Tavaszi avar

Gyűlölök megjósolt baleset lenni. Főleg, ha pont én voltam az, aki előre megjósolta.
Tudod az az érzés, amikor félsz valamitől, hogy bekövetkezik, de azért tovább lépdelsz az ösvényen az agresszív naivitásodban és bízol a halovány "hátha nem "-ben. És akkor meglátod a másik szemében a lassú ködként begomolygó hidegséget, ami egy pillanat alatt költözik a körülölelő melegség helyébe.
Két dologra gondolsz ilyenkor: tudtam, és ne, ne, ne, légyszi, annyira nem akartam ezt, akkor inkább egy szót sem szóltam és te itt vagy én meg ott a szoba túlsó felében és bár ne is kerültünk volna ilyen… közel (?)
Természetesen ez nem Közelség.
Semmi.
És mégis azt látni ilyenkor, hogy egy ember lemond rólad.
Mert. Nem. Kellesz. ÉS tényleg semmi is vagy. Pont úgy, mint ahogy azt te már olyan régóta tudtad. Csak hogy te butus és naiv kisember vagy.
Mindig, amikor ezt elfelejted, úgy viselkedsz, mint aki elhiszi magáról, hogy vannak a mások szemében is értékeket képviselő tulajdonságaid - tudod, hogy "igen, van a Földön egy talpalatnyi hely, ami csak az enyém, hozzám tartozik, nekem van fenntartva, és ott ÉN állok (a sok ezer saját-helyét-elfoglaló ember mellett). Azzal csattan arcodba a pofon, ami visszaküld a privát "egovidámparkodba ", hogy íme az ember, aki azt hitte magáról, hogy... DE UGGYAM MÁR!!!


Ez nem szól másról, mint hogy meg találd önmagad.
Jó, ez mondjuk a fentiek után viccesen hangzik. De valójában mire mondhatod azt, hogy az enyém, ebben más vagyok, mint a többi ember, ebben lehet rám számítani, mert ehhez van tehetségem, ezt szeretem, mikor vagy boldog és mikor elégedett, hogy ezt szabad nekem, de ezt én már nem tehetem meg, mert ezt egyszerűen nem tehetem meg, mert egyszerűen nincs hozzá jogom?

És kitől kaphatnék ezekre érdemi választ?
Valaki mástól? - aki nem én vagyok nem ismerhet teljes egészében, nem tudhatja hogy az én-kérdéseimre mik lehetnek a válaszok.
Én magam?- ahhoz ismernem kéne az összes többi ember ezen kérdéseire adott válaszát. Ez persze kizárt. A személyes részrehajlást se felejtsük ki.
Minél többet gondolkodom ezen annál több kérdésem lesz. Abba fog vajon ez maradni?
Vagy talán azonnal jobb lenne, amint nem látnám minden nap minimum háromszor magam körül azt a sötétséget, az utcai lámpák fényének megcsillanást azokon a bútorokon, a fekete, gyűrött ruhadarabokat a padlón, szekrényen, a vodka keserű illatát, ne érezném ízét a számban, ahogy a két láb a testemre fonódik, ahogy a bőre hozzádörzsölődik az enyémhez, ahogy rájövök, hogy már rab vagyok és már nincs vágy, helyette ott van a rémület. Nem mosolygok már vagy kuncogok, már egyáltalán nem, az arca látványa, ahogy igazán, igazán felizgul az én arcomon eluralkodó félelemtől, annak a mosolynak a látványa abban a pillanatban amikor az egész világ olyan hihetetlenül gyorsan kezd el forogni. Feszegetni kezdem a szorítást, kapkodva, teljes erőből, kihúzni magam, vergődni, hogy kicsúszhassak valahogy a bilincsből. Az a pillanat, amikor megérezte, hogy most már játékon kívül, komolyan, minden erőmmel azért küzdök, hogy lerázhassam magamról, az a pillanat amikor az arcomba mosolyogva lassan egészen közel hajol, és a fülembe búgja:
"Tudom hogy erre vártál.
Tudom, hogy ez kell neked.
És TUDOM, hogy ezt SZERETED! "
Aztán csak annyit nyögdécsel: igen, pont így. Aha ez kell neked. És pont erre vártál már rég. " - amikor az egyik kezét szabaddá teszi...

HA pontosan tudhatnám, hogy lesz még olyan amikor jelentése és értelme van a "ne "-, a "nem akarom "-, a " "szállj le rólam most "-nak és a "kérlek "nek.

A könny, sírás, kiabálás, ordítás, üvöltés, segítségért könyörgés.
Végül, hogy egyedül dolgozd fel a felfoghatatlant. Ezek maradnak.

Ezek a tieid.