Tinta - 1. fejezet

Chad

A pultnál bejelentkeztem, az ott lévő fiatal lány pedig a kezembe nyomott egy pár oldalas összetűzött paksamétát. Egy pillantást vettetem arra, majd újra a recepcióshoz fordultam.
- Ez meg mi? – kérdeztem, miközben alig kaptam levegőt az idefelé tartó futástól.
A homlokomat megtörölve a kezemmel két meglepett szem nézett vissza rám.
- Természetesen a szövegkönyv, uram. – mosolya egy kicsit összébb ment, ahogy egy apró fintor jelent meg a szája csücskében. – Nem értesítették róla e-mailben? – megráztam a fejem, mire ő egyből rájött, hogy miért is vagyok ennyire meglepve és egy rövid pillanat múlva a mosolya visszatért. Halkan mintha csak magának mondaná megszólalt, szavait erősen megnyomva.
- Semmi baj. – aztán a pult mögül felém hajolt. – Az e-mail csak egyfajta formaság volt, melyet muszáj volt kiküldenünk a jelentkezőknek, de egyébiránt nem tartalmazott semmilyen több információt a szerepválogatás menetéről. Nyugodjon meg, Mr… - nézett végig az izzadt, kipirosodott arcomon, míg én a segítségére siettem.
- Fisher, de nyugodtan hívhat Chadnek. A többi pedig. – mutattam végig magamon. – Csak azért van, mert futottam idáig a munkahelyemről. Szóval nem… - a lány meg sem várva gyorsan közbevágott.
- Rendben Chad. Akkor foglalj helyett az egyik széken a többi jelentkező között, olvasd át alaposan a szöveget, és ha mondják a nevedet. – rám emelte egy pillanatra újra tekintetét. - akkor tudod a dolgodat.– már kérdezni akartam volna még, amikor az előtte lévő telefon megcsörrenve azonnal felvette.
Én pedig a fejemben még száz kérdéssel lekaptam a hátamról a hátizsákomat és leültem a legközelebbi üres műanyag székre, melynek közelében senki más nem ült. ’Tényleg tudnám a dolgom? Legalábbis Tabitha szerint, igen. De most? Már egészen vagyok biztos benne.’. Visszaemlékeztem arra a napra, amikor hazaérve megcsókolt és utána egyből az ágyban kötöttünk ki. Én még levegőt sem bírtam venni utána, amikor az éjjeli szekrényről egy kinyomtatott jelentkezési lapot nyomott az orrom alá.
- Ha így akarsz rávenni még egyre, akkor ehhez nem kell írásos engedélyt kérned. – a mosolyát látva a kezembe fogtam az arcát és megcsókoltam.
A másikkal pedig már újra felfedezni kívántam az előbb átérzett vágyakat, mire Tabitha nevetve megállított, éppen a célvonal előtt.
Még ő is hevesen lélegzett és mire észbe kaptam a keze már a vállamon simított végig. Az érintése édes afrodiziákum volt számomra, melyből csak még többet akartam. Láttam rajta, hogy ő sem tud sokáig ellenállni a késztetésnek, az előbbi játék még mindig élesen élt az emlékeinkben. Én pedig nem hagyva tovább szenvedni, az utolsó akadályt is magunk mögött akartam tudni. Hajoltam felé és tudtam, hogy a tekintete egy pillanatra az ajkamra esett, kész volt átadni újra magát a szenvedélynek. Mire az ujját a számhoz emelve megfékezett útközben, a szememben látott zavarodottságot figyelve aztán egy könnyed csókot nyomott az ajkamra. A barátnőm pedig végre szóhoz jutott.
- Ez egy regisztrációs lap. – rázta meg előttem újból. – Lesz egy casting nem sokára és én arra gondoltam… - a fejemet a vállának nyomva hangosan felsóhajtottam, miközben magamba szívtam a bőréből áradó egzotikus illatot.
Az ajkammal apró köröket írtam le rajta. Aztán a fogammal kezdtem végig szántani, mire a barátnőm teste megfeszült, érzéki nyögését hallva pedig folytatni akartam tovább.
De mire észbe kaphattam volna egy gyors mozdulattal, máris a hasamon ült, nem messze az iránta érzett vágyaim felemelkedésének helyétől. Én csak mosolyogni bírtam, melyet persze ő sem tudott palástolni, pláne a remek hely kiválasztása miatt.
- Most végig fogsz hallgatni nagyfiú. – a könyökömet használva felemelkedtem és a karomba akartam zárni, hogy ott is tartsam mindörökre.
Végül a játék kedvéért és, talán mert kíváncsi is voltam az egészre, hagytam, hogy a kezével vissza lökjön az ágyra. Amikor pedig látta, hogy az ellenállásom alább hagyott, az arcán gyermeki izgatottsággal kezdett újra bele.
- Ez egy lehetőség szívem, arra, hogy végre azt csináld, amiben a legjobb vagy. – elmosolyodott és megbillentette a fejét. – Vagy legalábbis azokra értve ezt, amit a hálószobán kívül csinálsz. – ezt már nem hagyhattam annyiban és felemelkedve lehúztam magamra, mely közben egy csókban találkoztunk össze.
- És ha nemet mondok? – erre a szemöldökét felemelte és már ismertem annyira, hogy tudjam, egy újabb szónoklatba fog belekezdeni, ezt pedig megelőzve gyorsan rávágtam.
- Oké, igen! – még mindig engem fürkészett és próbált rájönni, hogy mennyire gondolom is igazán. – Aha, szóval nem hiszel nekem? Rendben van. – kimásztam az ágyból és egy tollat keresve a szobában elkezdtem matatni mindenütt.
Hátra sem nézve, de magamban azért sejtve, hogy Tabitha látószögébe egy sokkal érdekesebb dolog került a középpontba. Ennek érdekében még egy kicsit rá is játszottam. Az ágy apró rezzenéseit hallva pedig úgy éreztem valamiképp ezt jobban élvezi ő maga, mint én.
Pláne, hogy mikor a tollal felé fordultam, a testét bebugyolálta a takaróval, míg én előtte pörén és izgatottan álltam. A mogyorószínű szeme csillogott a félhomályban, ahogy pedig visszamásztam mellé egy pajkos kacaj hallatszott felőle. Már nyúltam volna a pléd alá, mire újra papírral néztem szembe. Az ajkamba harapva elvettem és már is elkezdtem kitöltögetni a mezőket.
- Ennyit még soha nem dolgoztam meg egy lányért. – felnéztem rá. – És ez nagyon tetszik, meg az is, hogy ennyire hiszel bennem. – folytattam tovább, miközben a lábát megéreztem a combom belsőfelén, melynek simogatása végigfutott az egész testemen.
- Mindig is hinni fogok. Persze, ha a jövőben ezzel jár némi előnyöm is, hát én nem fogok ellenkezni. – már az utolsókat töltögettem ki, mire elkezdte nagyban sorolgatni. - Mondjuk a vörös szőnyegen végig menni, premiervetítésekre beülni, koktélpartik hírességekkel… - a kitöltött lappal a kezemben felé hajolva megcsókoltam, és ahogy egyre jobban egymáshoz simultunk, úgy kezdett lehullani róla a takaró.
- De legjobban csak rád vágyok. – a regisztrációs lap a földre hullt, ahogy Tabitha átkarolta a nyakamat, míg én újra beillesztettem a férfiasságomat a lédús nőiességébe, melytől mind a ketten felsóhajtottunk.
- Szeretlek! – mondtam és lassan megindultam benne, a szót pedig még akkor is egymás fülébe súgtuk, amikor mind a ketten elértük a csúcsot.
Az újabb orgazmustól kifeküdve simultunk egymáshoz izzadtan és én tudtam, hogy ha kell, mindent bele fogok adni ebbe a meghallgatásba. Persze gondolni könnyebb, mint megtenni, illetve néha az a kicsi remény, ami az elején még meg volt, az is eltűnhet, ha egy hónap eltelte után sem érkezett visszajelzés.
Míg nem ma délután, miközben a cukrászdában készítettem elő egy torta cukormázát jött egy sms Tabithatától, hogy ma lesz a casting és ha sietek még oda érhetek. Ha nem is szó szerint, de csapot, papot ott hagyva szaladtam ki a helyről, miközben a főnököm villámokat szóró szemeit éreztem a hátamban. Amiatt, hogy éppen akkor lépek le, amikor rendelések tömkelege van és nincs elég emberre sem.
De nem volt mit tenni, eljöttem és most itt ülők, lábam között a hátizsákommal, kezemben pedig egy még ismeretlen szöveggel, miközben arra várok, hogy valaki bemondja a nevemet. Az épület előcsarnokában voltunk mindannyian, melynek üveggel keretezett falain a délutáni napfény beragyogtatta az egész helyet. Az ülések között egy-egy pálmafa-szerű kaspós növény színesítette a teret.
A falakon Dennis Egleton könyveinek képei voltak bekereteztetve végig. Bár most így látva, hogy kinek is fogok talán dolgozni, ideje lenne egy pár könyvét beszereznem. A cukrászdában lévő incidens után pedig azt hiszem elég sok időm lesz olvasni.
’Az élet pedig így szép, ahogy van.’, és, hogy az ígéretemet be is tartsam Tabithának, ideje munkához látnom. A kapott papírok jobb sarkában mindenhol az állt, hogy „70-dik sablon jelenet”, se egy cím vagy rövid leírás arról, hogy mit fogok olvasni, ezen a nagyjából 5 oldalon keresztül. Nem is vacakolva többet hátra dőltem a székben és a tekintetem azon nyomban megragadt az első szón.
„Sötétség.
Ez volt az, ami először fogadott, az üres, majd hogy nem kihalt moziteremben. Aztán a lefelé tartó lépcsőn a koppanó lépéseimet követően fent beindult a vetítőgép. A kezemben tartott pop-cornos dobozzal és a másikban a kólával megálltam és a félhomályban a sorok számát kezdtem nézegetni. Amikor hátulról belém karolt. A testemet azonnal átfutotta a bizsergés.
- Bocs, hogy várnod kellett rám. – mondta a fülembe súgva a barátnőm, és kivett egy szemet a dobozból. – Na, lássuk hol is ülünk? –ki vette a zsebéből a jegyeket, melyet a vetítő vásznon megjelenő reklámok fényében futott át gyorsan, majd velem együtt nézett végig az üléseken.
- A 9-edik sor. – mondta, miközben lépett lefelé, én pedig követtem. – És a 8-cadik 7-dik szék lesz a miénk. – megállít az egyiknél és előttem lépkedve elindultunk az ülések között.
- Itt is vagyunk. – én ültem le belülre, a kólát a széktartójába beletettem, míg ő átvéve tőlem a dobozt nagyban majszolni kezdett.
Tekintetemet végigfuttattam a nézőtéren, ahol is egy két párt, meg egy-egy árnyalakot sikerült kivennem. Az előzetesek következtek a vásznon, melytől a fény még lejjebb ment és egy pillanatra elnézve a sorunkban egy nálam talán pár évvel idősebb férfit vettem észre. Sötét haj, borostás arc, a feje egészen a székbe süppedt és a kevés fény sem segített jobban kivenni a profilját. A két kezét pedig a karfán tartotta, míg az egyik ujjával, kisebb mozdulatokkal simított végig az ajkán.
A filmbemutatókat figyelte, ahogy csak mindenki más is a teremben, de én valami oknál fogva őt néztem. Fekete öltönyének színe, mintha képes lenne a körülötte álló sötétséget magába szívni. Ahogy az alatta lévő fehér ing a fénnyel tenné ugyanezt. Az egész megjelenése annyira nem idevaló volt, mint egy Van Gogh képen egy modern reklám felirat. De ennél sokkal többet éreztem. Mintha egyszerre tartozna mindenhez és a semmihez. Egy belső ingerem, az ebből fakadó ellentmondást látva, késztetett arra, hogy továbbra is őt bámuljam. Szólni akartam, vagy akár csak megbökni a barátnőmet, hogy forduljon az idegen felé, hát, ha ezzel megérteném, hogy miért van rám ilyen hatással.
Ha láthatnám a szerelmem szemében is a kételyt és azt a megmagyarázhatatlan érzést, melyet azóta érzek, mióta a tekintetem megakadt rajta, akkor talán képes volnék a  többiekkel együtt a vászonra meredni. Fontolgattam, még egy ideig, de a fények kezdtek kialudni. A film elején megjelenő gyártójelenet kezdett alakot ölteni, ahogy a férfi alakja is egyre távolodott tőlem. Rám sem eszmélve eddig, hogy végig ugyan abban a pozícióban maradt. A kéztartás, az ajak simítás még a fejével sem nézett egyszer sem körbe. ’Mintha valamire várna’, gondoltam, miközben megbűvölve figyeltem az arcvonásain átsuhanó árnyakat. A sötétség még sűrűbbé vált körülöttünk, de még mielőtt teljesen eltűnt volna előttem, az ujja megállt. A fejét lassan elfordította és egyenesen a szemembe nézett. Egy halvány mosoly bontakozott ki a szája szegletében.
A tekintetétől éreztem, hogy a szívem hangosabban kezd verni és habár a színét nem láthattam ekkora távolságból, még is magam elé tudtam képzelni. Az íriszét, ami vad lángokban égő fáklyaként fénylik fel az éjszakában, megragyogtatva az emberek lelkét, ahogy most az enyémet.  A testem szinte felélénkült, a hirtelen támadt energiától pedig megrészegülve a lábamat mozgatni kezdtem. Hallottam, de mintha több méterről szólt volna hozzám a barátnőm, hogy hagyjam abba a dobogást. Engedtem az akaratának és azon nyomban leálltam, helyette pedig a kezemet simítottam végig a karfán folyamatosan. Beleivódva a tudatom legmélyebb részeibe, melyet újra és újra az ember fel akar eleveníteni, mint a legszebb és legtitkosabb emlékét. Míg nem a mélység sötét leple lehullt közénk.
A vászonról beszűrődő fény megragyogtatta az arcokat, míg a terem többi részét még mindig az árnyak uralták. A bűvölet, ami eddig arra ösztökélt, hogy őt nézzem hirtelen elmúlt. Már a barátnőm felé akartam fordulni, amikor meghallottam egy halk nyikorgást. Épp olyat, amikor az ember leül, vagy feláll az ülésről. V… ” – a lapra egy vércsepp hullott le.
- Au! – szorítottam össze az ajkamat a fájdalomtól, miközben közelebbről is megnéztem a vágott sebet.
Egy hosszú mély vágás volt végig az ujjbegyemen és, ahogy végigkövetettem a vér nyomait, úgy láttam meg a lapszélein az enyhén rózsaszínes élt. Felemeltem a szemem elé, mire váratlanul a rajta lévő vörös elszíneződések elsötétültek. Egy kövérebb csepp lefelé folyt végig a szövegen át, melyet megérintve összemaszatolódott. Onnan aztán az orromhoz emelve megszagoltam, és nem is gondolkodva megnyaltam. Ki akartam mondani azon nyomban a döbbenetem okát, mire az ülésről mellettem megnyikordult a szék. Én pedig ijedtemben leejtettem a lapokat a földre.
Már szedtem össze őket és ültem volna vissza a székbe, amikor felfedeztem, hogy mellettem lévő széken valaki ül. Ránéztem és biccentve egyet neki helyet foglaltam. Mindeközben is érezve a tekintetét magamon, ahogy vég nélkül bámul, mint aki egy állatot figyelne meg a rácsok közül, ami elégé zavarba ejtő volt. Felé fordulva már rá akartam kérdezni, hogy miért nézz ennyire, amikor a szemét meglátva, az ajkamon ragadt a szó. Nem tudom megmagyarázni, mert az egész annyira különös volt. Csak azt éreztem, hogy nem zavarhatom meg és én is, mint ő engem, felmértem. A sötét öltönyétől felfelé a borostás álláig, egészen az igéző kék szempár és a sűrű fekete hajáig. Az ajkam az előbbi tétlensége helyett most képes lett volna, olyan szavakat alkotni, melyek csak is a férfihoz szólnak. Amikor egy hangot hallva hirtelen rá döbbentem, hogy mit akarok tenni. Nem éreztem rossznak, vagy akár szégyen teljesnek a fejemben megjelenő gondolatok miatt, melynek középpontjában az idegen állt. Csak az volt igazán számomra a sokkoló, hogy mindezt komolyan is gondoltam. ’ De mire alapozva? Hisz még nem is ismerem.’, aztán a fejemet ráztam, mert ez nem volt igaz, legalábbis a felé irányuló érzéseim alapján. ’ Mert én meg akarom ismerni. És talán még…’, a hang egyre erősödött és ekkor jöttem rá, hogy a csengőhangom szól. A hátizsákomból jött és a mobilomat megtalálva felvettem.
- Szia, édes! Hogy haladsz? Nehéz a szöveg? –  ’Nem is tudnád mennyire’, gondoltam magamba és a szemmel az mellettem lévő helyre sandítottam.
De az üres volt. Végig pásztáztam az előcsarnokban ülő összes jelentkezőt, ennek ellenére a titokzatos idegent nem láttam sehol. ’ Talán el is ment, mihelyst felvettem a telefont? És, ha igen, egyáltalán miért érdekel, hogy elment-e? Legalább hamarabb kerülhettek sorra, illetve egy versenyzővel kevesebbel kell, majd megküzdenem a szerepért.’
- Halló! Itt vagy még Chad?  - Tabitha hangja visszahúzott a valóságba, ahol összpontosítanom kellett és nem szabadott szétesnem egy különös alak miatt, bármennyire is vágytam újra bele nézni azokba a kék szemekbe
- Igen, itt vagyok. Még nem hívtak be és még csak a szöveg elején járok, szóval…
- Ne is folytasd. Értem. – a háttérből egy autó ismétlődő dudálása szólt.
- Hol vagy most? – talán a hangom egy kis aggódást fejezett ki, viszont mindenáron el akartam terelni a gondolataimat, kiverve a fejemből mindent, aminek nem a szereplőválogatáshoz volt köze.
- Csak leugrottam pár dologért a vacsorához. Készülj fel, mert ma a kedvencedet fogom elkészíteni. – mosolyogtam ennek hallatán, tudva, hogy Tabitha főző tudománya csak a pirítós elkészítésére terjed ki.
De ismerem már annyira, hogy ha nem lesz tökéletes vagy akár ehető, ő akkor is teljes szívéből fogja csinálni, én pedig a legboldogabb ember leszek, aki csak valaha élt itt a Földön.
Mert ő mellettem van, én pedig nem vágyok senki másra sem. Egy hang, viszont a távolból emlékeztetett, ’ És mi van a férfival, aki melletted ült?’, az üres székre pislantottam. A szemem elidőzve rajta próbáltam felidézni az elmúlt egy percben érzett hihetetlen vonzalmat, de nem volt semmi, mintha meg sem történt volna. A szívem lassú kalapálása volt erre a bizonyíték. ’ Így lesz a legjobb. Mindenkinek.’, aztán visszatértem a beszélgetésemhez Tabithával. A különös idegennel ellentétben, vele az érzelmeim, mindig is igaziak lesznek.
- Imádlak. – a kuncogását hallva a szívem már is hevesebben kezdett dobogni.
- Még ne örülj előre, ráadásul még a dugóban vesztegelek. De ne aggódj, megoldom. Te pedig csak összpontosíts a szerepre, és ha hazajöttél bárhogy is alakuljon egy isteni finom vacsorával foglak várni itthon. Szorítok neked. – hallottam, ahogy a kocsi motorja beindult.
- Szeretlek.
- Én is téged. Hajrá! – a vonal szétkapcsolt, majd visszacsúsztatva a táskába a mobilt, újra elővettem a papírokat.
A szöveg betűi mintha most sokkal élesebbek, vastagabbak lettek volna. A tiszta fehér szín a papíron, szinte vakítóan hatott, mely közben a figyelmemet újra kezdte elvonni valami. Tudtam, hogy mi, vagyis ki lehet az, de mindenáron a szövegre akartam összpontosítani. Az apró betűk képesek lettek volna örökre a fejembe vésni a történetet, és akkor talán bármiféle esélyem is lenne a szerepre. Otthon pedig Tabitha a nyakamba ugorva suttogná azt, hogy ’ Látod, én megmondtam. Mindenre képes vagy, csak akarnod kell. Az én drága filmsztárom.’. Bárcsak így történne. De képtelen voltam rá. Mert, ahogy felnéztem a mellette lévő alakra, elakadt a lélegzetem és nem tudtam levenni a szemeimet róla. A fekete öltönyös férfi ott ült megint mellettem. A szája megmozdult, de mintha a fejemben szólt volna hozzám.
- Már akkor tudtam, hogy te is akarod. – egy apró gödröcske domborította a szája szegletét és megéreztem a kezét a lábamon. – Mondd ki. – a fejemet egy pillanatra elfordítottam tőle, hogy meggyőződjek, hogy ez még mindig-e a valóság.
Hirtelen szédülés fogott el, a világ kavarogni kezdett, és a gyomrom összerándult. De nem éreztem, hogy hányinger lenne, inkább olyan, mintha belülről valami szinte szét akarna tépni. Egyben tompa fáradtság lett úrrá az elmémen, erőm sem volt megmozdulni vagy tenni bármit. Képtelen voltam még egy dologra fókuszálni is, ellenben amikor felé pillantottam, az előbb felsorolt tünetek mindegyike elmúlt.’ Mi folyik itt? Mi történik velem? Ő teszi ezt velem? Nem! Mit is gondolok. Térj már észhez!’, erősen összezártam a pupillámat, miközben elfordultam tőle, a szédülés pedig fokozatosan visszatért. A kezemmel átfogtam a hasamat, hogy elnyomjam a fájdalmamat belülről. Valami ki akart törni belőlem és éreztem, ahogy közeledik. Egyre jobban halad felfelé. Már a széknek nyomódva üvöltöttem kínomban, a ruhámat átütötte az izzadtság és az ujjaim között valami nedvesre lettem figyelmes. A fájdalom hirtelen megszűnt, miközben a szemem elé emelve nem akartam el hinni, amit látok. Sötét vér volt, habár ahogy megszagoltam, inkább hasonlított…
Ekkor hirtelen a falhoz vágódott a fejem, ahogy a torkomat szorító két sötét asszót kéz egyre jobban próbálta kiszorítani belőlem a levegőt. Úgy látszódott, hogy a falból jöttek elő, de nem voltam benne biztos, hogy honnan jöhettek. A hátamat pedig valami oknál fogva nem tudtam elmozdítani a faltól. De a kezem még működött, így a torkomat szorító ujjakra kulcsolva próbáltam lehántani magamról őket.
Amikor pedig le akartam venni róluk, nem tudtam, az agyamba elért az üzenet, viszont a karom úgy maradt és egyre közeledtek felém. Éreztem, hogy a nyelőcsövem már nem bírja sokáig, a fájdalom pedig felkúszott egészen a koponyámig, melytől legszívesebben már ordítottam volna, ha lett volna még levegőm. A szememet lehunyva vártam az elnyelő sötétséget, a halál érintését az arcomon, amikor egy szempillantás alatt elmúlt minden. Kinyitottam és minden újra normálisnak tűnt.
