyótól.