Tétova lelkek

Lusta lábakon kelt szél ostromolta a vén fákat, mik a ködös tisztást védték kerítésként, s a faleveleken elzengve gyászhimnuszát odábbreppent tovább gyötörni a világot. Hidege kegyetlen fogakkal tépázta a világot, végtelen süvöltése gyanakvást keltett mindenki szívében. Vagyis csak majdnem mindenkiében.

Fékevesztetten száguldott a tisztás felé, s bár a paták ütemes koppanása hallhatatlan volt, együtt dobbant mindenki szívével. Ő volt az, ki elől még a legöregebb és korhadtabb fák is félrehajoltak, a fűszálak pedig készségesen tapadtak a földre, akárha tisztelegni kívánnának az erdő ura előtt. Úgy hírlett kegyetlen ő, kinek szívében nincs megbocsátás, szemében nincs vágy, orcáján pír sosem járt. Habár utóbbiak könnyen lehet csak azért hiányoztak, mert kalapja alatt nem volt egyéb, mint ében kabátjának kunkori gallérja. Fejnélküli Lovasként emlegették a faluban is, ki birodalmának tekintette a völgyet, s gyakran járt ki a közepén elterülő tisztásra. Hajdan még az is a dús erdő birtokában volt, ám mióta a Lovas megszelídítette őt, szabadon rendelkezhetett. Alig egy hete még a patakhoz járt le szívesen, azelőtt pedig a Tündérdombként emlegetett kis kupacot rendelte magáénak.

Eközben, a ködbe olvadva alig kivehető alak közeledett a már sokat emlegetett kis hely felé. Gyöngyház szín haja elkerülte a fák ágait; gyémántcsillogású ruhája füstösen ölelte körbe hajdan kívánatos testét; kezében élő szövetet tartott -vörös köpenyt. Valaha jövőt jelentett, most már menedéket sem nyújt. Látomás tán, esetleg délibáb, ki este kelt útra szédíteni a népet? S vajh´ hogy magyarázható a hátán nyíló seb, melynek szabdalt szélei néhol tündöklő cafatokként lógnak le derekáig? Szörnyű kínokkal járt a halál, ám így most egy síkon élhet szíve választottjával – a szellemekén. Többé nem különböznek már. Kísértetből szellemkönnyek hulltak alá, pókhálóként fonva át az őszi levélszőnyeget. Vajon szerelme ma éjjel is itt lesz?

A Fejnélküli tiszteletet parancsolóan kuporgott lován, végigügetve a kövekkel kirakott úton. Úgy vonult be a tisztásra, mint király a koronázásra; fején kalpagja leheletnyit félrecsúszott a nagy igyekezetben. Bús magányába burkolózva állt meg középen, fekete kabátját összébbhúzva magán. Szívében kusza érzelmek egyvelege kavarog. A hóhérra gondol, s a pódium mellett álló lányra. Arra a gyönyörű, őzbarna szempárra, melyet a könnyek festettek fakóra. Még hallotta a koppanást. Torkából hányinger tört elő, de feje híján nehezen tudott volna tenni ellene valamit. Aztán a teste valahogy felegyenesedett. Még élt, mikor agya már rég a kosárban honolt. Kirontott a tömegből. Nyaka csonkján bugyogó vércseppek szóródtak szét a publikumra.

A lány tűnődve kerülgette a korhadt fákat, a köpenyt magára terítve, csuklyát szemébe húzva. Úgy suhant az erdőben, mint királynő a bálban - büszkén, bár kicsit félszegen. Halk verset dúdolt, szívében csend honolt. Többé nem létezett már, sosem érezhette a szellő csípősen üdítő érintését. Fakó ajkai gyöngyként pergették trillázó szavait:
Ó, ami Benned látható,
Oly más, mint e földi való:
A legkékebb szép szemet
Őrzi hamis, hűtlen keret -
Édes szellőkön suhan
Ékes hang szomoruan -
(Edgar Allan Poe)


Ismerős hangot hallatott az erdő. Bús komorja panaszosan dalolt, valamily´ női hangon. Édes-keserű szavait még a fejnélküli is érzékelte - ott zengett mind a szívében. Már hallotta ezeket a strófákat; egy hajdanán oly´ kedves asszony suttogta fülébe hevesen egy forró éjszakán.
Szív, ha érted megtörik,
Öröme könnyeden szökik,
Visszhangja még elidőz,
Kagylóbúgást felidéz.
Bánatod hű képe kél:
Földre perdülő levél -
Szent varázslepel borul rád:
A gyász még nem búskomorság -
(Edgar Allan Poe, folytatás)

Feszült testtartásban fordult körbe, holott semmit sem láthatott, ám porcikái mind azt sajogták, hogy itt jár az erdőben. Leszállt a ménről, majd megfogta a kantárt. A ló parázsként izzó szemei különleges értelmet sugározva pásztázták végig a környéket, majd néhány bizonytalan lépés után ismét megtorpantak a paták.
Trillázó hangja ismét visszahozta neki a múlt báljait. A szellemasszony vörös leplébe bújva szökellt ki a tisztásra, üveges szemei pislogás nélkül meredtek előre. Néhány ritmus után aztán sóbálványként merevedett meg két piruett közben, aztán meglepetten, mégis boldogan ugrott az idegen felé.
- Nocsak. Éjben rejtező alak zsarátnok-szem lóval. Mily´ csendes, tán rám vár. Hát, akkor ne habozzunk, menjünk-fussunk. Ahogy innen elnézem, ő az. Rég volt már, mikor láttam. Vajh´ mit fog szólni, hogy itt rekedtem én is, e szellemvilágban? Többé már nem hivatkozhat halott valójára!- azzal léptein lassítva a továbbindult, vörös leplébe bújva, farkasszemet nézve a démoni lóval.

A lovas érdeklődve hajtotta előrébb felsőtestét. Érezte, hogy közeledik; lova izmai megmerevedtek, úgy fülelt a hangok után. Szívében érezte a friss illatot.
- Parfüm talán? Eljött hozzám, ezek után? Legjobb lenne gorombán elküldeni, felszabadítani az ˝örökkön-örökké˝ eskü alól… De hogy szólni miképp fogok, azt nem tudom! Csak érzem, hogy kívánom; nehezítem saját dolgom. Egyre közelebb ér… Ó, Lovas, ne tétovázz. A te szívedben érzelemnek nincs helye, hisz ha agyad helyén lenne, csak akkor értenéd meg a női nemet… - visszhangoznak benne céltalan a gondolatok, ám dönteni már késő. Megérkezett.
- Eljöttem hozzád. - szól a hang a vörös mélyéről, majd gyémánt karjait kitárva a férfi karjai felé vetette magát. Agyában követelőző hang visított. Szerelmet, hőt kívánt; törődést, ölelést és vigaszt. Csukott szemei alól láthatatlan cseppek hullottak alá… - Végeztem magammal, hogy elérjem az öröklétet. Búcsút vettem otthon mindenkitől, s bízom benne, hogy megértik; fél emberként nem tudok élni. Kivégzésed óta nem ettem semmit, hisz eleddig szerelmünkből táplálkoztam, ám a hamvak keserűek. Egyetlen megoldásom volt. Kérlek, bocsáss meg, hisz most leghőbb vágyam teljesül: Örökké veled, soha nélküled!
Hangzott a hosszúra nyújtott ámen s a kísértet szerelme érintése nélkül bukott át a még anyagi világban ragadt testen, arcán a szégyen és az őrület kínjával.

(06.12.03)