A jelöltek a nagyban olvasták a kapott szövegüket, fel sem nézve a körülöttük történő eseményekre. ’Fel sem tűnt nekik, hogy ordítozok? És mi van a…’, hátra néztem és a fal teljesen sima volt. A torkomat érintettem meg, de ott sem volt semmilyen jele az előbbi fojtogatásnak. Körbe néztem és a látvány szinte túl békésnek tűnt, de valamiért egyben megnyugtatott tény, hogy ő még mindig mellettem ült. A valóság kezdett kicsúszni a lábam alól, melyen legszívesebben hangosan nevetni támadt volna kedvem, de ehelyett csak egy halk köhögés féle hagyta el a számat. ’ Megörültem! Már nem tudom mi a valóság és mi az, amit csak képzelek. Mi történik velem?’, a lábamra hajolva megfogtam a fejemet és lassú be – kilégzéseket végeztem el. De a nyugalom helyett valami még furcsább történt. Egy hang, amit még életemben nem hallottam válaszolt nekem. A fejemből szólt hozzám.
- Halló Chad! Ígéretes egy tehetség vagy, meg kell hagyni. A drámai hős elveszik az elméje útvesztőjében, milyen költői és tragikus jelenet. Ilyen fiatalon elveszíteni az eszedet. – vihogás ütötte meg a fülemet, de lehet, hogy ezt is csak én képzeltem el.
- Ne aggódj, meg fogsz gyógyulni. Hamarosan. De előbb hajtsd hátra a fejedet. – és tényleg elkezdtem hátra dőlni, de nem akartam, a saját testem árult el megint. – Így jó lesz.
Észrevéve azt is, hogy már nem egy széken, hanem egy műtőasztalon fekszek. A hang pedig mintha a körülöttem lévő sötétségből beszélt volna hozzám. A hajamon valaki végigsimított, melytől kirázott a hideg. Szólni akartam, mire hirtelen fulladozni kezdtem, a kezemmel már oda akartam kapni, amikor egyik sem mozdult meg. Minden végtagom szorosan le volt kötve.
- Szorító helyzet mi? De ez is csak a te érdekben van. Emlékezzél csak vissza. A baj forrása mindig az agyamban található. És éppen a tiédben is. – a fejemet valami megragadta két oldalról és húzni kezdte felfelé.
- Engedd el magad! Ez egy kicsit fájni fog, de csak miután letéptem a fejedet.– vihogott, a nyakamon a bőr megrepedezett, vér folyt ki a nyílásból, aztán inak és a csontok következtek.
A következő pillanatban pedig csak egy hangos reccsenést hallottam, míg nem a fény újra betöltötte a szememet, ami összekapcsolódott vele. A férfi az ujjaival megragadva az államat közelebb húzott magához.
- Úgy láttam, egy kicsit elbóbiskoltál. – finoman cirógatni kezdte az arcomat.
- Mondd ki. – szavai lassan csendültek le az ajkáról, mint egy földöntúli melódia édes zengése, ami visszhangként kezdett tombolni bennem.
Eddig nem tudtam, de most hirtelen mindent megértettem. A téveszmék, melyek egészen idáig üldöztek az elmémben csak is magamnak köszönhettem. A saját félelmem tartott rettegésben, a sarokba szorítva, mint egy vadállatot. Most pedig már érezve a szabadságot vágytam, hogy végre megválaszoljam. Soha nem volt kérdés, mégis tudtam, hogy mire várt ennyi ideig. Egy régóta ki nem mondott vágyamra.
- Igen. – a szemeit most már jól láttam, barna volt, melyekben a sötétség erősen körvonalazni kezdett.
A csókjától taszítva pedig örökre belém égett a kép.
„Vártam a lépéseket és hirtelen minden bevillant. Ahogy egyre közeledne felém. A lassú kopogást, a cipőjének lágy nyomását a padlón ejtve. Már a szemem előtt volt a vászon elsuhanó fényében megjelenő alakja. Árnyjátékok űzte sötétségből bukkanna elő hirtelen, majd tűnne el újra.
Ez alatt pedig végig magamon hordanám tekintetének érzéki súlyát. A nyomás, mely a testembe hatolna és a bélyegét, a jelét lettem volna hajlandó érte hordani. Amivel eltörölne mindent, amiben eddig hittem és tudtam, egyszerűen ö töltené ki minden egyes részemet. Az izgalom, a feszültség, szinte már az őrület lopakodott be az elmémbe, melyre csak ő hozhatott enyhülést. Egy pillantásért képes lettem volna még ölni is. A gondolat pedig mélyen beágyazódott a tudatómba és rájöttem. Érte bármit hajlandó lennék megtenni.
De nem hallottam semmit. A vetítő vászonról a fény egy rövid ideg megvilágította a sort. A helyet ahol eddig ült, most üres volt. Egyszerűen nem volt sehol.”
A csókot megszakítva egyenesen a szemébe néztem. Leírhatatlan volt és egyben felfoghatatlan ez az érzés.
A bőröm bizsergett, mindenem életre kelt és a levegő egyre forróbbnak tűnt, ahogy lélegeztem. Minden megváltozott és zavarosnak tűnt. ’ Miért csinálom ezt? Már nem is szeretem Tabithát?’, és a kérdésemre egyetlen egy válasznak volt csak értelme, de még én magam sem akartam elhinni. ’ Mindkettőjüket akarom. Mindig is erre vágytam és bárcsak ő is itt lenne.’. Azt sem tudva, hogy ez igazából meg is történik-e velem, érezni akartam még, melyet látva rajtam elmosolyodott.
- Csak mond ki. – a kezét rárakta a térdemre és még nadrágomon keresztül is áthatott a bőréből sugárzó melegség, melytől azonnal zavarban éreztem magam. – És én abbahagyom. – lassan, szinte meg sem éreztem a mozdulatot, ahogy egyre jobban közelített a lábam közé.
Nem tudtam mit tegyek, vagy akár mondjak ebben a helyzetben, amelyet magától értetődőnek véve tovább folytatta az édes kínzásomat. Be akartam csukni a szemem, koncentráltam, ahogy csak tudtam, viszont képtelen voltam rá.
’ Hogy egy percre is, de ne nézhessek rá? Meg vagyok én örülve? Hisz én…’, a gondolataimból kiszakított a valóság. A tudat, hogy az ujjai a félre nem értelmezhető merevedésem domborulatait simogatja az anyagon át.
- Igen. – közelebb hajolt az arcomhoz, megérezve a bőrének illatát, ami talán a napsütötte fáknak lehetett még ilyen leheletnyi tömör és kellemes aromája, teljesen magával ragadott. – Tudom, mit akarsz Chad. – a nevem hallatán felé fordultam, a szánk újra közel került egymáshoz, én pedig nem csak, hogy meg akartam újfent ízlelni, meg is szándékoztam érinteni.
Nem tudom mikor emeltem fel a karomat, csak azt láttam, hogy már éppen érinteném meg. Amit pedig ő is meglátva szélesebb lett a mosolya és megfogta a kezemet, melyet egyenesen az ajkához húzott. Azt se nagyon értve, hogy miért épp azt nyújtottam felé. Csak úgy megtörtént, semmi logika, semmi ésszerűség nélkül cselekedve.
’Mintha már szinte nem is tudnám, mit csinálok a következő pillanatban. Teljesen elvesztetem az irányítást. És ez tetszett’, nevethetnékem támadt, de eközben egy még jobb érzés taszított újra vissza a valóságba.
A nedvességet, az ajkait, melyet eddig csak a sajátomén érezhettem, most a bőrömbe vezette át a forróságot. Elhűlve figyeltem minden tettét, nem is törődve a lecsöppenő vörös cseppekről. A nyelvét kinyújtva végigfuttatta rajtuk és a sikamló élvezettől már kezdtem elveszíteni a maradék öntudatomat is, amikor hirtelen bekapta az ujjamat.
A szájában forgatta, mint egy játékszert, miközben még a nadrágom gombjainak eltávolítása sem volt nehezére.
Onnantól tovább haladt, míg nem már a férfiasságomat markolta meg, én pedig nem bírva tovább elfojtani magamban felsóhajtottam. Az arcot figyeltem, melynek állandó rabjává váltam, és a szemeket, melyeket a vágyak sötét palástja borított be. A kezem kezdett elzsibbadni a tartástól, a rávetülő neonfényben pedig már szinte fehérnek tűnt. De nem akartam semmivel megszakítani a férfit, csak élvezni akartam még többet.
- Kérlek, akarok még. – fel sem ismertem volna a saját hangomat, ha nem tudnám, hogy az én számból jött volna ki.
Könyörögtem, esedező voltam, semmilyen megbánás nélkül kiszolgáltattam magam neki.  Ennél nagyobb késztetés még soha nem munkálkodott bennem. ’Csak, arra vágytam, hogy jó legyen neki.’, de nem ezt mondtam, mégis ő mintha tudta volna. Kiengedte a szájából az ujjamat és vele együtt hullt alá a karom. Nem éreztem semmit, mintha nem is tartozna a testemhez többé. Az ajka talán még élénkebbnek tűnt, mint eddig, vagy csak, mert annyira áhítoztam utánuk megint. Ezt persze ő is észrevette.
- Akkor Chad meg is fogod kapni. – a kezét villámgyorsan kihúzta a nadrágomból és maga felé fordítva újra átérezhettem őket, a kezei pedig lassan az arcomról a nyakamra simultak.
Éreztem, ahogy megharapta a számat és az íz mindkettőnkben szétterjedt. Én nem voltam képes levegőt kapni, míg ő tovább ostromolt vég nélkül. Az ujjai között folyt végig az izzadtságom, a cseppek egészen lefolytak a testemen át. De a forróság az arcomat is elérte, én pedig kész voltam szinte elégni a kezei között.
„Mintha egy pillanatra álmodtam volna, és csak most ébrednék fel belőle, olyan érzés fogott el. Káprázatként tudnám csak felidézni magamban az egészet, az érzést, az idegent és azt a leírhatatlan késztetést, ami rávett volna, hogy az övé legyek. A fejemet ráztam és szinte nevethetnékem támadt a túl élénk fantáziám miatt, ahelyett, hogy a barátnőmmel lettem volna egészen idáig.
A tekintetemet visszafordítottam a film felé, közben a kezembe kapva a kólát szívtam belőle egy nagyot és már nyúltam volna a pop-cornért, amikor észrevettem, hogy az egész a padlón hevert. Ránéztem a barátnőmre, kinek a feje a támlán hevert elfordítva.
- Oh, nocsak, ki aludt el a film közben. – suttogtam oda neki és feléje hajolva belecsókoltam a nyakába, melytől hirtelen megrettentem.
Hideg volt, amikor pedig megnyaltam a számat utána alig bírtam levegőt venni a bennem felgyülemlő sokktól. Visszafojtottam, mert nem akartam elhinni, és elkezdtem lassan magam felé fordítani a fejét.
Vártam, hogy hirtelen megijesszen, vagy lássam a kinyíló szemeit, melyekben ott vagyok én. De ehelyett egy borzalommal néztem szembe.”
Szédülni kezdtem és éreztem, hogy valami baj van. A férfi közben a szájával végigszántotta a nyakamat és most azt kezdte nagyban nyalogatni. Az eddigi magas eksztázis-szerű élmény köddé vált, és ami jött az még rosszabb volt. Tehetetlenség és zavarodottság. Meg akartam szólalni, mihelyst a levegővétel után egyből a torkomhoz kaptam, a fájdalom nagyjából ahhoz lehetett volna hasonlítani, mintha lávát nyeltem volna le. Vagy amit az álmomban éreztem át.
A valóság viszont ennél is rosszabb volt. A kezemmel valami nedveset érintve felemeltem és elhűltem, amit láttam. Vér volt, de még annál is több. A számból hullott néhány csepp, mégis a nyakam két oldalán ejtett vágásokból szinte ömlött belőlem. De nem azok voltak, az ujjammal alaposabban ki tapogatva, megbizonyosodtam róla. A rettegés kezdett alakot ölteni a fejemben, ahogy a férfi is rájött arra, hogy már nem vagyok a hatása alatt. A nyakamról felpillantva megnyalta a száját, kivillantva ezzel a véres fogait.
- Tudod Chad, azt akartam, hogy te is élvezd ezt. – meg akartam ütni, de már maga a gondolat erejétől kimerültem, a kezem pedig mozdulatlanul hevert a testem mellett. – Hisz mindenkinek vannak vágyai. – csak az egyik ujjával meglökött, én pedig eldőltem a műanyag széksoron, mint egy darab zsák.
- De tudod melyek a legjobbak? – nem várt választ tőlem, mégis mintha egy kicsit saját magának is tenné fel a kérdést. – Azok az érzések, melyekről még mi magunk sem tudunk. - széthúzta a lábaimat, majd onnan elkezdett felém mászni, a száján egy ragadozó mosolyával.
- És ha egyszer megtapasztaltuk, hogy milyen. – a szeme teljesen elsötétült. – Soha nem tudod már milyen is volt azelőtt. – tehetetlenül ott feküdtem alatta, miközben egyre közeledett.
Sikítani akartam, őrjöngeni a dühtől, valamit tenni, csak, hogy ne így legyen vége. Képtelen voltam bármit tenni és ennek tudatában elkezdtem sírni, a lény pedig csak mászott tovább rajtam fel. A könnyeim lecsurogva az arcomról csak további szenvedéshez juttattak, ahogy a vérző sebeimhez értek. Mégis ez még elviselhetőbbnek tűnt, mint amit ő akar velem csinálni, és reménykedtem benne.
„ A száját mintha kiharapták volna a helyéről. A szemében a rémület megfagyva, utolsó rémült sikolyra húzódott az arca, melyet már senki sem halhatott meg. A ruhája és szinte az egész ülés vérben úszott. A látvány már túl sok volt nekem és elfordulva kihánytam, ami bennem volt. A félelem bekúszott a bőröm alá és, ahogy megtöröltem a számat, csak egy valami járt a fejemben. ’Minél előbb kijutni innen, mielőtt, még azaz örült megtalál engem is! Fuss! Szaladj! Menekülj innen!’, egy pillantást sem vetve tovább a lányra, akire eddig szerelemmel tekintetem, most egy pillantást sem vetve tovább rá, ott hagytam, hogy mentsem az életem.
A sorból kiérve a lépcsőn kezdtem el felrohanni, amikor a sötétben valamin megcsúsztam. A lendülettől hajtva pedig elkezdtem legurulni. A végtagjaimat magamhoz szorítva próbáltam elkerülni, hogy bármim is eltörjön vagy még rosszabb. Sérült lábal, esélyem sem lenne, ellenne, bármi is ő. Mert tudtam, hogy csak azaz alak tehette, semmilyen kétségem nem volt efelől. Futnom kell majd, ahogy elértem a földet és ki kell törnöm innen mindenáron. De arra, amit utána láttam nem lehetett felkészülni.
Az utolsó lépcsőfok elé értem le, ott aztán négykézlábról felállva körbe néztem gyorsan. Aztán a vászon felé kezdtem el lassan hátra lépegetni. Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom a már ismert ingerre.
Csak ekkor voltam már benne biztos, hogy amin elestem, az vér volt. A moziterem, melyre mindig is emlékeztem, kifordulva önmagából, egy véres masszává vált a szemem előtt.
Pár sorral lejjebb, ahol ültem, egy fiatalember feküdt az előtte lévő ülésen, a torka körül a testéből kígyózó véres hurka-szerű belei tekeredtek. A fejét előre szögezve, utolsó emlékét a fehérre kifakult vászon jelentette, mely örökre beleéget a tekintetébe. A következő székeken, szétszaggatva hevertek a különböző testrészek, míg nem a pillantásom az egyik helyen lévő nagy kupacba összeszedett belsőségekre esett.
A hányinger még erősebben fogott el, ahogy észrevettem a belőle kiálló ujjakra feltűzött szemgolyókat. Az orromba felszökött a vas és a végtermékek tömény illata, a szám elé téve a kezemet megpróbáltam erőt venni magamon. A szívem ki akart szakadni a mellkasomból, úgy dobogott a félelemtől reszketve. Képtelen voltam elhinni, amit láttok. Azon nyomban el is fordultam, de bárcsak ne tettem volna, mert a leges legelején egy groteszk pár ült előttem összeborulva. Fejetlen testük egymásra dőlt, utolsó sikolyra maszkírozott arcuk az ölükben feküdt, míg a mellkasukon tátongó véres lyukból kitépett szívüket tartották a kezükben. Egymás szájába belenyomva, ami végül sikerült is. A húsba harapó élettelen fogak között, összetört szívek darabjai látszottak. Gyorsan elfordultam, hogy többet ne is lássak ebből a szörnyű mészárlásból.
Elérve a falat, éreztem, hogy csúszok lefelé, sikoltani, bőgni, ordítani akartam, csak hogy végre véget érjen ez a rémálom. De nem akartam, hogy én is így végezem. Amikor is lépéseket hallottam fentről. ’Elkéstem’, a szívem összeszorult a félelemtől, a szememet pedig tehetetlenül körbeforgottam a teremben, amikor is megláttam egy lehetőséget. Egy esélyt arra, hogy talán túléljem.
Emlékeztem a lent lévő kijáratra, melyet állandóan nyitva hagynak, hát, ha valakinek mosdóba kéne mennie és reméltem, hogy most is így tették. Habár sokkal nagyobb problémám volt, annál, mint, hogy kiérjek a wc-re. Nem törődve semmivel rohanni kezdtem a vászon baloldalán lévő ajtóhoz. Már a kilincsen volt a kezem, éreztem, hogy csak meg kell rántanom és már kint is vagyok ebből a rémálomból. De nem tudtam megtenni. Az ujjaim ott csüngtek a hideg fém fogantyún és mégsem mozdultak vagy legalábbis egy részem nem akarta. Egy énem, ami itt akart maradni. ’Vele’, a fejemben megjelenő szó hatásától hajtva, elfordulva az ajtótól szembe néztem a férfival. És tudtam, hogy soha nem fogok innen kijutni, de nem érdekelt.”
Már nem voltam úrra a saját testemnek sem és éreztem, hogy a maradék emberségem is hirtelen odalett. Nem volt már mit vesztenem. Az alattam lévő székről lassú sárga cseppek hullottak alá. A férfi, pedig ahogy feljebb jutott rajtam, apró vérző fog marta sebeket ejtett, az általa széttépett pólóm részein. Míg nem a tekintettünk találkozott. A véremtől festett groteszk mosolyából ítélve nagyon is jól tudta, mi történt az előbb.
- Chad. – mellém dőlt, könyökével kitámaszkodva fürkészte az arcomat, miközben az ujja a mellkasomon járt körbe. – Kellemetlen helyzetbe hozol. – le akartam törölni a képéről azt az önelégült mosolyt, hogy helyére az öklöm kerüljön.
Azt akartam, hogy szenvedni lássam, mint még soha senki mást, az ajkam már mozdult is és kész voltam az utolsó szavammal megátkozni, amikor ő folytatta.
- Ahogy a barátnődet is. – egy kéz suhant el a homlokomon, majd le egészen az arcomig, melyre egy csókot leheltek rá.
Nehezen, de elfordítottam a fejem felé és Tabitha nézett vissza rám. Mellém térdelt és belecsúsztatta a már teljesen kihűlt kezembe az ujjait. Aztán rám nézett.
- Én mindig is hittem benned. – megszorította őket és egy pillanatig éreztem valamit. – Azért is mondtam, hogy élj a lehetőséggel. Néha megbánjuk, ha kimaradunk valamiből. – ha meghallottam a hangját a meleg nyári napfényt juttatta az eszembe, de most valamiért a tél köszöntött be.
- Azt akartam, hogy te is itt legyél. Köztünk. – a végénél már nem rám nézett, hanem a férfira, akinek az ujja megállt a szívem fölött.
„ Újra elöntött az a kellemes érzés, melyet a sorok között ülve tapasztalhattam meg. Szinte lebegtem a boldogságtól. A szívem nem szorult össze a rettegéstől, várva a halált bármelyik pillanatban. A félelem, mintha soha sem lett volna az életem része.  A teremben pedig mindenki velem együtt örült. Az arcok mosolytól ragyogva figyelték minden mozdulatát. Mert ő jelentett számunkra mindent.
Lépett egyet felém és a kezébe fogta az arcomat, miközben én elmerültem a szemében. Mint ha egy sötét, mély örvénybe néztem volna bele, melyből soha nem akartam kiszabadulni.
- Te leszel a fő művem. – a szája szélesedni kezdett és kinyitva apró éles a cápáéhoz hasonló fogak villantak ki. – De csak ha te is akarod. Részese akarsz lenni, ahogy közben nekem is a részemmé válsz? – volt egy megérzésem, de nem tudnám leírni, milyen volt.
Csak egy gondolat suhant át az elmémen, arról, hogy talán máshol kéne lennem. Odaát. Az ajtón túl, ahol kevésbé érzeném magam veszélyben és eltűnne a fejemből is ez a furcsa késztetés a távozásra. ’De ha elmegyek ő nem lesz ott, én pedig soha többé nem láthatom. Mert az…’, és akkor hirtelen megértettem.
Léptem egyet hátra és megfordulva rohantam az ajtóhoz. Nem is tétovázva szélesre tártam és meg sem álltam, míg elég távol nem tudhattam magam ettől a lénytől. Megtehettem volna, de mégsem.
- Igen. – a szörny, vagy, ahogy én láttam még mindig, a férfi felém hajolt és megcsókolt, éreztem elernyed a testem a rá kulcsoló kezeitől, viszont ez így volt jó.
Ettől éreztem magam boldognak.
A lény hatalmas állkapcsát kifeszítve újra és újra elnyelve egy részem belém harapott, étvágyát nem csökkenthette semmi, talán csak a benne élő művészlélek vetekedhetett ezzel a ténnyel. Kész volt teremteni mindig, csak sajnos ahhoz néha kellő mennyiségű anyagra is szüksége volt. Eszközökre, melyeket túlságosan szeretett, ahhoz, hogy még előtte meg ne kóstolja őket.”
- Soha sem hittem az édes hármasban, de Chad érted kivételt teszek. – ekkor a mellkasomba hatolt mind az öt ujjával és egy rántással már is kint volt a szívem, mely még nagyban dobogott a kezében.
Tabitha fejét előre nyújtva végig nyalta a még élő húst, melyen találkozott a férfi ajkával.
- Hiszen végül is ez volt minden vágyad. Igazam van? -  kitátotta a száját, mely a normálisnál sokkal szélesebb volt, a benne levő több száz éles fogat látva pedig a rettegés újra erőt vett rajtam. – Én pedig nem akarok csalódást okozni neked, - ránézett a férfira, akinek az arca ugyan olyan változáson ment keresztül, mint Tabithaé - ahogy egyikünk sem. – és ebben a pillanatban egyszerre kezdték el szétszaggatni a szívemet.
Miközben az utolsó lélegzetvétellel kiáltottam egyet, az elviselhetetlen fájdalomtól eltelve, tudtam, hogy amit utoljára láttok ebből a világból, az a barátnőm véres arca lesz.
Míg nem valaki a nevemet mondta a távolból.
- Mr. Fisher! Ön következik uram. Halló! Hall engem? Minden rendben van? – ekkor kinyitottam a szemem, a fejem lehajtva hevert a lábamon, az összevérezett sablon szöveg fölött.
- Uram, jól érzi magát? – egy kéz érintette meg a vállamat, melyre felnézve egy szőkés barna hajú férfi aggódó tekintetével néztem farkas szemet. – Mr Fisher? Chad? - a nevemet hallva, mint aki víz alatt volt eddig, majd feljött a felszínre, újra kaptam levegőt és tudtam, hogy nem maradhatok tovább.
- Bocsásson, meg most mennem kell. – hadartam el neki gyorsan, a papírt kiejtve a kezemből, hagytam, hogy a földre hulljon és fogva a táskámat azon nyomban kirohantam az épületből.
Vissza sem nézve, csak azon járt az eszem, hogy minél előbb hazaérjek és, hogy Tabithát biztonságban tudhassam.
Mert éreztem, hogy valami baj van.